Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fél éve készülök írni az John Cramer Einstein hídjáról, mert egyáltalján nem akartam írni róla. Nem érné meg az energiát máskülönben, de így, hogy párhuzamba lehet állítani valamivel, ami valóban jó, most Asimov Az Istenek is…-ével, talán mégis.
Az Einstein hídja a hard science fiction rajongók álma, ha ez az álom az jelenti, hogy rosszul megírt szöveget olvasol, súlytalan papírkarakterekkel, B osztályú sci-fi filmekből összevágott történettel, melyet bőségesen leöntöttek tudományos mázzal.
Ez esetben túlságosan is bőségesen. Tocsog a tudományos ötletekben, elméletekben, fejtegetésekben, nem is látszik valójában tőlük, mi is akar ez lenni. Szétázott a szöveg.
Az író, John Cramer elismert tudós, fizikus, kozmológus. Ez természetesen nem tartja vissza attól, hogy az olvasóra zúdítsa minden más tudományágba tartozó ötleteit is. Nem is lenne zavaró önmagában, tudósból lett írók igen gyakran használják gyakorlótérnek az olvasót ötleteik tesztelésére. Cramer ideái még csak nem is olyan légből kapott fantazmagóriák mint mondjuk azok, melyek a Slonczewski asszonynál feltűnnek a saját szakmájában.
Egy dolog hiányzik égetően a regényből, ugyanaz mely a Génszimfóniából is hiányzik és amely megvan Asimovban – az az apró dolog, amit egyszerűen írói tehetségnek neveznek.
Bármilyen kellő intelligenciával és olvasottsággal rendelkező emberi lény képes efféle könyvet írni. Talán még jobbat is.
De íróember sohasem követne el olyasmit, hogy a fő konfliktusforrást ügyetlen titokzatoskodás közepette gyatra fenyegetésként lebegtesse már az első oldalakon. Mely fenyegetés aztán B kategóriás filmként realizálódik, bár valójában egészen amatőr módon az ún. főszereplőktől távol, hogy aztán egészen eliminálódjon. Deus ex machina, ismerős?
A fenyegetés, mint máskülönben az egész könyv nem egyéb, mint ürügy, hogy a tudós szerző kiengedje magából a dühöt, melyet az váltott ki belőle, hogy a cúnya, cúnya demokrata szenátor bácsik nem vették meg neki a világ legdrágább játékszerét, a nagy SSC-t, a Szupravezető Szuper Gyorsítót.
A könyv nem más tehát, mint vérbeli science faketion. Science fictionnak, méghozzá hard SF-nek öltöztetett pamflet a szenátorok vakságáról, érzéketlenségéről és tudatlanságáról a tudomány őszentsége irányában (1), a cudar, anyagias világról meg a mockosz, mockosz politikáról. Azt meg kell hagyni, hogy a könyv ott élvezhető egyáltalán, amikor megszűnik sci-finek lenni és ez a pamfletség, alternatív történelemnek álcázva, teljes pompájában kivirágzik a regény második felében. Akkor még szórakozni is tudtam rajta. Mulatni.
Az egyetlen dolog, ami tetszett a regényben, az időparadoxon elegáns, és utánozhatatlan feloldása. Sajna ha elmondanám, romba dönteném még azt a kevéske eredetiséget is, ami a történetben van. Ha elolvasod úgyis megtudod.
Mert biztosan elolvasod. Reménytelen hard Sf rajongó vagy.
Jegyzetek:
(1) A tudós egyszerűen imádja költeni az adófizetők pénzét. Én is. A tudós meggyőződése, hogy a tudás megszerzésének jelszavával joga van az adófizetők pénzét saját hobbijára fordítani. Az én meggyőződésem is. A tudósnak meggyőződése, hogy rajta kívül senki sem képes felbecsülni a kutatásának fontosságát, legkevésbé a törvényhozók, aki végső soron azoknak a bizonyos pénzeknek az elosztásáról döntenek. Ezt én is így hiszem.
