Bartók Imre – A patkány éve (Vendégoldal)

A vendég: Vásárhelyi Lajos

Aláereszkedés

A könyv (mint tárgy) nagyon szép. Klasszikus keményfedél, szép színes védőborító, képpel és jól tipografált „fülszöveggel”. Kellemes fogású lapok, és nagyon komoly, a szem számára kimondottan tetszetős belső tipográfia. És régi kedvencem is megvan: a „beszerelt” könyvjelző. Ez a könyv bárkinek a könyvespolcán jól mutatna. Már arra kell gondolnom, hogy e tekintélyes kiadvány esetleg a hagyományos formájú könyvek rekviemje, és az e-könyv apokaliptikus előszele. Mert vannak olyan legendák, melyek szerint a nagyon beteg ember a halála előtt még egyszer igen jól érzi magát, mintha újra bele költözne az élet. Csak sajnos egyedül ő nem tudja, hogy ez átmeneti állapot. Bár ne lenne igazam, és még élne a beteg, a nyomtatott könyv tovább, esetleg a másik lehetőség, az e-könyv mellett!

Innentől hosszú leszek – mondta a kígyó, amikor bement a kötélgyárba –, mert a könyv is hosszú: 573 oldal.

A könyv (mint tartalom) sok izgalmas kérdést vet fel.

Néha olyan érzésem volt, hogy az írót, amikor még tanult, valaki vagy valakik nagyon sanyargathatták, és most rossz emlékeit az olvasóin tölti ki. Pedig nagyon dicséretes írói szándék, hogy műveli vagy művelni próbálja olvasóját. Igen sok idegen kifejezést, és idézetet használ a szövegben. Az olvasó ezek segítségével megtanulhatja használni a számítógépét és az internetet. Persze az is komoly segítség lenne, ha az író egyszerűen jegyzeteket alkalmazna. Mert mindkét módszerrel megakasztja az olvasás folyamatát és a szöveg értelmezését. Bár lehet, mostanság ez a trendi. Gondolkodjon és cselekedjen az olvasó, ha már megvette azt a könyvet!

Arra már nem is merek gondolni, hogy egy bölcsész/filozófus esetleg magyar kifejezéseket is használhatna, vagy talán (ékes) magyar nyelvű idézeteket. Mert az olyan snassz lenne, még azt hinnénk, nem tanult semmit az egyetemen. Pedig bizonyosan tanult. Sokat.

Mintha az olvasója – én – soha nem tudna eljutni azokra a magaslatokra, ahonnan ő kinyilatkozik. Persze, ennyi bölcsész/filozófus töredéket olvasva, az is lehet, csak nekem van kisebbségi komplexusom. Érzem, ahogy összehajolnak a fejem fölött az okosok, és engem kihagynak valamiből…

Az írónak természetesen igaza van. Ha már veszem a fáradságot, és olvasok, olvassak utána azoknak az elhintett töredékeknek is, amelyek a szövegben előfordulnak. Hiszen meg is tanított arra, hogyan csináljam.

Most pedig jó tudóshoz méltóan – ha már ilyen elit társaságba keveredtem –, hadd elemezzem végig a könyvet!

Szereplők:

Van a tipikus rendőrnyomozó, zilált szokásokkal és magánélettel.

Van csábos hölgy, aki kezeli a konyhát és az egyik betévedt srácot.

Kommandósok (manapság elmaradhatatlanok), népség, katonaság.

Sok oldalon keresztül, igencsak kimérten, visszafogottan adagolja az író a tudnivalókat a szereplőkről is. Persze igaza van, nem kell mindjárt mindenbe fejest ugrani. Majdnem a könyv végéig azt sem tudjuk, hogy ki kicsoda, mert szinte csak becenevükön említi a megjelenő figurákat: Karl, Martin és Ludwig. Hogy ők kicsodák, azt a vájtagyú filozófushallgatók tudják csak, méghozzá az elpötyögtetett anekdota-töredékekből. De azért nem kell arra gondolni, hogy az író bővérűen mesél! Nem, csak megemlít, mondjuk egy létrát, vagy egyéb lételméleti izét. Hiszen igaza van, ő az elitnek ír, az pedig tudja, most miről is beszél éppen. A többi meg nem számit.

Vannak egyébként nagyon fontos szereplők, akik, vagy amik a könyv végéig meg sem jelennek, pedig az ő kezükben futnak össze a szálak. Az író róluk teljesen megfeledkezett, vagy csak sűríteni akarta a homályt.

Időközben megtudtam, az író azért nagyolja el ennyire a szereplőket, mert trilógiává akarja bővíteni a könyvet! Ez nagyon érdekes lesz, mert így is irtózatosan sok az üresjárat, hát még három kötetben. Azt is meg merném jövendölni, hogy aki ezen a könyvön átrágja magát, „óvakszik” még két ilyet vagy hasonlót a kezébe venni. Volt már ilyen befulladt történet az SF irodalom piacán. De erről majd a végén!

