Ez egy képregény. És akkora csalódás számomra, mint amekkora várakozással tekintettem a megjelenésére. Olyan piszok nehéz ezt kimondani!
Gimenezre, mint képregény alkotóra (nem szeretném szimplán rajzolónak nevezni) azóta nézek ájult hódolattal, mióta 1988-ban megszereztem a Rezgő időben című füzetét. A képi világ, a kidolgozottság, a stílus tisztasága, a tárgyi világ eredetisége egyszerűen lenyűgözött és lenyűgöz ma is. Nincs már meg a füzet (Manócska örökölte), de azt hiszem, az abba gyűjtött rövid történetek szövegét/történetét maga Gimenez jegyzi.
Mert a metabárók történetének első három fejezetét összegyűjtő kötetnek sajnos a szöveg a gyengéje – a gyenge szó valójában gyönge is annak kifejezésére, milyen siralmas a forgatókönyv. A gyermeteg sem megfelelő: gyerekeknek szánt képregényekben is sokkal magasabb röptű történetek, karakterek és történetek formálódnak meg, mint ebben az alkotásban.
Valójában nem értem – na nem a szöveget! – hanem azt, hogy Gimenez mit látott ebben a forgatókönyvben, melyben egyetlen karaktere, történetszála vagy világleírása sem eredeti, viszont annál inkább hajhássza a szenzációt, maga történet egésze olyan síkagyú és bárgyú, hogy követése nem hiszem, hogy meghaladná egy hétéves szellemi kapacitását, humora nem emelkedik túl az éppen serdülni kezdő fiúgyerekek humorán, a kerettörténet erőltetetten beleszuszakolt és fölösleges, a keret robotjairól nem is szólva.*
Nem értem a képregénykiadók, producerek – vagy hogy is hívják őket?! – gondolkodásmódját sem: ebben a műfajban egy Moebius vagy egy Druillet alkotott, egy Neil Gaiman írt forgatókönyveket: hogy lehet valaki ilyen „irodalmi” „teljesítménnyel” sztár forgatókönyvíró? Mert Jodorovsky az.
Sajnos a fordítás érzésem szerint nem javított hanem inkább rontott ezen a „minőségen”.
Ha szépen, fantáziával és virtuóz grafikai tudással megrajzolt képregényt akarsz látni, nézd át gondosan a kötetet, de inkább ne olvasd el!
Delta Vision, 2008
Jegyzetek:
* Micsoda poén, hogy a robot diódái kiolvadnak az izgalomtól! Miféle értelem lehet az, mely diódák alapján áll? És látott-e már elektronikus áramkört a derék Jodorovsky, ha képes ezt leírni. Ha egy dióda kiolvadt, akkor annak az áramkörnek kampec – leáll a robot, absza meg!
2009. április 21., kedd
2009. április 18., szombat
Tana French – Hallgatag erdő
Szenzációs első könyv!
Nyilvánvalóan Ms. French nem rohant magánkiadásban kinyomatni legelső zsengéjét, hanem valószínűleg gyakorolt, tanult, tanárokat, barátokat, szerkesztőket, kritikusukat hallgatott meg, jó könyveket olvasott, és írt, írt, írt. Türelmesen, az asztalfióknak, magának. Tudta, hogy tehetséges, és elsőre már teljes fegyverzetben akart kilépni a nyilvánosság elé.
Sikerült.
Talán túlzásnak hat, de – Hál’ Istennek! – itt van Ed McBain női utóda. Aki szereti a krimit, annak is a procedural (rendőri rutin?) válfaját, e könyvtől és a folytatásától nyalogathatja mind a tíz ujját. Pluszba kap egy mélylélektani regényt is. Mellesleg megismerheti a Dublin környéki Írországot úgy, ahogyan máshonnan nem. Mindezt szellemesen, lendületesen, humorral, korszerű szerkezetben, stílusban és nyelvezettel összeállt szövegből.
A Hallgatag erdő valóban hallgatag, őrzi a titkát, és French tehetsége ezt az atmoszférát úgy teremti meg, hogy valójában alig lépünk a fák közé. Pedig az erdő az íreknek egy kicsit mást jelent, mint nekünk. A tündérek, rémek lakhelye és a Fianna menedéke. A történelem része, a sok száz éves ellenállás szimbóluma. Csak az értheti meg, akit befogad. Ott, a fák között, évtizedekkel korábban történt valami rettenetes: két gyermek eltűnt, a megkerült harmadik – a narrátor-főhős, Rob (Adam) Ryan – a rettenet áldozataként sohasem lett újra a régi – sőt, a gyilkossági csoport nyomozója lett. Ebben a minőségben ugyanabban az erdőben elkövetett gyerekgyilkosság nyomozását bízzák rá. A pokol nem szabadul el ettől, valójában semmi különös sem történik. De valamiképpen a nyomozás, annak ellenére, hogy technikailag két apró hiba kivételével tökéletesen, a mesterség szabályai szerint folyik, és a tettes elfogásával zárul, kapcsolatokat tesz tönkre, életeket, világfelfogásokat változtat meg, és az igazság, nos, az valahogyan többször is mély csorbát szenved – jog teljes tiszteletben tartásával.
A rend őreinek szemével láttatva a gazdasági csoda Írországában járunk, ahol és amikor a GDP növekedése feledtetni látszik az ezeréves tradíciókat és átkokat. Látjuk, hogy porlad szét a tradíció, miközben a régi átkok csak erősödnek és újak, modernek sorakoznak fel melléjük.
A regény stílusa és nyelvezete erős, modern, tökéletesen illik a narrátor-főszereplőhöz. Az egyes szám első személyű narráció tökéletesen rendben van, Frech a megfelelő helyen utal rá, hogy a főszereplő mindezt elmeséli. A narrátor sohasem esik ki a szerepéből, mindig pontosan annyit mond el, amennyit a nyomozás adott pillanatában maga is tudott vagy sejtett, nem tesz sejtelemes, mindentudó utalásokat a későbbiekre.
Gondolatilag a történet két helyen bicsaklik. Mindkét hiba tipikus első szerzős vétség – a lelkesedés és az ambíció elgaloppírozta magát, ott akar kápráztatni, ahol nem kellene, azzal, ami utánagondolva tömény ostobaság –, erősebb kezű szerkesztés nyom nélkül eltávolította volna őket a szövegből. A 78. oldalon Rob, akiről sohasem derül ki a szövegből, hogy valaha is balettozott volna, olyan érzékletesen és pontosan képzeli el a kislány balett óráját, mely már a nevetségesség határát súrolja. A könyv végén pedig, miután mindent oly részletesen elmondott nekünk, a narrátor kijelenti, hogy tulajdonképpen már mindent elfelejtett, ami az üggyel kapcsolatos. Hogyan?
Ilyen erős első könyv után az ember félve és reménykedve várja a másodikat: lesz-e olyan jó, mint az első volt. A félelmek nem igazolódtak be, a remények viszont fényesen. A folytatás, A halott hasonmás még jobb, mint ez a könyv.
A kettős félelem azonban a második könyv után még inkább megmarad: képes lesz-e kitörni az író ebből a téma- és szereplői körből, és milyen eredménnyel teszi majd?
General Press kiadó, 2007., keményfedelű, Sziebert Ádám fordítása
Nyilvánvalóan Ms. French nem rohant magánkiadásban kinyomatni legelső zsengéjét, hanem valószínűleg gyakorolt, tanult, tanárokat, barátokat, szerkesztőket, kritikusukat hallgatott meg, jó könyveket olvasott, és írt, írt, írt. Türelmesen, az asztalfióknak, magának. Tudta, hogy tehetséges, és elsőre már teljes fegyverzetben akart kilépni a nyilvánosság elé.
Sikerült.
Talán túlzásnak hat, de – Hál’ Istennek! – itt van Ed McBain női utóda. Aki szereti a krimit, annak is a procedural (rendőri rutin?) válfaját, e könyvtől és a folytatásától nyalogathatja mind a tíz ujját. Pluszba kap egy mélylélektani regényt is. Mellesleg megismerheti a Dublin környéki Írországot úgy, ahogyan máshonnan nem. Mindezt szellemesen, lendületesen, humorral, korszerű szerkezetben, stílusban és nyelvezettel összeállt szövegből.
A Hallgatag erdő valóban hallgatag, őrzi a titkát, és French tehetsége ezt az atmoszférát úgy teremti meg, hogy valójában alig lépünk a fák közé. Pedig az erdő az íreknek egy kicsit mást jelent, mint nekünk. A tündérek, rémek lakhelye és a Fianna menedéke. A történelem része, a sok száz éves ellenállás szimbóluma. Csak az értheti meg, akit befogad. Ott, a fák között, évtizedekkel korábban történt valami rettenetes: két gyermek eltűnt, a megkerült harmadik – a narrátor-főhős, Rob (Adam) Ryan – a rettenet áldozataként sohasem lett újra a régi – sőt, a gyilkossági csoport nyomozója lett. Ebben a minőségben ugyanabban az erdőben elkövetett gyerekgyilkosság nyomozását bízzák rá. A pokol nem szabadul el ettől, valójában semmi különös sem történik. De valamiképpen a nyomozás, annak ellenére, hogy technikailag két apró hiba kivételével tökéletesen, a mesterség szabályai szerint folyik, és a tettes elfogásával zárul, kapcsolatokat tesz tönkre, életeket, világfelfogásokat változtat meg, és az igazság, nos, az valahogyan többször is mély csorbát szenved – jog teljes tiszteletben tartásával.
A rend őreinek szemével láttatva a gazdasági csoda Írországában járunk, ahol és amikor a GDP növekedése feledtetni látszik az ezeréves tradíciókat és átkokat. Látjuk, hogy porlad szét a tradíció, miközben a régi átkok csak erősödnek és újak, modernek sorakoznak fel melléjük.
A regény stílusa és nyelvezete erős, modern, tökéletesen illik a narrátor-főszereplőhöz. Az egyes szám első személyű narráció tökéletesen rendben van, Frech a megfelelő helyen utal rá, hogy a főszereplő mindezt elmeséli. A narrátor sohasem esik ki a szerepéből, mindig pontosan annyit mond el, amennyit a nyomozás adott pillanatában maga is tudott vagy sejtett, nem tesz sejtelemes, mindentudó utalásokat a későbbiekre.
