Kedves Dwalin (vagy ki?)!
Ha már tetten értelek :-) a blogon, nem lehetne valami hozzáférést kapnom ahhoz a távoli projecthez? Csak kíváncsi vagyok...
Bocs a tolakodásáért:
Tony
2010. január 14., csütörtök
2010. január 2., szombat
Árnyékban
Az amerikai sci-fi irodalom adu ásza, Orson Scott Card egyáltalán nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Nevéhez fűződne talán a legnagyobb hazai SF könyvsiker, ha a Végjáték (Ender's game) nem piaciatlan körülmények között lát napvilágot, és csaknem biztosan ő viszi a zsáner addigi legnagyobb kiadói bukását Magyarországon az immár piaci körülmények között megjelent Fajirtással (Xenocide).
A bukás okainak elemzése mindenképpen megér egy bekezdést, annál is inkább, mert ezen esszé témája éppen az Ender univerzum egy másik vonulatának ismertetése, mely vonulat szintén tartalmaz hasonló buktatókat – és a hírek szerint a Galaktika éppen erre készül.
Tehát, a fajirtás bukásának véleményem szerint elsősorban nem piaci okai vannak: a könyv sokunk számára egyszerűen élvezhetetlennek bizonyult, föként a Végjáték, és a Holtak Szószólója (Speaker for the dead) kötetek után. A hírek már akkor is közel fénysebességgel terjedtek, a moderált rajongók tehát nem szánták pénzüket egy rossznak ítélt könyvre az akkor igencsak meredek áron. De valóban olyan katasztrofálisan rossz-e a Fajirtás? Igen is, meg nem is. Igen, ha az előzmények fényében tekintjük, és igen, ha önmagában, a folytatás nélkül olvassuk. És nem, mert van folytatás, sőt, a kötetből kimaradt szerzői utószó és a "folytatás" ismeretében nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy nem is a folytatás, hanem valójában a könyv második fele hiányzott/hiányzik! Ha az ember mindkettőt elolvassa, a Fajirtás-Children of the mind (Az elme gyermekei) az átlagosnál sokkal jobb könyv, méltó lezárása az Ender ciklusnak. A szerző tulajdonképpen briliáns megoldást ad Ender-Szószóló és az emberiség sorsát látszólag zsákutcába vivő történetre. Nem marad elvarratlan szál és még a mániákus magyarázat-igénylők is megkapják a magyarázataikat a borotvaélen táncoló történetben. És mindenképpen megérné, hogy egy avatott fordító és egy elszánt kiadó törlessze végre ezt a régi adósságot.
Ugyan hiábavaló a volna világában barangolni, de az ember eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a Fajirtás végén ott van az a bizonyos utószó? Ha az olvasó akkor tisztába jön azzal, hogy fél könyvet kapott, és miként a Holtak Szószólójával tettük, kivárjuk a folytatást? Akkor talán nincs bukás, talán már rég megjelentek volna az Ender univerzum másik vonalának kötetei, az Árnyék regények. Talán…
Az Árnyék regényekben (Ender's Shadow (Ender árnyéka), Shadow of the Hegemon (A Hegemón árnyéka), Shadow Puppets (Árnyfigurák), Shadow of the Giant (Az óriás árnyéka)) az író azt meséli el, amivel az Ender univerzum eredeti szálának lezárása után is adós maradt, és amit a Holtak Szószólójában az Ender által írt a Királynő és a Hegemón mű kapcsán sejtetni engedett: hogyan vált Ender bátyja, Peter Wiggin, Hegemónná, és miként sikerült békében egyesítenie a föld nemzeteit.
A történet azonban nem ilyen egyszerű.
A sorozat elsö kötetével, az Ender árnyékával, Card elérte azt, ami tudtommal nagyon keveseknek (talán senkinek sem?) sikerült: elmondani ugyanazt a történetet egy másik szereplő szemszögéböl – ugyanabban a minőségben. A regény hőse Bean, a legkisebb, legfiatalabb tagja Ender csapatának. Bean, akinek valódi kilétével még Ender sincs tisztában, az egyetlen, aki képes lehet megismételni Ender katonai teljesítményét. Anak ellenére, hogy Enderrel ellentétben ő viszont nagyon is tisztában van vele, a képernyőkön nem játék, hanem valódi élethalálharc folyik.
Természetesen Bean-nek is megvannak a maga korlátai, a maga ellenségei.
A következő három kötet azokat a küzdelmeket meséli el, amelyeket a csillagok közé vonult Ender nélkül magára hagyott egykori "árnyék" önmagával és ellenségeivel folytat. Hogy a végső győzelem egyértelműen győzelem-e, annak eldöntése az olvasóra marad. Mellesleg valóban elolvashatjuk, hogyan sikerült Peter Wigginnek egyesíteni a Föld nemzeteit. A Hegemón árnyéka az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka történetei ugyanis már nem egyértelműen Bean-éi.
Az Ellenség legyőzése, a külső fenyegetés megszűnte után a kényszer szülte egység alól kitörő nemzetállamok szinte azonnal megkísérlik valóra váltani birodalmi álmaikat, és erre kézenfekvöen az Ender csapatában kinevelt katonai lángelméket próbálják felhasználni. Úgy tűnik, egyedül Peter Wiggin akar és képes szembeszállni a nemzeti öntudatok őrületével. Viharos gyorsasággal megszerzi a Hegemón tisztét, azonban az adott geopolitikai helyezetben ez nem több puszta címnél, és a fiú még Bean segítségével sem képes elejét venni a rettenetes háború kitörésének, mely az Ázsia feletti uralom megszerzéséért robban ki az egysített muszlim világ, Kína és India között. A két – a katonai és a politikai – géniusz méltó ellenféllel kerül szembe, aki zseniális őrületében képes lehet megszerezni az egész világ feletti uralmat.
A befejezö kötet, Az óriás árnyéka, az Elme gyermekeihez hasonlóan teszi fel a koronát erre a regényciklusra, azonban több elvarratlan szálat, illetve inkább továbbviteli lehetőséget rejt magában.
Vegyük észre, hogy az Árnyék regényekben, melyek több, mint tíz évvel a Végjáték és a Holtak Szószólója után keletkeztek (1999, Ender árnyéka) a szerző és az olvasó is gúzsba kötve kénytelen táncolni. Az olvasó már tudja, hogy Peter végül valahogyan egyesíti a világot, az írót pedig az önmagára által megteremtett jövőkép tartja fogságban. Ez a tánc azonban, hála az író zsenialitásának, könnyed és rendkívül évezetes marad, az olvasó képes elfeledni minden előzetesen rendelkezésre álló információt és átadni magát a történet sodrának.
Vessünk tehát néhány pillantást a Card által teremtett jövőre!
Ismerve a Végjáték keletkezését, csodálatra méltó, ahogyan az író azidőtájt (1985 előtt, sőt 1977-ben, ha az alapnovellát tekintjük!) előre látta a világháló fejlődését, a hálózati kapcsolatok egyre erősebb befolyását a társadalom minden területére. A Fajirtásban leírt ansible-kapcsolat pedig nem más, mint azoknak a ma folyó, egyre eredményesebb kísérleteknek az eredménye, melyek a kvantummechanikai elveken megvalósítható részecske(foton)pár kommunikáció megvalósítására irányulnak. Ezek azonban pusztán technológiai finomságok.
A Végjátékban megjelenő társadalmi változások előrejelzésben már nem volt ilyen szerencsés, bár nem róható fel neki, hogy 1985 táján nem volt képes előrelátni a Szovjetunió bukását, a Varsói Szerzödés felbomlását. Senki sem látta előre. Aki azt állítja, hogy ő igen, nos – az legalábbis politikus!
Card azonban már a Ender árnyékában lazítani próbálja – sikerrel – saját kereteit, és képes megteremteni a hitelesség varázsát – még ebben az akkorra már alternatív jövővé vált világban is.
A folytatásokban már könnyebb a dolga: az újra nemzetállamokra széteső Földön készséggel elhisszük, hogy széthullik a Varsói Szerződés, felbomlik a Szovjetunió, és lo and behold! egyszerre csak a közeljövő/jelen geopolitikai helyzetével találjuk szembe magunkat. Az egyesült muszlim világ jelentős geolpolitikai tényezövé válik, Kina és India birodalmi álmokat dédelget, miközben az Egyesült Államok sértődötten visszatér a ciklikus izolációs politikájához. Európa elvesztette egységét, újra csak régi birodalmaik emléke felett nosztalgiázó nagy, és sohasemvolt birodalmaikról álmodozó kis országok nyugdíjasothonává válik. Oroszország – szicsasz – a korrupció langymelegében szokásos téli álmát alussza. Dél-Amerika – mañana – megint lemaradt valamiről, Afrika – hakuna matata – pedig ugyanolyan megosztott, korrupt és gyanakvó, mint a gyarmatbirodalmak szérhullása után mindig. Mindezek fölött fizikailag is ott a Nemzetközi Flotta, mely az Ellenség legyőzése után látszólag szerepét vesztette, de biztosítja, hogy legalább atomfegyvereket ne vessen be egyetlen ország sem, és fizikai, eszmei, financiális alapokat szolgáltat a megüresedett hangy világok emberi kolonizációjához. Ebbe a forrongó kulimászba csöppenek bele a Flotta iskoláiból hazatért gyerekek tömegei, akikben minden ambiciózus ország saját álmai megvalósításának kulcsát látja. El lehet képzelni, egy olyan kaliberű író, mint Card, mit képes kihozni mindebből.
Az egész regényfolyam két dologgal nyűgözött le, az egyik, hogy a nyugodt szívvel vallási fanatikusnak nevezhető mormon Card saját világnézetét mennyire a küszöbön kívül hagyta. A másik, hogy konkrétan az iszlám megítésében, amely pedig egy keresztény ember számára a legingoványosabb terület lehet, mennyire objektíven lát.
Az eddigiek, azt hiszem, kedvcsinálónak elegendőek. Az esszéíró tulajdonképpen csak három dologgal adós:
Először is: 2002-ben First Meetings (Az első találkozások) címmel megjelent egy kötet, mely novellákat tartalmaz az Ender univerzumból, köztük az erdeti, 1977-es novellát, melyben az Ellenség még egyáltalán nem az az Ellenség volt. Megjelent továbbá on line két további novella (Mazer In Prison és Pretty Boy) a Card által alapított honlapon, az Intergalactic Medicine Show-n. És állítólag valamikor kijön a Végjáték filmen.
Másodszor – és ez elsősorban a potenciális kiadónak szól: az Ender árnyéka, csakúgy, mint a Végjáték, megáll önmagában, A Hegemón árnyéka, az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka azonban inkább olyan, mint a Fajirtás-Az elme gyermekei kettős: egyetlen történet önmagukban inkább zavaró szeletei. Az óriás árnyéka lezárása nélkül az előző két kötet egyszerűen bosszantó, a karakterek mintha önmaguk ellenében játszanának, olyan szaguk van, mintha csupán pénzért íródtak volna.
Harmadszor, és ez annak szól, aki semmit sem olvasott az Enderzum-ból: az ajánlatos, minden izgalmat és rejtélyt fenntartó olvasása a két regényfolyamnak:
(Az első találkozások), Végjáték, Ender árnyéka, A Hegemón árnyéka, Árnyfigurák, Az óriás árnyéka, Holtak Szószólója, Fajirtás, Az elme gyermekei.
Ehhez persze le kellene fordítani és kiadni a kiadatlan műveket.
A bukás okainak elemzése mindenképpen megér egy bekezdést, annál is inkább, mert ezen esszé témája éppen az Ender univerzum egy másik vonulatának ismertetése, mely vonulat szintén tartalmaz hasonló buktatókat – és a hírek szerint a Galaktika éppen erre készül.
Tehát, a fajirtás bukásának véleményem szerint elsősorban nem piaci okai vannak: a könyv sokunk számára egyszerűen élvezhetetlennek bizonyult, föként a Végjáték, és a Holtak Szószólója (Speaker for the dead) kötetek után. A hírek már akkor is közel fénysebességgel terjedtek, a moderált rajongók tehát nem szánták pénzüket egy rossznak ítélt könyvre az akkor igencsak meredek áron. De valóban olyan katasztrofálisan rossz-e a Fajirtás? Igen is, meg nem is. Igen, ha az előzmények fényében tekintjük, és igen, ha önmagában, a folytatás nélkül olvassuk. És nem, mert van folytatás, sőt, a kötetből kimaradt szerzői utószó és a "folytatás" ismeretében nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy nem is a folytatás, hanem valójában a könyv második fele hiányzott/hiányzik! Ha az ember mindkettőt elolvassa, a Fajirtás-Children of the mind (Az elme gyermekei) az átlagosnál sokkal jobb könyv, méltó lezárása az Ender ciklusnak. A szerző tulajdonképpen briliáns megoldást ad Ender-Szószóló és az emberiség sorsát látszólag zsákutcába vivő történetre. Nem marad elvarratlan szál és még a mániákus magyarázat-igénylők is megkapják a magyarázataikat a borotvaélen táncoló történetben. És mindenképpen megérné, hogy egy avatott fordító és egy elszánt kiadó törlessze végre ezt a régi adósságot.
Ugyan hiábavaló a volna világában barangolni, de az ember eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a Fajirtás végén ott van az a bizonyos utószó? Ha az olvasó akkor tisztába jön azzal, hogy fél könyvet kapott, és miként a Holtak Szószólójával tettük, kivárjuk a folytatást? Akkor talán nincs bukás, talán már rég megjelentek volna az Ender univerzum másik vonalának kötetei, az Árnyék regények. Talán…
Az Árnyék regényekben (Ender's Shadow (Ender árnyéka), Shadow of the Hegemon (A Hegemón árnyéka), Shadow Puppets (Árnyfigurák), Shadow of the Giant (Az óriás árnyéka)) az író azt meséli el, amivel az Ender univerzum eredeti szálának lezárása után is adós maradt, és amit a Holtak Szószólójában az Ender által írt a Királynő és a Hegemón mű kapcsán sejtetni engedett: hogyan vált Ender bátyja, Peter Wiggin, Hegemónná, és miként sikerült békében egyesítenie a föld nemzeteit.
A történet azonban nem ilyen egyszerű.
A sorozat elsö kötetével, az Ender árnyékával, Card elérte azt, ami tudtommal nagyon keveseknek (talán senkinek sem?) sikerült: elmondani ugyanazt a történetet egy másik szereplő szemszögéböl – ugyanabban a minőségben. A regény hőse Bean, a legkisebb, legfiatalabb tagja Ender csapatának. Bean, akinek valódi kilétével még Ender sincs tisztában, az egyetlen, aki képes lehet megismételni Ender katonai teljesítményét. Anak ellenére, hogy Enderrel ellentétben ő viszont nagyon is tisztában van vele, a képernyőkön nem játék, hanem valódi élethalálharc folyik.
Természetesen Bean-nek is megvannak a maga korlátai, a maga ellenségei.
A következő három kötet azokat a küzdelmeket meséli el, amelyeket a csillagok közé vonult Ender nélkül magára hagyott egykori "árnyék" önmagával és ellenségeivel folytat. Hogy a végső győzelem egyértelműen győzelem-e, annak eldöntése az olvasóra marad. Mellesleg valóban elolvashatjuk, hogyan sikerült Peter Wigginnek egyesíteni a Föld nemzeteit. A Hegemón árnyéka az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka történetei ugyanis már nem egyértelműen Bean-éi.
Az Ellenség legyőzése, a külső fenyegetés megszűnte után a kényszer szülte egység alól kitörő nemzetállamok szinte azonnal megkísérlik valóra váltani birodalmi álmaikat, és erre kézenfekvöen az Ender csapatában kinevelt katonai lángelméket próbálják felhasználni. Úgy tűnik, egyedül Peter Wiggin akar és képes szembeszállni a nemzeti öntudatok őrületével. Viharos gyorsasággal megszerzi a Hegemón tisztét, azonban az adott geopolitikai helyezetben ez nem több puszta címnél, és a fiú még Bean segítségével sem képes elejét venni a rettenetes háború kitörésének, mely az Ázsia feletti uralom megszerzéséért robban ki az egysített muszlim világ, Kína és India között. A két – a katonai és a politikai – géniusz méltó ellenféllel kerül szembe, aki zseniális őrületében képes lehet megszerezni az egész világ feletti uralmat.
A befejezö kötet, Az óriás árnyéka, az Elme gyermekeihez hasonlóan teszi fel a koronát erre a regényciklusra, azonban több elvarratlan szálat, illetve inkább továbbviteli lehetőséget rejt magában.
Vegyük észre, hogy az Árnyék regényekben, melyek több, mint tíz évvel a Végjáték és a Holtak Szószólója után keletkeztek (1999, Ender árnyéka) a szerző és az olvasó is gúzsba kötve kénytelen táncolni. Az olvasó már tudja, hogy Peter végül valahogyan egyesíti a világot, az írót pedig az önmagára által megteremtett jövőkép tartja fogságban. Ez a tánc azonban, hála az író zsenialitásának, könnyed és rendkívül évezetes marad, az olvasó képes elfeledni minden előzetesen rendelkezésre álló információt és átadni magát a történet sodrának.
Vessünk tehát néhány pillantást a Card által teremtett jövőre!