Ezt a tudomány függetlenségének nevezik, mely egy nagyon erős mítosz. Egy mítosz, mely pontosan ugyanannyira érvényes, mint a Szabadság, egyenlőség, Testvériség mítosza. Ha valaki keresgél a Medline-on, csuda dolgokat találhat. Például tudományos közleményt arról, hogy miféle különbségek van a harcsa által akváriumban vagy szabad vízben kiadott hangok között. Vagy mekkora nyomással préselik ki a pingvinek az ürüléküket…(ez utóbbi egyik szerzője magyar, és kiérdemelték érte az ig Nobel díjat)
Két évvel ezelőtt nagy felháborodást keltett, hogy a Szenátus visszavont két, az NIH által már odaítélt pályázatot, ha jól emlékszem összesen egymillió dollár értékben. A pályázatok egyike azt vizsgálta volna, hogy miként dekorálják a college hallgatók a szobáikat, a másik, hogy miként építik fel a college hallgatók személyes honlapjaikat.
Gimme a break!
2007. március 25., vasárnap
2007. március 24., szombat
Isaac Asimov - Az istenek is...
Általában tudható, hogy nem vagyok nagy rajongója az ún. hard sci-finek, akármi is legyen az. A Sztrugackij fivérek, Dick vagy Zsoldos Péter bármelyik írása számomra „hardabb” sci-fi, mint Clark egész regény-életműve. És legutóbbi, hm, olvasmányélményeim csak megerősítették ezt a véleményemet.
Ez a régi-régi Asimov kisregény azonban úgy a legkeményebb tudomány, hogy közben a legkeményebb fantasztikum is. Úgy vezet be egy egészen eredeti és mély tudományos felvetésbe (atomfizika, kozmológia, ilyesmi...), hogy mindvégig szórakoztató és emberi marad, egyharmadában pedig megkísérli még a lehetetlent is, és megpróbál bemutatni egy tökéletesen idegen világot, biológiát, civilizációt – egy párhuzamos világegyetemben. Teszi mindezt a manapság annyira jellemző kioktató, nagyképű mindentudás nélkül, úgy, hogy az olvasót magával ragadják még a mélyebb tudományos fejtegetések is.
A regény futurológiája is hihető, valóságos, érdekes és elgondolkodtató, bár részletei ismerősek lehetnek Asimov egyéb írásaiból.
Mindemellett még van egy rétege az írásnak, legalábbis abban a kétharmadában, mely a mi barátságos világegyetemünk történéseiről számol be: egy máig is érvényes (hajaj, ma igazán) tudományszociológiai riport.
Tulajdonképpen spoilerezve sem lehet élvezhetetlenné tenni a szöveget, annál is inkább, mert a másik univerzum történésit értelmetlen is lenne elmesélni. tehát, kedvcsinálónak:
A kisregény három részre oszlik, melyeknek alcímei a Schiller Jeanne d’Arc-jából idézett egyetlen mondat (1) részei.
Az történet – és az első rész – alapkonfliktusa az emberiség évszázados vágyának valóra válása: 2070 táján hozzájutottunk a kimeríthetetlennek tűnő, környezetbarát energiaforráshoz. A különféle fülszövegek és ismertetők e ponton általában azt a tévképzetet keltik, hogy az energiabőség hihetetlen jólétet teremt, az emberek istenekhez hasonlatossá válnak, te és méz, szexuális szabadosság és egyéb fincsi dolgok. Ezekről szó sincs a regényben.
Annál inkább egészen hétköznapi, huszadik századi emberi konfliktusokról.
A kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás ugyanis nem egyéb, mint a párhuzamos világegyetemek fizikai/kozmológiai alaptörvényeinek eltéréseinek megcsapolása, kijátszva ezáltal a termodinamika megmaradási elveinek adott univerzumra érvényes szigorát. Örökmozgó, he? Jól hangzik. A baj csak az, hogy a párhuzamos világegyetemek törvényszerűségei év-százmilliárdok alatt lassan kiegyenlítődnek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy egy ifjú tudós úgy gondolja, hogy helyileg bizony ennek a folyamatnak gyorsabb lefolyású következményei vannak – hamarosan vége lesz a világnak.