Gondolatilag a történet két helyen bicsaklik. Mindkét hiba tipikus első szerzős vétség – a lelkesedés és az ambíció elgaloppírozta magát, ott akar kápráztatni, ahol nem kellene, azzal, ami utánagondolva tömény ostobaság –, erősebb kezű szerkesztés nyom nélkül eltávolította volna őket a szövegből. A 78. oldalon Rob, akiről sohasem derül ki a szövegből, hogy valaha is balettozott volna, olyan érzékletesen és pontosan képzeli el a kislány balett óráját, mely már a nevetségesség határát súrolja. A könyv végén pedig, miután mindent oly részletesen elmondott nekünk, a narrátor kijelenti, hogy tulajdonképpen már mindent elfelejtett, ami az üggyel kapcsolatos. Hogyan?
Ilyen erős első könyv után az ember félve és reménykedve várja a másodikat: lesz-e olyan jó, mint az első volt. A félelmek nem igazolódtak be, a remények viszont fényesen. A folytatás, A halott hasonmás még jobb, mint ez a könyv.
A kettős félelem azonban a második könyv után még inkább megmarad: képes lesz-e kitörni az író ebből a téma- és szereplői körből, és milyen eredménnyel teszi majd?
General Press kiadó, 2007., keményfedelű, Sziebert Ádám fordítása
2009. április 8., szerda
Neil Gaiman – Coraline
Gaiman zseniális, és zseniális akkor is, ha „mindössze” gyermekmesét ír.
A Coraline ugyanis mese, eképpen megbocsátható hazai megjelentőjének a lufira fújt kiadás, a dupla szóköz, a vastag papír, a keményfedél. A gyerek könnyen olvassa, de még a szülő is, ha esti meseként adja elő gyerekének a kislámpa mellett.
Mindazonáltal nem egyszerű mese, legalábbis abban az értelemben, hogy az elme (felnőtt és gyermeki) olyan vidékére visz el bennünket, mely inkább félelmetes, mint barátságos.
A történet boszorkánya valódi gonosz boszorkány, megkockáztatom, a leggonoszabb az egész meseirodalomban. És ez nem kis teljesítmény.
Hozzá képest a Jancsi és Juliska kannibál banyája galambetető nénike az Erzsébet (néhai Engels) térről. Coraline, a történet gyermek hőse ezzel a rettenettel száll szembe, hogy visszaszerezze elrabolt életét – természetesen sikerrel. És mondhatom, olyan jó elhinni, hogy a gyermeki ártatlanság és bátorság legyőzi a legnagyobb gonoszságot – még akkor is, ha az hazai pályán játszik!
Külön szeretem – hiába, macskabolond vagyok –, hogy a kislány legfőbb szövetségese macska. Visszaköszön a Tükör és füst kötet a házat a gonosztól védő cicája.
A könyv abból a szempontból is mese, mert annak ellenére, hogy egy meserajongó felnőtt is képes élvezni, valójában a gyermekekhez akar szólni – és nem is tesz másképpen. Nem villogtat hatalmas műveltséget, káprázatos, fantasztikus ötleteket, szuperhősöket. Egyszerűen elmesél valamit. E.T.A. Hoffmann tudott ebben a zsánerben valami hasonlót.
Agave kiadó, 2009., keményfedelű, 144 oldal, fordította Pék Zoltán
Filmváltozat update: a film jó, bár sok fanyalgó hang mondja, hogy "lassú", "unalmas". A képi világa egészen fantasztikus, és valójában rémísztőbb, mint a könyv. 3D szemüvegben néha még a bábok is megriasztják az embert. Aki viszont akciófilm izgalmakat kér számon ezen a történeten... Well, a egyszerűen hülye. Politikailag korekten: korunk gyermeke... Ez egy ilyen kor. Olyan középes...
A Coraline ugyanis mese, eképpen megbocsátható hazai megjelentőjének a lufira fújt kiadás, a dupla szóköz, a vastag papír, a keményfedél. A gyerek könnyen olvassa, de még a szülő is, ha esti meseként adja elő gyerekének a kislámpa mellett.
Mindazonáltal nem egyszerű mese, legalábbis abban az értelemben, hogy az elme (felnőtt és gyermeki) olyan vidékére visz el bennünket, mely inkább félelmetes, mint barátságos.
A történet boszorkánya valódi gonosz boszorkány, megkockáztatom, a leggonoszabb az egész meseirodalomban. És ez nem kis teljesítmény.
Hozzá képest a Jancsi és Juliska kannibál banyája galambetető nénike az Erzsébet (néhai Engels) térről. Coraline, a történet gyermek hőse ezzel a rettenettel száll szembe, hogy visszaszerezze elrabolt életét – természetesen sikerrel. És mondhatom, olyan jó elhinni, hogy a gyermeki ártatlanság és bátorság legyőzi a legnagyobb gonoszságot – még akkor is, ha az hazai pályán játszik!
Külön szeretem – hiába, macskabolond vagyok –, hogy a kislány legfőbb szövetségese macska. Visszaköszön a Tükör és füst kötet a házat a gonosztól védő cicája.
A könyv abból a szempontból is mese, mert annak ellenére, hogy egy meserajongó felnőtt is képes élvezni, valójában a gyermekekhez akar szólni – és nem is tesz másképpen. Nem villogtat hatalmas műveltséget, káprázatos, fantasztikus ötleteket, szuperhősöket. Egyszerűen elmesél valamit. E.T.A. Hoffmann tudott ebben a zsánerben valami hasonlót.
Agave kiadó, 2009., keményfedelű, 144 oldal, fordította Pék Zoltán
Filmváltozat update: a film jó, bár sok fanyalgó hang mondja, hogy "lassú", "unalmas". A képi világa egészen fantasztikus, és valójában rémísztőbb, mint a könyv. 3D szemüvegben néha még a bábok is megriasztják az embert. Aki viszont akciófilm izgalmakat kér számon ezen a történeten... Well, a egyszerűen hülye. Politikailag korekten: korunk gyermeke... Ez egy ilyen kor. Olyan középes...
2009. április 4., szombat
Tana French – A halott hasonmás
Az ember az ellenségeinek [1] hasznát veheti – ha tanulni tud tőlük. Már akitől lehet és érdemes [2]. Emiatt kerestem meg ezt a könyvet. Máskülönben eszembe se jutott volna a még a kezembe se venni.
Először is: nő írta. Azt, ugye csak akkor, ha kifejezetten ajánlják vagy kérik. Undorító, szexista ogreszokás, de ez van – általában nem érdekel a női irodalom.
Másodszor: a könyv a magyar könyvszakma lepusztulásának, korrumpálódásának ékes bizonyítéka. Volumetrizált papíron falazóblokk méretűre felpumpált, védőborítóval-keményfedéllel még vastagabbra hizlalt, mégis gyanúsan könnyű kötet – hogy a téglához még hasonlóbb legyen, a lapszélek pirosra föstve. Gagyi a köbön.
Pedig úgy nagyjából a borító rendben lévő, a manapság megszokott „semmi köze a tartalomhoz” montázs (bár ugyanez a képi világ az eredeti kiadásokon is, talán az előző könyvre, a Hallgatag erdőre akar rímelni) beleillesztve szépen a sorozat (Világsikerek) bőrébe. De mégis – gagyi a köbön. Kezembe nem venném!
Mégis, a kíváncsiság [3], hogy vajon mit olvas az ellenség, csak nem hagyott nyugodni: levadásztam a Mamut Libri egyetlen megmaradt példányát – és végül megérte.
Női könyv, de jó könyv, messzire elkerüli azokat a kliséket, csapdákat, rutinokat, amelyek a női könyvek sajátosságai. A logika persze már az alapfelvetésnél eléggé nagyvonalú, de ha azon átlép az ember, remek, jól megírt, mély, lélektanilag hiteles és szórakoztató krimit olvas.
Már az alapfeltevés is izgalmas: valaki volt olyan tudatlan/pofátlan, hogy a regény titkosügynök főhősnőjének egykori fedett alteregóját vegye fel hamis személyazonosságként. Mondjuk rá is abszott: megölték. És a könyv csak itt kezdődik a főhősnő saját egykori hamis identitását magára húzó hasonmása helyébe lép, hogy a nyomozást segítse. Beilleszkedik a halott lány társaságába, akik egyfajta kommunaszerűségben „tengődnek” a kies ír tájban. A bűnügy végül megoldódik, és közben megismerkedhetünk a főhősnő és hasonmása cseppet sem egyszerű életével és jellemével, az ír gazdasági csoda társadalmi problémáival, az ír társadalom több évszázad óta mélyben munkáló feszültségeivel. Kapunk alapos társadalomkritikát, és explicit módon, de implicite is, a cselekmény által, megkapjuk ennek a kritikának a kritikáját, majd a kritika által szült „megoldás” kritikáját is. A könyv tanulsága, hogy a kivonulás a társadalomból nem vezet sehová. Még happy end is jutott a végére, bár ez a fajta kifejlet jó ideig megvalósíthatatlannak látszott.
A regény nyelve friss, modern, a stílusa lendületes, az E1 narrációra csodálatos, egyszerű rövid indoklás, csakúgy, mint az előző (Nota bene, ELSŐ!!! [4]) könyvében, a főhősnő mesél valaki(k)nek, nekem, nekünk: "Nagyon szeretném elmesélni az egyiket…". A narráció hangja tökéletesen fedi a főhős jellemét.
Ügyesek, de nem túllihegettek az utalások a szerző előző regényére, fölpiszkálják [3] az embört, hogy elolvassa azt is. Már meg is vettem.
A fordítás nem erőszakos, mindvégig stílusban marad és valószínűleg pontos is. Csak azt a három „ledöbben”-t tudnám feledni! Nem hinném, hogy az eredeti ezt a pongyola szlenget kívánná meg adott helyeken.
Valójában egyetlen bajom volt a könyvvel: a felpumpálás miatt úgy tetszett, sohasem jutok a végére.
General Press Kiadó, 2009., keményfedelű, 550 oldal, fordította Szieberth Ádám
Jegyzetek:
[1] Politikailag korrekt gagyikráciánkban az ellenség üldözendő szó. Pedig nem tudok rá jobbat. Aki láthatóan az életemre tör – az ellenség. Ilyen egyszerű.