Környezet:

A könyv New Yorkban játszódik, a „világok keresztútján”, de a városról semmit nem tudunk meg. Amit az író megjelenít, azt bármelyik térképen meg lehet nézni. Bár ha a mostani 3D-s térképeket vette volna elő, ennél azért többet láttathatott volna. Az is lehet, hogy visszafogta magát, mert számára a történet és a gondolatok fontosabbak voltak, mint holmi házak meg utcák.

Aztán van az a ház, ahol a szereplőink éldegélnek. Ez az épület nagy meglepetésekkel szolgál az egyszerű olvasó számára. Mert ha az író úgy dönt, határtalanul bővíthető. Persze csak lefelé, mert azt nem látja az ellenség. Amikor elkezdünk benne kalandozni, akkora lehet, mint a négyes metró kompletten. Hiszen fontos, hogy a szeplők legalább térben szabadok legyenek.

Vannak ezenkívül különleges gyilkossági helyszínek is. Lepukkadt kiskocsmák (csak a hangulat miatt), elhagyott metróalagutak, ultramodern „lombikos-szülőszobákkal” (most tessék borzongani!). Tehát teljesen köznapi megszokott kellékek, a nagyjából megszokott történetekhez…

Történet:

Amikor olvasás közben a könyv végére lapozok, hogy mennyi van még, az már régen rossz nekem, de az író és története számára is. Mert nem történik semmi, csak a szereplők tengnek, lengnek. Ápolgatják szorongásra tartogatott plüssmacijukat, fiúk után futkosnak, veszekszenek érthetetlen dolgokon. Vagy csak simán önkielégítést végeznek a társalgóban. Éljen a magvas filozófia!

Olvasás közben arra gondoltam, hogy ezt az író azért csinálja, mert valamiről el akarja terelni az olvasó figyelmét, de sajnos nem. Az ő figyelme kalandozott el, és nyújtotta a szöveget feleslegesen

Itt is áll a klasszikus igazság: a kevesebb több lett volna. Sok volt az ismétlés és a tesze-tosza csámborgás. Lehet, hogy a valóságban így történnek a dolgok, de a regények az élet sűrített és szerkesztett megjelenései. Szerintem ezt valahol tanítják is. A valóságban a szereplő bemehet egy házba, ahol nem történik vele semmi, de a regényben ennek a semminek is súlya kell, hogy legyen. Vagy nem megy be, mert nincs ott dolga. Csehov drámáiban vannak látszólag üresjáratok, de sokért nem adtam volna, ha itt lett volna pár ilyen megoldás! Sokszor volt olyan érzésem, hogy az író vagy unja az egészet, vagy a honorárium mértékére figyel, és azt mondták neki, az az oldalszám függvénye. Mert más értelmét nem láttam az 573 oldalnak. Ha valaki egy történetet feleslegesen hosszan mesél el, az egyéb szörnyűségekre is képes!

Tehát a nagy biológiai és egyéb evolúciós világ-megváltás elmarad, de legalábbis „nem volt rendesen előadva”. Forrongnak a kocsonyák és a trutymók a New York-i utcákon, de semmi több. Ja, a város lakói ezt nehezen viselik. Persze, ez filozófia nélkül is így volna. De filozófiával biztosan fűszeresebb.

Azt gondoltam, ha valaki logikával kel és fekszik, akkor majd gördülékeny és követhető szöveget hoz létre. De ehelyett csak sok üresjárat és porhintés, meg lila közhelyek. Pedig volt egy egészen jó történet, csak minden „művészkedés” nélkül meg kellett volna írni.

A lila köd sok mindent eltakar az olvasó elől, talán attól nem láttam a nekem tálalt lényeget. Vagy az is a Próféta elmaradt dörgedelmeiben lett volna?

Mondanivaló:

Hát ez végig tisztázatlan marad.

Valami nagy világ-átalakításról lenne benne szó, de aztán ez sajnos elmarad, mert az író ráun, és elkalandozik erre-arra, rengeteg üresjárattal.,

Kalandozás közben viszont rengeteg ötletre bukkanhatott.

Úgy van ez, hogy az olvasó úgysem tud elolvasni minden könyvet, megnézni minden filmet. Így, ha egy szerző elég ügyes, a máshonnan összelopkodott ötleteket eredetiként tudja eladni. Célszerű nívós helyekről lopni, főleg ha a lopott holmival tud is mit kezdeni valaki.

Sok szerző visszaél ezzel. Van, aki sikeresen, van aki nem.

Itt most nem sikerült. Mert a legnagyobb ötletnek, ennek az evolúciós összeolvasztásnak/megváltásnak ábrázolása elmaradt. Lehet, hogy csak nekünk nem mutatta meg az író, mert úgysem értenénk meg ennyire magvas gondolatokat/ötleteket, vagy nem jöttek el a sejtetett idegenek, hogy megvalósítsák az író helyett. Sajnos még a Próféta végső átkai is kimaradtak, pedig nagyon készültem rájuk. Hiszen ő is készült, több száz évig, egy banki trezorban (és ez nem vicc, az író komolyan gondolta).