Ismerve a Végjáték keletkezését, csodálatra méltó, ahogyan az író azidőtájt (1985 előtt, sőt 1977-ben, ha az alapnovellát tekintjük!) előre látta a világháló fejlődését, a hálózati kapcsolatok egyre erősebb befolyását a társadalom minden területére. A Fajirtásban leírt ansible-kapcsolat pedig nem más, mint azoknak a ma folyó, egyre eredményesebb kísérleteknek az eredménye, melyek a kvantummechanikai elveken megvalósítható részecske(foton)pár kommunikáció megvalósítására irányulnak. Ezek azonban pusztán technológiai finomságok.
A Végjátékban megjelenő társadalmi változások előrejelzésben már nem volt ilyen szerencsés, bár nem róható fel neki, hogy 1985 táján nem volt képes előrelátni a Szovjetunió bukását, a Varsói Szerzödés felbomlását. Senki sem látta előre. Aki azt állítja, hogy ő igen, nos – az legalábbis politikus!
Card azonban már a Ender árnyékában lazítani próbálja – sikerrel – saját kereteit, és képes megteremteni a hitelesség varázsát – még ebben az akkorra már alternatív jövővé vált világban is.
A folytatásokban már könnyebb a dolga: az újra nemzetállamokra széteső Földön készséggel elhisszük, hogy széthullik a Varsói Szerződés, felbomlik a Szovjetunió, és lo and behold! egyszerre csak a közeljövő/jelen geopolitikai helyzetével találjuk szembe magunkat. Az egyesült muszlim világ jelentős geolpolitikai tényezövé válik, Kina és India birodalmi álmokat dédelget, miközben az Egyesült Államok sértődötten visszatér a ciklikus izolációs politikájához. Európa elvesztette egységét, újra csak régi birodalmaik emléke felett nosztalgiázó nagy, és sohasemvolt birodalmaikról álmodozó kis országok nyugdíjasothonává válik. Oroszország – szicsasz – a korrupció langymelegében szokásos téli álmát alussza. Dél-Amerika – mañana – megint lemaradt valamiről, Afrika – hakuna matata – pedig ugyanolyan megosztott, korrupt és gyanakvó, mint a gyarmatbirodalmak szérhullása után mindig. Mindezek fölött fizikailag is ott a Nemzetközi Flotta, mely az Ellenség legyőzése után látszólag szerepét vesztette, de biztosítja, hogy legalább atomfegyvereket ne vessen be egyetlen ország sem, és fizikai, eszmei, financiális alapokat szolgáltat a megüresedett hangy világok emberi kolonizációjához. Ebbe a forrongó kulimászba csöppenek bele a Flotta iskoláiból hazatért gyerekek tömegei, akikben minden ambiciózus ország saját álmai megvalósításának kulcsát látja. El lehet képzelni, egy olyan kaliberű író, mint Card, mit képes kihozni mindebből.
Az egész regényfolyam két dologgal nyűgözött le, az egyik, hogy a nyugodt szívvel vallási fanatikusnak nevezhető mormon Card saját világnézetét mennyire a küszöbön kívül hagyta. A másik, hogy konkrétan az iszlám megítésében, amely pedig egy keresztény ember számára a legingoványosabb terület lehet, mennyire objektíven lát.
Az eddigiek, azt hiszem, kedvcsinálónak elegendőek. Az esszéíró tulajdonképpen csak három dologgal adós:
Először is: 2002-ben First Meetings (Az első találkozások) címmel megjelent egy kötet, mely novellákat tartalmaz az Ender univerzumból, köztük az erdeti, 1977-es novellát, melyben az Ellenség még egyáltalán nem az az Ellenség volt. Megjelent továbbá on line két további novella (Mazer In Prison és Pretty Boy) a Card által alapított honlapon, az Intergalactic Medicine Show-n. És állítólag valamikor kijön a Végjáték filmen.
Másodszor – és ez elsősorban a potenciális kiadónak szól: az Ender árnyéka, csakúgy, mint a Végjáték, megáll önmagában, A Hegemón árnyéka, az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka azonban inkább olyan, mint a Fajirtás-Az elme gyermekei kettős: egyetlen történet önmagukban inkább zavaró szeletei. Az óriás árnyéka lezárása nélkül az előző két kötet egyszerűen bosszantó, a karakterek mintha önmaguk ellenében játszanának, olyan szaguk van, mintha csupán pénzért íródtak volna.
Harmadszor, és ez annak szól, aki semmit sem olvasott az Enderzum-ból: az ajánlatos, minden izgalmat és rejtélyt fenntartó olvasása a két regényfolyamnak:
(Az első találkozások), Végjáték, Ender árnyéka, A Hegemón árnyéka, Árnyfigurák, Az óriás árnyéka, Holtak Szószólója, Fajirtás, Az elme gyermekei.
Ehhez persze le kellene fordítani és kiadni a kiadatlan műveket.
Dark Power
A Rémkoppantók után hagytam fel Kinggel. Mármint könyveinek vásárlásával. Elsősorban az égbe emelkedő áruk miatt. De az áremelés egybeesett azzal az akkor megváltoztathatatlannak tűnő ítéletemmel, hogy a pasas kiírta magát. A Holtsáv, a Ragyogás, talán még a Stand (Végítélet) után – nincs tovább. (Nem mintha ezek nem lennének egyedül is elegendőek bármilyen író számára.) Körülbelül ugyanekkor hazatért az Államokból ifjú barátom: tizenöt évesen, a Dark Tower első köteteivel – és kritikátlan King rajongással. A túlzott rajongás mindig is taszított. Aztán le is fordították az első köteteket, Setét Torony címen. Ez "setét" adta meg aztán a végső lökést, hogy eldöntsem: a Dark Tower lesz az, amelyet sohasem fogok elolvasni. Sorozat egyenlő pénz, és annak bizony még akkor is van szaga, ha nem nyilvános vécéből származik. Könnyű – és ostoba – ítélet, könnyelmű fogadalom.
Ifjú barátom azóta felhagyott a King rajongással, és a Dark Towerrel is leállt a negyedik kötetnél. (Felnőtt? Azt azért nem...) A 2005-ös second hand könyvvásáron azonban megláttam a Gunslingert [1], és mivel bőségesen belefért a két-gallon-könyvet-tíz-dollárért árba, megvettem. Aztán elolvastam a másik harminc könyvet, és még sok mást, de végül is ráfanyalodtam. És az első oldalán beleszerettem. Gyógyíthatatlanul. A legjobbkor: akkortájt jelent meg a hétkötetes regényciklus befejező kötete, nem kellett húsz évet várnom, mint a Gunslinger első olvasóinak, hogy megtudjam, eléri-e Roland élete célját, felkapaszkodik-e a Sötét Torony legfelső szobájáig, és mit talál ott. De így is csaknem két évig tartott, mire sikerült megvennem és elolvasnom valamennyi folytatást. A másik jó dolog, hogy az eredeti nyelven volt szerencsém hozzá. Egy betűt sem olvastam belőle magyarul, és valószínűleg csak kíváncsiságból fogok (sajnos megtörtént), átjön-e valamennyi réteg, finomság, lelemény (távolról sem). Egyelőre azonban elég, ha a fordítás címére gondolok, hogy legyőzzem kíváncsiságomat: "Setét Torony". De kár lenne kárhozhatni a fordítót és a kiadót. Az első kötettel láthatóan sem az író, sem az amerikai kiadó nem tudtak mit kezdeni. A kötet külleme, az illusztrációk (egyáltalán, az illusztrációk léte) azt sugallják, hogy legalábbis a kiadó az ifjúsági könyvek közé sorolta. A magyar fordító és kiadó, úgy tűnik, elsőre fantasynak ítélte.
Pedig sem ez, sem az, vagy ha úgy tetszik, minden egyszerre: fantasy, science-fiction, mágikus realizmus és természetfölötti (horror és spirituális). Ifjúsági irodalom, és nagyon is felnőtteknek szóló alkotás. Western történet és antiutópia, kalandos mese és filozófiai értekezés, ha úgy vesszük, kiadós társadalombírálat, környezeti segélykiáltás. Egyetlen dolog biztos: ez a sorozat nem egyértelműen egyenlő az érte kapott pénzzel. Az a gyanúm, hogy King még fizetett is volna, hogy megjelenjen. Szerencsére erre sem volt szükség. (Anekdot*: az utolsó kötetből egyetlen darab volt az egyik legnagyobb washingtoni könyváruházban, az eladók kétségbeesetten várták az utánnyomást. Végül azt az egyetlen, másnak félretett, de fel nem csípett darabot adták el nekem. Biztosan egészen elkeseredett fanatikusnak látszottam.)
Amennyire egy író szavára adni lehet, King alaposan megküzdött ezzel az anyaggal, évtizedekig küszködött vele, és be kell vallani, nem mindig győzelmesen került ki ebből a küzdelemből. De megtette, amit lehetett, és a végén legalábbis döntetlen az eredmény.
A Torony összefoglaló alkotás. Összefogja King szerteágazó életművének sok fonalát, ívet ad az életműnek. Hála Istennek, nem olyan módon, ahogyan Asimov bánt el sajátjával. King smooth operator. Összefoglaló oly módon is, hogy temérdek zsánert és műfajt olvaszt egyetlen regényfolyamba, és úgy is, hogy allúziói révén egészen nagyot meríthetünk az angolszász irodalom, filozófia világából. Legalábbis abból a részéből, amelyet King fontosnak tart.
Történet, karakterek
A sztori olyan egyszerű s egyben annyira összetett, hogy lehetetlen spoilerezni. Első közelítésben az ihlető Childe Roland to the Dark Tower Came címü Robert Browning vers [2] prózai kiteljesítése. Harminc valahány versszak több ezer oldalnyi prózába oldva. Bővebben, klasszikus lovagi küldetés, "quest", a titokzatos Sötét Torony keresése korokon és világokon keresztül. A Torony, mely egyben minden létező világegyetem központja és fenntartója, és melyet mellesleg a gonosz megtestesítője, a Kármin Király [3] elpusztítani szándékozik. Roland Deschain mániákus útkeresése egyben a Torony megmentésének eszköze is. Persze ez sem ilyen egyszerű: Rolandnak akadnak segítőtársai, és maga Roland sem az a csillogó páncélos lovag. Ugyan a legendák Arthur királyának egyenesági leszármazottja, de külsőleg (bevallottan) leginkább Clint Eastwood valamelyik spagetti westernből [4], és nem az Excaliburt forgatja, hanem az annak acéljából kovácsolt pisztolyt. Gunslinger ő, mesterlövész, a rend fegyveres őre, s mint ilyen, az utolsó a maga haldokló világában. A világ ugyanis "elmozdult", tér, idő, emberi viszonyok összeomlottak, összekuszálódtak a Kármin Király mesterkedéseinek következtében. Egészen általános a jó és rossz örök harcának ábrázolása.
Roland nem egyértelműen pozitív hős: mint Eastwood karaktere A Jó, a Rossz és a Csúfban, teszi, amit úgy hisz, tennie kell, nemigen törődve közben mások életével, bár a végeredmény többnyire jó, és a szándék sohasem rossz. Ne tagadjuk: megszállott. A Torony megszállottja. Nem azért akarja megmenteni a pusztulástól, hogy a világ ne pusztuljon el vele, hanem azért, mert ha a Torony leomlana, nem lenne képes beteljesíteni saját magára szabott küldetését: belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott...
Senki sem fekete vagy fehér ebben a könyvben. Inkább fehér és vörös, jegyezhetjük meg rosszmájúan, de ez sem igaz.
A Kármin Király leginkább Madách Luciferére emlékeztet, mint a tagadás örök szelleme, bár King Lucifere szélsőségesebb: mindent tagad, mindent el akar pusztítani, hogy aztán a semmin uralkodjék örökkön. Nyilvánvaló: őrült és ez tételesen többször is kimondatik a könyvben. De őrült-e igazán? Engem inkább a rend örök ellentétének, a káosznak, a rendezettség örök ellentétének, az entrópiának megtestesülésére emlékeztet. Így, a rend tagadása, tehát a rend szempontjából tökéletesen őrültnek kell látszania. Őrült beszéd és nincs benne rendszer
De nem egyértelműen csak gonosz a Kármin Király követe, Homályfia Walter (Walter O'Dim), Roland hús-vér ellenlábasa a regényben. Nem más ő, mint King több történetének gonosztevője, a háttérben munkálkodó varázserejű intrikus. A Stand Randall Flagg-je, hogy tisztán lássunk. Ő azzal nem törődik, ha tervei megvalósulása közben valami jó történik, csak fokozódjon a káosz a társadalomban, térben és időben. Walter nem akarja elpusztítani a világot, csupán meg akarja gyengíteni szövedékét, hogy elérje végső célját, mely nem más, mint belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott... Ismerős?
Nemigen vannak papírkarakterek a Sötét Torony világában, bár sokszor előkerül egy-egy szereplő, akinek úgy tűnik, nagy jelentősége van (legalábbis annyira kidolgozott, hogy azt hinné az ember), hogy azután örökre eltűnjön a "süllyesztöben". Nem tudom, hogy gyengéje vagy erőssége ez a könyvnek. Mindenesetre, Kinget ismerve, esetleg felbukkan majd egy jövendőbeli regényben [5]. Ahogy bekerült pár elöző történetből a jó öreg Randall Flagg és még pár ismerős. Az író szereti a szereplőit.
És én külön szeretem őt ezért.
Üzenet, mondanivaló, egyéb bullshit
Azt gondolhatnánk, miként a fantasztikus irodalom hivatásos lenézői, hogy Kingnél, a horrorszerzőnél erről szó sem lehet. Legfeljebb valami elcsépelt mondanivaló.
Mint, hát igen, a fehér és a vörös, a jó és rossz örök harca.
De itt van még az elgondolkoztató kép a technológiai civilizáció folyományairól és következményeiröl – jövőjéről. Arról, hogyan válik a mágia tudománnyá és a tudomány mágiává. Hommage á A.C. Clarke.
Ezzel párhuzamosan itt van a környezetpusztulás miatt érzett aggodalom, az emberi kisközösségek felbomlásáért érzett aggodalom, az emberi jövőért érzett aggodalom folyamatos jelenléte. Kingnek nincs optimista jövőképe. Bár a világok elpusztításáért a Kármin Király a felelős, a Király tehetetlen lenne szorgos emberi segítői nélkül. Az elembertelenedett (szó szerint) mamutcégek tevékenysége nélkül. Mert Homályfia Walter/Randall Flagg mindig megtalálja azt, aki segítségére lehet tervei megvalósításában.
Rendesen rímel ez a vélemény a Neil Gaiman Amerikai istenek-jében feltűnő új isten szerepére, tulajdonságaira – és bukására.
És itt a legfőbb üzenet, a mondanivaló, a lényeg: az író viszonya alkotásához.
Író ír*
De miért ír? És mi a következménye ennek a tevékenységnek? Miben áll az író felelőssége? Valójában az író alkot, vagy súgja neki valaki vagy valami, külső erő, hatalom, értelem, mit tudom én?
Minden valamirevaló író szembekerül egyszer, legalább egyetlenegyszer ezekkel a kérdésekkel. Mint ahogy azzal az érzéssel is, hogy is mondjam, amelyet Örkény olyan találóan megrajzolt egypercesében: a mindenhatóság érzésével [6].
King, mint a könyveiből készült filmekben oly gyakran, személyesen tűnik fel a Torony regényekben, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre. Hogy meséljen erről a rettenetes, felemelő érzésről. Erről a sötét hatalomról.
Pontosan a filmbéli feltűnések mutatják, számomra legalábbis, hogy Kingnek létezik egy erően narcisztikus oldala is. Ezzel megfejelve a mindenhatóság érzése oda vezet, ahová végül a Sötét Torony történet konkludál: a világot az író képzelőereje teremti. Finomítva: a világ az író művein keresztül teremti meg magát. Csinos, nemde?
De ez a teremtőerő felelősséggel is jár, és King nem veti el ezt a felelősséget. Mint ahogy nem hárítja el a felelősséget a képzelete által teremtett szereplőkkel szemben sem. Talán ezért nem papírfigurák, talán ez a felelősség tölti meg őket élettel, rajzolja őket teljessé. Még ha oldalakkal később pusztulás is vár rájuk. (Na jó, King bőbeszédűségét ismerve, fejezetekkel, kötetekkel később.)
A nyelv
Általában szokás Kinget a történet és nem a nyelv mesterének elismerni. (A valódi sznobéria az elözőt is tagadja, természetesen.)
A szokás (és a sznobéria) valószínűleg nem olvasta a Sötét Tornyot.
Ritkán találni annyi nyelvi bravúrt, nyelvalkotást, nyelvjárások olyan alapos és jártas ismeretét és használatát, mint az eredeti nyelvű könyvekben. Csak reménykedem, hogy mindez hiánytalanul átkerült a magyar fordításba.
Ha így van, say thankya!
Amerika hangja
Ebben a regényfolyamban Amerika a világok közepe, és nincs más hely Amerikán kívül. Pár évvel ezelőtt már csak emiatt sem olvastam volna el a könyvet. Szerencsére most már mindkettőt másképpen látom. És bocsássuk meg ennek az ízig-vérig amerikai írónak, amerikai embernek ezt a kis gyengeséget.
Az illusztrációk
Az első kötet után mindig a nagyalakú kiadásokat vettem meg. Pedig nem szeretem. Nagyok, kényelmetlen forgatni őket, pláne utazni velük és drágák. De az illusztrációk kárpótolnak mindezért.