[2] A valódi ellenségtől, tehát aki azért veszélyes, mert esetleg okosabb nálad, valójában kötelező tanulni. Pusztán önvédelemből. Aki most ellenség, az hiperintelligens és művelt – lehet tanulni.
[3] A kíváncsiság megöli a macskát. Például azért kezdtem el olvasni Annie Proulx-t, mert valahol azt láttam, hogy Bruce Willis is éppen őt olvassa. És hun vót még akkor a Brokeback Mountain!
[4] Ha olvasol egy kéziratot, és az E1-ben van, kb. nyolcvan százalékos valószínűséggel kezdő [5] írását olvasod. Nyolcvan százalék a valószínűsége annak is, hogy nem indokolja meg, miért. Tana kezdő, mégis TUDTA, hogy ezt meg kell tennie – és MEG IS TETTE a legegyszerűbb, legelegánsabb módon. Kalap le!
[5] Ez nem jelenti szükségszerűen, hogy nem kezdő író nem fog egyes számban írni, csak egészen másképpen teszi.
Először is: nő írta. Azt, ugye csak akkor, ha kifejezetten ajánlják vagy kérik. Undorító, szexista ogreszokás, de ez van – általában nem érdekel a női irodalom.
Másodszor: a könyv a magyar könyvszakma lepusztulásának, korrumpálódásának ékes bizonyítéka. Volumetrizált papíron falazóblokk méretűre felpumpált, védőborítóval-keményfedéllel még vastagabbra hizlalt, mégis gyanúsan könnyű kötet – hogy a téglához még hasonlóbb legyen, a lapszélek pirosra föstve. Gagyi a köbön.
Pedig úgy nagyjából a borító rendben lévő, a manapság megszokott „semmi köze a tartalomhoz” montázs (bár ugyanez a képi világ az eredeti kiadásokon is, talán az előző könyvre, a Hallgatag erdőre akar rímelni) beleillesztve szépen a sorozat (Világsikerek) bőrébe. De mégis – gagyi a köbön. Kezembe nem venném!
Mégis, a kíváncsiság [3], hogy vajon mit olvas az ellenség, csak nem hagyott nyugodni: levadásztam a Mamut Libri egyetlen megmaradt példányát – és végül megérte.
Női könyv, de jó könyv, messzire elkerüli azokat a kliséket, csapdákat, rutinokat, amelyek a női könyvek sajátosságai. A logika persze már az alapfelvetésnél eléggé nagyvonalú, de ha azon átlép az ember, remek, jól megírt, mély, lélektanilag hiteles és szórakoztató krimit olvas.
Már az alapfeltevés is izgalmas: valaki volt olyan tudatlan/pofátlan, hogy a regény titkosügynök főhősnőjének egykori fedett alteregóját vegye fel hamis személyazonosságként. Mondjuk rá is abszott: megölték. És a könyv csak itt kezdődik a főhősnő saját egykori hamis identitását magára húzó hasonmása helyébe lép, hogy a nyomozást segítse. Beilleszkedik a halott lány társaságába, akik egyfajta kommunaszerűségben „tengődnek” a kies ír tájban. A bűnügy végül megoldódik, és közben megismerkedhetünk a főhősnő és hasonmása cseppet sem egyszerű életével és jellemével, az ír gazdasági csoda társadalmi problémáival, az ír társadalom több évszázad óta mélyben munkáló feszültségeivel. Kapunk alapos társadalomkritikát, és explicit módon, de implicite is, a cselekmény által, megkapjuk ennek a kritikának a kritikáját, majd a kritika által szült „megoldás” kritikáját is. A könyv tanulsága, hogy a kivonulás a társadalomból nem vezet sehová. Még happy end is jutott a végére, bár ez a fajta kifejlet jó ideig megvalósíthatatlannak látszott.
A regény nyelve friss, modern, a stílusa lendületes, az E1 narrációra csodálatos, egyszerű rövid indoklás, csakúgy, mint az előző (Nota bene, ELSŐ!!! [4]) könyvében, a főhősnő mesél valaki(k)nek, nekem, nekünk: "Nagyon szeretném elmesélni az egyiket…". A narráció hangja tökéletesen fedi a főhős jellemét.
Ügyesek, de nem túllihegettek az utalások a szerző előző regényére, fölpiszkálják [3] az embört, hogy elolvassa azt is. Már meg is vettem.
A fordítás nem erőszakos, mindvégig stílusban marad és valószínűleg pontos is. Csak azt a három „ledöbben”-t tudnám feledni! Nem hinném, hogy az eredeti ezt a pongyola szlenget kívánná meg adott helyeken.
Valójában egyetlen bajom volt a könyvvel: a felpumpálás miatt úgy tetszett, sohasem jutok a végére.
General Press Kiadó, 2009., keményfedelű, 550 oldal, fordította Szieberth Ádám
Jegyzetek:
[1] Politikailag korrekt gagyikráciánkban az ellenség üldözendő szó. Pedig nem tudok rá jobbat. Aki láthatóan az életemre tör – az ellenség. Ilyen egyszerű.
[2] A valódi ellenségtől, tehát aki azért veszélyes, mert esetleg okosabb nálad, valójában kötelező tanulni. Pusztán önvédelemből. Aki most ellenség, az hiperintelligens és művelt – lehet tanulni.
[3] A kíváncsiság megöli a macskát. Például azért kezdtem el olvasni Annie Proulx-t, mert valahol azt láttam, hogy Bruce Willis is éppen őt olvassa. És hun vót még akkor a Brokeback Mountain!
[4] Ha olvasol egy kéziratot, és az E1-ben van, kb. nyolcvan százalékos valószínűséggel kezdő [5] írását olvasod. Nyolcvan százalék a valószínűsége annak is, hogy nem indokolja meg, miért. Tana kezdő, mégis TUDTA, hogy ezt meg kell tennie – és MEG IS TETTE a legegyszerűbb, legelegánsabb módon. Kalap le!
[5] Ez nem jelenti szükségszerűen, hogy nem kezdő író nem fog egyes számban írni, csak egészen másképpen teszi.
2009. április 2., csütörtök
Vladimir Nabokov – Ada
A véletlen hozta az utamba ezt a vaskos regényt. Nabokovot régen olvastam, és az utolsó olvasott könyvében kicsit csalódtam, de a szép, lágyan visszafogott borító megragadott, majd a fülszöveg annál inkább. Alternatív Föld, alternatív történelem! Megint egy befutott nem zsánerszerző, aki kirándulást tesz a fantasztikum egyébként megvetett vidékére! Ő persze megteheti, és tehetsége okán valószínűleg eredményes is lehet ez a kirándulás.
Az lett. A legjobb alternatív emberi világ, amit valaha olvastam.
Nabokov megismételte Oscar Wilde teljesítményét, úgy szellemes, hogy közben a soraiból szellem (gondolat) is árad.
Nabokov Antiterrája (Demonia) elbűvölő világ, többé-kevésbé viktoriánus – a viktoriánus kor bigottsága nélkül, de annak az emberbe, az emberiségbe, a civilizációba és a technikai fejlődésbe vettet mély hitével. Ez a világ megteheti, hogy elveti az elektromosság használatát valamiféle nem részletezett vallási tilalom hatására, de azonmód talál helyette mást. És így van ez szinte mindennel. Az Antiterra lakója invenciózus, könnyed, szabadelvű, sokáig lehetne sorolni azokat a tulajdonságokat, melyek nagyjából hiányoznak a modern kor emberéből. Mégis, az Antiterra embere számára a mi világunk, Terra, melyről csak az elmebetegek hagymázas álmaiból szerez tudomást, valamiféle boldog, irigylendő túlvilág – még a Hitleri nácizmus is az benne. Jellemző, hogy jósors unalma miként ébreszt hülye képzeteket az emberben.
Antiterra ismerős, mégis ismeretlen, a történelem fordulópontjai kissé másképpen alakították a világ sorsát, az Amerikai Egyesült Államok például, ahol a cselekmény nagy része játszódik érdekes elegye a hódító orosz, francia és angolszász kultúrának. Orosz dominanciával. Európa angol uralom alá került, Franciaország nem létezik, Eurázsia nagy része pedig Tatária néven valamiféle keleti despotizmus igája alatt senyved. Ami az egészben kissé, nagyon halványan , bizonytalan, hogy az író néhány alkalommal, mintha szárnyakat emlegetne a szereplőkkel kapcsolatban. Hál’ Istennek ez az angyalos-túlvilági vonal nagyon a háttérben marad, és nem derül, ki mi volt az író célja vele.
Ebbe a közegbe helyezte Nabokov a főszereplő szerelmespárt, akik gyermekkoruktól halálukig ugyannak a szerelemnek lépvesszején vergődő madárként élnek meg száz évet Antiterra történelméből. A bonyodalmat az okozza, hogy a szuperintelligens szerelmespár valójában titkos testvérpár is, szüleik bonyolult szerelmi élete „jóvoltából”. Nabokov továbblépett a Lolita pedofiliájától – vaskos (és tudatos!) vérfertőzésnek vagyunk tanúi hétszáz oldalon keresztül. Akit ez zavar, az ne is kezdjen bele. Aki viszont szereti a szellemes önkifejezést témában, cselekményben és nyelvben, szereti tetten érni a zsenialitást munka közben, szereti az allúziókat, a rejtvényfejtésszerű olvasást, az érdekes történelmi és irodalmi fejtegetéseket és spekulációkat, szereti a mély szerelmi történeteket, az okvetlenül olvassa el ezt a könyvet!
Valójában az nem árt, ha az ember legalább még négy nyelven (orosz, francia, angol és német) beszél valamicskét. Bár én nem tartozom ezek közé, mégis szinte tökéletesen képes voltam élvezni a könyvet, köszönhetően a jegyzeteknek és még inkább a kitűnő fordításnak. Nem irigylem M. Nagy Miklóst gigászi munkájáért, viszont mélységesen tisztelem, hogy belevágott, és nem győzöm eléggé dicsérni, hogy milyen eredménnyel jött ki belőle. Három-négy nyelvű szójátékokat elvenen magyarra ültetni, és hűnek maradni – ritka teljesítmény.