És megérkeztünk a tudományszociológiai életképhez, mely rendkívül hitelesen (naná, Asimov is tudós) és bicskanyitogató valóságosan mutatja a tudomány állását. A posztdok sorsot, amikor rabszolgaként dolgozva az eredményeket a fiatal tudósnál kisszerűbb elmék fölözik le, amikor tudományos pályákat tör derékba a hierarchia önzése és rövidlátása, maga az embertelen rendszer, sőt a tudomány-gazdaság-politika összefonódása. Asimov a végsőkig vitte a parabolát: a történetben a szerencse és önmaga korlátoltságának különös kombinációja által a tudomány egyeduralkodójává emelkedett a középszerűnél is gyengébb „tudós” (a mai tömegátlag, ha érdekel az ilyesmi olvashatsz róla itt) az emberiség létét kockáztatja, csakhogy napvilágra ne kerüljön saját kisszerűsége.
Asimov természetesen megadja a megoldást a könyv harmadik részében, amelyben mellesleg egy jövőbeli Holdbéli társadalmat is bemutat. A megoldás a könyv egészéhez méltóan zseniális, egyrészt valóban az istenek sorába emeli az emberiséget, másrészt lesüllyeszti az atomi részecskénél is alacsonyabb sorba egész világegyetemünket.
Bajaim leginkábba középső részel vannak. Mint mondtam, Asimov a lehetetlenre vállalkozott, így nem is tudta teljes egészében teljesíteni a kitűzött feladatot. Az idegen univerzum kozmológiája, geológiája, biológiája hiteles és eredeti – mindössze az idegen lények sikerültek minden furcsaságuk ellenére túlságosan is antropomorfra. Ami végül is, legalábbis számomra, egyáltalán nem baj. Magam ugyanis mély érdektelenséggel és némi unalommal közelítek az efféle gondolatkísérletekhez. Egyrészt, mert úgy hiszem, hogy lehetetlen megvalósítani az ilyesmit antropomorfizálás nélkül, másrészt, ha valóban sikerülne, egyáltalán nem érdekel a tökéletesen idegen, így felfoghatatlan lények sorsa. Asimov lényei szerencsére annyira emberire sikerültek, hogy még meg is kedveltem őket, és szurkoltam nekik.
Íróilag ebben a részben található az előforduló két pici gyöngeség:
A könyv magyarul megjelent 1992-ben önálló kötetként a Cédrus, és 2005-ben az Asimov teljes science fiction univerzuma 6. kötetében a Szukits kiadónál .
Ja, majd elfelejtettem, egy zseni kellett mindehhez.
Jegyzetek:
(1) Az idézetet egy idő után jellemzően elkezdték Goethének tulajdonítani.
Ez a régi-régi Asimov kisregény azonban úgy a legkeményebb tudomány, hogy közben a legkeményebb fantasztikum is. Úgy vezet be egy egészen eredeti és mély tudományos felvetésbe (atomfizika, kozmológia, ilyesmi...), hogy mindvégig szórakoztató és emberi marad, egyharmadában pedig megkísérli még a lehetetlent is, és megpróbál bemutatni egy tökéletesen idegen világot, biológiát, civilizációt – egy párhuzamos világegyetemben. Teszi mindezt a manapság annyira jellemző kioktató, nagyképű mindentudás nélkül, úgy, hogy az olvasót magával ragadják még a mélyebb tudományos fejtegetések is.
A regény futurológiája is hihető, valóságos, érdekes és elgondolkodtató, bár részletei ismerősek lehetnek Asimov egyéb írásaiból.
Mindemellett még van egy rétege az írásnak, legalábbis abban a kétharmadában, mely a mi barátságos világegyetemünk történéseiről számol be: egy máig is érvényes (hajaj, ma igazán) tudományszociológiai riport.