Az első és utolsó kötetet, a The Gunslingert és a Dark Towert, ugyanaz a kéz, Michael Whelan keze illusztrálta. Whelan stílusa érettebb lett húsz év alatt, de nem mondanám, hogy nem az első kötet illusztrációi tetszenek jobban. A mókás a dologban, hogy a The Gunslinger első megjelenése idején senkinek sem volt fogalma sem, hogy nézhet ki a Sötét Torony... Mint ahogy arról sem, mi is valójában ez a valami. Mármint a regény.
A második kötet a The Drawing of the Three esetében már egyértelmű, mi lesz ez. Phil Hale szikár, különös hangulatú illusztrációi legalábbis ezt mutatják.
Az enyémek közül a harmadik regény a The Waste Lands képei - Ned Dameron alkotásai - a leggyengébbek. Ez a kötet egyébként az, melynek címlapján a legtöbbet gagyiztak a különféle borítóművészek Blaine a Mono ábrázolásával. Blaine, a Mono nevéhez méltóan egy hipermodern egysínű gyorsvasút, a kötetben szerepel továbbá egy klasszikus amerikai gőzmozdony, Csihu Charlie [7]. A kettő értelmetlen szintéziséből mindig valami brutális, démoni gőzmozdony került a címlapokra.
Ezek után, és mindenekfölött a Wizard and Glass elvont illusztrációi egészen más dimenzióba emelik a könyvet. Dave McKean, thankya.
A Wolves of the Calla illusztrációit Bernie Wrightson készítette. Számomra ezek a Dameron rajzokkal esnek azonos szintre.
A hatodik könyv, a Song of Susannah, képei Darrel Andersont dicsérik. Egyenértékűek McKean munkáival, bár egészen más stílust képviselnek. Ha egyszer ilyesmi jelenne meg a Galaktikában, mindenki megnyalhatná mind a tíz ujját.
Gyengék
Nincs tökéletes mű. Ez sem az. Sokszor feleslegesen bőbeszédű, sokszor értelmetlenül szűkszavú. Szubjektív és egyoldalú. Sokszor olcsó fordulatokkal operál. Sokszor bombasztikus. Sokszor csak deus ex machinákon keresztül jönnek a megoldások. Roland csatái mindig ugyanazon taktika szerint zajlanak. Satöbbi, satöbbi...
A vége, mindkét vége valószínűleg sokaknak nem teszik. De Kingnek ebben is igaza van: a vég annyira végleges...
Mindezek ellenére öszintén ajánlom mindenkinek. Hatalma van. Dark Power.
"Long days and pleasant nights."
Európa Kiadó, Bihari György fordítása.
*Remélem Esterházy Péter megbocsátja ennek használatát.
Jegyzetek
[1] Jellemzően az Ország féle Angol-Magyar szótár 2005-ös nyomásában a szó jelentése: 1. fegyveres gengszter 2. bérgyilkos. Grr. Ahogy a magyar fordítás címe is "A harcos". Grr, grr, grrr. SzVSz a "The Magnificent Seven" szerencsétlen "A hét mesterlövész" fordításának gyökeret verése után a The Gunslinger magyar fordítása nem lehetne más, mint "A mesterlövész".
Nem mintha a többi magyar cím száz százalékos lenne:
The Drawing of the Three – A hármak elhívatása, amikor a történetben egyértelműen kártyahúzásról, és Roland kísérőinek fizikai átrángatásáról van szó. Akkor már lehívást illett volna mondani…
The Waste Lands – Puszta földek, amikor egy kissé tiszteletben kellene/illene/lehetne tartani az Elliot allúziót, és ha már egyszer az ö Waste Land-je Átokföldjének fordítódott, ennek is akként kellett/illett/lehetett volna megjelennie.
Wizard and Glass – Varázsló és üveg, rendben lévő tükörfordítás lenne, ha az a bizonyos üveg nem éppen a varázsló varázsgömbje és nem a pálikásbutykosa lenne, mint ebből a címből sejthető.
The Wolves of the Calla - Callai farkasok, megint tükörfordítás. De a Calla farkasainak egészen más, több értelme lenne magyarban. (Közelebbi értelme az angol eredetihez. Calla egyszerűen földet, országot jelent King szótárában, és a Föld (Calla) farkasai egészen mély filozófiai tartalmat hordoz(ná)nak. Hasonlóan a Föld söpredékéhez, hogy érthető legyen, mire gondolok.)
Maga a Setét Torony, a ciklus és a befejező kötet magyar címe is rettenetes: King rendesen archizálja a nyelvet ahol szükséges, de sehol, egyetlen egyszer sincs utalás arra, hogy az örökkévaló Torony neve archaizálva lenne. A Setét szó használata az egyszerű Sötét helyett valami orbitális tévedés. Azokból az időkböl, amikor a teljes ciklus még nem állt rendelkezésre, a Browning vers Tellér Gyula általi fordítása a "setéttel" viszont igen. Ami a versnél talán helyénvaló, bár a "setét" inkább a középangol "derk" megfelelője lenne - és a versben is "dark" áll.
[2] Roland lovag a Sötét Toronyhoz ért. A hetedik kötet végén található eredeti vers engem nem fogott meg igazán: a szokott angol romantikus hőbörgés, jó adag titokzatoskodással nyakon öntve (néhol úgy néz ki, még a költőnek sem világos, mit akar mondani), szánalmas angol rímekkel. Az utolsó versszak sorvégei például: met/frame/flame/yet/set/came. Ennyit a líra tömörítö erejéről.
[3] A crimson és carmin - karmazsin és kármin mint színek, a vörös különbözö árnyalatai, azonban mind a crimson, mind a carmin, mint pigmentek ugyanarra a bíbortetűből származó festékre utalnak, melynek a kárminsav a színanyaga. Na itt igazodj ki! A Karmazsin Király mindenesetre kényelmetlenül hosszú, és a kármin szín személyesen jobban tetszik. Mélyebb árnyalat.
[5] Például: Atlantisz gyermekei.
[6] Örkény István A megváltó.
[7] Charlie the Choo-Choo.
Ifjú barátom azóta felhagyott a King rajongással, és a Dark Towerrel is leállt a negyedik kötetnél. (Felnőtt? Azt azért nem...) A 2005-ös second hand könyvvásáron azonban megláttam a Gunslingert [1], és mivel bőségesen belefért a két-gallon-könyvet-tíz-dollárért árba, megvettem. Aztán elolvastam a másik harminc könyvet, és még sok mást, de végül is ráfanyalodtam. És az első oldalán beleszerettem. Gyógyíthatatlanul. A legjobbkor: akkortájt jelent meg a hétkötetes regényciklus befejező kötete, nem kellett húsz évet várnom, mint a Gunslinger első olvasóinak, hogy megtudjam, eléri-e Roland élete célját, felkapaszkodik-e a Sötét Torony legfelső szobájáig, és mit talál ott. De így is csaknem két évig tartott, mire sikerült megvennem és elolvasnom valamennyi folytatást. A másik jó dolog, hogy az eredeti nyelven volt szerencsém hozzá. Egy betűt sem olvastam belőle magyarul, és valószínűleg csak kíváncsiságból fogok (sajnos megtörtént), átjön-e valamennyi réteg, finomság, lelemény (távolról sem). Egyelőre azonban elég, ha a fordítás címére gondolok, hogy legyőzzem kíváncsiságomat: "Setét Torony". De kár lenne kárhozhatni a fordítót és a kiadót. Az első kötettel láthatóan sem az író, sem az amerikai kiadó nem tudtak mit kezdeni. A kötet külleme, az illusztrációk (egyáltalán, az illusztrációk léte) azt sugallják, hogy legalábbis a kiadó az ifjúsági könyvek közé sorolta. A magyar fordító és kiadó, úgy tűnik, elsőre fantasynak ítélte.
Pedig sem ez, sem az, vagy ha úgy tetszik, minden egyszerre: fantasy, science-fiction, mágikus realizmus és természetfölötti (horror és spirituális). Ifjúsági irodalom, és nagyon is felnőtteknek szóló alkotás. Western történet és antiutópia, kalandos mese és filozófiai értekezés, ha úgy vesszük, kiadós társadalombírálat, környezeti segélykiáltás. Egyetlen dolog biztos: ez a sorozat nem egyértelműen egyenlő az érte kapott pénzzel. Az a gyanúm, hogy King még fizetett is volna, hogy megjelenjen. Szerencsére erre sem volt szükség. (Anekdot*: az utolsó kötetből egyetlen darab volt az egyik legnagyobb washingtoni könyváruházban, az eladók kétségbeesetten várták az utánnyomást. Végül azt az egyetlen, másnak félretett, de fel nem csípett darabot adták el nekem. Biztosan egészen elkeseredett fanatikusnak látszottam.)
Amennyire egy író szavára adni lehet, King alaposan megküzdött ezzel az anyaggal, évtizedekig küszködött vele, és be kell vallani, nem mindig győzelmesen került ki ebből a küzdelemből. De megtette, amit lehetett, és a végén legalábbis döntetlen az eredmény.
A Torony összefoglaló alkotás. Összefogja King szerteágazó életművének sok fonalát, ívet ad az életműnek. Hála Istennek, nem olyan módon, ahogyan Asimov bánt el sajátjával. King smooth operator. Összefoglaló oly módon is, hogy temérdek zsánert és műfajt olvaszt egyetlen regényfolyamba, és úgy is, hogy allúziói révén egészen nagyot meríthetünk az angolszász irodalom, filozófia világából. Legalábbis abból a részéből, amelyet King fontosnak tart.
Történet, karakterek
A sztori olyan egyszerű s egyben annyira összetett, hogy lehetetlen spoilerezni. Első közelítésben az ihlető Childe Roland to the Dark Tower Came címü Robert Browning vers [2] prózai kiteljesítése. Harminc valahány versszak több ezer oldalnyi prózába oldva. Bővebben, klasszikus lovagi küldetés, "quest", a titokzatos Sötét Torony keresése korokon és világokon keresztül. A Torony, mely egyben minden létező világegyetem központja és fenntartója, és melyet mellesleg a gonosz megtestesítője, a Kármin Király [3] elpusztítani szándékozik. Roland Deschain mániákus útkeresése egyben a Torony megmentésének eszköze is. Persze ez sem ilyen egyszerű: Rolandnak akadnak segítőtársai, és maga Roland sem az a csillogó páncélos lovag. Ugyan a legendák Arthur királyának egyenesági leszármazottja, de külsőleg (bevallottan) leginkább Clint Eastwood valamelyik spagetti westernből [4], és nem az Excaliburt forgatja, hanem az annak acéljából kovácsolt pisztolyt. Gunslinger ő, mesterlövész, a rend fegyveres őre, s mint ilyen, az utolsó a maga haldokló világában. A világ ugyanis "elmozdult", tér, idő, emberi viszonyok összeomlottak, összekuszálódtak a Kármin Király mesterkedéseinek következtében. Egészen általános a jó és rossz örök harcának ábrázolása.
Roland nem egyértelműen pozitív hős: mint Eastwood karaktere A Jó, a Rossz és a Csúfban, teszi, amit úgy hisz, tennie kell, nemigen törődve közben mások életével, bár a végeredmény többnyire jó, és a szándék sohasem rossz. Ne tagadjuk: megszállott. A Torony megszállottja. Nem azért akarja megmenteni a pusztulástól, hogy a világ ne pusztuljon el vele, hanem azért, mert ha a Torony leomlana, nem lenne képes beteljesíteni saját magára szabott küldetését: belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott...
Senki sem fekete vagy fehér ebben a könyvben. Inkább fehér és vörös, jegyezhetjük meg rosszmájúan, de ez sem igaz.
A Kármin Király leginkább Madách Luciferére emlékeztet, mint a tagadás örök szelleme, bár King Lucifere szélsőségesebb: mindent tagad, mindent el akar pusztítani, hogy aztán a semmin uralkodjék örökkön. Nyilvánvaló: őrült és ez tételesen többször is kimondatik a könyvben. De őrült-e igazán? Engem inkább a rend örök ellentétének, a káosznak, a rendezettség örök ellentétének, az entrópiának megtestesülésére emlékeztet. Így, a rend tagadása, tehát a rend szempontjából tökéletesen őrültnek kell látszania. Őrült beszéd és nincs benne rendszer
De nem egyértelműen csak gonosz a Kármin Király követe, Homályfia Walter (Walter O'Dim), Roland hús-vér ellenlábasa a regényben. Nem más ő, mint King több történetének gonosztevője, a háttérben munkálkodó varázserejű intrikus. A Stand Randall Flagg-je, hogy tisztán lássunk. Ő azzal nem törődik, ha tervei megvalósulása közben valami jó történik, csak fokozódjon a káosz a társadalomban, térben és időben. Walter nem akarja elpusztítani a világot, csupán meg akarja gyengíteni szövedékét, hogy elérje végső célját, mely nem más, mint belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott... Ismerős?
Nemigen vannak papírkarakterek a Sötét Torony világában, bár sokszor előkerül egy-egy szereplő, akinek úgy tűnik, nagy jelentősége van (legalábbis annyira kidolgozott, hogy azt hinné az ember), hogy azután örökre eltűnjön a "süllyesztöben". Nem tudom, hogy gyengéje vagy erőssége ez a könyvnek. Mindenesetre, Kinget ismerve, esetleg felbukkan majd egy jövendőbeli regényben [5]. Ahogy bekerült pár elöző történetből a jó öreg Randall Flagg és még pár ismerős. Az író szereti a szereplőit.
És én külön szeretem őt ezért.
Üzenet, mondanivaló, egyéb bullshit
Azt gondolhatnánk, miként a fantasztikus irodalom hivatásos lenézői, hogy Kingnél, a horrorszerzőnél erről szó sem lehet. Legfeljebb valami elcsépelt mondanivaló.
Mint, hát igen, a fehér és a vörös, a jó és rossz örök harca.
De itt van még az elgondolkoztató kép a technológiai civilizáció folyományairól és következményeiröl – jövőjéről. Arról, hogyan válik a mágia tudománnyá és a tudomány mágiává. Hommage á A.C. Clarke.
Ezzel párhuzamosan itt van a környezetpusztulás miatt érzett aggodalom, az emberi kisközösségek felbomlásáért érzett aggodalom, az emberi jövőért érzett aggodalom folyamatos jelenléte. Kingnek nincs optimista jövőképe. Bár a világok elpusztításáért a Kármin Király a felelős, a Király tehetetlen lenne szorgos emberi segítői nélkül. Az elembertelenedett (szó szerint) mamutcégek tevékenysége nélkül. Mert Homályfia Walter/Randall Flagg mindig megtalálja azt, aki segítségére lehet tervei megvalósításában.
Rendesen rímel ez a vélemény a Neil Gaiman Amerikai istenek-jében feltűnő új isten szerepére, tulajdonságaira – és bukására.
És itt a legfőbb üzenet, a mondanivaló, a lényeg: az író viszonya alkotásához.
Író ír*
De miért ír? És mi a következménye ennek a tevékenységnek? Miben áll az író felelőssége? Valójában az író alkot, vagy súgja neki valaki vagy valami, külső erő, hatalom, értelem, mit tudom én?
Minden valamirevaló író szembekerül egyszer, legalább egyetlenegyszer ezekkel a kérdésekkel. Mint ahogy azzal az érzéssel is, hogy is mondjam, amelyet Örkény olyan találóan megrajzolt egypercesében: a mindenhatóság érzésével [6].
King, mint a könyveiből készült filmekben oly gyakran, személyesen tűnik fel a Torony regényekben, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre. Hogy meséljen erről a rettenetes, felemelő érzésről. Erről a sötét hatalomról.
Pontosan a filmbéli feltűnések mutatják, számomra legalábbis, hogy Kingnek létezik egy erően narcisztikus oldala is. Ezzel megfejelve a mindenhatóság érzése oda vezet, ahová végül a Sötét Torony történet konkludál: a világot az író képzelőereje teremti. Finomítva: a világ az író művein keresztül teremti meg magát. Csinos, nemde?
De ez a teremtőerő felelősséggel is jár, és King nem veti el ezt a felelősséget. Mint ahogy nem hárítja el a felelősséget a képzelete által teremtett szereplőkkel szemben sem. Talán ezért nem papírfigurák, talán ez a felelősség tölti meg őket élettel, rajzolja őket teljessé. Még ha oldalakkal később pusztulás is vár rájuk. (Na jó, King bőbeszédűségét ismerve, fejezetekkel, kötetekkel később.)
A nyelv
Általában szokás Kinget a történet és nem a nyelv mesterének elismerni. (A valódi sznobéria az elözőt is tagadja, természetesen.)
A szokás (és a sznobéria) valószínűleg nem olvasta a Sötét Tornyot.
Ritkán találni annyi nyelvi bravúrt, nyelvalkotást, nyelvjárások olyan alapos és jártas ismeretét és használatát, mint az eredeti nyelvű könyvekben. Csak reménykedem, hogy mindez hiánytalanul átkerült a magyar fordításba.
Ha így van, say thankya!
Amerika hangja
Ebben a regényfolyamban Amerika a világok közepe, és nincs más hely Amerikán kívül. Pár évvel ezelőtt már csak emiatt sem olvastam volna el a könyvet. Szerencsére most már mindkettőt másképpen látom. És bocsássuk meg ennek az ízig-vérig amerikai írónak, amerikai embernek ezt a kis gyengeséget.