A könyv szép, elegáns, bár a döglött, fos-kahakizöld csík helyett egy mutatósabb szín kedvezőbb összhatást adott volna. És a hátsó borítón, huncutul, mint egy kobold, ott vigyorog Nabokov.
Európa-Alexandra kiadó, 2008., keményfedelű, 710 oldal, fordította M. Nagy Miklós
Az lett. A legjobb alternatív emberi világ, amit valaha olvastam.
Nabokov megismételte Oscar Wilde teljesítményét, úgy szellemes, hogy közben a soraiból szellem (gondolat) is árad.
Nabokov Antiterrája (Demonia) elbűvölő világ, többé-kevésbé viktoriánus – a viktoriánus kor bigottsága nélkül, de annak az emberbe, az emberiségbe, a civilizációba és a technikai fejlődésbe vettet mély hitével. Ez a világ megteheti, hogy elveti az elektromosság használatát valamiféle nem részletezett vallási tilalom hatására, de azonmód talál helyette mást. És így van ez szinte mindennel. Az Antiterra lakója invenciózus, könnyed, szabadelvű, sokáig lehetne sorolni azokat a tulajdonságokat, melyek nagyjából hiányoznak a modern kor emberéből. Mégis, az Antiterra embere számára a mi világunk, Terra, melyről csak az elmebetegek hagymázas álmaiból szerez tudomást, valamiféle boldog, irigylendő túlvilág – még a Hitleri nácizmus is az benne. Jellemző, hogy jósors unalma miként ébreszt hülye képzeteket az emberben.
Antiterra ismerős, mégis ismeretlen, a történelem fordulópontjai kissé másképpen alakították a világ sorsát, az Amerikai Egyesült Államok például, ahol a cselekmény nagy része játszódik érdekes elegye a hódító orosz, francia és angolszász kultúrának. Orosz dominanciával. Európa angol uralom alá került, Franciaország nem létezik, Eurázsia nagy része pedig Tatária néven valamiféle keleti despotizmus igája alatt senyved. Ami az egészben kissé, nagyon halványan , bizonytalan, hogy az író néhány alkalommal, mintha szárnyakat emlegetne a szereplőkkel kapcsolatban. Hál’ Istennek ez az angyalos-túlvilági vonal nagyon a háttérben marad, és nem derül, ki mi volt az író célja vele.
Ebbe a közegbe helyezte Nabokov a főszereplő szerelmespárt, akik gyermekkoruktól halálukig ugyannak a szerelemnek lépvesszején vergődő madárként élnek meg száz évet Antiterra történelméből. A bonyodalmat az okozza, hogy a szuperintelligens szerelmespár valójában titkos testvérpár is, szüleik bonyolult szerelmi élete „jóvoltából”. Nabokov továbblépett a Lolita pedofiliájától – vaskos (és tudatos!) vérfertőzésnek vagyunk tanúi hétszáz oldalon keresztül. Akit ez zavar, az ne is kezdjen bele. Aki viszont szereti a szellemes önkifejezést témában, cselekményben és nyelvben, szereti tetten érni a zsenialitást munka közben, szereti az allúziókat, a rejtvényfejtésszerű olvasást, az érdekes történelmi és irodalmi fejtegetéseket és spekulációkat, szereti a mély szerelmi történeteket, az okvetlenül olvassa el ezt a könyvet!
Valójában az nem árt, ha az ember legalább még négy nyelven (orosz, francia, angol és német) beszél valamicskét. Bár én nem tartozom ezek közé, mégis szinte tökéletesen képes voltam élvezni a könyvet, köszönhetően a jegyzeteknek és még inkább a kitűnő fordításnak. Nem irigylem M. Nagy Miklóst gigászi munkájáért, viszont mélységesen tisztelem, hogy belevágott, és nem győzöm eléggé dicsérni, hogy milyen eredménnyel jött ki belőle. Három-négy nyelvű szójátékokat elvenen magyarra ültetni, és hűnek maradni – ritka teljesítmény.
A könyv szép, elegáns, bár a döglött, fos-kahakizöld csík helyett egy mutatósabb szín kedvezőbb összhatást adott volna. És a hátsó borítón, huncutul, mint egy kobold, ott vigyorog Nabokov.
Európa-Alexandra kiadó, 2008., keményfedelű, 710 oldal, fordította M. Nagy Miklós
2009. április 1., szerda
José Saramago –A barlang
Nem túlságosan mélyre temetett titok talán, hogy rajongója és tisztelője vagyok a vén portugál komcsinak és írásművészetének. Ennek ellenére bizony megesik, hogy köteteit nem azonnal olvasom el, horribile dictu, nem is tudok róluk. Ennek számos oka van – egyik sem tartozik a tárgyhoz.[1] Ez a könyv is véletlenül [2] került elém (Nabokov Adájával és Gimenez–Jodorowksy Metabárókjával együtt, persze azok másik könyvismertetések témái lesznek.), amikor öt év óta először igazán mélyre [3] bemerészkedtem egy újmódi könyvesboltba Magyarországon.
Természetesen Saramago könyvével nemigen járhatja meg az ember, és így is történt. Megint egy kiváló, mély, ugyanakkor szellemes, eszes és szórakoztató regényt kaptam. Ezúttal, bár van épkézláb cselekménye, élő szereplői valódi, többszörös esszéregényt. Nálam tudósabb emberek A barlangot a Vakság és a Minden egyes név mellé helyezve trilógiáról beszélnek. Vágj pofon, köpj szembe, de én bizony nem látom itt a trilógiát. Számomra a trilógia többé-kevésbé azonos történetet és/vagy többé-kevésbé azonos szereplőket jelent esetleg a köteteket összekötő történetek és szereplők szorosabb-tágabb összefüggését. Az Alapítvány trilógia – trilógia; az Uplift War – trilógia; a Házimurik-Vita nuova-Foghíjak – trilógia, de eszembe se jutna A gyermekkor végét, a Város és a csillagokat meg a 2001-et trilógiának nevezni, csak mert Clarke a szerzőjük. Vagy a Harlekin millióit, a Sörgyári capricciót és a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, mert Hrabal.
Saramago említett regényeiben sem közös cselekményvonalat, sem közös világot, sem közös szereplőket nem találhatunk. Közös vonásuk viszont egyrészről, hogy a művek a kisembereknek a modern világ (fogyasztói tömegtársadalom) elembertelenítő hatásaira adott válaszát elemzik, másrészről, hogy ezt az “élveboncolást az író fantasztikus helyzetek éles sebész-szerszámaival és éles fényében teszi [4].
A fantasztikum A barlangban csak nagyon finoman, lassan, szinte csattanóként jelentkezik, akkor azonban olyan élesen, hogy visszamenőlegesen brutális fényébe vonja a cselekményt, szereplőket és a szövegben-szöveg mögött megbújó gondolatokat.
A regény harsányan egyszerű történtet mesél el. A falusi mesterember csendes küzdelmét a terjeszkedő város (a Központ), a (nagy)iparosodás és (nagy)kereskedelem, a fogyasztó társadalom és szemlélet – talán a félresikerült globalizációs kísérlet „eredményei” – ellen. A regény beszélő nevű hőse, Cipriano Algor, jól tudja, hogy a háborút elveszítette, hiszen már a történet elején is a Központ kiszolgáltatottja, mivel áruját kizárólag annak üzletein keresztül adhatja el. Úgy dönt azonban, hogy megvív egy utolsó “csatát”, hogy megőrizze függetlenségét, mielőtt elnyeli a Központ. Lánya és veje ebben segítségére lesznek, noha mindketten sejtik, még ha meg is nyerik a “csatát”, a győzelem csak átmeneti lehet, a Központ végül mindenképpen elnyel mindent. Szokványos egzisztenciális, baloldali moralista történet, kiszámítható végkifejlettel, súlyos morális üzenettel, és társadalomkritikával – akár Steinbeck is írhatta volna, vagy a mi Fejes Endrénk. A fantasztikus elem azonban egészen más megvilágításba helyezi, több szólamúvá varázsolja a regényt.
A modern világgal küzdő emberek az (anti)utópiával küzdő hősökké válnak, küzdelmük általános érvényűvé emelkedik, a hétköznapi történet fölött súlyos lételméleti kérdések kondenzálódnak, barlangjából hörögve előmászik a filozófia, és egész világunkat zárójelbe teszi.
A regény disztópikus vonalát, és egyben a gyengébbik fantasztikus szálat maga a Központ adja. A Központ nem egyszerűen a Város (annyira nem, hogy a régi típusú város körülfogja, bár a Központ rendes kannibálhoz méltóan lassan kirágja magát anyja méhéből, és a helyébe nő), hanem a fogyasztói társadalom szimbolikus helye, szentélye és igazgatási központja egyben jövőjének fertelmes víziója. A Központ a Bevásárlóközpont, a Végső Hipermarket, amely nem ereszti el vásárlóit. A Központ koncentráltan a fogyasztói társadalom, ahol az ember egyetlen célja a fogyasztás, ahol mindent és mindenkit e cél az elérésének rendeltek alá. A Központ már éjszakára sem engedi haza a fogyasztót: “lakópark” (növény, állat, sőt szabad ég sem igen létezik a Központban, így a park szót csak jobb híján használom) is egyben. Állam az államban, univerzum az Univerzumban, saját rendőrséggel, és törvénynél erősebb szabályokkal. A Központ lényege a fenntartható fejlődés hazugsága [6], és lényegéhez méltón fizikailag, gazdaságilag és szellemileg is terjeszkedik: épülete lassan elnyeli a várost, kiszolgáló üvegházrengetege és ipari övezete elborítja a vidéket, gazdaságilag maga alá gyűr kisipart, kiskereskedelmet, és deklarált kényelme és biztonsága az emberek (Központlakók, és még kívül élők) szellemiségét is áthatja. Mint bármilyen magára valamit is adó utópia, kizárólagosságra törekszik. [7]
Jellemző Saramago zsenialitására, hogy mindez a szövegben explicite alig jelenik meg, alig lehető fel valóságos leírás magáról a központról. Mindössze csak “ott van“, végig a háttérben, több órányi autóútra hőseink falujától, mégis minden pillanatban lelkükre telepedve, “ott van“, talán évtizedek távolában az olvasótól, mégis, az olvasás minden pillanatában a lelkére telepedve.