Tulajdonképpen spoilerezve sem lehet élvezhetetlenné tenni a szöveget, annál is inkább, mert a másik univerzum történésit értelmetlen is lenne elmesélni. tehát, kedvcsinálónak:
A kisregény három részre oszlik, melyeknek alcímei a Schiller Jeanne d’Arc-jából idézett egyetlen mondat (1) részei.
„Az ostobaság ellen...
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”
Az történet – és az első rész – alapkonfliktusa az emberiség évszázados vágyának valóra válása: 2070 táján hozzájutottunk a kimeríthetetlennek tűnő, környezetbarát energiaforráshoz. A különféle fülszövegek és ismertetők e ponton általában azt a tévképzetet keltik, hogy az energiabőség hihetetlen jólétet teremt, az emberek istenekhez hasonlatossá válnak, te és méz, szexuális szabadosság és egyéb fincsi dolgok. Ezekről szó sincs a regényben.
Annál inkább egészen hétköznapi, huszadik századi emberi konfliktusokról.
A kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás ugyanis nem egyéb, mint a párhuzamos világegyetemek fizikai/kozmológiai alaptörvényeinek eltéréseinek megcsapolása, kijátszva ezáltal a termodinamika megmaradási elveinek adott univerzumra érvényes szigorát. Örökmozgó, he? Jól hangzik. A baj csak az, hogy a párhuzamos világegyetemek törvényszerűségei év-százmilliárdok alatt lassan kiegyenlítődnek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy egy ifjú tudós úgy gondolja, hogy helyileg bizony ennek a folyamatnak gyorsabb lefolyású következményei vannak – hamarosan vége lesz a világnak.
És megérkeztünk a tudományszociológiai életképhez, mely rendkívül hitelesen (naná, Asimov is tudós) és bicskanyitogató valóságosan mutatja a tudomány állását. A posztdok sorsot, amikor rabszolgaként dolgozva az eredményeket a fiatal tudósnál kisszerűbb elmék fölözik le, amikor tudományos pályákat tör derékba a hierarchia önzése és rövidlátása, maga az embertelen rendszer, sőt a tudomány-gazdaság-politika összefonódása. Asimov a végsőkig vitte a parabolát: a történetben a szerencse és önmaga korlátoltságának különös kombinációja által a tudomány egyeduralkodójává emelkedett a középszerűnél is gyengébb „tudós” (a mai tömegátlag, ha érdekel az ilyesmi olvashatsz róla itt) az emberiség létét kockáztatja, csakhogy napvilágra ne kerüljön saját kisszerűsége.
Asimov természetesen megadja a megoldást a könyv harmadik részében, amelyben mellesleg egy jövőbeli Holdbéli társadalmat is bemutat. A megoldás a könyv egészéhez méltóan zseniális, egyrészt valóban az istenek sorába emeli az emberiséget, másrészt lesüllyeszti az atomi részecskénél is alacsonyabb sorba egész világegyetemünket.
Bajaim leginkábba középső részel vannak. Mint mondtam, Asimov a lehetetlenre vállalkozott, így nem is tudta teljes egészében teljesíteni a kitűzött feladatot. Az idegen univerzum kozmológiája, geológiája, biológiája hiteles és eredeti – mindössze az idegen lények sikerültek minden furcsaságuk ellenére túlságosan is antropomorfra. Ami végül is, legalábbis számomra, egyáltalán nem baj. Magam ugyanis mély érdektelenséggel és némi unalommal közelítek az efféle gondolatkísérletekhez. Egyrészt, mert úgy hiszem, hogy lehetetlen megvalósítani az ilyesmit antropomorfizálás nélkül, másrészt, ha valóban sikerülne, egyáltalán nem érdekel a tökéletesen idegen, így felfoghatatlan lények sorsa. Asimov lényei szerencsére annyira emberire sikerültek, hogy még meg is kedveltem őket, és szurkoltam nekik.