Az illusztrációk
Az első kötet után mindig a nagyalakú kiadásokat vettem meg. Pedig nem szeretem. Nagyok, kényelmetlen forgatni őket, pláne utazni velük és drágák. De az illusztrációk kárpótolnak mindezért.
Az első és utolsó kötetet, a The Gunslingert és a Dark Towert, ugyanaz a kéz, Michael Whelan keze illusztrálta. Whelan stílusa érettebb lett húsz év alatt, de nem mondanám, hogy nem az első kötet illusztrációi tetszenek jobban. A mókás a dologban, hogy a The Gunslinger első megjelenése idején senkinek sem volt fogalma sem, hogy nézhet ki a Sötét Torony... Mint ahogy arról sem, mi is valójában ez a valami. Mármint a regény.
A második kötet a The Drawing of the Three esetében már egyértelmű, mi lesz ez. Phil Hale szikár, különös hangulatú illusztrációi legalábbis ezt mutatják.
Az enyémek közül a harmadik regény a The Waste Lands képei - Ned Dameron alkotásai - a leggyengébbek. Ez a kötet egyébként az, melynek címlapján a legtöbbet gagyiztak a különféle borítóművészek Blaine a Mono ábrázolásával. Blaine, a Mono nevéhez méltóan egy hipermodern egysínű gyorsvasút, a kötetben szerepel továbbá egy klasszikus amerikai gőzmozdony, Csihu Charlie [7]. A kettő értelmetlen szintéziséből mindig valami brutális, démoni gőzmozdony került a címlapokra.
Ezek után, és mindenekfölött a Wizard and Glass elvont illusztrációi egészen más dimenzióba emelik a könyvet. Dave McKean, thankya.
A Wolves of the Calla illusztrációit Bernie Wrightson készítette. Számomra ezek a Dameron rajzokkal esnek azonos szintre.
A hatodik könyv, a Song of Susannah, képei Darrel Andersont dicsérik. Egyenértékűek McKean munkáival, bár egészen más stílust képviselnek. Ha egyszer ilyesmi jelenne meg a Galaktikában, mindenki megnyalhatná mind a tíz ujját.
Gyengék
Nincs tökéletes mű. Ez sem az. Sokszor feleslegesen bőbeszédű, sokszor értelmetlenül szűkszavú. Szubjektív és egyoldalú. Sokszor olcsó fordulatokkal operál. Sokszor bombasztikus. Sokszor csak deus ex machinákon keresztül jönnek a megoldások. Roland csatái mindig ugyanazon taktika szerint zajlanak. Satöbbi, satöbbi...
A vége, mindkét vége valószínűleg sokaknak nem teszik. De Kingnek ebben is igaza van: a vég annyira végleges...
Mindezek ellenére öszintén ajánlom mindenkinek. Hatalma van. Dark Power.
"Long days and pleasant nights."
Európa Kiadó, Bihari György fordítása.
*Remélem Esterházy Péter megbocsátja ennek használatát.
Jegyzetek
[1] Jellemzően az Ország féle Angol-Magyar szótár 2005-ös nyomásában a szó jelentése: 1. fegyveres gengszter 2. bérgyilkos. Grr. Ahogy a magyar fordítás címe is "A harcos". Grr, grr, grrr. SzVSz a "The Magnificent Seven" szerencsétlen "A hét mesterlövész" fordításának gyökeret verése után a The Gunslinger magyar fordítása nem lehetne más, mint "A mesterlövész".
Nem mintha a többi magyar cím száz százalékos lenne:
The Drawing of the Three – A hármak elhívatása, amikor a történetben egyértelműen kártyahúzásról, és Roland kísérőinek fizikai átrángatásáról van szó. Akkor már lehívást illett volna mondani…
The Waste Lands – Puszta földek, amikor egy kissé tiszteletben kellene/illene/lehetne tartani az Elliot allúziót, és ha már egyszer az ö Waste Land-je Átokföldjének fordítódott, ennek is akként kellett/illett/lehetett volna megjelennie.
Wizard and Glass – Varázsló és üveg, rendben lévő tükörfordítás lenne, ha az a bizonyos üveg nem éppen a varázsló varázsgömbje és nem a pálikásbutykosa lenne, mint ebből a címből sejthető.
The Wolves of the Calla - Callai farkasok, megint tükörfordítás. De a Calla farkasainak egészen más, több értelme lenne magyarban. (Közelebbi értelme az angol eredetihez. Calla egyszerűen földet, országot jelent King szótárában, és a Föld (Calla) farkasai egészen mély filozófiai tartalmat hordoz(ná)nak. Hasonlóan a Föld söpredékéhez, hogy érthető legyen, mire gondolok.)
Maga a Setét Torony, a ciklus és a befejező kötet magyar címe is rettenetes: King rendesen archizálja a nyelvet ahol szükséges, de sehol, egyetlen egyszer sincs utalás arra, hogy az örökkévaló Torony neve archaizálva lenne. A Setét szó használata az egyszerű Sötét helyett valami orbitális tévedés. Azokból az időkböl, amikor a teljes ciklus még nem állt rendelkezésre, a Browning vers Tellér Gyula általi fordítása a "setéttel" viszont igen. Ami a versnél talán helyénvaló, bár a "setét" inkább a középangol "derk" megfelelője lenne - és a versben is "dark" áll.
[2] Roland lovag a Sötét Toronyhoz ért. A hetedik kötet végén található eredeti vers engem nem fogott meg igazán: a szokott angol romantikus hőbörgés, jó adag titokzatoskodással nyakon öntve (néhol úgy néz ki, még a költőnek sem világos, mit akar mondani), szánalmas angol rímekkel. Az utolsó versszak sorvégei például: met/frame/flame/yet/set/came. Ennyit a líra tömörítö erejéről.
[3] A crimson és carmin - karmazsin és kármin mint színek, a vörös különbözö árnyalatai, azonban mind a crimson, mind a carmin, mint pigmentek ugyanarra a bíbortetűből származó festékre utalnak, melynek a kárminsav a színanyaga. Na itt igazodj ki! A Karmazsin Király mindenesetre kényelmetlenül hosszú, és a kármin szín személyesen jobban tetszik. Mélyebb árnyalat.
- A Crimson King alliterál (valószínűleg ezért választotta nevéül az ihlető zenekar), a Purple King – Bíbor Király nem. Ezzel a fordítással tehát ez nyelvi réteg elveszett, míg az általam ajánlott Kármin Királlyal megmarad.
- Méltatlan azt képzelni, hogy az író ne lett volna tisztában a szavak jelentésével. Ha bíbort akart volna, akkor bíbort ír.
- Valószínüleg éppen az egyházi méltóságok lilulása miatt nem használta King a purple-bíbor szót.
- A Crimson King egyértelműen vörös. Az íróval egyetértésben született illusztrációkon is. Annál is inkább, mert a regényfolyamban a jó és a rossz harcát a vörös és fehér harca szimbolizálja. A kármin vörös színárnyalat, minden lilaság nélkül.
- A regény Crimson Kingje egyáltalán nem fenséges (királyi) alak, nemigen járna neki a királyi bíbor. Leginkább kártyakirályra emlékeztet, mely allúzió tovább visz Lewis Caroll világaiba. A kőr és a káró kártyaszín egyáltalán nem bíbor, hanem vörös színű.
[5] Például: Atlantisz gyermekei.
[6] Örkény István A megváltó.
[7] Charlie the Choo-Choo.
2009. december 7., hétfő
Ilija Trojanow – Világok gyűjtője
Már akkor meggyűlöltem ezt a könyvet, amikor még meg sem jelent – egy betű elolvasása nélkül. Az történt, hogy Éva kórházba került, és az év végi hajrában nekem kellett befejezni a védőborítót, elkészíteni a keményfedelet – hogy aztán csak majd’ egy év múlva jöjjön ki…
Persze nálam a gyűlölet nem tart sokáig, így amikor megkaptam a tiszteletpéldányt a Jeschke regény? rossz emlékének kimosására éppen alkalmasnak tűnt – még véletlenül se fantasztikus regény, első látásra valami posztmodern vegyes felvágott félig fiktív életrajz és tizenkilencedik századi útleírás egyben…
Jó választásnak bizonyult. Valóban posztmodern, az olvasható fajtából. Művészi pózok nélkül, a történetre és a figurára koncentrálva, csak annyi modern irodalmi eszközt alkalmazva, amennyi érdekessé, és még olvashatóbbá teszi a szöveget, de a modernség nem öncélúan [1] az ún. művészi hatás [2] érdekében meredezik kifelé a textúrából. Ahogy Trojanow szövi a mesét, próbálja megfejteni regénye hősét, mintha a védőborító arabeszkjének indái tekeregnének saját fraktálszerű mintázatukba, hogy jó arabeszkhez illően a részletek mögött eltűnjön az egész, csak a gazdag szövedéket lássuk, de ne jöjjünk rá, hogy a mintázat követhetetlen és értelmetlen, a végcélhoz, a hős életéhez egy centiméterrel sem jutottunk közelebb. Talán csak a szőnyegszövőéhez [1].
Ha életrajz, egy XIX. században élt katonatiszt, Richard Francis Burton életrajza, akit földrajzi “felfedezéseiért” – és eredményes kémtevékenységéért – őfelsége lovagi címmel tüntetett ki és aki kalandjait több kötetben is megjelentette. Ha életrajz, a regény kudarc. Burtonról semmit sem tudunk meg, még azt sem, valójában hol született, hol érte a halál, kik voltak a szülei, milyen volt a gyerekkora, hogyan nevelkedett, kik voltak szerelmei, feleségei, születtek-e gyerekei, milyen író volt, etc. Így ez a könyv nem életrajz.
Ha útleírás, Burton Észak Indiában tett kulturális felfedezéseinek (melyek jobbára csak a katonai hírszerzést érdekelték) meséje, az iszlám szent zarándoklatának, a hádzsnak leírása, melyen hősünk az elsők között haladt végig és a Nílus forrásának felfedezésére tett kísérlet követése. Ha útleírás, a regény kudarc: kis színeseken kívül valójában semmit sem tudunk meg sem Indiáról, sem a hádzsról, leírt afrikai kalandja során pedig Burton végig maláriarohamaival küzdött, Afrikáról sem tudunk meg semmit általa. Így ez a könyv nem is útleírás.
Ha fejlődésregény, akkor azt kellene látnunk, hogyan válik a tipikusnak látszó brit katonatiszt a “világok gyűjtőjévé”, más kultúrák szorgos és makacs megismerőjévé, és értojévé, oly szorgos megismerőjévé és értojévé, hogy maga is moszlimmá váljék. Legalábbis átmenetileg. De a szöveg fejlődésregényként is kudarc: Burton jelleme az első színrelépésétől kezdve változatlan és egysíkú. Emberfelettien makacs kulturális gyűjtőszenvedély munkál benne, egész életét ennek a szenvedélynek rendeli alá, de ez a szenvedély nem törekszik a mély megismerésre, mert mögötte végig ott marad a keresztény, európai – brit – felsőbbrendűség. Burton mint keserű mérget nyeli el a különböző kultúrákat, felszínesen vagy mélyebben megemészti őket, majd kihányja – hiába csömörlött meg valami általunk ismeretlen oknál fogva a brit birodalomtól és civilizációtól, egyre ide tér vissza, végül Európában éri a halál. A csömör okával mindvégig adós marad a szöveg: miként életrajzként kudarc, úgy jellemrajzként is az. Burton jelleméről, motivációiról éppen annyi tudható meg a könyvből, mint az életérol vagy kalandjairól. Nem jellemrajz vagy fejlődésregény.
Pedig Trojanow a jellemábrázolás teljes arzenálját beveti a könyvében, a hőst egyaránt jellemzi az író, a történet szereplői, és saját tettei, szövegei.
Csak éppen a regény főhőse nem a címszereplő! A regény főszereplői sokkal inkább a szöveg első és utolsó szakaszának két narrátora, illetve a középső rész vizsgáló hivatalnokai. Indiai szolgája, Naukaram, és afrikai vezetője, Szidi Mubarak Bombay, Burton életének azt a szakaszát mondja tollba illetve meséli el, amelyet a kalandorral együtt töltött, de valójában saját életükrol, a korabeli Indiáról és Afrikáról mesélnek. A hádzsba befurakodott brit kém ügyét vizsgáló szultáni hivatalnokok pedig Mekka belső intrikáiba, az oszmán birodalom működésébe adnak bepillantást. Emiatt gondolom úgy, hogy ebben a könyvben Sir Richard csupán ürügy, és ebből a nézőpontból hiszem, hogy a regény mégiscsak sikeres életrajz, útleírás és fejlődésregény, csak éppen mindezek nem a brit katonatisztre vonatkoznak! Ezek a fejezetek a könyv legértékesebb részei, megállnának a szöveg maradék harmadát kitevő, hagyományosabb elbeszélésű részek nélkül is.
A belső narrációs fejezeteket ugyanis mindhárom szakaszban külső elbeszélő szövegei szakítják meg, illetve inkább egészítik ki. Ezek a fejezetek elvileg többet árulnának el a Burton életérol, jelleméről, de az író nem élt a mindentudó narrátor kínálta lehetőséggel. Burton cselekszik, beszél, de gondolatai, motivációi továbbra is rejtve maradnak, ezekből a fejezetekből ugyanazt tudjuk meg, mint az idegen belső narrációs részekből: a makacs kulturális gyűjtőszenvedély és felületes, de brit katonatiszttől mindenképpen szokatlan kulturális nyitottság Burton fő jellemvonásai. És a gyűjtést leszámítva talán a tökéletes szenvedélymentesség – de ez valószínűleg általános brit tulajdonság volt akkoriban, sokkal közelebb nem visz hősünkhöz…
A Burton három életszakaszának, kalandjai három színterének, Indiának, a hádzsnak és Afrikának megfelelően három részre osztott főszöveget két rövid fejezet fogja keretbe, melyekben Sir Richard halálánál asszisztáló katolikus pap kételyeibe láthatunk bele: keresztény volt-e vajon a halott, vagy pogány, mohamedán? Kétségeink, csakúgy, mint a szerencsétlen pap kétségei, megmaradnak: Trojanow, hűen a szöveg egészéhez, nem ad egyértelmű választ. De nem is lényeges. A világok gyűjtője mindig annak a vallásnak hódolt, amely a begyűjteni – megismerni? – vágyott világban uralkodott, hogy aztán mindig – bevallatlanul, de a célzásokból egyértelműen adódóan – visszatérjen a kereszténységhez. Indiában előbb gurutól tanult, majd az ottani iszlámot tette magáévá, hadzs alatt muszlimabb volt egy alimnál, míg Kelet Afrikában, a úgy tűnik, egy kicsit a törzsi varázslatokba is belekóstolt.
A regény nyelve nagyon finom, modern, invenciózus, szellemes nyelv, Nabokovéhoz hasonlítanám, néhol ehhez méltóan költői is, bár narrátorként Trojanow nem olyan érzelmes. Minden belső elbeszélőnél elhittem, hogy adott kultúrának hiteles képviselője. Ami zavart a szövegben, de az minden szövegben, mindig zavar [3], hogy a natív lakosok beszélgetésbe beleszőtt helyi szavakat, kifejezéseket dőlten szedték – de legyen csak ennyi hibája bármilyen kortárs regénynek!
Mindenesetre a sci-fi sivárságai után nagyon üdíto olvasmány, szívből ajánlom mindenkinek akit tanulni és szórakozni akar az irodalmi térben, vagy egyszerűen kíváncsi egy bulgár világpolgár írásmuvészetére. Mert Ilija Trojanow talán még nagyobb gyűjtője a világoknak, mint könyvének hőse.
Cartaphilus - Alexandra. 2009. Keményfedelű, 383 oldal. Fordította Falvay Dóra.
Jegyzetek:
[1] Természetesen az irodalomban (a megrendelésre írt valamiket talán ne soroljuk ide, bár az ügyes mesteremberek képesek kihasználni a megrendelő ostobaságát, és saját céljainak megfelelő részeket csempésznek szövegbe) a minden öncél, az író öncélja. Az nem mindegy, hogy mi ez a cél. Egónk fényezése, öntetszelgés, divatos pózolás, vagy valami mélyebb. A szöveg sok mindent elárul szerzőjéről, már a téma, a hős kiválasztása is leleplező. Mint Trojanownál: az író életrajzát ismerve Sir Richard nem lehet véletlen választás.
[2] Általában az írói mondanivalótlanság elleplezésére szolgáló nyelvi trükk. Eredetisége általában kétséges, többnyire automatikusan modorossággá és/vagy pózzá válik.
[3] Vagy a kis színes minősített esete, vagy az olvasó lebecsülése, vagy a kettő teszőleges arányú kombinációja. Kedves Írók és Szerkesztők! Higgyétek el, hogy mi, egyszerű olvasók, képesek vagyunk felismerni az idegen szavakat dőlt kiemelés nélkül is a szövegben!
