Tana French – Hallgatag erdő

Szenzációs első könyv!
Nyilvánvalóan Ms. French nem rohant magánkiadásban kinyomatni legelső zsengéjét, hanem valószínűleg gyakorolt, tanult, tanárokat, barátokat, szerkesztőket, kritikusukat hallgatott meg, jó könyveket olvasott, és írt, írt, írt. Türelmesen, az asztalfióknak, magának. Tudta, hogy tehetséges, és elsőre már teljes fegyverzetben akart kilépni a nyilvánosság elé.

Sikerült.

Talán túlzásnak hat, de – Hál’ Istennek! – itt van Ed McBain női utóda. Aki szereti a krimit, annak is a procedural (rendőri rutin?) válfaját, e könyvtől és a folytatásától nyalogathatja mind a tíz ujját. Pluszba kap egy mélylélektani regényt is. Mellesleg megismerheti a Dublin környéki Írországot úgy, ahogyan máshonnan nem. Mindezt szellemesen, lendületesen, humorral, korszerű szerkezetben, stílusban és nyelvezettel összeállt szövegből.

A Hallgatag erdő valóban hallgatag, őrzi a titkát, és French tehetsége ezt az atmoszférát úgy teremti meg, hogy valójában alig lépünk a fák közé. Pedig az erdő az íreknek egy kicsit mást jelent, mint nekünk. A tündérek, rémek lakhelye és a Fianna menedéke. A történelem része, a sok száz éves ellenállás szimbóluma. Csak az értheti meg, akit befogad. Ott, a fák között, évtizedekkel korábban történt valami rettenetes: két gyermek eltűnt, a megkerült harmadik – a narrátor-főhős, Rob (Adam) Ryan – a rettenet áldozataként sohasem lett újra a régi – sőt, a gyilkossági csoport nyomozója lett. Ebben a minőségben ugyanabban az erdőben elkövetett gyerekgyilkosság nyomozását bízzák rá. A pokol nem szabadul el ettől, valójában semmi különös sem történik. De valamiképpen a nyomozás, annak ellenére, hogy technikailag két apró hiba kivételével tökéletesen, a mesterség szabályai szerint folyik, és a tettes elfogásával zárul, kapcsolatokat tesz tönkre, életeket, világfelfogásokat változtat meg, és az igazság, nos, az valahogyan többször is mély csorbát szenved – jog teljes tiszteletben tartásával.
A rend őreinek szemével láttatva a gazdasági csoda Írországában járunk, ahol és amikor a GDP növekedése feledtetni látszik az ezeréves tradíciókat és átkokat. Látjuk, hogy porlad szét a tradíció, miközben a régi átkok csak erősödnek és újak, modernek sorakoznak fel melléjük.

A regény stílusa és nyelvezete erős, modern, tökéletesen illik a narrátor-főszereplőhöz. Az egyes szám első személyű narráció tökéletesen rendben van, Frech a megfelelő helyen utal rá, hogy a főszereplő mindezt elmeséli. A narrátor sohasem esik ki a szerepéből, mindig pontosan annyit mond el, amennyit a nyomozás adott pillanatában maga is tudott vagy sejtett, nem tesz sejtelemes, mindentudó utalásokat a későbbiekre.

Gondolatilag a történet két helyen bicsaklik. Mindkét hiba tipikus első szerzős vétség – a lelkesedés és az ambíció elgaloppírozta magát, ott akar kápráztatni, ahol nem kellene, azzal, ami utánagondolva tömény ostobaság –, erősebb kezű szerkesztés nyom nélkül eltávolította volna őket a szövegből. A 78. oldalon Rob, akiről sohasem derül ki a szövegből, hogy valaha is balettozott volna, olyan érzékletesen és pontosan képzeli el a kislány balett óráját, mely már a nevetségesség határát súrolja. A könyv végén pedig, miután mindent oly részletesen elmondott nekünk, a narrátor kijelenti, hogy tulajdonképpen már mindent elfelejtett, ami az üggyel kapcsolatos. Hogyan?

Ilyen erős első könyv után az ember félve és reménykedve várja a másodikat: lesz-e olyan jó, mint az első volt. A félelmek nem igazolódtak be, a remények viszont fényesen. A folytatás, A halott hasonmás még jobb, mint ez a könyv.

A kettős félelem azonban a második könyv után még inkább megmarad: képes lesz-e kitörni az író ebből a téma- és szereplői körből, és milyen eredménnyel teszi majd?

General Press kiadó, 2007., keményfedelű, Sziebert Ádám fordítása