A főhős megkísérli a lehetetlent, jó ideig dacol a Központ gravitációs erejével, de végül – törvényszerűen – alulmarad. Egészen addig, amíg végső vereséget nem szenved, és el nem nyeli a Központ nem képes – nem akarja? – belátni, hogy csak egyetlen módon győzhet: ha nem veszi fel a harcot, egyszerűen nem vesz tudomást a Központról. Ehhez a felismeréshez azonban kell a regény fő és végső fantasztikuma is, mely csak a szöveg legvégén, mintegy véletlenül kerül elő. Azonban megadja azt a végső lökést a főhősnek és szeretteinek, mely az említett felismeréshez szükséges. Sajnos ez a lökés egyúttal világunk, így hőseink léte értelmének végső megkérdőjelezése is. Talán – mindenképpen? – különös, és jellemző, hogy erre a platóni kérdésre az író (hősein keresztül) ugyanazt a választ adja, mint a Központ létezésre: tulajdonképpen nem vesz róla tudomást, és megpróbál tovább élni. Egyszerűen csak élni. Nagyon hasonló választ találunk egyébként az író Vakság című regényében is. (Sajátsága kedvenc íróimnak ez a gátlástalan, csupasz életigenlés, hiszen Harabal sem mond mást: “Egyetlen másodpercig se lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni.” – talán éppen ezért a kedvenceim.)
A regény utolsó képe azonban valamiképpen rácáfol szereplőinek optimizmusára, valamiképpen megkérdőjelezi győzelmüket. A Központ ugyanis egy slusszpoénnal maga is megadja a választ Platón kérdésére, igaz, a maga módján: a kérdést önmaga részévé teszi. Roppant pesszimizmus, keserűség, megvetés és félelem sugárzik ebből a megoldásból. Mintha Saramago belefáradt volna – nem a szövegbe –, “csupán” szélmalomharcába a modern világgal, mely egyúttal saját régi világa romja – szétesve, szétrágva, szétlopva, felismerhetetlenségig átalakítva [8].
Amit meglehetősen sajnálatos következménynek gondolok.
A regény nyelve jellemzően saramagói, bár nem annyira bőbeszédű, mint a korábbi kötetek, a narráció lassú, egymásba ágyazott gondolatok arabeszkjei hömpölyögnek lassú tempóban egymás után, a párbeszédek tagolatlanul illeszkednek a szövegbe, ezáltal a beszéd a belső monológok gondolatfolyamába szervesül. Ügyes fogás, bár be kell vallani, nem igazán olvasóbarát. Érdemes odafigyelni, hogy milyen hitelesen ábrázolja a regény nyelvezete a művelt, de kétkezi munkát végző ember nyelvét, a párbeszédek és a narráció az ilyen (sajnos egyre ritkább) emberek gondolkodás és látásmódját, világnézetét. Kontrasztként ott a főhős vejének szegényesebb nyelvi világa: ő ugyan nem végez kétkezi munkát, de műveltsége mégis korlátozottabb – és, mivel a Központ biztonsági őreként dolgozik, valamiképpen romlott.
Azért időzök egy kicsit a hősök nyelvénél, mert az író ezzel az egyszerű eszközzel illusztrálja és magyarázza azt az olvasással szerzett (mindenki által szerezhető) műveltségbeli pluszt, az ókori filozófia ismeretét egy falusi mesterember részéről, mely nélkül az egész regény fantasztikus vonulata értelmét veszítené.
Saramago rajongóknak nem kell külön ajánlani ezt a kötetet, azoknak ajánlom hát igen melegen, akik nem, vagy nem eléggé alaposan ismerik a Nobel díjas [9] író munkásságát. Bár első Saramago könyvnek inkább a Jézus Krisztus evangéliuma vagy A kolostor regénye ajánlott, A barlang sem rossz választás. Egy bölcs ember néz rád a címlapjáról.
Új Palatinus Könyvesház Kft. kiadó, 2007., keményfedelű, 356 oldal
Jegyzetek:
[1] A legfőbb ok a hazai könyvterjesztési gyakorlat, és mögötte álló “elmélet”, vagy inkább csak elv, elvecskék, még azok se, vak és csupasz üzleti megfontolások, mint: “a holnapi profit nem létezik”, “a mai profit minden“ és minden további gondolat és cselekvés, melyet a terjesztői biznyiszben ez a két megfontolás indukál. Ezen gondolatok és cselekedetek között az olvasó irodalmi/kulturális igényeire egy sem vonatkozik, valamennyi szigorúan a pénztárcájára, illetve annak könnyítésére irányul. És, csodák-csodája, ez a jegyzet mégiscsak kapcsolódik a bemutatott regény szigorúan vett témájához! Könyvpalota=Központ. Mindig így történik velem: a szöveg életre kel és lehetetlen irányokba mászik el (de nota bene nem szét!). Ezt nem panaszképpen mondom, csak megjegyzem, orientációs szándékkal. Könyvpalota-könyvesbolt iszonyomról viszont írtam egy másik, teljes bejegyzést.
[2] Véletlen természetesen nincs, csak ismerethiány, elégtelen modell és/vagy inkompetens cselekvő. Jelen esetben ez utóbbi én voltam.
[3] Azaz nem csupán célzott könyv vásárlási szándékával beóvakodva, majd siker és sikertelenség esetén is egyforma riadtsággal és sebességgel (valahol a sietésnél gyorsabb, de még definitely nem futás) távozva.
[4] Ez a kétszeres élesség az, mely a fantasztikus irodalmat kivételessé teszi, mely az egyetlen, és behozhatatlan előnye [5] a nem zsáner irodalommal szemben – és amely előnnyel azonban maga a fantasztikus irodalom is olyan fájdalmasan kevésszer él.
[5] A nem zsáner irodalom képviselőit időnként megkísérti ez az előny. Érdekes módon azonban többnyire közülük is csak a legnagyobbak tudnak élni és nem visszaélni vele. Ennek magyarázata is megkívánna egy alaposabb elemzést – én nem fogom megtenni.
[6] A gazdasági teljesítmény mérőszáma a GDP. A fejlődést pedig általában a GDP előző évhez képest számított százalékában adják meg. Amely lineárisan növekvő mennyiségnek mutakozik – fentartható fejlődés –, de valójában exponenciális, csillapítatlan növekedés – gyakorlatban megvalósíthatalan hazugság. Jőnek tehát a válságok.
[7] Hogy ismételten együtt dübörögjek a nagyokkal: ezt próbáltam ábrázolni a Diagnózisban a Kaptárvilág kialakulásáról szóló részletekben.
[8] Átalakítva. Hiszen a modern világot nem résztvevői alakítják ki saját szájízük szerint a régi világ átépítésével, nem is spontán alakul ki a régi világból, többé-kevésbé ismert törvényszerűségek szerint. Nem, a világunkat alakítják, méghozzá át, és ehhez az átalakítás elszenvedőiként nem sok közünk van. Sem az érintettek általi tervezettség, sem a spontaneitás nincs jelen. A világ átalakítását a profit lótusz-illatától megszédült és megrészegült valakik tervezik, kizárólag a még nagyobb profit reményében, és ez a tervezés kizárólag csak a pillanatnyi profit megszerzésére vonatkozó törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az így átalakított világot aztán – eszed, nem eszed, nem kapsz mást alapon – igazítás nélkül ráhajítják azokra, akiknek valójában semmi közük ehhez az átalakításhoz, nem is kérték, hogy a világot átalakítsa valaki, azt pedig végképpen nem, hogy pontosan így, ebbe a formába alakítsák át nekik. Hiszen még az előző átalakításhoz sem szoktak hozzá…
[9] A ritka, megérdemelt irodalmi Nobelek egyike.
Természetesen Saramago könyvével nemigen járhatja meg az ember, és így is történt. Megint egy kiváló, mély, ugyanakkor szellemes, eszes és szórakoztató regényt kaptam. Ezúttal, bár van épkézláb cselekménye, élő szereplői valódi, többszörös esszéregényt. Nálam tudósabb emberek A barlangot a Vakság és a Minden egyes név mellé helyezve trilógiáról beszélnek. Vágj pofon, köpj szembe, de én bizony nem látom itt a trilógiát. Számomra a trilógia többé-kevésbé azonos történetet és/vagy többé-kevésbé azonos szereplőket jelent esetleg a köteteket összekötő történetek és szereplők szorosabb-tágabb összefüggését. Az Alapítvány trilógia – trilógia; az Uplift War – trilógia; a Házimurik-Vita nuova-Foghíjak – trilógia, de eszembe se jutna A gyermekkor végét, a Város és a csillagokat meg a 2001-et trilógiának nevezni, csak mert Clarke a szerzőjük. Vagy a Harlekin millióit, a Sörgyári capricciót és a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, mert Hrabal.
Saramago említett regényeiben sem közös cselekményvonalat, sem közös világot, sem közös szereplőket nem találhatunk. Közös vonásuk viszont egyrészről, hogy a művek a kisembereknek a modern világ (fogyasztói tömegtársadalom) elembertelenítő hatásaira adott válaszát elemzik, másrészről, hogy ezt az “élveboncolást az író fantasztikus helyzetek éles sebész-szerszámaival és éles fényében teszi [4].
A fantasztikum A barlangban csak nagyon finoman, lassan, szinte csattanóként jelentkezik, akkor azonban olyan élesen, hogy visszamenőlegesen brutális fényébe vonja a cselekményt, szereplőket és a szövegben-szöveg mögött megbújó gondolatokat.
A regény harsányan egyszerű történtet mesél el. A falusi mesterember csendes küzdelmét a terjeszkedő város (a Központ), a (nagy)iparosodás és (nagy)kereskedelem, a fogyasztó társadalom és szemlélet – talán a félresikerült globalizációs kísérlet „eredményei” – ellen. A regény beszélő nevű hőse, Cipriano Algor, jól tudja, hogy a háborút elveszítette, hiszen már a történet elején is a Központ kiszolgáltatottja, mivel áruját kizárólag annak üzletein keresztül adhatja el. Úgy dönt azonban, hogy megvív egy utolsó “csatát”, hogy megőrizze függetlenségét, mielőtt elnyeli a Központ. Lánya és veje ebben segítségére lesznek, noha mindketten sejtik, még ha meg is nyerik a “csatát”, a győzelem csak átmeneti lehet, a Központ végül mindenképpen elnyel mindent. Szokványos egzisztenciális, baloldali moralista történet, kiszámítható végkifejlettel, súlyos morális üzenettel, és társadalomkritikával – akár Steinbeck is írhatta volna, vagy a mi Fejes Endrénk. A fantasztikus elem azonban egészen más megvilágításba helyezi, több szólamúvá varázsolja a regényt.