Jó választásnak bizonyult. Valóban posztmodern, az olvasható fajtából. Művészi pózok nélkül, a történetre és a figurára koncentrálva, csak annyi modern irodalmi eszközt alkalmazva, amennyi érdekessé, és még olvashatóbbá teszi a szöveget, de a modernség nem öncélúan [1] az ún. művészi hatás [2] érdekében meredezik kifelé a textúrából. Ahogy Trojanow szövi a mesét, próbálja megfejteni regénye hősét, mintha a védőborító arabeszkjének indái tekeregnének saját fraktálszerű mintázatukba, hogy jó arabeszkhez illően a részletek mögött eltűnjön az egész, csak a gazdag szövedéket lássuk, de ne jöjjünk rá, hogy a mintázat követhetetlen és értelmetlen, a végcélhoz, a hős életéhez egy centiméterrel sem jutottunk közelebb. Talán csak a szőnyegszövőéhez [1].
Ha életrajz, egy XIX. században élt katonatiszt, Richard Francis Burton életrajza, akit földrajzi “felfedezéseiért” – és eredményes kémtevékenységéért – őfelsége lovagi címmel tüntetett ki és aki kalandjait több kötetben is megjelentette. Ha életrajz, a regény kudarc. Burtonról semmit sem tudunk meg, még azt sem, valójában hol született, hol érte a halál, kik voltak a szülei, milyen volt a gyerekkora, hogyan nevelkedett, kik voltak szerelmei, feleségei, születtek-e gyerekei, milyen író volt, etc. Így ez a könyv nem életrajz.
Ha útleírás, Burton Észak Indiában tett kulturális felfedezéseinek (melyek jobbára csak a katonai hírszerzést érdekelték) meséje, az iszlám szent zarándoklatának, a hádzsnak leírása, melyen hősünk az elsők között haladt végig és a Nílus forrásának felfedezésére tett kísérlet követése. Ha útleírás, a regény kudarc: kis színeseken kívül valójában semmit sem tudunk meg sem Indiáról, sem a hádzsról, leírt afrikai kalandja során pedig Burton végig maláriarohamaival küzdött, Afrikáról sem tudunk meg semmit általa. Így ez a könyv nem is útleírás.
Ha fejlődésregény, akkor azt kellene látnunk, hogyan válik a tipikusnak látszó brit katonatiszt a “világok gyűjtőjévé”, más kultúrák szorgos és makacs megismerőjévé, és értojévé, oly szorgos megismerőjévé és értojévé, hogy maga is moszlimmá váljék. Legalábbis átmenetileg. De a szöveg fejlődésregényként is kudarc: Burton jelleme az első színrelépésétől kezdve változatlan és egysíkú. Emberfelettien makacs kulturális gyűjtőszenvedély munkál benne, egész életét ennek a szenvedélynek rendeli alá, de ez a szenvedély nem törekszik a mély megismerésre, mert mögötte végig ott marad a keresztény, európai – brit – felsőbbrendűség. Burton mint keserű mérget nyeli el a különböző kultúrákat, felszínesen vagy mélyebben megemészti őket, majd kihányja – hiába csömörlött meg valami általunk ismeretlen oknál fogva a brit birodalomtól és civilizációtól, egyre ide tér vissza, végül Európában éri a halál. A csömör okával mindvégig adós marad a szöveg: miként életrajzként kudarc, úgy jellemrajzként is az. Burton jelleméről, motivációiról éppen annyi tudható meg a könyvből, mint az életérol vagy kalandjairól. Nem jellemrajz vagy fejlődésregény.
Pedig Trojanow a jellemábrázolás teljes arzenálját beveti a könyvében, a hőst egyaránt jellemzi az író, a történet szereplői, és saját tettei, szövegei.
Csak éppen a regény főhőse nem a címszereplő! A regény főszereplői sokkal inkább a szöveg első és utolsó szakaszának két narrátora, illetve a középső rész vizsgáló hivatalnokai. Indiai szolgája, Naukaram, és afrikai vezetője, Szidi Mubarak Bombay, Burton életének azt a szakaszát mondja tollba illetve meséli el, amelyet a kalandorral együtt töltött, de valójában saját életükrol, a korabeli Indiáról és Afrikáról mesélnek. A hádzsba befurakodott brit kém ügyét vizsgáló szultáni hivatalnokok pedig Mekka belső intrikáiba, az oszmán birodalom működésébe adnak bepillantást. Emiatt gondolom úgy, hogy ebben a könyvben Sir Richard csupán ürügy, és ebből a nézőpontból hiszem, hogy a regény mégiscsak sikeres életrajz, útleírás és fejlődésregény, csak éppen mindezek nem a brit katonatisztre vonatkoznak! Ezek a fejezetek a könyv legértékesebb részei, megállnának a szöveg maradék harmadát kitevő, hagyományosabb elbeszélésű részek nélkül is.
A belső narrációs fejezeteket ugyanis mindhárom szakaszban külső elbeszélő szövegei szakítják meg, illetve inkább egészítik ki. Ezek a fejezetek elvileg többet árulnának el a Burton életérol, jelleméről, de az író nem élt a mindentudó narrátor kínálta lehetőséggel. Burton cselekszik, beszél, de gondolatai, motivációi továbbra is rejtve maradnak, ezekből a fejezetekből ugyanazt tudjuk meg, mint az idegen belső narrációs részekből: a makacs kulturális gyűjtőszenvedély és felületes, de brit katonatiszttől mindenképpen szokatlan kulturális nyitottság Burton fő jellemvonásai. És a gyűjtést leszámítva talán a tökéletes szenvedélymentesség – de ez valószínűleg általános brit tulajdonság volt akkoriban, sokkal közelebb nem visz hősünkhöz…
A Burton három életszakaszának, kalandjai három színterének, Indiának, a hádzsnak és Afrikának megfelelően három részre osztott főszöveget két rövid fejezet fogja keretbe, melyekben Sir Richard halálánál asszisztáló katolikus pap kételyeibe láthatunk bele: keresztény volt-e vajon a halott, vagy pogány, mohamedán? Kétségeink, csakúgy, mint a szerencsétlen pap kétségei, megmaradnak: Trojanow, hűen a szöveg egészéhez, nem ad egyértelmű választ. De nem is lényeges. A világok gyűjtője mindig annak a vallásnak hódolt, amely a begyűjteni – megismerni? – vágyott világban uralkodott, hogy aztán mindig – bevallatlanul, de a célzásokból egyértelműen adódóan – visszatérjen a kereszténységhez. Indiában előbb gurutól tanult, majd az ottani iszlámot tette magáévá, hadzs alatt muszlimabb volt egy alimnál, míg Kelet Afrikában, a úgy tűnik, egy kicsit a törzsi varázslatokba is belekóstolt.
A regény nyelve nagyon finom, modern, invenciózus, szellemes nyelv, Nabokovéhoz hasonlítanám, néhol ehhez méltóan költői is, bár narrátorként Trojanow nem olyan érzelmes. Minden belső elbeszélőnél elhittem, hogy adott kultúrának hiteles képviselője. Ami zavart a szövegben, de az minden szövegben, mindig zavar [3], hogy a natív lakosok beszélgetésbe beleszőtt helyi szavakat, kifejezéseket dőlten szedték – de legyen csak ennyi hibája bármilyen kortárs regénynek!
Mindenesetre a sci-fi sivárságai után nagyon üdíto olvasmány, szívből ajánlom mindenkinek akit tanulni és szórakozni akar az irodalmi térben, vagy egyszerűen kíváncsi egy bulgár világpolgár írásmuvészetére. Mert Ilija Trojanow talán még nagyobb gyűjtője a világoknak, mint könyvének hőse.
Cartaphilus - Alexandra. 2009. Keményfedelű, 383 oldal. Fordította Falvay Dóra.
Jegyzetek:
[1] Természetesen az irodalomban (a megrendelésre írt valamiket talán ne soroljuk ide, bár az ügyes mesteremberek képesek kihasználni a megrendelő ostobaságát, és saját céljainak megfelelő részeket csempésznek szövegbe) a minden öncél, az író öncélja. Az nem mindegy, hogy mi ez a cél. Egónk fényezése, öntetszelgés, divatos pózolás, vagy valami mélyebb. A szöveg sok mindent elárul szerzőjéről, már a téma, a hős kiválasztása is leleplező. Mint Trojanownál: az író életrajzát ismerve Sir Richard nem lehet véletlen választás.
[2] Általában az írói mondanivalótlanság elleplezésére szolgáló nyelvi trükk. Eredetisége általában kétséges, többnyire automatikusan modorossággá és/vagy pózzá válik.
[3] Vagy a kis színes minősített esete, vagy az olvasó lebecsülése, vagy a kettő teszőleges arányú kombinációja. Kedves Írók és Szerkesztők! Higgyétek el, hogy mi, egyszerű olvasók, képesek vagyunk felismerni az idegen szavakat dőlt kiemelés nélkül is a szövegben!
2009. október 27., kedd
Wolfgang Jeschke – A Cusanus játszma
Azt hihetné az ember, hogy ez itten már a Paradicsom, mert hát szinte hetente a végső sci-fikbe botlik bele az ember, csakhogy Jeschke könyve másképpen közelíti meg az ultimate minőséget: ez a könyv megtestesíti mindazt, amit a kortárs (modern, korszerű [1]) sci-fi produktumokban utálok. Szóval, nem Paradicsom, még csak nem is paradicsom – vegyes savanyúság.
Nem hiszem, hogy képes vagyok felfogni az író szándékait, vulgárpszichologizálás csupán, ha azt képzelem, az idősödő író meg kívánta mutatni, hogy lépést tart a fiatalokkal, tematikában, eszköztárban, korszerűségben – miközben lemond saját tematikájáról, eszköztáráról, hagyományairól – önmagáról. És hazudnék, ha azt mondanám, nem sikerült neki. Hozta a kortárs tematikai és kifejezésbeli átlagot, korszerű lett.
Ami azt jelenti, hogy a divatos hívószavakon, a rájuk épülő mániás ötletelésen kívül témában semmiféle újat nem ad, kifejezési eszköztára pedig kimerül az elbeszélésidő ad hoc felszabdalásában és kis színeseken alapuló erőltetett atmoszférateremtésben.
A divattémák felsorakoztatása akkor csapta le a biztosítékot amikor a figurák között megjelent az angyal is, frankón, kabát alatt szárnyakkal… Addig viszont kaptunk ám nukleáris (be)csapást [2], környezeti katasztrófát, új népvándorlást és faji háborút, neonácizmust, minden kurrens, ámde bizonyít(hat)atlan kozmológiai elméletből egy nagy adagot, GMO-t, infotechet és nanót, nanót és nanót.
Jeschke mindenestül átvette a cyberpunk ellentmondásos technológiaszemléletét, de túl kívánva licitálni annak technikai pesszimizmusát, egy minden ízében reménytelen világot alkotott. Egy idő után az ember már nem várja a reménysugarat, és rájön, hogy ez a világ már régen halott, ami fejlődésnek látszik, az csupán a bomlás előrehaladása. De nem azért, mintha elhinnénk, hogy így történik, hanem mert az író makacsul így akarja, és nem csupán időszemléletének fatalista jellege miatt, hanem “csak úgy” [4] – vagyis a mű eleve halva született.
A regényidő rendkívül ambiciózus, minimum a középkortól a nem túl távoli jövőig terjed, maximum viszont egészen a világegyetem végéig tart. Ez egy időutazós történetben talán nem is túlzás, ámde a hatást jelentősen csökkenti, hogy Jaschke szerint a világegyetem nagyjából a Földdel egyenlő, legalábbis körülötte forog – ráadásul fatengelyen, hiszen az író szerint a történelem (mármint a földi, így az univerzum egészének [5] történelme) folyamatos korrekcióra szorul… Nem igazán értem, hogy ezt a témát A halhatatlanság halála és Poul Anderson Időjárőr univerzuma után minek újra fölmikrózni, ráadásul eleve lejárt szavatosságú, romlott áruból kiindulva.
Ez a “mikrokozmosz” egyébként jellemző a regénytérre is: Európára koncentrálunk, ami nem lenne baj, kiváló regényt lehet írni a Mucsa Fölsőre, vagy az alsó bajorországi Schweinskopfheimbe tett színhellyel is, csak éppen, ha írói ambíciónk azonosan egyenlő a multiverzummal, akkor illene legalább a cselekményre gyakorolt hatásában érzékeltetni a világ többi résznek létezését. Az író azonban nem vesz tudomást a világ Európán kívüli részéről. valahol biztosan élnek amerikaiak, hiszen egyre azon dolgoznak, hogy megakadályozzák 2001. 09. 11-et, valahol van Afrika, is hiszen onnan jönnek a menekültek, Ázsiából pedig a szorgos kis japánok fasza technológiát hoznak [6], és kész. Ennyi. Úgy tetszik, a történelem csak Európában szorul korrekcióra, kifejezetten a Német(al)földön és Velencében, e két sorsfordító helyen, a Föld többi részén minden rendben van…
Amilyen beszűkült a világszemlélet, olyan beszűkültek az ábrázolt nemzetkarakterek és a szereplők jellemzése nagyjából meg is áll ezen a szinten. A franciák rossz lelkiismeretű szarkavarók, a németek náci kispolgárok, az olaszok vérnősző barmok és vagy fasiszták, az amerikaiak furcsa ideákat kergetnek saját magukkal kapcsolatban, a japánok pedig udvariasság mögé rejtik Fudzsijamaméretű ambíciójukat, és mindent ők csinálnak.
Jeschke nőalakot választott hőséül, merthogy a közlekedés szerint a boszorkányok nők – kivéve, amikor férfiak, ezt a boszorkányüldözések idején még tudták is – és Domenica olyanra sikerült, mint a regény. Korszerű nő lett, vagyis minden, csak nem nő – még csak nem is ember, hibás kliséhalmaz csupán, akinek az egész regény alatt valójában egyetlen saját döntése sincs, de még gondolata sem igen, mert ez a lány nem foglal állást, illetve valamiféle langyos életszemlélettel mindenre legyint. Közép Európa radioaktív purgatóriummá vált? Jó. Itáliát elözönlik az afrikai bevándorlók és a neofasiszták? Jó. Lehet utazni az időben? Jó… Máglyán elégetnek? Jó… Domenica sajnos nem lóg ki a könyvből túlságos életszerűségével: képeslapkarton a valódi anyaga ebben a regényben mindenkinek, és annyi élet is van bennük, mint egy színes anzikszban.
Nem mintha a szöveg maga élettel – és irodalommal – lenne telve. Szinte olvashatatlanul terjengős, beteges igyekezettel próbálja senkit sem érdeklő (a történet szempontjából szinte zéró relevanciával bíró) epizódokkal megteremteni az író által vizionált kétségbeesett, világvégi atmoszférát, miközben, ahol igazán szükség lenne atmoszférateremtésre, a középkori részekben, a korszellem teljesen hiányzik. A történet viszont nemcsak terjengősség miatt nem halad előre. Azért sem halad, mert az írónak nyilvánvalóan nem volt egységes, elmesélni való története, mivel Domenica küldetése valójában egy hosszabb novellát ér meg, és utazása Európán át sem adja ki egy pikareszk kisregény terjedelmét, annál is inkább, mert Domenica nem résztvevője az úti eseményeknek, hanem – hiányos jelleméből fakadóan – igencsak semleges szemlélője. Azért sem haladhat előre a regény cselekménye, mert a szöveg valójában olyan gyengén szerkesztett, összeerőltetett novellafüzér [7], melybe ad hoc beemelődtek darabok [8] az életműből.
Nem teszik könnyen olvashatóvá a szöveget az alternatív történelmi betétek elméletileg egyébként hatalmas kifejezőerő-potenciált jelentő ismétlései. A gyakorlatban egyszerűen túlságosan hosszú a változatlan rész a kis elmozdulás mellett – tizedakkora szakasz bőségesen elegendő lett volna annak demonstrálására, hogy a történelem változik.
Jeschke szereplői nemigen beszélgetnek egymással, többnyire szónokolnak inkább, ez jobban is illik az egész hangulatához, azonban az, hogy a középkori szereplők ugyanígy beszélnek, az már nem hiba, az bűn.
Nem hiszem, hogy ez a szöveg eredetiben is sokkal jobban szólhatott, bár a némethez talán illik ez a fajta sehová nem vezető alaposság – legalábbis el lehet rejteni a nyelv mögé a mondanivaló hiányát. A fordítás azonban nem elég erős ahhoz, hogy magyarul felélessze a halva született gyermeket, sőt helyenként kifejezetten zötyög, a technoblablákkal sűrűn terhelt részeken egyenesen megfeneklik… [9]
Lehetne még elemezni a regényben ábrázolt időutazás technika ellentmondásait, de azt meghagyom nálam tudósabb embereknek. Különben is, az agyunk az időgép, ez a nem túl eredeti gondolat simán belefér egy fantasztikus regénybe… Fájt ez is, de a biokémikusnál a különböző időkben élő emberek és kórokozók közötti halálos találkozás elkerülésére hozott intézkedés csapta le a biztosítékot – aki tudomány ilyen fokú félreértésére/félreértelmezésére hajlamos, annak nem szabad olyan tudományos fantasztikus műbe fogni, amely keményebb a híg gyerekfosnál.
A fülszövegben olvasható méltatásnak csupán ideje és módja nem stimmel. "…Wolgang Jeschke talán sokkal jobb író volt valaha Dan Brown-nál." De most nem. Most nem.
Csak a mindenre elszánt, kissé mazochista hard SF rajongónknak ajánlom ezt a csaknem hétszáz oldalnyi fövetlen kásahegyet.