Íróilag ebben a részben található az előforduló két pici gyöngeség:
- a másik univerzumban a pozitront biztosan nem hívják pozitronnak, mert nekik az a normális, és
- biztosan nem élt Cervantes sem, hogy megalkossa Don Quijote alakját, aki a magyart a „szélmalomharc” főnévvel, az angolt pedig a „quixotic” jelzővel gazdagította. Na, ezt a jelzőt biztosan nem mondják abban a másik világban.
A könyv magyarul megjelent 1992-ben önálló kötetként a Cédrus, és 2005-ben az Asimov teljes science fiction univerzuma 6. kötetében a Szukits kiadónál .
Ja, majd elfelejtettem, egy zseni kellett mindehhez.
Jegyzetek:
(1) Az idézetet egy idő után jellemzően elkezdték Goethének tulajdonítani.
2007. március 8., csütörtök
Neil Stephenson - Snow Crash
English version
Megígértem magamnak, hogy nem írok a Snow Crashról (azért is Hószakadás), de a magamnak tett ígéreteket úgysem szoktam betartani (ennyit az önbecsülésről), és a könyv annyi, de annyi különféle ügy és baj demonstrálására alkalmas, hogy már csak ezért sem vagyok képes megállni, hogy ismét a levegőbe ne köpjek és alá ne álljak.
Egészen hosszan elmondva ez egy nagyon nem jó könyv, mert olyan cyberpunk, amelyet nem Gibson, hanem egy epigon írt – csaknem két évtizeddel ezelőtt.
Kicsit rövidebben szólva ez egy nagyon nem jó könyv, mert olyan cyberpunk, amelyet nem Gibson, hanem egy epigon írt.
Még rövidebbre fogva ez egy nagyon nem jó könyv, mert cyberpunk.
Egészen röviden: ez egy nagyon nem jó könyv.
Ha nem sértődtél halálra elsőre, bontsuk ki a hosszú verziót! A legfontosabb elem itt az elavultság. Olyan technológia szerepel a könyvben, mely megírása pillantában elavult volt, olyan problémákból extrapolál jövőbeli tendenciákat, melyeket azóta elmosott az idő. Olyan irodalmi eszközöket használ, melyek azóta újra elavultak. Mindezen elavulások azonban valószínűleg nem történhettek volna meg, ha a könyv nem rossz a rövidebb magyarázat szerint is.
Stephensonból hiányzik Gibson zsenialitása és nagyvonalú jövőbelátása. Extrapolálni a tudományban hiba, science fictionban minimum kockázatos. Stephenson a számítástechnika 1990-es állapotából vizionált egyfajta vituális teret, a cyberspace saját változatát, a Metaverzumot. Amely önmagában tiszteletreméltó teljesítmény lenne, ha Gibson nem alkotta volna meg tíz évvel korábban a virtuáltér/cybertér sokkal valóságosabb, hihetőbb, és ami a legfontosabb – működőképes verzióját. Ennek teljeskörű figyelmen kívül hagyása nem egyszerűen bűn – hiba. Hogy csak a legkézenfekvőbb dolgot említsem, Gibson konzolja valamiféle (bölcsen nem részletezett) idegi interfaceként működik, mely lehetővé teszi, hogy a júzer kontrolállja a tevékenységét a kibertérben. Stephenson nagyvonalúan megfeledkezett arról az aprócska tényről, hogy a technológia, amelyet leírt, valójában nem teszi lehetővé, sem fizikai tevékenységek megvalósítását sem az adatkezelést az ő Metaverse ében. Az adatszemüveg leginkább egyirányú adatáramot biztosít: a Metaverse-től a felhasználóhoz. Nem volt egészen világos, hogyan kerül adat a júzertől a Metaverse-be. Gondolom a számítógépek követik a felhasználó fizikai tevékenységeit: mozdulatait, szemmozgását vagy beszédét. Így, ha a használó mozogni akar a Metaverse-ben, sétálnia kell a reális világban, stb. Valóban, Hiro, egyszer kívül találta magát a lakásából - virtuális kardpárbaj közben. De ez zavaros: nehéz elképzelni, hogy egy ilyen kontrol hogyan működik a nyilvános fülkékben (Kis hely!) vagy az gargolitáknál (Az állandóan felkapcsolódott használó vajon hogyan szinkronizálja tevékenységeit a Metaverse-ben, miközben az utcán sétál?). Gibson tudta, hogy ez a fajta vezérlés nevetséges, és sohasem fog elterjedni - óvatosan elkerülte, hogy kétes műszaki részletekkel molyolva tegye magát nevetségessé.