A modern világgal küzdő emberek az (anti)utópiával küzdő hősökké válnak, küzdelmük általános érvényűvé emelkedik, a hétköznapi történet fölött súlyos lételméleti kérdések kondenzálódnak, barlangjából hörögve előmászik a filozófia, és egész világunkat zárójelbe teszi.
A regény disztópikus vonalát, és egyben a gyengébbik fantasztikus szálat maga a Központ adja. A Központ nem egyszerűen a Város (annyira nem, hogy a régi típusú város körülfogja, bár a Központ rendes kannibálhoz méltóan lassan kirágja magát anyja méhéből, és a helyébe nő), hanem a fogyasztói társadalom szimbolikus helye, szentélye és igazgatási központja egyben jövőjének fertelmes víziója. A Központ a Bevásárlóközpont, a Végső Hipermarket, amely nem ereszti el vásárlóit. A Központ koncentráltan a fogyasztói társadalom, ahol az ember egyetlen célja a fogyasztás, ahol mindent és mindenkit e cél az elérésének rendeltek alá. A Központ már éjszakára sem engedi haza a fogyasztót: “lakópark” (növény, állat, sőt szabad ég sem igen létezik a Központban, így a park szót csak jobb híján használom) is egyben. Állam az államban, univerzum az Univerzumban, saját rendőrséggel, és törvénynél erősebb szabályokkal. A Központ lényege a fenntartható fejlődés hazugsága [6], és lényegéhez méltón fizikailag, gazdaságilag és szellemileg is terjeszkedik: épülete lassan elnyeli a várost, kiszolgáló üvegházrengetege és ipari övezete elborítja a vidéket, gazdaságilag maga alá gyűr kisipart, kiskereskedelmet, és deklarált kényelme és biztonsága az emberek (Központlakók, és még kívül élők) szellemiségét is áthatja. Mint bármilyen magára valamit is adó utópia, kizárólagosságra törekszik. [7]
Jellemző Saramago zsenialitására, hogy mindez a szövegben explicite alig jelenik meg, alig lehető fel valóságos leírás magáról a központról. Mindössze csak “ott van“, végig a háttérben, több órányi autóútra hőseink falujától, mégis minden pillanatban lelkükre telepedve, “ott van“, talán évtizedek távolában az olvasótól, mégis, az olvasás minden pillanatában a lelkére telepedve.
A főhős megkísérli a lehetetlent, jó ideig dacol a Központ gravitációs erejével, de végül – törvényszerűen – alulmarad. Egészen addig, amíg végső vereséget nem szenved, és el nem nyeli a Központ nem képes – nem akarja? – belátni, hogy csak egyetlen módon győzhet: ha nem veszi fel a harcot, egyszerűen nem vesz tudomást a Központról. Ehhez a felismeréshez azonban kell a regény fő és végső fantasztikuma is, mely csak a szöveg legvégén, mintegy véletlenül kerül elő. Azonban megadja azt a végső lökést a főhősnek és szeretteinek, mely az említett felismeréshez szükséges. Sajnos ez a lökés egyúttal világunk, így hőseink léte értelmének végső megkérdőjelezése is. Talán – mindenképpen? – különös, és jellemző, hogy erre a platóni kérdésre az író (hősein keresztül) ugyanazt a választ adja, mint a Központ létezésre: tulajdonképpen nem vesz róla tudomást, és megpróbál tovább élni. Egyszerűen csak élni. Nagyon hasonló választ találunk egyébként az író Vakság című regényében is. (Sajátsága kedvenc íróimnak ez a gátlástalan, csupasz életigenlés, hiszen Harabal sem mond mást: “Egyetlen másodpercig se lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni.” – talán éppen ezért a kedvenceim.)
A regény utolsó képe azonban valamiképpen rácáfol szereplőinek optimizmusára, valamiképpen megkérdőjelezi győzelmüket. A Központ ugyanis egy slusszpoénnal maga is megadja a választ Platón kérdésére, igaz, a maga módján: a kérdést önmaga részévé teszi. Roppant pesszimizmus, keserűség, megvetés és félelem sugárzik ebből a megoldásból. Mintha Saramago belefáradt volna – nem a szövegbe –, “csupán” szélmalomharcába a modern világgal, mely egyúttal saját régi világa romja – szétesve, szétrágva, szétlopva, felismerhetetlenségig átalakítva [8].
Amit meglehetősen sajnálatos következménynek gondolok.
A regény nyelve jellemzően saramagói, bár nem annyira bőbeszédű, mint a korábbi kötetek, a narráció lassú, egymásba ágyazott gondolatok arabeszkjei hömpölyögnek lassú tempóban egymás után, a párbeszédek tagolatlanul illeszkednek a szövegbe, ezáltal a beszéd a belső monológok gondolatfolyamába szervesül. Ügyes fogás, bár be kell vallani, nem igazán olvasóbarát. Érdemes odafigyelni, hogy milyen hitelesen ábrázolja a regény nyelvezete a művelt, de kétkezi munkát végző ember nyelvét, a párbeszédek és a narráció az ilyen (sajnos egyre ritkább) emberek gondolkodás és látásmódját, világnézetét. Kontrasztként ott a főhős vejének szegényesebb nyelvi világa: ő ugyan nem végez kétkezi munkát, de műveltsége mégis korlátozottabb – és, mivel a Központ biztonsági őreként dolgozik, valamiképpen romlott.
Azért időzök egy kicsit a hősök nyelvénél, mert az író ezzel az egyszerű eszközzel illusztrálja és magyarázza azt az olvasással szerzett (mindenki által szerezhető) műveltségbeli pluszt, az ókori filozófia ismeretét egy falusi mesterember részéről, mely nélkül az egész regény fantasztikus vonulata értelmét veszítené.
Saramago rajongóknak nem kell külön ajánlani ezt a kötetet, azoknak ajánlom hát igen melegen, akik nem, vagy nem eléggé alaposan ismerik a Nobel díjas [9] író munkásságát. Bár első Saramago könyvnek inkább a Jézus Krisztus evangéliuma vagy A kolostor regénye ajánlott, A barlang sem rossz választás. Egy bölcs ember néz rád a címlapjáról.
Új Palatinus Könyvesház Kft. kiadó, 2007., keményfedelű, 356 oldal
Jegyzetek:
[1] A legfőbb ok a hazai könyvterjesztési gyakorlat, és mögötte álló “elmélet”, vagy inkább csak elv, elvecskék, még azok se, vak és csupasz üzleti megfontolások, mint: “a holnapi profit nem létezik”, “a mai profit minden“ és minden további gondolat és cselekvés, melyet a terjesztői biznyiszben ez a két megfontolás indukál. Ezen gondolatok és cselekedetek között az olvasó irodalmi/kulturális igényeire egy sem vonatkozik, valamennyi szigorúan a pénztárcájára, illetve annak könnyítésére irányul. És, csodák-csodája, ez a jegyzet mégiscsak kapcsolódik a bemutatott regény szigorúan vett témájához! Könyvpalota=Központ. Mindig így történik velem: a szöveg életre kel és lehetetlen irányokba mászik el (de nota bene nem szét!). Ezt nem panaszképpen mondom, csak megjegyzem, orientációs szándékkal. Könyvpalota-könyvesbolt iszonyomról viszont írtam egy másik, teljes bejegyzést.
[2] Véletlen természetesen nincs, csak ismerethiány, elégtelen modell és/vagy inkompetens cselekvő. Jelen esetben ez utóbbi én voltam.
[3] Azaz nem csupán célzott könyv vásárlási szándékával beóvakodva, majd siker és sikertelenség esetén is egyforma riadtsággal és sebességgel (valahol a sietésnél gyorsabb, de még definitely nem futás) távozva.
[4] Ez a kétszeres élesség az, mely a fantasztikus irodalmat kivételessé teszi, mely az egyetlen, és behozhatatlan előnye [5] a nem zsáner irodalommal szemben – és amely előnnyel azonban maga a fantasztikus irodalom is olyan fájdalmasan kevésszer él.
[5] A nem zsáner irodalom képviselőit időnként megkísérti ez az előny. Érdekes módon azonban többnyire közülük is csak a legnagyobbak tudnak élni és nem visszaélni vele. Ennek magyarázata is megkívánna egy alaposabb elemzést – én nem fogom megtenni.
[6] A gazdasági teljesítmény mérőszáma a GDP. A fejlődést pedig általában a GDP előző évhez képest számított százalékában adják meg. Amely lineárisan növekvő mennyiségnek mutakozik – fentartható fejlődés –, de valójában exponenciális, csillapítatlan növekedés – gyakorlatban megvalósíthatalan hazugság. Jőnek tehát a válságok.
[7] Hogy ismételten együtt dübörögjek a nagyokkal: ezt próbáltam ábrázolni a Diagnózisban a Kaptárvilág kialakulásáról szóló részletekben.
[8] Átalakítva. Hiszen a modern világot nem résztvevői alakítják ki saját szájízük szerint a régi világ átépítésével, nem is spontán alakul ki a régi világból, többé-kevésbé ismert törvényszerűségek szerint. Nem, a világunkat alakítják, méghozzá át, és ehhez az átalakítás elszenvedőiként nem sok közünk van. Sem az érintettek általi tervezettség, sem a spontaneitás nincs jelen. A világ átalakítását a profit lótusz-illatától megszédült és megrészegült valakik tervezik, kizárólag a még nagyobb profit reményében, és ez a tervezés kizárólag csak a pillanatnyi profit megszerzésére vonatkozó törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az így átalakított világot aztán – eszed, nem eszed, nem kapsz mást alapon – igazítás nélkül ráhajítják azokra, akiknek valójában semmi közük ehhez az átalakításhoz, nem is kérték, hogy a világot átalakítsa valaki, azt pedig végképpen nem, hogy pontosan így, ebbe a formába alakítsák át nekik. Hiszen még az előző átalakításhoz sem szoktak hozzá…
[9] A ritka, megérdemelt irodalmi Nobelek egyike.