Metropolis Kiadó, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008. Puhafedelű, két köteteben. 312 és 375 hasznos oldal. Fordította Varga Csaba.
Jegyzetek:
[1] Csodálatos szavak, korunk legmérgezőbb mémjei. Ott menetelnek a “fenntartható fejlődés”, a “minden ember egyenlő”, és a “minden relatív” mellett, hogy szétcsákányozzák a társadalom szövedékét. Egy sci-fitől különösen nem várná el az ember, hogy korszerű legyen, nyögvenyelősen megfelelni akarjon a kornak, hanem azt, hogy előzze meg a korát – avantgárd legyen. Korszerű mű Dan Brown Da Vinci Kódja: meglovagolta szépen a világban emelkedő antikatolikus hullámot, az emberek világnézet híján összeesküvéselméletekbe kapaszkodását, a Hollywoodból áradó kaland és akció dömpinget. Korszerűségét mutatja a világszerte eladott nyolcvanmillió példány.
[2] Nagyon felületesen olvasok, így a könyv végére sem tudtam meg, mit is csináltak a kibaszott franciák. Ha valaki figyelmesebb, elmondhatná, mi törént.
[3] Jeschke javára legyen mondva: érezte, hogy a kristályos nanotechnológia ebben a mi nedves, oxigéndús világunkban csupaszon nem igazán működne, és sejtautomatákat vizionált. A kérdés viszont, hogy miért nem terveztetett akkor beléjük valamennyire is működőképes kontrollt. Nyilván, mert így akarta, kellett a fílinghez…
[4] Megint egy kis vulgárpszichologizálás: nyilván, az életbol kifelé menő ember (az író 1936-ban született) élet(vagy inkább halál)szemlélte ez. Lőjetek le, ha hatvanötön túl publikálni akarok!
[5] Emeljük a tétet, hiszen ebben a szövegben multiverzumról van szó! Tehát a Föld nagyjából a multiverzum egészének közepe… Ennek fényében a fejezetmottóul választott Giordano Bruno idézetek egészen bizarrul hatnak.
[6] Mily tüneményes vakfoltja (Ez aztán a képzavar, mi! :-) ) az egész CP-nek nem észrevenni Kínát, és kizárólag Japánban látni a jövő letéteményesét…!
[7] Minden olyan kezdőt, akiben látom a regény potenciálját, de látom a bátorság hiányát is ahhoz a terjedelemhez arra biztatok, hogy írjon regénnyé kapcsolható novellafüzért. De az ekként keletkező regény nem egyenlő az egymás mellé dobált, összeköto szövegekkel ellátott novellagyűjteménnyel.
[8] Explicite és az utószóban bevallottan ilyen A Cusanusi akceleráció című fejezetecske.
[9] Bűbájos mellétrafa például, amikor a lineáris mágneskatapult helyett részecskegyorsító fordítódik…
[10] Ez csak bónusz, sehová sem tudtam beszúrni: egész idő alatt olyan érzésem volt, hogy ez a hang ismerős kortárs magyar íróktól... Grrrr...
Nem hiszem, hogy képes vagyok felfogni az író szándékait, vulgárpszichologizálás csupán, ha azt képzelem, az idősödő író meg kívánta mutatni, hogy lépést tart a fiatalokkal, tematikában, eszköztárban, korszerűségben – miközben lemond saját tematikájáról, eszköztáráról, hagyományairól – önmagáról. És hazudnék, ha azt mondanám, nem sikerült neki. Hozta a kortárs tematikai és kifejezésbeli átlagot, korszerű lett.
Ami azt jelenti, hogy a divatos hívószavakon, a rájuk épülő mániás ötletelésen kívül témában semmiféle újat nem ad, kifejezési eszköztára pedig kimerül az elbeszélésidő ad hoc felszabdalásában és kis színeseken alapuló erőltetett atmoszférateremtésben.
A divattémák felsorakoztatása akkor csapta le a biztosítékot amikor a figurák között megjelent az angyal is, frankón, kabát alatt szárnyakkal… Addig viszont kaptunk ám nukleáris (be)csapást [2], környezeti katasztrófát, új népvándorlást és faji háborút, neonácizmust, minden kurrens, ámde bizonyít(hat)atlan kozmológiai elméletből egy nagy adagot, GMO-t, infotechet és nanót, nanót és nanót.
Jeschke mindenestül átvette a cyberpunk ellentmondásos technológiaszemléletét, de túl kívánva licitálni annak technikai pesszimizmusát, egy minden ízében reménytelen világot alkotott. Egy idő után az ember már nem várja a reménysugarat, és rájön, hogy ez a világ már régen halott, ami fejlődésnek látszik, az csupán a bomlás előrehaladása. De nem azért, mintha elhinnénk, hogy így történik, hanem mert az író makacsul így akarja, és nem csupán időszemléletének fatalista jellege miatt, hanem “csak úgy” [4] – vagyis a mű eleve halva született.
A regényidő rendkívül ambiciózus, minimum a középkortól a nem túl távoli jövőig terjed, maximum viszont egészen a világegyetem végéig tart. Ez egy időutazós történetben talán nem is túlzás, ámde a hatást jelentősen csökkenti, hogy Jaschke szerint a világegyetem nagyjából a Földdel egyenlő, legalábbis körülötte forog – ráadásul fatengelyen, hiszen az író szerint a történelem (mármint a földi, így az univerzum egészének [5] történelme) folyamatos korrekcióra szorul… Nem igazán értem, hogy ezt a témát A halhatatlanság halála és Poul Anderson Időjárőr univerzuma után minek újra fölmikrózni, ráadásul eleve lejárt szavatosságú, romlott áruból kiindulva.
Ez a “mikrokozmosz” egyébként jellemző a regénytérre is: Európára koncentrálunk, ami nem lenne baj, kiváló regényt lehet írni a Mucsa Fölsőre, vagy az alsó bajorországi Schweinskopfheimbe tett színhellyel is, csak éppen, ha írói ambíciónk azonosan egyenlő a multiverzummal, akkor illene legalább a cselekményre gyakorolt hatásában érzékeltetni a világ többi résznek létezését. Az író azonban nem vesz tudomást a világ Európán kívüli részéről. valahol biztosan élnek amerikaiak, hiszen egyre azon dolgoznak, hogy megakadályozzák 2001. 09. 11-et, valahol van Afrika, is hiszen onnan jönnek a menekültek, Ázsiából pedig a szorgos kis japánok fasza technológiát hoznak [6], és kész. Ennyi. Úgy tetszik, a történelem csak Európában szorul korrekcióra, kifejezetten a Német(al)földön és Velencében, e két sorsfordító helyen, a Föld többi részén minden rendben van…
Amilyen beszűkült a világszemlélet, olyan beszűkültek az ábrázolt nemzetkarakterek és a szereplők jellemzése nagyjából meg is áll ezen a szinten. A franciák rossz lelkiismeretű szarkavarók, a németek náci kispolgárok, az olaszok vérnősző barmok és vagy fasiszták, az amerikaiak furcsa ideákat kergetnek saját magukkal kapcsolatban, a japánok pedig udvariasság mögé rejtik Fudzsijamaméretű ambíciójukat, és mindent ők csinálnak.
Jeschke nőalakot választott hőséül, merthogy a közlekedés szerint a boszorkányok nők – kivéve, amikor férfiak, ezt a boszorkányüldözések idején még tudták is – és Domenica olyanra sikerült, mint a regény. Korszerű nő lett, vagyis minden, csak nem nő – még csak nem is ember, hibás kliséhalmaz csupán, akinek az egész regény alatt valójában egyetlen saját döntése sincs, de még gondolata sem igen, mert ez a lány nem foglal állást, illetve valamiféle langyos életszemlélettel mindenre legyint. Közép Európa radioaktív purgatóriummá vált? Jó. Itáliát elözönlik az afrikai bevándorlók és a neofasiszták? Jó. Lehet utazni az időben? Jó… Máglyán elégetnek? Jó… Domenica sajnos nem lóg ki a könyvből túlságos életszerűségével: képeslapkarton a valódi anyaga ebben a regényben mindenkinek, és annyi élet is van bennük, mint egy színes anzikszban.
Nem mintha a szöveg maga élettel – és irodalommal – lenne telve. Szinte olvashatatlanul terjengős, beteges igyekezettel próbálja senkit sem érdeklő (a történet szempontjából szinte zéró relevanciával bíró) epizódokkal megteremteni az író által vizionált kétségbeesett, világvégi atmoszférát, miközben, ahol igazán szükség lenne atmoszférateremtésre, a középkori részekben, a korszellem teljesen hiányzik. A történet viszont nemcsak terjengősség miatt nem halad előre. Azért sem halad, mert az írónak nyilvánvalóan nem volt egységes, elmesélni való története, mivel Domenica küldetése valójában egy hosszabb novellát ér meg, és utazása Európán át sem adja ki egy pikareszk kisregény terjedelmét, annál is inkább, mert Domenica nem résztvevője az úti eseményeknek, hanem – hiányos jelleméből fakadóan – igencsak semleges szemlélője. Azért sem haladhat előre a regény cselekménye, mert a szöveg valójában olyan gyengén szerkesztett, összeerőltetett novellafüzér [7], melybe ad hoc beemelődtek darabok [8] az életműből.
Nem teszik könnyen olvashatóvá a szöveget az alternatív történelmi betétek elméletileg egyébként hatalmas kifejezőerő-potenciált jelentő ismétlései. A gyakorlatban egyszerűen túlságosan hosszú a változatlan rész a kis elmozdulás mellett – tizedakkora szakasz bőségesen elegendő lett volna annak demonstrálására, hogy a történelem változik.
Jeschke szereplői nemigen beszélgetnek egymással, többnyire szónokolnak inkább, ez jobban is illik az egész hangulatához, azonban az, hogy a középkori szereplők ugyanígy beszélnek, az már nem hiba, az bűn.
Nem hiszem, hogy ez a szöveg eredetiben is sokkal jobban szólhatott, bár a némethez talán illik ez a fajta sehová nem vezető alaposság – legalábbis el lehet rejteni a nyelv mögé a mondanivaló hiányát. A fordítás azonban nem elég erős ahhoz, hogy magyarul felélessze a halva született gyermeket, sőt helyenként kifejezetten zötyög, a technoblablákkal sűrűn terhelt részeken egyenesen megfeneklik… [9]
Lehetne még elemezni a regényben ábrázolt időutazás technika ellentmondásait, de azt meghagyom nálam tudósabb embereknek. Különben is, az agyunk az időgép, ez a nem túl eredeti gondolat simán belefér egy fantasztikus regénybe… Fájt ez is, de a biokémikusnál a különböző időkben élő emberek és kórokozók közötti halálos találkozás elkerülésére hozott intézkedés csapta le a biztosítékot – aki tudomány ilyen fokú félreértésére/félreértelmezésére hajlamos, annak nem szabad olyan tudományos fantasztikus műbe fogni, amely keményebb a híg gyerekfosnál.
A fülszövegben olvasható méltatásnak csupán ideje és módja nem stimmel. "…Wolgang Jeschke talán sokkal jobb író volt valaha Dan Brown-nál." De most nem. Most nem.
Csak a mindenre elszánt, kissé mazochista hard SF rajongónknak ajánlom ezt a csaknem hétszáz oldalnyi fövetlen kásahegyet.
Metropolis Kiadó, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008. Puhafedelű, két köteteben. 312 és 375 hasznos oldal. Fordította Varga Csaba.
Jegyzetek:
[1] Csodálatos szavak, korunk legmérgezőbb mémjei. Ott menetelnek a “fenntartható fejlődés”, a “minden ember egyenlő”, és a “minden relatív” mellett, hogy szétcsákányozzák a társadalom szövedékét. Egy sci-fitől különösen nem várná el az ember, hogy korszerű legyen, nyögvenyelősen megfelelni akarjon a kornak, hanem azt, hogy előzze meg a korát – avantgárd legyen. Korszerű mű Dan Brown Da Vinci Kódja: meglovagolta szépen a világban emelkedő antikatolikus hullámot, az emberek világnézet híján összeesküvéselméletekbe kapaszkodását, a Hollywoodból áradó kaland és akció dömpinget. Korszerűségét mutatja a világszerte eladott nyolcvanmillió példány.
[2] Nagyon felületesen olvasok, így a könyv végére sem tudtam meg, mit is csináltak a kibaszott franciák. Ha valaki figyelmesebb, elmondhatná, mi törént.
[3] Jeschke javára legyen mondva: érezte, hogy a kristályos nanotechnológia ebben a mi nedves, oxigéndús világunkban csupaszon nem igazán működne, és sejtautomatákat vizionált. A kérdés viszont, hogy miért nem terveztetett akkor beléjük valamennyire is működőképes kontrollt. Nyilván, mert így akarta, kellett a fílinghez…
[4] Megint egy kis vulgárpszichologizálás: nyilván, az életbol kifelé menő ember (az író 1936-ban született) élet(vagy inkább halál)szemlélte ez. Lőjetek le, ha hatvanötön túl publikálni akarok!
[5] Emeljük a tétet, hiszen ebben a szövegben multiverzumról van szó! Tehát a Föld nagyjából a multiverzum egészének közepe… Ennek fényében a fejezetmottóul választott Giordano Bruno idézetek egészen bizarrul hatnak.
[6] Mily tüneményes vakfoltja (Ez aztán a képzavar, mi! :-) ) az egész CP-nek nem észrevenni Kínát, és kizárólag Japánban látni a jövő letéteményesét…!
[7] Minden olyan kezdőt, akiben látom a regény potenciálját, de látom a bátorság hiányát is ahhoz a terjedelemhez arra biztatok, hogy írjon regénnyé kapcsolható novellafüzért. De az ekként keletkező regény nem egyenlő az egymás mellé dobált, összeköto szövegekkel ellátott novellagyűjteménnyel.
[8] Explicite és az utószóban bevallottan ilyen A Cusanusi akceleráció című fejezetecske.
[9] Bűbájos mellétrafa például, amikor a lineáris mágneskatapult helyett részecskegyorsító fordítódik…
[10] Ez csak bónusz, sehová sem tudtam beszúrni: egész idő alatt olyan érzésem volt, hogy ez a hang ismerős kortárs magyar íróktól... Grrrr...
2009. október 2., péntek
Anthony Sheenard – Ellopni egy Chagallt
Könnyű lenne elintézni ezt a könyvet, hogy misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény. Mert az.
Aki éppen ilyen könyvet keres, az nem csalódik benne. Én ugyan nem kerestem, de nem is csalódtam, azt kaptam, amit mindig, ha elolvastam egy Sheenard könyvet. Pedig megfogadtam Az Excalibur keresése után, hogy többet nem fogok. De ha már az író adott egyet kölcsön…
Máskor itt be is fejezném a könyvismertetést, és nem tenném föl ide, mert az ilyen ismertetéssel ugyan nem sokra megy sem olvasó, sem az író. Bármennyire is az ellenkezőjét is röfögi a csürhe, a jó kritika bizony az íróért is születik, sőt még a kiadóért is. De ebbe most nem megyek bele, vissza a könyvhöz!
Ez a regény a Misterious Universe franchise műfolyam York Ketchikan féle szálán játszódik, az ilyet csak azért nem szokás szappanopera néven illetni, mert a célközönsége nem az emberiség női fele. Ezért találta ki az a faszkalap az űropera műszót.
És itt megint abbahagyhatnám.
Azért nem lehet abbahagyni, mert ez egy késői Sheenard-korai Szélesi Sándor könyv, és, míg Sheenard egy profi maga-kitalálta-franchise író, addig Szélesiből még minden lehet, ha összeszedi magát még az egyik legnagyobb kortárs mágikus realista is… Ebben a szövegben már megvillan az anekdotázó, saját humorát csillogtató, bölcs mesemondó író, akit kiváló érzéke és hajlama a természetfölöttihez és szinte teljes érzéketlensége a technológiához [1] mára már egy Sheenardnál gyümölcsözőbb irányba fordított.
Kissé kétségbeesett kísérletnek látom ezt a regényt, hogy Szélesi kitörjön Sheenardból, a kalandregények bűvköréből, és azt írjon, amit igazán akar. Főként az elején bőséggel megjelenik benne az író – ironikus – véleménye a máról, művészetről, történelemről, allúziók, utalások valami mélyebbre, bár ez a vonalat a közepétől elnyelik az üres kalandok. Néhányszor megszólal a tanító Szélesi is, véleményem szerint sokszor a legrosszabb időben, az ember már túl akar lenni az egészen, amikor Ketchikan-Szélesi tanító bácsi nagy ívű filozofálgatásokba kezd. Azért kétségbeesett ez a kísérlet, mert ennek a cselekményváznak, karakterkészletnek olyan mély csapdái vannak (és nem ehelyt fogom elemezni azokat), melyekből lehetetlen kitörni – el kell vetni az egészet [2].
Ez a szöveg így természetesen nem jutott ki a csapdákból, csak kissé kusza lett a szövedéke, esetleg kis zavarba hozva azokat, akik a puszta kalandregény kedvéért kezdtek neki olvasni.