Gibson sohasem volt computer geek, - Stephenson büszkélkedik a számítógépkezelői tudásával.
És összekever mindent.
Maga a regény alapkonfliktusa, miszerint a Snow Crash vírus megfertőzi a hackerek agyát kissé nevetséges és meglehetősen valószínűtlen. Elképzelhető, hogy az agy újradrótozódik az illető foglalkozásának megfelelően, de, hogy a hackerek agya a újradrótozódjon bináris kódoktól, az egészen valószínűtlen. Mondom is miért! Az egyszerű tény az, hogy a korai '80-as évek óta programozók ritkán keverednek afférokba bináris kódokkal. (Magyarországon, azzal a szép kis késéssel, amelyet a hidegháború, az ideológiák meg a COCOM lista stb. okozott, 1984-ben, amikor elkezdünk FORTRAN-ban programozni már nem lyukkártyával és szalaggal tettük -, sohasem kellett bináris kódban szarakodni). Azóta bizony a programozók az assembly-kódot használják, mint kódolás minimális szintjét. A mi agyunk biza ép maradt! Mint az összes következő nemzedék elméje. És Hiro Főszereplő, a regényidő szerint, épp az idő tájt született. De akkor is, ha ezt nagylelkűen elfelejtjük, van még valami, amit illene tudni. Ha binárisan kódolunk, akkor nullákkal és egyesekkel dolgozunk, nem fekete és fehér pixelekkel, ezért a kapcsolat egy binárisan drótozott agy és egy bittérkép között meglehetősen kétséges.
Az már csak cöncögés, hogy a regény, még címében is azt sugallja, hogy csak MacIntosh van a világon. A PC-kben ugyanis nagyon ritkán használtak olyan valóban fekete-fehér monitort, mint a Mekikben. Snow crasht csak Mekiben lehetett előidézni.
És még rád zúdíthatnék sok hasonló technológiai és tudományos (történelmi, mitológiai, és nyelvészeti) abszurdot a regényből, de gondolom, felesleges lenne.
Ha cyberpunk fanatikus vagy, sohasem fogod felismerni, vagy beismerni az ilyen hibákat, ha pedig nem vagy az, a fenti cucc asszem elég.
Merüljünk el inkább írás minőségében, amely szorosan összefügg a harmadik kijelentésemmel: ez a könyv nem jó, mert egy cyberpunk. Kölyökként én is cyberpunk rajongó voltam (OK, valójában 27, mikor a Neurománcot olvastam) de a lelkesedésem gyorsan elpárologott, amint az újdonság varázsa megtört. Miután több Gibson-t, különösen miután még több cyberpunkot olvastam - más íróktól. Gibson egyszerűen titokban a posztmodernt csempészte a tudományos fantasztikumba, és ez azidőtájt divatos és forradalmi tett volt. De sohasem lépett túl ezen, és ennek az invenciónak az eredménye mostanra károsabb, mint a pozitív hatások, amelyeket a műfajba hozott - akkor. Főként, mert az epigonok Gibson stílusait és témáit, mint divatos kellékeket használták. Az ő víziói, tisztánlátása és széles látóköre nélkül. A cyberpunk nagy szélhámossággá vált, ahol önjelölt zsenik tudás, bölcsesség és látomás illózióját keltik. A stílus kimerült, önmaga paródiájává vált (Lásd az Accelerandót Charles Strosstól.). És ez az egész nagyjából ezzel a könyvvel kezdődött. Mert ez a könyv viccek köré épül. Olyan viccek köré, amelyek fiúkollégiumok szobáiban keringenek, meg a középiskolai haverok között. A lakóparkok független országokká váltak, muhahaha-bruhaha, pizzaszállítás, mint fontos maffia üzlet, muhahaha-bruhaha, egy regény főszereplőjét valójában Főszereplőnek hívni, muhahaha-bruhaha, stb. Néhány alacsony szintű antifeminin viccről nem is szólva. (Ezen a területen azóta legalább történt némi haladás: az Accelerando csak egyetlenegyet tamponos poént tartlamaz). A szövegen átrágva magad, van egy olyan érzésed, hogy vagy kamaszfiúk parádéjának vagy a tanúja - még csak nem is azért, hogy a lányoknak imponáljanak -, azért, hogy egymást nyűgözzék le. A témák (szerkentyűk, szerkentyűk, fegyverek, szamurájkardok, pizza, drog, hacker, játékprogramok, a szex, csak mint legendás valami), a nőalakok, (aki vagy hüvös, és elérhetetlenül imádott zseniális hölgy vagy a fiús csaj a szomszédból, vagy az édesanyád) és a stílus, - mind az érzést támasztja alá, hogy kamaszfiúk társaságába kerültél.