Poszt apokalipszis – poszthumán. Mert az most olyan divatos. Itt pontosan csak azért szerepelnek, mert divatosak. Leginkább a gyilkosságok és egy-két városkép poszt apokaliptikus, poszthumánok, meg a behuzalozott és minden módon feljavított szereplőkkel belakva.

Mint rendes olvasó, mindig magamban keresem a hibát, az írót meg sem gyanúsítanám azzal, hogy valamit rosszul csinált! De semmi gondolat vagy filozófia, mert az biztosan ártalmas volna. Az író, ha már filozófus, ezt biztosan tudja, az olvasó helyett is. És elérte célját! Isten látja lelkemet (pedig azt mondják a kritikusnak olyan nincsen), én nagyon figyeltem, de nem találkoztam egy gondolattal se. Lehet, észrevétlenül elmentünk egymás mellett. Voltak morzsák, töredékek, olyan Coelho-instant módján – bár azok jobbak, mert jókat lehet rajtuk röhögni. Vagy a három filozófus által nézett Tom és Jerrybe voltak beágyazva, azért nem vettem észre?

Írói eszközök:

Horrorral kezdtünk, folytattunk, és befejeztünk, de mindez öncélura sikeredett. Pedig a kezdésnél az a lassan kibelezett feleség, jól indult. Sajna később a horror csak tölteléknek kellett, meg azért, hogy a nyomozó tudjon mi után kajtatni. A vége felé pedig egyszerűen unalmas lett. Eladható/eladott árucikk. Olyan, mint a felesleges pornográfia. Persze lehet, hogy a gondolatot helyettesítette. Kibelezett, esetleg megnyúzott gondolat, itt-ott betömködve fűvel, fával, mohával (honnan is ismerős ez nekem?)… Csak azért használni valamit, hogy hatást érjünk el, minden gondolat nélkül, ez nem más, mint értelmiségi giccs!

Líra is volt, de akaratlan. Amikor elolvasta az ember a mondatot, szinte benne akadt a szuszoghatnék. Majd megrázta a fejét, és újra elolvasta a szöveget, hogy tényleg az van oda írva? Ha valakinek hangosan felolvasta, az illető sem hitte el, hogy tényleg van ilyen mondat, és azt mondta, ennek semmi értelme. Lehet, hogy ezek a mondatok rejtett üzeneteket tartalmaztak, csak én ostobán elmentem mellettük?

Parkinson törvénye: Nagyszabású pénzügyek fejezet, a Jelentéktelenség Törvénye "A napirend bármelyik pontjának szentelt idő fordított arányban áll a szóban forgó összeggel." Tudom, rá már senki nem emlékszik, és a névről a legtöbbeknek a betegség jut eszébe, de ez a Parkinson (Cyril Northcote) hivatalról és annak mozgásairól írt nagyon hasznos és kacagtató könyvet. Idézett mondását úgy igazítanám az alkalomhoz: „Minél nagyobb a szerző látszólagos vagy vélt presztízse, annál könnyebben fog falsot az irodalommal megfertőzött szerkesztő, különösen a science-fiction-nal kapcsolatban”.

Hogy miről is beszélek? Szerzőket és kiadókat nem nevezek meg, csak számokat és időpontokat adok meg. Valamikor 2008 táján egy neves és komoly kiadó vette a fáradságot – és talán arra gondolt, haladni kellene a korral –, meghirdetett egy science-fiction pályázatot. A bírálók között volt: irodalomtörténész, író, költő, műfordító és a kiadó munkatársa. Ugyan a pályázat a tudományos-fantasztikummal foglalkozott, de annyira nem ereszkedtek le, hogy egy „szakembert” is meghívjanak. A pályázatra 75 szerző 91 regénye érkezett be. És sikerült a lecsó mellé csapni egy irdatlan nagyot! Nem tudom mennyi és milyen könyv maradt a nyakukon, de szétnézvén a neten láttam a maradékot 450 Ft-ért is árusítani. Annak idején nagy szenvedések között elolvastam az első díjas regényt, amivel azóta sem találkoztam a boltokban. Olvasás közben volt egy olyan érzésem, hogy a zsűrit a nevek és a szépen kivitelezett illusztrációk tévesztették meg. Nem létezik, hogy a könyvbe beleolvastak. Szerintem, ha egy rendes irodalomtörténész elolvasta volna, azonnal világgá szalad.

Itt is valami olyasmi történt: „Ha filozófus, biztosan tud regényt írni, és akinek ennyi iskolája van, az csak jót hozhat létre”. De sajna, az irodalom nem így működik. Rimbaud sem tanulta a költészetet. Tehát vagy a múzsa csókol, vagy az iparosság, de ha csak a tanult kultúra, az az olvasó számára leggyakrabban elborzasztó eredménnyel jár. És az üres fal akkor sem lesz képpé, ha triptichonná meszeljük…

Mert, a „meg nem gondolt gondolat” a mű végéig az maradt.

Libri Kiadó, Budapest, Keményfedelű, 573 oldal.