Ezt a kis koncepciós kuszaságot leszámítva viszont az egyik legjobb misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény, amit valaha olvastam. Kellően adagolva az erőszak, a szerelem, a szexuális utalások (azért explicite csak ritkán, elvégre kamaszok is olvassák), az izgalmas, bár kiszámítható fordulatok, látványelemek, kulcsszavak, divatos keresztény misztika (mely azért valamilyen általam ismeretlen oknál fogva racionális magyarázatot kap), etc. etc… A jellemek habkönnyűek, feketék és fehérek, motivációs hátterükön nem kell sokat töprengeni. Minden itt van, amit csak egy vérprofi belenyomhat egy ilyen fajsúlyú történetbe.
A krimi száltól azért többet vártam: ha már azt a kihívást állítjuk a hősünk elé, hogy raboljon ki egy kirabolhatatlan bankot, nem holmi misztikus-transzdimenzionális trükkökkel (ugyan miért nem jut ez eszébe senki másnak, csak a zseniális York Ketchikannak?) kellene a végén megoldani, miközben a bankba jutás módjára valóban szellemes és eredeti, bár szó szerint elég “geci” megoldást talált az író.
Az iróniáról beszéltem föntebb, mely Szélesi sajátja, és tökéletes ellentétben van Sheenard Rejtőtől kölcsönzött kamasz-humorával [3], mely engem egyre jobban taszít, ha nem eredetiben látom viszont. Valahogy nem tartom arányosnak a rejtői humort azzal, ha egész városok dőlnek romba és vélhetően százezrek elpusztulnak – a hecc kedvéért. A szöveg egyébként bővelkedik nemcsak rejtői humorban, hanem rejtői allúziókban is – remélem szándékosan.
A szöveg leginkább azért bosszantott föl, mert az üres kalandok mellett olyan csodálatos, mély sci-fi ötletek és történetcsírák villantak föl, melyekből igazán maradandó, valódi sci-fit alkothatott volna, ha Szélesi írja, és nem Sheenard.
Jellemző egyébként a magyar sci-fire, hogy ezt a könyvet, mely ugyanazokat a technoblablákat, divatos technológiai kliséket és fordulatokat használja, ugyanolyan felszínes értetlenséggel és zavarossággal, mint az annyira ünnepelt és irigyelt angolszász kortársak, megvetően, másodrendű termékként kezeli a kalandvonulat miatt. Mintha az egyéb, kevésbé kalandos, ámde annál unalmasabb és zavarosabb alkotásokban sokkal mélyebb filozófiai távlatok lennének, mint ebben a regényben.
Kezdő MU rajongóknak kihagyhatatlan, aki sodró kalandokat akar, kevés meglepetéssel, az is nyugodtan olvashatja. Óhatatlan érdeme a könyvnek a formátuma: ezzel a könyvvel öröm az utazás, éppen belefér egy normális zakó vagy kabátzsebbe…
Inomi Kiadó, 2004. Puhafedelű. 425 oldal
Jegyzetek
[1] Az aranyat például nem lehet molekuláris szinten megtisztítani, például, mert olyanja neki nincsen. Atomjai, esetleg ionjai, de legfőképpen fémes rácsa van.
[2] Ahogyan Miéville tette a Perdido Street Station–Scar–Iron Council mentén húzható írói fejlődési íven.
[3] Érdekes, hogy a finomabb rejtői irónia milyen gyéren jelentkezik az azt használóknál, többnyire csak a durvább, populárisabb változatával élnek – többnyire vissza.
Máskor itt be is fejezném a könyvismertetést, és nem tenném föl ide, mert az ilyen ismertetéssel ugyan nem sokra megy sem olvasó, sem az író. Bármennyire is az ellenkezőjét is röfögi a csürhe, a jó kritika bizony az íróért is születik, sőt még a kiadóért is. De ebbe most nem megyek bele, vissza a könyvhöz!
Ez a regény a Misterious Universe franchise műfolyam York Ketchikan féle szálán játszódik, az ilyet csak azért nem szokás szappanopera néven illetni, mert a célközönsége nem az emberiség női fele. Ezért találta ki az a faszkalap az űropera műszót.
És itt megint abbahagyhatnám.
Azért nem lehet abbahagyni, mert ez egy késői Sheenard-korai Szélesi Sándor könyv, és, míg Sheenard egy profi maga-kitalálta-franchise író, addig Szélesiből még minden lehet, ha összeszedi magát még az egyik legnagyobb kortárs mágikus realista is… Ebben a szövegben már megvillan az anekdotázó, saját humorát csillogtató, bölcs mesemondó író, akit kiváló érzéke és hajlama a természetfölöttihez és szinte teljes érzéketlensége a technológiához [1] mára már egy Sheenardnál gyümölcsözőbb irányba fordított.
Kissé kétségbeesett kísérletnek látom ezt a regényt, hogy Szélesi kitörjön Sheenardból, a kalandregények bűvköréből, és azt írjon, amit igazán akar. Főként az elején bőséggel megjelenik benne az író – ironikus – véleménye a máról, művészetről, történelemről, allúziók, utalások valami mélyebbre, bár ez a vonalat a közepétől elnyelik az üres kalandok. Néhányszor megszólal a tanító Szélesi is, véleményem szerint sokszor a legrosszabb időben, az ember már túl akar lenni az egészen, amikor Ketchikan-Szélesi tanító bácsi nagy ívű filozofálgatásokba kezd. Azért kétségbeesett ez a kísérlet, mert ennek a cselekményváznak, karakterkészletnek olyan mély csapdái vannak (és nem ehelyt fogom elemezni azokat), melyekből lehetetlen kitörni – el kell vetni az egészet [2].
Ez a szöveg így természetesen nem jutott ki a csapdákból, csak kissé kusza lett a szövedéke, esetleg kis zavarba hozva azokat, akik a puszta kalandregény kedvéért kezdtek neki olvasni.
Ezt a kis koncepciós kuszaságot leszámítva viszont az egyik legjobb misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény, amit valaha olvastam. Kellően adagolva az erőszak, a szerelem, a szexuális utalások (azért explicite csak ritkán, elvégre kamaszok is olvassák), az izgalmas, bár kiszámítható fordulatok, látványelemek, kulcsszavak, divatos keresztény misztika (mely azért valamilyen általam ismeretlen oknál fogva racionális magyarázatot kap), etc. etc… A jellemek habkönnyűek, feketék és fehérek, motivációs hátterükön nem kell sokat töprengeni. Minden itt van, amit csak egy vérprofi belenyomhat egy ilyen fajsúlyú történetbe.
A krimi száltól azért többet vártam: ha már azt a kihívást állítjuk a hősünk elé, hogy raboljon ki egy kirabolhatatlan bankot, nem holmi misztikus-transzdimenzionális trükkökkel (ugyan miért nem jut ez eszébe senki másnak, csak a zseniális York Ketchikannak?) kellene a végén megoldani, miközben a bankba jutás módjára valóban szellemes és eredeti, bár szó szerint elég “geci” megoldást talált az író.
Az iróniáról beszéltem föntebb, mely Szélesi sajátja, és tökéletes ellentétben van Sheenard Rejtőtől kölcsönzött kamasz-humorával [3], mely engem egyre jobban taszít, ha nem eredetiben látom viszont. Valahogy nem tartom arányosnak a rejtői humort azzal, ha egész városok dőlnek romba és vélhetően százezrek elpusztulnak – a hecc kedvéért. A szöveg egyébként bővelkedik nemcsak rejtői humorban, hanem rejtői allúziókban is – remélem szándékosan.
A szöveg leginkább azért bosszantott föl, mert az üres kalandok mellett olyan csodálatos, mély sci-fi ötletek és történetcsírák villantak föl, melyekből igazán maradandó, valódi sci-fit alkothatott volna, ha Szélesi írja, és nem Sheenard.
Jellemző egyébként a magyar sci-fire, hogy ezt a könyvet, mely ugyanazokat a technoblablákat, divatos technológiai kliséket és fordulatokat használja, ugyanolyan felszínes értetlenséggel és zavarossággal, mint az annyira ünnepelt és irigyelt angolszász kortársak, megvetően, másodrendű termékként kezeli a kalandvonulat miatt. Mintha az egyéb, kevésbé kalandos, ámde annál unalmasabb és zavarosabb alkotásokban sokkal mélyebb filozófiai távlatok lennének, mint ebben a regényben.
Kezdő MU rajongóknak kihagyhatatlan, aki sodró kalandokat akar, kevés meglepetéssel, az is nyugodtan olvashatja. Óhatatlan érdeme a könyvnek a formátuma: ezzel a könyvvel öröm az utazás, éppen belefér egy normális zakó vagy kabátzsebbe…
Inomi Kiadó, 2004. Puhafedelű. 425 oldal
Jegyzetek
[1] Az aranyat például nem lehet molekuláris szinten megtisztítani, például, mert olyanja neki nincsen. Atomjai, esetleg ionjai, de legfőképpen fémes rácsa van.
[2] Ahogyan Miéville tette a Perdido Street Station–Scar–Iron Council mentén húzható írói fejlődési íven.
[3] Érdekes, hogy a finomabb rejtői irónia milyen gyéren jelentkezik az azt használóknál, többnyire csak a durvább, populárisabb változatával élnek – többnyire vissza.
2009. szeptember 27., vasárnap
A és B Sztrugackij – Lakott sziget
Magam részéről több, mint huszonöt éve várom ezt a könyvet, a Metagalaktika 6 megjelenése óta, amelyben a Bogár a hangyabolyban című kisregényben először olvastam Mak Szimről, a Vándorról, Guy Gaalról és a többiekről, találtam utalásokat a múltról, az értelmes kutyákról és az értelmetlen háborúkról azon a másik bolygón. Akkor utánanéztem, és ámulva fedeztem föl az egyik Galaktikában, hogy bizony megjelent már, íme ott a borítója is, Korga, azt hiszem. Hideg zuhanyként ért, hogy valójában nem jelent meg, mert betiltották…
A rendszerváltozás? után vártam, hogy végre minden betiltott könyv megjelenik majd, különösen a betiltott könyvek jelennek meg, hiszen bizonyára azért tiltották be őket, mert megmondták az őszintét arról a cúnya, cúnya bolsevizmusról… Mondjuk, nem volt nagy csalódás, hogy mégsem adták ki. Szovjet szerzők? Még mit nem! [1]
És csak nem jött, én pedig vártam. Megszerezetem az interneten az orosz eredetit – na, majd én!; csalódás – ezúttal magamban – az orosz tudásom már úgy megkopott, hogy két hétbe tellett, mire elolvastam az első két oldalt. De az a két oldal!
Azután megszereztem az angol fordítást. Ezt már legalább el tudtam olvasni, de újabb, éktelen, bár borítékolható csalódás: a fordítás szépen lefaragott a szövegről minden oroszságot, és ami még tragikusabb, minden Sztrugackijságot.
Németh Attila azóta ígéri ezt a kiadást, amióta hazajöttem. Érdemes volt kivárni.
Az első két oldallal összevetve pontos a fordítás, visszaadja az eredeti árnyalatait. De a fordításról majd később.
A regény a lényeg.
Nos, nem csodálom, hogy betiltották. Azt csodálom, hogy nem tiltják be most is. Ez a szöveg kegyetlenül görbe tükröt állít minden nem kommunista rendszer elé – a bolsevizmus elé is. Görbét, mely felnagyít az optimista vigyorba merevedett arcon minden hibát, pattanást, az optimizmus mögé rejtett fájdalomról árulkodó ráncokat…
Hogy a különféle nem kommunista rendszerek hivatalból gyűlölik ezt a könyvet, az tökéletesen érthető. De szeretheti-e ezeknek a rendszereknek az átlagpolgára, aki elé a szöveg ugyanazt a tükröt tartja? Szeretheti. Mert az embereket, egyenként fókuszba hozva, ha nem is menti fel bűneik alól, de áldozatként tételezi: rendszerük, a történelmük, az ezekből fakadó körülmények áldozataiként. Nem szokásom a túl sok spoiler: a történetről csak annyit, hogy Makszim Kammer, földi ember, a kommunista, űrjáró Föld embere, a Szabad Kutatások újonca egy számra ismeretlen bolygón reked. Ennek a bolygónak a történelmi fejlődése, a huszadik század végének a szintjén áll, és Makszim hajótörésének idejére a bolygó éppen csak két évtizeddel van túl a helyi nukleáris világháborún, társadalmai a túlélésért küzdenek. Csakúgy, mint a naív, idealista Makszim is, a furcsa Robinson az ő nagyon is lakott szigetén.
Ez a regény számomra az ultimate science fiction, minden benne foglaltatik, amit személyesen a sci-fitől várok, nem több és nem kevesebb. Nézzük először a nem kevesebbet!
A mű első rétege szimpla kalandtörténet, mely robinzonádból indul, majd pikareszk regénybe fordul át. A pikareszk vonal végighúzódik a történet egész vonalán, mert a mű egyben fejlődésregény is, és Makszim pszichikai, erkölcsi fejlődése újabb és újabb “csavargásra” ösztönzi hősünket. Bejárja az egész kontinenst (az egyetlent a bolygón), megismerkedik a társadalom minden szintjével, éli életüket, ítéletet hoz fölöttük – és önmaga fölött, majd ennek folyományaként melléjük áll a fizikai és pszichikai elnyomás ellenében. Mondhatnánk: kommunistaként mit is tehetne mást? De nem ilyen egyszerű. Makszim a kommunista társadalom delelőjéről érkezett, ahonnan az emberiség hamarosan tovább lép(het) (lásd a Kammerer trilógia befejező kötetét, a Válaszd az életet-ed, mely remélhetően a Galaktika Fantasztikus Könyvek kritikai életműsorozatában hamarosan napvilágot lát), és annak a társadalomnak átlagos tagjaként igen halvány fogalmai vannak az elnyomás módozatairól és hatásairól, az elnyomásban élő emberek motivációiról és mozgástereiről. Ideái rosszról és jóról szinte gyermeki naivitást kölcsönöznek neki az első időkben: még azt is képtelen felfogni, hogy űrhajóját lelőtték, nem meteortalálatokat kapott.
A könyv második olvasata swifti társadalomkritika, szatirikus, ironikus, pengeéles; mint a bevezetőben írtam, minden nem kommunista társadalom kíméletlen kritikája. Minden olyan társadalomé, mely a tömegek elnyomásán alapul a lelkek manipulálása útján. Makszim az utolsó lapon kimondja: “…amíg én élek, senki sem épít fel még egy Központot. Még a legjobb szándékokkal sem…”. Pont. Nyoma sincsen könyvben a korunkra annyira jellemző erkölcsi relativizmusnak: Makszim olyan szigorú morális alapokon áll, melyek abszolút érvényűek, más emberiségekre más társadalmakra, más bolygókra is érvényesek – de legfőképpen miránk, földi emberekre. [2]
A harmadik olvasat személyes: az egyén vergődéséről szól a társadalmi viszonyok satujában, az egyének döntéseiről beszél, az egyéni hősiességről vagy aljasságról. Kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ítéletekkel és krisztusi megbocsátással – mindezt a marxizmus igazságosság-eszményének alapján. Itt is megmutatkozik a Fivérek írói nagysága, a hősei élnek, szerethetők, utálhatók, megvethetők, akár gyűlölhetők is (A megbocsátás a gyűlölet kereteit leszűkíti, az áldozatokat, még ha bűnösök is, lehet megvetni, utálni, de vakon gyűlölni nem szabad. Üzenet ez a mai Magyarországon a cigányellenes rasszistáknak!) – mindenképpen színes egyéniségek a maguk köreiben. Nemcsak Makszim fejlődik a könyvben: mindenki, akit megérint Makszim őszinte igazságossága és jósága, valamiképpen más, többnyire jobb lesz. Még a földi emberek is…
Nem kevesebb, mint a végső szövegek egyike, mert a Fivérek írói eszköztára irigylésre méltóan gazdag, és ezt a gazdagságot mindenhol meg is csillantják, ahol helyénvaló. Nem hiszem, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij valaha is creative writiting tanfolyamokon vett volna részt, mégis olyan virtuózan használják az írói fogásokat, hogy az olvasó nem győz álmélkodni. Makszim olyan sokrétűen (saját gondolataitól cselekedetein át a más szereplő általi jellemzésig) ábrázoltatott, hogy azt várom, megjelenik a nappalimban, a macska az ölébe ugrik, simogatja, az dorombol neki, és amíg sörözünk, a társadalom átalakításáról szövögetünk mindenféle vad terveket – aztán elköszön, kinyitja az ablakot és kiugorva a második emeletről megy a dolga után... De nem kevésbé gazdagon ábrázoltak a mellékszereplők sem (talán a titokzatos Vándort leszámítva): Guy Gaalok, Rada Gaalok, Kaan bácsik és Csacsu kapitányok jönnek szembe az utcán, Papák, Első Sógorok és Okosok tartják markukban a társadalmunkat… A narráció megválasztása, a nézőpontok sokszínű váltogatása, a belső monológok észrevétlen átfolyása magyarázatokba és leírásokba, az irónia és nyelvi fordulatok, a nyelvi hitelesség (a lakott sziget nyelvi töredékei, a nem túlságosan gyakori technoblabla) a cselekményváz és ív a maguk idejében tökéletesen összhangban álltak a kor irodalmi fogásaival, sőt még ma is frissek [3].