És az utolsó kijelentésemnél vagyunk: ez nem egy jó könyv, - önmagában.
A kezdetektől éretlen viccek, hosszú magyarázatok, oldalakon keresztül, arról, hogyan működik - egy máskülönben működésképtelen - virtuális világ, hosszú magyarázatok és leírások, oldalakon keresztül, egy olyan jövőről és világról, amely nem más mint ostoba vicc. Virtuális kardpárbajok - virtuálisak, mert az író a japán kardokat csak mint divatos mintákat használja egy túlcukrozott és ehetetlen születésnapi tortán. Vad, többnyire alaptalan nyelvészeti, mitológiai és történelmi spekulációk, látszólag csak azzal a szándékkal, hogy lenyűgözze az olvasókat a szerző fene nagy esze. És ezt a virtuális bölcsességet ellenpontozva alacsony kategóriájú akciófilmekbe illő események. A regényidő teljesen sejtelmes, ha valaki veszi a fáradtságot és kiokosodja az információtöredékekből, megközelítőleg 2004-nek adódik. (Ennyire nem lehet mellélőni. Illetve Nemerének sikerült a Neutron akció műholdvevőivel. Nem szabad rövid távú jóslatokat tenni, az Isten szerelmére!) Ebben az időkeretben a jelenetek és események időrendje teljesen összekuszálódott, annak ellenére, hogy lineáris a cselekményszövés. Azt gondolom , hogy ez nem valami stiláris trükk. Ez teljesen véletlen. Az alakok a regényben még virtuálisan sem élednek fel. Nem is csoda egy működésképtelen virtuális világban.
És, mindenekfölött, az író önreklámozó egója meredezik elő mindenhonnan. Ha feltalált valami stiláris vagy nyelvbeli újdonságot (legalábbis azt hiszi, hogy feltalált vagy meggyőződése, hogy az adott cucc egészen és páratlanul zseniális) elkezdi ismételgetni. Ha úgy gondolja, hogy az olvasó nem értette meg – elmagyarázza. (loglo – glowing logo.)
A „franchise“ szó miatt – amely még csak nem is eredeti találmány, de valósággal elkopott a sok használatban - volt egy pont, mikor majdnem feladtam a továbbolvasást.
És nem bocsáthatom meg azt a trükköt, amikor az író egy mélyértelmű bölcsességnek hangzó mondatot adott egy szereplője szájába, és pár sorral lejjebb egy második szereplő dicsérni kezdi ezt a mondatot, milyen intelligens is az első szereplő, hogy ezt meg tudta fogalmazni.
Gimme a break!
Ki is a reklámozott bölcs itten?
Egy képzeletbeli szereplő, vagy az írója?
Elég.
Megpróbálok majd megküzdeni a Gyémánttal éggel.
Meglátjuk.