2009. március 17., kedd
Stefan Brijs – Angyalgyár
A Tescóban vettem, véletlenül belebotolva. Valószínűleg a kiadás is véletlen volt: elképzelem, hogy a kiadó valami sikerest, belgát és divattémát keresve rábukkant erre a hazájában sikeresnek, irodalmi szenzációnak (botránynak?) mondott könyvre. Megtalálták, bár a keresőkifejezés első szavát nemigen értem: tudniillik, mitől és hol volt sikeres ez a regény?*
A divattéma adott: ember klónozás, az alapötlet annyiban újszerű, hogy a kísérlet idejét akkorra teszi, a nyolcvanas évekre, amikor elvileg minden tudás és eszköz már rendelkezésre állt, de valamiért igazán még sem a közvélemény, sem a média, sem maga tudomány nem mozdult rá a kérdésre. Ebből az alapfelvetésből simán kihozható lett volna egy jó crichtoni sci-fi sőt, talán még valami jobb is – ahogyan egyeseknek sikerült is jóval korábban.
Talán az a baj, hogy ez a regény nem akarja vállalni a fantasztikumot, nem akarja vállalni hogy 1984-be (hehe, mosoda allúzió!) helyezve a klónozás tisztán fantáziaelem, mely MELLÉ fel lehet építeni egy jól megkonstruált lélektani történetet, de melyből a lélektani elem körítéseként, realizmusként felfogva csak a zseni képes közepesnél jobb eredményt produkálni. Brijs pedig nem zseni.
Pedig még a mondott lélektani elem is parádés lehetőségeket rejt magában, hiszen az Istennel birkózás tragédiáját és komikumát külön-külön vagy akár egyszerre sokan, sokkal jobb eredménnyel kihasználták zsánerben vagy azon kívül egyaránt.
Brijs regényének alapfeltevése, hogy a főhős, Hoppe doktor fordított vallási fanatikusként (őrület), Istennel versengve kezd bele klónozási kísérleteibe****. Ebből a felállásból azt lehetne mondani, hogy a kudarcba fordult kísérlet bemutatása ennek a versenynek a kilátástalanságán keresztül vallásos intés, parabola arról, hogy ember ne kontárkodjon bele Isten munkájába, de…
De Hoppe motivációinak bemutatása eléggé elnagyolt, és jobbára kimerül a lebegtetett autizmus, az elutasító szülők, és főként a katolikus nevelőintézetekben eltöltött gyermekkor szörnyűségekben bővelkedő leírásában, és leginkább az ezredforduló környékén divatos katolikusgyalázás szintjére süllyeszti a könyvet.
De a regény legvége azt sugallja, hogy a verseny nem ért véget, és Isten vesztésre áll.
Egyszóval, a regény hitről és vallásról szóló üzenete meglehetősen kétséges és zavaros.
Csakúgy, mint az ember klónozás etikájának nem valláserkölcsi megközelítése is a szövegben. Ebben a kérdésben az író szereplőin és/vagy a narrátoron keresztül gyakorlatilag nem foglal állást. Úgy tűnik etikai alapon nem utasítja azt el, vagy inkább etikai megfontolásokkal nem is közelít a kérdéshez. A legfontosabb ebből a szempontból Hoppe doktor kutatóintézeti főnökének “álláspontja”, vagyis a kísérlet etikáját csak mint tudománymódszertani kérdést vizsgálja, azaz nem a kísérlet tágabb erkölcsi problémái érdeklik, hanem, hogy a kísérlet eredménye hamisítás vagy valóságos eredmény. Bár a természettudósok körében sokan vannak, akik a kutatás és a tudomány etikai problémáit hasonló nagyvonalúsággal kezelik (vagyis nem kezelik) ez az ábrázolás (a regény egyik tudósa elmebeteg, a másik gátlástalan karrierista) inkább elnagyolt, hamis és szenzációhajhász tömegmédia-megközelítés, mint hitelesnek mondható kép.
Nyilván, hogy ennyire semákban gondolkodó és szenzációra/divattémára hangolt szerzőtől túlságosan nagy irodalmi teljesítmény sem várható – és nem is találtam kiemelkedő teljesítményre a szövegben, sem a szerkezet, sem a történetformálás és a jellemábrázolás, sem a nyelv tekintetében.
A szerkezet tökéletesen aránytalan és széteső, mint a főhős klónjai: a regény első könyve (harmada) Hoppe doktor klónozási kísérlete “eredményének” éveit mutatja be a mához közelítve, majd a második könyv teljes egészében a klónozás előzményeit és Hoppe életútját (születéstől a jelenig) mutatja be, hol lineárisan, hol ötletszerű sorrendben, mely öteletszerűség nem flashbackezés, hanem inkább az író fegyelmezetlen csapongásának következménye. A harmadik könyv végül visszatér a jelenbe, majd az utolsó oldalakon előrevetíti a jövőt (mely a szöveg megírásakor múlt), nyitva hagyva a folytatás lehetőségét (Mely reményeim szerint nem következett/zik be.). Ebben a szerkezetben a harmadik személyű, omniscient-omnipresent narrátor olyan írói eszközökkel él, melyek használatától Lem már 1969-ben óvott, és melyet a tudományos fantasztikus irodalom egyik jellemző irodalmi hibájaként hozott föl. Nevezetesen a bűnügyi regény szerű elemeket, titokzatoskodást, homályos utalásokat, az olvasó nyomozásszerű bevezetését az eseményekbe és hátterükbe nota bene, még gyilkosságot is. Személyes véleményem, hogy ezzel nem is lenne önmagában baj, ha következetesen és a krimi klasszikus és modern szabályai szerint alkalmazzuk. Brijs azonban már a könyv közepére fellebbenti a fátylat, és attól kezdve a magyarázó narrátor elemzései még azt a csekélyke izgalmat is elveszik a szövegből, mely addig kísérte.
Mert a történet maga már-már unalmas, tökéletesen kiszámítható és teljességgel a narrátor alá rendelt, így aztán igen kevés szereplő kel benne életre, még a főszereplő sem, már ha Hoppe doktort főszereplőnek nevezhetjük. A regényben ugyanis a narrátor kénye-kedve szerint lépnek elő szereplők pszeudofőhőssé, hogy mire elfogadnjuk/megszokjuk őket annak, szépen eltűnjenek vagy visszasüllyedjenek a többiek szürkeségébe. Én személy szerint a nevelőnőt tekinteném inkább annak, mint az elegyetlen sematikusan, de legalább árnyaltan ábrázolt szereplőt.
Nem tudom, hogy a belga irodalom általában miféle nyelvi eredetiséggel bír, ha léteznek is ilyen törekvések e kötet írója nyilvánvalóan nem csatlakozott hozzájuk. A szöveget valahová a tizenkilencedik és huszadik század közepére helyezném – ha közben megfeledkezem arról, hogy miféle művészeti/nyelvi lelemények születtek az alatt a száz év alatt. Ha szöveget valamiért mindenképpen a modernséggel akarnám kapcsolatba hozni, a poszt- helyett mindképpen a pre- előtagot használnám. De nem akarom.
Számomra az egyedüli olvasási élvezetet a kis belga falu lakóinak ábrázolása hozta, de itt is kétségeim vannak afelől, hogy a nyolcvanas évek belga falusi lakossága ugyanazon a szellemi-kulturális és szociokulturális színvonalon lett volna, mint a kortárs magyar falvak lakói. Sőt!*****
Szóval, akit a kérdés (mármint a klónozás) érdekel, az nyugodtan olvassa el. Ha el akarod kerülni, könnyű felismerni: fertelmes, semmitmondó, ugyanakkor vizuális gusztustalanságot árasztó borítóba sikerült belenyomni.
Európa-Alexandra Kiadó, 2008, keményfedelű, 436 oldal.
Jegyzetek:
* Az Európa-Alexandra kiadó kötetei nem jellemzően tűnnek fel a Tesco polcain. Ez a kötet 2008-os kiadás 2009-ben. Nyilvánvalóan nem fogy valami jól.** Vagy eleve a Tesco célközönségének szánták. (Aki én vagyok: jaj nekem!) Még a Libriben is láttam belőle, ami vagy azt jelenti, hogy a Leső harcsa kibékült a vetélytárssal, vagy az Európa kiszakadt az Alexandrábó. Mi lenne jobb
** Mellesleg remélem, hogy végre ez lesz a sorsa, mármint a hipermarketek, a Diagnózisnak is. Úgy viszonylag nehéz könyvet eladni, ha nincs a boltokban. A Tesco legalább bolt. Vannak polcai.***
*** Ha Nemzet Csalogányának “80%-os hazai termék arányt a boltokba!” buzgalma a könyvekre is igaz lenne, hajh! itt lenne a Kánaán!
**** Ez az alapgondolat eredendően hibás. A mai biológia tudásunkkal legfeljebb Isten művének lemásolására vagyunk képesek, ráadásul “hozott szalonnával”. A valódi verseny az lenne, ha teljesen más szén-víz biokémiával, horribile dictu egészen más alapelem és oldószer alapon hoznánk létre életet. From the scratch.
***** A francia aforizmagyűjtemény illusztrálása közben érdekes felfedezés volt, hogy a franciák a belgákat egyöntetűen szellemileg elmaradottaknak tartják. Mondjuk, az egyik legismertebb belgának, Jean-Claude van Damme-nak az eszmetörténet által nem igazán jegyzett bemondásai alapján ez akár jogos is lehet. Az aforizmagyűjtemény számomra egyik legkedvesebb darabja egy állítólagos brüsszeli apróhirdetés: “Parketta fényezést vállalok. Házhoz megyek.” Na, ezen a szinten vannak a regénybeli falu lakói. Pont azokén, akik amnfred von Richthofent ki akarták ásni a sírjából – ausztrál katonáknak kellet őrizni a temetőt. Vagy tekinthetjük a Calvairt, azt a belga horrort, mely az amerikai anya/gyerek/testvér/kecske/birka/ disznó/kutyabaszós, beltenyészett redneck, illetve texmex horrfilmek érdekes és élvezetes(sebb) európai változata.