Nem véletlenül említettem a második emeletet, mert ez a szöveg, noha nincsenek benne explicit divattémák és kulcsszavak, nem olvasható benne, hogy nano, bio, infó, nem szól explicite a technológiai szingularitásról és emberen túli humanizmusok egész csokráról, mindezeket mégis tartalmazza, tematikailag is modern. Makszim és a földi emberek már túl vannak a Homo sapiensen fizikai és lélektani értelemben, a technológia pedig régen túlnőtt a lakott sziget emberiségén, bár még nem vált teljes egészében önjáróvá.
A végső sci-fik egyike ez a könyv azért is, ami nincs benne, ami a mai művek egy részében engem személyesen taszít. Hiányzik belőle a nagyképűség, a szenzációhajhászás, az öncélú ötletparádé, az ember léptékűnél nagyobb hősök és történések, szinte teljesen hiányzik belőle a technoblabla, ahol megtalálható, ott sem zavaróan értelmetlen és kérkedő. A Fivérek nem önmaguk írói-filozófusi-tudományos nagyságával próbálják lenyűgözni az olvasót, hanem a történettel és hőseikkel.
Természetesen vannak apró hibák, melyeket nem tudom mennyire lehet a fordítás számlájára írni, de hajlamos vagyok, arra, hogy nem. Érdekes módon mindkét hiba az államügyészrol szóló fejezetekben található: igen valószínűtlen, hogy egy másik bolygón egy tökéletesen másik emberiség (kozmogónai és kozmológiai elméletét tekintve is más) az Igazság istennőjét is Justitiának (171. o.) nevezze, és ugyanilyen valószínűtlen, hogy a napját huszonnégy órára ossza be (304. o.). Mindkét hibát az írói “baszdüh”-nek tudom be: annyira saját koruk, társadalmuk kritikáját írták, hogy megfeledkeztek arról, erdedetileg nem a Földre helyezték a történetet. A Justitiás hiba természetesen lehet fordítói félreértés is…
És, ha már itt tartok, néhány szó a fordításról: Weisz Györgyi kiváló munkát végzett, a szöveg orosz maradt, és minden ízében sztrugackiji (“Nálunk, az SZKCS-ben még a kalandok is rutinügyek. Meteorvihar, sugárveszély, baleset leszálláskor. Baleset leszálláskor, meteorvihar, sugárveszély… A test kalandjai.” vagy “…ezek az idegen bolygók lényegében eléggé egyformák és fárasztóak. Egyformán fárasztóak. Fárasztóan egyformák…” Ez az egyéni íz, mely például az ismétléseket nyomatékosító, ironikus eszközként kezeli, azok nem véletlen hibaként jelentkeznek, annyira jellemző a Fivérekre.). A fordítás irodalmi, bár főként az elején, mintha nem tudott volna megküzdeni az orosz létige burjánzásával, a szöveg az első néhány tucat oldalon meglehetősen slank a rengeteg volt-tól.
Ez az a könyv, mely egyetlen magát sci-fi rajongónak mondó ember polcáról nem hiányozhat. De nem hiányozhat azok polcáról sem, akik hajlamosak és hajlandóak elgondolkodni a társadalmunk mélyebb összefüggésein. Viszont bátran olvashatják azok is, akik a zsáneren kívül helyezkednek el. Talán megváltozik a véleményük.
A végső sci-fi.
A filmet is nagyon várom, bár nagyon valószínű, hogy csupán DVD-n lesz hozzáférhető – nálunk még működik a Központ. A lelkekben…
Galaktika Fantasztikus Könyvek, Kozmosz Könyvek, Az SF mesterei sorozatban. Metropolis kiadó, 2009. puhafedelű. 339. Oldal. Weisz Györgyi fordítása.
Jegyzetek:
[1] Valamikor a kilencvenes évek elején, a Magyar Narancs egy akkori szerkesztője, talán éppen főszerkesztője, fejezte ki mélységes undorát a szovjet írókkal szemben, és példáképpen éppen a Fivérek Fogadó a halott alpinistához-ját hozta föl, melyet az emberek tömegestül vittek be az antikváriumba, ahol éppen dolgozott a nyolcvanas években. Nyilvánvalóan nem olvasta a könyvet – de nem is állt szándékában. Sci-fi és szovjet – brrrrr.
[2] Mégsem voltak olyan ostobák azok a bolsevik cenzorok, hogy föl ne ismerjék, ez a regény a bolsevizmus tömegmanipulációiról is ugyanolyan kíméletlenséggel lerántja a leplet, és utasítja el… A bolsevizmus képmutatását jól mutatja, hogy ez a könyv, mely valójában a kommunista eszmények, a kommunizmus himnusza, a bolsevik gyakorlat bírálata miatt betiltásra jutott. És mutatja a rendszer sebezhetőségét, és a sci-fi akkori népszerűségét, hogy megijedtek egy szórakoztató, ifjúsági ,tehát másodrendű irodalomnak tekintett mű erejétől.
[3] Antológiaszerkesztőként, legalábbis a beküldött kéziratok alapján, meg merem kockáztatni ezt az állítást. De ha Lem véleményét tekintem a sci-firől 1970-ből, akkor is.
A rendszerváltozás? után vártam, hogy végre minden betiltott könyv megjelenik majd, különösen a betiltott könyvek jelennek meg, hiszen bizonyára azért tiltották be őket, mert megmondták az őszintét arról a cúnya, cúnya bolsevizmusról… Mondjuk, nem volt nagy csalódás, hogy mégsem adták ki. Szovjet szerzők? Még mit nem! [1]
És csak nem jött, én pedig vártam. Megszerezetem az interneten az orosz eredetit – na, majd én!; csalódás – ezúttal magamban – az orosz tudásom már úgy megkopott, hogy két hétbe tellett, mire elolvastam az első két oldalt. De az a két oldal!
Azután megszereztem az angol fordítást. Ezt már legalább el tudtam olvasni, de újabb, éktelen, bár borítékolható csalódás: a fordítás szépen lefaragott a szövegről minden oroszságot, és ami még tragikusabb, minden Sztrugackijságot.
Németh Attila azóta ígéri ezt a kiadást, amióta hazajöttem. Érdemes volt kivárni.
Az első két oldallal összevetve pontos a fordítás, visszaadja az eredeti árnyalatait. De a fordításról majd később.
A regény a lényeg.
Nos, nem csodálom, hogy betiltották. Azt csodálom, hogy nem tiltják be most is. Ez a szöveg kegyetlenül görbe tükröt állít minden nem kommunista rendszer elé – a bolsevizmus elé is. Görbét, mely felnagyít az optimista vigyorba merevedett arcon minden hibát, pattanást, az optimizmus mögé rejtett fájdalomról árulkodó ráncokat…
Hogy a különféle nem kommunista rendszerek hivatalból gyűlölik ezt a könyvet, az tökéletesen érthető. De szeretheti-e ezeknek a rendszereknek az átlagpolgára, aki elé a szöveg ugyanazt a tükröt tartja? Szeretheti. Mert az embereket, egyenként fókuszba hozva, ha nem is menti fel bűneik alól, de áldozatként tételezi: rendszerük, a történelmük, az ezekből fakadó körülmények áldozataiként. Nem szokásom a túl sok spoiler: a történetről csak annyit, hogy Makszim Kammer, földi ember, a kommunista, űrjáró Föld embere, a Szabad Kutatások újonca egy számra ismeretlen bolygón reked. Ennek a bolygónak a történelmi fejlődése, a huszadik század végének a szintjén áll, és Makszim hajótörésének idejére a bolygó éppen csak két évtizeddel van túl a helyi nukleáris világháborún, társadalmai a túlélésért küzdenek. Csakúgy, mint a naív, idealista Makszim is, a furcsa Robinson az ő nagyon is lakott szigetén.
Ez a regény számomra az ultimate science fiction, minden benne foglaltatik, amit személyesen a sci-fitől várok, nem több és nem kevesebb. Nézzük először a nem kevesebbet!
A mű első rétege szimpla kalandtörténet, mely robinzonádból indul, majd pikareszk regénybe fordul át. A pikareszk vonal végighúzódik a történet egész vonalán, mert a mű egyben fejlődésregény is, és Makszim pszichikai, erkölcsi fejlődése újabb és újabb “csavargásra” ösztönzi hősünket. Bejárja az egész kontinenst (az egyetlent a bolygón), megismerkedik a társadalom minden szintjével, éli életüket, ítéletet hoz fölöttük – és önmaga fölött, majd ennek folyományaként melléjük áll a fizikai és pszichikai elnyomás ellenében. Mondhatnánk: kommunistaként mit is tehetne mást? De nem ilyen egyszerű. Makszim a kommunista társadalom delelőjéről érkezett, ahonnan az emberiség hamarosan tovább lép(het) (lásd a Kammerer trilógia befejező kötetét, a Válaszd az életet-ed, mely remélhetően a Galaktika Fantasztikus Könyvek kritikai életműsorozatában hamarosan napvilágot lát), és annak a társadalomnak átlagos tagjaként igen halvány fogalmai vannak az elnyomás módozatairól és hatásairól, az elnyomásban élő emberek motivációiról és mozgástereiről. Ideái rosszról és jóról szinte gyermeki naivitást kölcsönöznek neki az első időkben: még azt is képtelen felfogni, hogy űrhajóját lelőtték, nem meteortalálatokat kapott.
A könyv második olvasata swifti társadalomkritika, szatirikus, ironikus, pengeéles; mint a bevezetőben írtam, minden nem kommunista társadalom kíméletlen kritikája. Minden olyan társadalomé, mely a tömegek elnyomásán alapul a lelkek manipulálása útján. Makszim az utolsó lapon kimondja: “…amíg én élek, senki sem épít fel még egy Központot. Még a legjobb szándékokkal sem…”. Pont. Nyoma sincsen könyvben a korunkra annyira jellemző erkölcsi relativizmusnak: Makszim olyan szigorú morális alapokon áll, melyek abszolút érvényűek, más emberiségekre más társadalmakra, más bolygókra is érvényesek – de legfőképpen miránk, földi emberekre. [2]
A harmadik olvasat személyes: az egyén vergődéséről szól a társadalmi viszonyok satujában, az egyének döntéseiről beszél, az egyéni hősiességről vagy aljasságról. Kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ítéletekkel és krisztusi megbocsátással – mindezt a marxizmus igazságosság-eszményének alapján. Itt is megmutatkozik a Fivérek írói nagysága, a hősei élnek, szerethetők, utálhatók, megvethetők, akár gyűlölhetők is (A megbocsátás a gyűlölet kereteit leszűkíti, az áldozatokat, még ha bűnösök is, lehet megvetni, utálni, de vakon gyűlölni nem szabad. Üzenet ez a mai Magyarországon a cigányellenes rasszistáknak!) – mindenképpen színes egyéniségek a maguk köreiben. Nemcsak Makszim fejlődik a könyvben: mindenki, akit megérint Makszim őszinte igazságossága és jósága, valamiképpen más, többnyire jobb lesz. Még a földi emberek is…
Nem kevesebb, mint a végső szövegek egyike, mert a Fivérek írói eszköztára irigylésre méltóan gazdag, és ezt a gazdagságot mindenhol meg is csillantják, ahol helyénvaló. Nem hiszem, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij valaha is creative writiting tanfolyamokon vett volna részt, mégis olyan virtuózan használják az írói fogásokat, hogy az olvasó nem győz álmélkodni. Makszim olyan sokrétűen (saját gondolataitól cselekedetein át a más szereplő általi jellemzésig) ábrázoltatott, hogy azt várom, megjelenik a nappalimban, a macska az ölébe ugrik, simogatja, az dorombol neki, és amíg sörözünk, a társadalom átalakításáról szövögetünk mindenféle vad terveket – aztán elköszön, kinyitja az ablakot és kiugorva a második emeletről megy a dolga után... De nem kevésbé gazdagon ábrázoltak a mellékszereplők sem (talán a titokzatos Vándort leszámítva): Guy Gaalok, Rada Gaalok, Kaan bácsik és Csacsu kapitányok jönnek szembe az utcán, Papák, Első Sógorok és Okosok tartják markukban a társadalmunkat… A narráció megválasztása, a nézőpontok sokszínű váltogatása, a belső monológok észrevétlen átfolyása magyarázatokba és leírásokba, az irónia és nyelvi fordulatok, a nyelvi hitelesség (a lakott sziget nyelvi töredékei, a nem túlságosan gyakori technoblabla) a cselekményváz és ív a maguk idejében tökéletesen összhangban álltak a kor irodalmi fogásaival, sőt még ma is frissek [3].
Nem véletlenül említettem a második emeletet, mert ez a szöveg, noha nincsenek benne explicit divattémák és kulcsszavak, nem olvasható benne, hogy nano, bio, infó, nem szól explicite a technológiai szingularitásról és emberen túli humanizmusok egész csokráról, mindezeket mégis tartalmazza, tematikailag is modern. Makszim és a földi emberek már túl vannak a Homo sapiensen fizikai és lélektani értelemben, a technológia pedig régen túlnőtt a lakott sziget emberiségén, bár még nem vált teljes egészében önjáróvá.
A végső sci-fik egyike ez a könyv azért is, ami nincs benne, ami a mai művek egy részében engem személyesen taszít. Hiányzik belőle a nagyképűség, a szenzációhajhászás, az öncélú ötletparádé, az ember léptékűnél nagyobb hősök és történések, szinte teljesen hiányzik belőle a technoblabla, ahol megtalálható, ott sem zavaróan értelmetlen és kérkedő. A Fivérek nem önmaguk írói-filozófusi-tudományos nagyságával próbálják lenyűgözni az olvasót, hanem a történettel és hőseikkel.
Természetesen vannak apró hibák, melyeket nem tudom mennyire lehet a fordítás számlájára írni, de hajlamos vagyok, arra, hogy nem. Érdekes módon mindkét hiba az államügyészrol szóló fejezetekben található: igen valószínűtlen, hogy egy másik bolygón egy tökéletesen másik emberiség (kozmogónai és kozmológiai elméletét tekintve is más) az Igazság istennőjét is Justitiának (171. o.) nevezze, és ugyanilyen valószínűtlen, hogy a napját huszonnégy órára ossza be (304. o.). Mindkét hibát az írói “baszdüh”-nek tudom be: annyira saját koruk, társadalmuk kritikáját írták, hogy megfeledkeztek arról, erdedetileg nem a Földre helyezték a történetet. A Justitiás hiba természetesen lehet fordítói félreértés is…
És, ha már itt tartok, néhány szó a fordításról: Weisz Györgyi kiváló munkát végzett, a szöveg orosz maradt, és minden ízében sztrugackiji (“Nálunk, az SZKCS-ben még a kalandok is rutinügyek. Meteorvihar, sugárveszély, baleset leszálláskor. Baleset leszálláskor, meteorvihar, sugárveszély… A test kalandjai.” vagy “…ezek az idegen bolygók lényegében eléggé egyformák és fárasztóak. Egyformán fárasztóak. Fárasztóan egyformák…” Ez az egyéni íz, mely például az ismétléseket nyomatékosító, ironikus eszközként kezeli, azok nem véletlen hibaként jelentkeznek, annyira jellemző a Fivérekre.). A fordítás irodalmi, bár főként az elején, mintha nem tudott volna megküzdeni az orosz létige burjánzásával, a szöveg az első néhány tucat oldalon meglehetősen slank a rengeteg volt-tól.
Ez az a könyv, mely egyetlen magát sci-fi rajongónak mondó ember polcáról nem hiányozhat. De nem hiányozhat azok polcáról sem, akik hajlamosak és hajlandóak elgondolkodni a társadalmunk mélyebb összefüggésein. Viszont bátran olvashatják azok is, akik a zsáneren kívül helyezkednek el. Talán megváltozik a véleményük.
A végső sci-fi.
A filmet is nagyon várom, bár nagyon valószínű, hogy csupán DVD-n lesz hozzáférhető – nálunk még működik a Központ. A lelkekben…
Galaktika Fantasztikus Könyvek, Kozmosz Könyvek, Az SF mesterei sorozatban. Metropolis kiadó, 2009. puhafedelű. 339. Oldal. Weisz Györgyi fordítása.
Jegyzetek:
[1] Valamikor a kilencvenes évek elején, a Magyar Narancs egy akkori szerkesztője, talán éppen főszerkesztője, fejezte ki mélységes undorát a szovjet írókkal szemben, és példáképpen éppen a Fivérek Fogadó a halott alpinistához-ját hozta föl, melyet az emberek tömegestül vittek be az antikváriumba, ahol éppen dolgozott a nyolcvanas években. Nyilvánvalóan nem olvasta a könyvet – de nem is állt szándékában. Sci-fi és szovjet – brrrrr.
[2] Mégsem voltak olyan ostobák azok a bolsevik cenzorok, hogy föl ne ismerjék, ez a regény a bolsevizmus tömegmanipulációiról is ugyanolyan kíméletlenséggel lerántja a leplet, és utasítja el… A bolsevizmus képmutatását jól mutatja, hogy ez a könyv, mely valójában a kommunista eszmények, a kommunizmus himnusza, a bolsevik gyakorlat bírálata miatt betiltásra jutott. És mutatja a rendszer sebezhetőségét, és a sci-fi akkori népszerűségét, hogy megijedtek egy szórakoztató, ifjúsági ,tehát másodrendű irodalomnak tekintett mű erejétől.
[3] Antológiaszerkesztőként, legalábbis a beküldött kéziratok alapján, meg merem kockáztatni ezt az állítást. De ha Lem véleményét tekintem a sci-firől 1970-ből, akkor is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
