Neil Gaiman - American Gods (Amerikai istenek)

Aki gyerekfejjel megszerette Michael Ende Végtelen történetét (a filmet felejtsd el!), azokat a mágikus piros és zöld jeleket a papíron, az felnőttként szeretni fogja ezt a könyvet is. Akit nem annyira a szárnyaló fantázia, hanem inkább a szövegben rejtőzködő intellektuális kaland, rejtvények és utalások (1) tengere ragad magával, azt emiatt varázsolja el a könyv. Aki posztmodern módon kínált ismerethalmazt kíván (ezúttal leginkább az emberiség mítoszaiból), à la Umberto Eco a legjobb formájában, az sem csalatkozik elvárásaiban. Aki pedig egyszerűen, megfontolások nélkül rajongója a mágikus realizmus meséinek, szintén megtalálja ebben a könyvben azt, amit keres.

Ha valakit egyik vonulat sem érint meg, az úgysem olvassa ezt az ismertetőt.

Neil Gaiman a cyberpunk nagy generációját követő első új fantasztikus-írói nemzedékhez (Neil Stephenson, Charless Stross, Richard Morgan) tartozik, akit azonban, úgy tetszik, nemigen fertőzött meg az áramlat.
Hál' Istennek!
Sőt, ebből a regényből úgy látom, inkább a cyberpunk által vizionált jövőkép ellenében teszi le a voksát, fontosabbnak tételezve a humanizmust a technokráciánál. Mindjárt meglátod miért gondolom így!

A regény valamiképpen az emberiség valaha megálmodott isteneinek egyfajta háborúját meséli el egy, az eseményekbe mélyen belekeveredett emberi lény sorsán keresztül. De felfoghatjuk az istenek háborúját a tradíció és a modernség összeütközésének is, ugyanis az ősi mítoszok istenei küzdenek meg a regény lapjain a modern világ újkeletű mítoszainak megtestesüléseivel: a hatalom, a média, a információ, a piac/gazdaság isteneivel. Az egyértelmű, hogy a főhős gondolatain és cselekedetein keresztül az író ki mellett teszi le a voksát konkrétan:

"Eszébe villant, hogy egészen egyszerűen azért kedveli jobban Szerdát és Nancy urat meg a többieket az ellenfeleiknél, mert ők, meglehet, mocskosak és olcsók, meglehet, az ételeiknek szar íze van, de legalább nem közhelyekben beszéltek."

de átvitt értelemben is, a modern istenek ábrázolásában. A modern istenek ugyanis még az ősi isteneknél is önzőbbek, kegyetlenebbek, aljasabb módon próbálják fenntartani létezésüket. Személy szerint engem egész mély elégedettséggel töltött el, hogy az információ undorító, felkapaszkodott dotcom komputergeekre emlékeztető istene (2) létezésének igazolására ugyanazokat az jól hangzó, de üres frázisokat ismételgeti, melyet Stross Accelerando-jának (anti?)hősei. Ennek az írói meggyőződésnek az erejét mutatja számomra az is, hogy Árnyéknak, a főhősnek végső igazság lelepleződése után (3) is hiányzik az ősi isten, akinek szolgálatába állt.

A regény egyik legfontosabb üzenete, hogy az új világnak nem a régi romjaira, a régi helyére kell felépülnie, hanem régire, mint alapra. A másik üzenet, hogy nem az istenek teremtették az embert, hanem az emberi képzelet teremti az isteneket, így nem ártana odafigyelni, mit is kreálunk magunknak és gyermekeinknek. Mert amint látható, ahogy az istenek megteremtődnek, attól kezdve szeretik saját céljaikra használni az embereket.

A harmadik üzenet egészen különös: azt állítja, hogy a kereszténység, Jézus hite, a szeretet vallása valójában hiányzik Amerikából. Ennek az üzenetnek - mely még csak nem is egészen eredeti, bár erre az alapfeltevésre épül az egész könyv - az érvényességére hajlamos vagyok nem mérget venni.

Irodalmilag egészen üdítő a szöveg. Ahogy jó magreálhoz illik, kissé bőbeszédű, de sohasem feleslegesen magyarázó, szájbarágó, bőségesen hagy dolgoznivalót az elmének. Nem játszik szómágiát, nem kreál jól hangzó, ámde - ha mélyebbre kaparunk - értelemetlen kifejezéseket. A nyelv régi, jól bevált anyagával dolgozik, amelyre ha a légvárakat nem is, de egy ilyen csodapalotát mindenképpen fel lehet húzni.
A történetben nincs felesleges és elvarratlan mellékszál, melyekből mellesleg éppen elegendőt szőtt egybe az író.
A jellemek kidolgozottak, kényelmesen szerethetők avagy gyűlölhetők. E téren egyetlen bicsak akad, sajnos éppen a főhősnél. Amikor felbukkant Jackson Pollock neve, elég valószínűtlennek tűnt, hogy az addig meglehetősen műveletlennek tűnő Árnyék egyáltalán hallhatta valahol az amerikai absztrakt expresszionizmus legnagyobb alakjának nevét, nemhogy ismerje képi világát. Később úgy tűnt, ez megmagyarázódik Árnyék felnevelkedésével - sokat olvasó, itrovertált fiúcska, aki beutazta anyjával a fél világot és az Államokat. A könyv vége felé azonban Gaiman deklarálja, hogy Árnyék tizenhét évesen felhagyott az olvasással... Zsákutca.

De ezt a kis bakit leszámítva őszintén ajánlom mindenkinek.

Van egy jópofa magyar vonatkozása is a könyvnek:

---

Jegyzetek.
(1) Ilyesmit talász a a Da Vinci Kódban is, szép számmal. Ellentétben Brown rejtvényeivel azonban, Gaiman utalásai és rejtvényei nem jókora információ-darabok kihagyásával, csak az író által megfejthető módon kerültek a könyvbe, hanem annak számára is (nem könnyen, de megfejthetően), aki rendelkezik némi mitológiai ismeretekkel.

Vissza

(2) Az információ istenének vagy egy számomra ismerős és taszító szokása, dalrészletekkel reagál . Ezek közül egy részlet viszont, a Madonna dal parafrázisa:

Analóg lány vagy, aki digitális világban él.

fájdalmasan rímel a Digitall üzenetére. Mellesleg, ha rákeresel az Interneten, tapasztalhatod, hogy a szöveg mára már szinte közhellyé vált.*

Vissza

(3) Hogy ezt hamarabb megsejtsd, szükségeltetik az ősi északi mítoszok némi ismerete, de abszolválható. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a könyv fordulatai általában előre sejthetőek, és unalmasan kiszámíthatók lennének.

Vissza

*A magyar fantasztikum legnagyobb élő kritikusa e ponton természetesen megjegyzi, hogy már megint együtt akarok dübörögni egy óriással, de megnyugtatom: a Digitall régebbi, mint az American Gods.