Összeesküvés elmélet pártiaknak ez után csak az a két kérdés marad: Véletlenül lett-e Brüsszel Európa közigazgatási központja? És: Csodálkozunk, ha ide jutottunk?
Természetesen ez a jegyzetpont csak vicc, a belga sörök pedig a legjobbak között vannak a világon!
A divattéma adott: ember klónozás, az alapötlet annyiban újszerű, hogy a kísérlet idejét akkorra teszi, a nyolcvanas évekre, amikor elvileg minden tudás és eszköz már rendelkezésre állt, de valamiért igazán még sem a közvélemény, sem a média, sem maga tudomány nem mozdult rá a kérdésre. Ebből az alapfelvetésből simán kihozható lett volna egy jó crichtoni sci-fi sőt, talán még valami jobb is – ahogyan egyeseknek sikerült is jóval korábban.
Talán az a baj, hogy ez a regény nem akarja vállalni a fantasztikumot, nem akarja vállalni hogy 1984-be (hehe, mosoda allúzió!) helyezve a klónozás tisztán fantáziaelem, mely MELLÉ fel lehet építeni egy jól megkonstruált lélektani történetet, de melyből a lélektani elem körítéseként, realizmusként felfogva csak a zseni képes közepesnél jobb eredményt produkálni. Brijs pedig nem zseni.
Pedig még a mondott lélektani elem is parádés lehetőségeket rejt magában, hiszen az Istennel birkózás tragédiáját és komikumát külön-külön vagy akár egyszerre sokan, sokkal jobb eredménnyel kihasználták zsánerben vagy azon kívül egyaránt.
Brijs regényének alapfeltevése, hogy a főhős, Hoppe doktor fordított vallási fanatikusként (őrület), Istennel versengve kezd bele klónozási kísérleteibe****. Ebből a felállásból azt lehetne mondani, hogy a kudarcba fordult kísérlet bemutatása ennek a versenynek a kilátástalanságán keresztül vallásos intés, parabola arról, hogy ember ne kontárkodjon bele Isten munkájába, de…
De Hoppe motivációinak bemutatása eléggé elnagyolt, és jobbára kimerül a lebegtetett autizmus, az elutasító szülők, és főként a katolikus nevelőintézetekben eltöltött gyermekkor szörnyűségekben bővelkedő leírásában, és leginkább az ezredforduló környékén divatos katolikusgyalázás szintjére süllyeszti a könyvet.
De a regény legvége azt sugallja, hogy a verseny nem ért véget, és Isten vesztésre áll.
Egyszóval, a regény hitről és vallásról szóló üzenete meglehetősen kétséges és zavaros.
Csakúgy, mint az ember klónozás etikájának nem valláserkölcsi megközelítése is a szövegben. Ebben a kérdésben az író szereplőin és/vagy a narrátoron keresztül gyakorlatilag nem foglal állást. Úgy tűnik etikai alapon nem utasítja azt el, vagy inkább etikai megfontolásokkal nem is közelít a kérdéshez. A legfontosabb ebből a szempontból Hoppe doktor kutatóintézeti főnökének “álláspontja”, vagyis a kísérlet etikáját csak mint tudománymódszertani kérdést vizsgálja, azaz nem a kísérlet tágabb erkölcsi problémái érdeklik, hanem, hogy a kísérlet eredménye hamisítás vagy valóságos eredmény. Bár a természettudósok körében sokan vannak, akik a kutatás és a tudomány etikai problémáit hasonló nagyvonalúsággal kezelik (vagyis nem kezelik) ez az ábrázolás (a regény egyik tudósa elmebeteg, a másik gátlástalan karrierista) inkább elnagyolt, hamis és szenzációhajhász tömegmédia-megközelítés, mint hitelesnek mondható kép.
Nyilván, hogy ennyire semákban gondolkodó és szenzációra/divattémára hangolt szerzőtől túlságosan nagy irodalmi teljesítmény sem várható – és nem is találtam kiemelkedő teljesítményre a szövegben, sem a szerkezet, sem a történetformálás és a jellemábrázolás, sem a nyelv tekintetében.
A szerkezet tökéletesen aránytalan és széteső, mint a főhős klónjai: a regény első könyve (harmada) Hoppe doktor klónozási kísérlete “eredményének” éveit mutatja be a mához közelítve, majd a második könyv teljes egészében a klónozás előzményeit és Hoppe életútját (születéstől a jelenig) mutatja be, hol lineárisan, hol ötletszerű sorrendben, mely öteletszerűség nem flashbackezés, hanem inkább az író fegyelmezetlen csapongásának következménye. A harmadik könyv végül visszatér a jelenbe, majd az utolsó oldalakon előrevetíti a jövőt (mely a szöveg megírásakor múlt), nyitva hagyva a folytatás lehetőségét (Mely reményeim szerint nem következett/zik be.). Ebben a szerkezetben a harmadik személyű, omniscient-omnipresent narrátor olyan írói eszközökkel él, melyek használatától Lem már 1969-ben óvott, és melyet a tudományos fantasztikus irodalom egyik jellemző irodalmi hibájaként hozott föl. Nevezetesen a bűnügyi regény szerű elemeket, titokzatoskodást, homályos utalásokat, az olvasó nyomozásszerű bevezetését az eseményekbe és hátterükbe nota bene, még gyilkosságot is. Személyes véleményem, hogy ezzel nem is lenne önmagában baj, ha következetesen és a krimi klasszikus és modern szabályai szerint alkalmazzuk. Brijs azonban már a könyv közepére fellebbenti a fátylat, és attól kezdve a magyarázó narrátor elemzései még azt a csekélyke izgalmat is elveszik a szövegből, mely addig kísérte.
Mert a történet maga már-már unalmas, tökéletesen kiszámítható és teljességgel a narrátor alá rendelt, így aztán igen kevés szereplő kel benne életre, még a főszereplő sem, már ha Hoppe doktort főszereplőnek nevezhetjük. A regényben ugyanis a narrátor kénye-kedve szerint lépnek elő szereplők pszeudofőhőssé, hogy mire elfogadnjuk/megszokjuk őket annak, szépen eltűnjenek vagy visszasüllyedjenek a többiek szürkeségébe. Én személy szerint a nevelőnőt tekinteném inkább annak, mint az elegyetlen sematikusan, de legalább árnyaltan ábrázolt szereplőt.
Nem tudom, hogy a belga irodalom általában miféle nyelvi eredetiséggel bír, ha léteznek is ilyen törekvések e kötet írója nyilvánvalóan nem csatlakozott hozzájuk. A szöveget valahová a tizenkilencedik és huszadik század közepére helyezném – ha közben megfeledkezem arról, hogy miféle művészeti/nyelvi lelemények születtek az alatt a száz év alatt. Ha szöveget valamiért mindenképpen a modernséggel akarnám kapcsolatba hozni, a poszt- helyett mindképpen a pre- előtagot használnám. De nem akarom.
Számomra az egyedüli olvasási élvezetet a kis belga falu lakóinak ábrázolása hozta, de itt is kétségeim vannak afelől, hogy a nyolcvanas évek belga falusi lakossága ugyanazon a szellemi-kulturális és szociokulturális színvonalon lett volna, mint a kortárs magyar falvak lakói. Sőt!*****
Szóval, akit a kérdés (mármint a klónozás) érdekel, az nyugodtan olvassa el. Ha el akarod kerülni, könnyű felismerni: fertelmes, semmitmondó, ugyanakkor vizuális gusztustalanságot árasztó borítóba sikerült belenyomni.
Európa-Alexandra Kiadó, 2008, keményfedelű, 436 oldal.
Jegyzetek:
* Az Európa-Alexandra kiadó kötetei nem jellemzően tűnnek fel a Tesco polcain. Ez a kötet 2008-os kiadás 2009-ben. Nyilvánvalóan nem fogy valami jól.** Vagy eleve a Tesco célközönségének szánták. (Aki én vagyok: jaj nekem!) Még a Libriben is láttam belőle, ami vagy azt jelenti, hogy a Leső harcsa kibékült a vetélytárssal, vagy az Európa kiszakadt az Alexandrábó. Mi lenne jobb
** Mellesleg remélem, hogy végre ez lesz a sorsa, mármint a hipermarketek, a Diagnózisnak is. Úgy viszonylag nehéz könyvet eladni, ha nincs a boltokban. A Tesco legalább bolt. Vannak polcai.***
*** Ha Nemzet Csalogányának “80%-os hazai termék arányt a boltokba!” buzgalma a könyvekre is igaz lenne, hajh! itt lenne a Kánaán!
**** Ez az alapgondolat eredendően hibás. A mai biológia tudásunkkal legfeljebb Isten művének lemásolására vagyunk képesek, ráadásul “hozott szalonnával”. A valódi verseny az lenne, ha teljesen más szén-víz biokémiával, horribile dictu egészen más alapelem és oldószer alapon hoznánk létre életet. From the scratch.
***** A francia aforizmagyűjtemény illusztrálása közben érdekes felfedezés volt, hogy a franciák a belgákat egyöntetűen szellemileg elmaradottaknak tartják. Mondjuk, az egyik legismertebb belgának, Jean-Claude van Damme-nak az eszmetörténet által nem igazán jegyzett bemondásai alapján ez akár jogos is lehet. Az aforizmagyűjtemény számomra egyik legkedvesebb darabja egy állítólagos brüsszeli apróhirdetés: “Parketta fényezést vállalok. Házhoz megyek.” Na, ezen a szinten vannak a regénybeli falu lakói. Pont azokén, akik amnfred von Richthofent ki akarták ásni a sírjából – ausztrál katonáknak kellet őrizni a temetőt. Vagy tekinthetjük a Calvairt, azt a belga horrort, mely az amerikai anya/gyerek/testvér/kecske/birka/ disznó/kutyabaszós, beltenyészett redneck, illetve texmex horrfilmek érdekes és élvezetes(sebb) európai változata.
Összeesküvés elmélet pártiaknak ez után csak az a két kérdés marad: Véletlenül lett-e Brüsszel Európa közigazgatási központja? És: Csodálkozunk, ha ide jutottunk?
Természetesen ez a jegyzetpont csak vicc, a belga sörök pedig a legjobbak között vannak a világon!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