Megígértem magamnak, hogy nem írok a Snow Crashról (azért is Hószakadás), de a magamnak tett ígéreteket úgysem szoktam betartani (ennyit az önbecsülésről), és a könyv annyi, de annyi különféle ügy és baj demonstrálására alkalmas, hogy már csak ezért sem vagyok képes megállni, hogy ismét a levegőbe ne köpjek és alá ne álljak.
Egészen hosszan elmondva ez egy nagyon nem jó könyv, mert olyan cyberpunk, amelyet nem Gibson, hanem egy epigon írt – csaknem két évtizeddel ezelőtt.
Kicsit rövidebben szólva ez egy nagyon nem jó könyv, mert olyan cyberpunk, amelyet nem Gibson, hanem egy epigon írt.
Még rövidebbre fogva ez egy nagyon nem jó könyv, mert cyberpunk.
Egészen röviden: ez egy nagyon nem jó könyv.
Ha nem sértődtél halálra elsőre, bontsuk ki a hosszú verziót! A legfontosabb elem itt az elavultság. Olyan technológia szerepel a könyvben, mely megírása pillantában elavult volt, olyan problémákból extrapolál jövőbeli tendenciákat, melyeket azóta elmosott az idő. Olyan irodalmi eszközöket használ, melyek azóta újra elavultak. Mindezen elavulások azonban valószínűleg nem történhettek volna meg, ha a könyv nem rossz a rövidebb magyarázat szerint is.
Stephensonból hiányzik Gibson zsenialitása és nagyvonalú jövőbelátása. Extrapolálni a tudományban hiba, science fictionban minimum kockázatos. Stephenson a számítástechnika 1990-es állapotából vizionált egyfajta vituális teret, a cyberspace saját változatát, a Metaverzumot. Amely önmagában tiszteletreméltó teljesítmény lenne, ha Gibson nem alkotta volna meg tíz évvel korábban a virtuáltér/cybertér sokkal valóságosabb, hihetőbb, és ami a legfontosabb – működőképes verzióját. Ennek teljeskörű figyelmen kívül hagyása nem egyszerűen bűn – hiba. Hogy csak a legkézenfekvőbb dolgot említsem, Gibson konzolja valamiféle (bölcsen nem részletezett) idegi interfaceként működik, mely lehetővé teszi, hogy a júzer kontrolállja a tevékenységét a kibertérben. Stephenson nagyvonalúan megfeledkezett arról az aprócska tényről, hogy a technológia, amelyet leírt, valójában nem teszi lehetővé, sem fizikai tevékenységek megvalósítását sem az adatkezelést az ő Metaverse ében. Az adatszemüveg leginkább egyirányú adatáramot biztosít: a Metaverse-től a felhasználóhoz. Nem volt egészen világos, hogyan kerül adat a júzertől a Metaverse-be. Gondolom a számítógépek követik a felhasználó fizikai tevékenységeit: mozdulatait, szemmozgását vagy beszédét. Így, ha a használó mozogni akar a Metaverse-ben, sétálnia kell a reális világban, stb. Valóban, Hiro, egyszer kívül találta magát a lakásából - virtuális kardpárbaj közben. De ez zavaros: nehéz elképzelni, hogy egy ilyen kontrol hogyan működik a nyilvános fülkékben (Kis hely!) vagy az gargolitáknál (Az állandóan felkapcsolódott használó vajon hogyan szinkronizálja tevékenységeit a Metaverse-ben, miközben az utcán sétál?). Gibson tudta, hogy ez a fajta vezérlés nevetséges, és sohasem fog elterjedni - óvatosan elkerülte, hogy kétes műszaki részletekkel molyolva tegye magát nevetségessé.
Gibson sohasem volt computer geek, - Stephenson büszkélkedik a számítógépkezelői tudásával.
És összekever mindent.
Maga a regény alapkonfliktusa, miszerint a Snow Crash vírus megfertőzi a hackerek agyát kissé nevetséges és meglehetősen valószínűtlen. Elképzelhető, hogy az agy újradrótozódik az illető foglalkozásának megfelelően, de, hogy a hackerek agya a újradrótozódjon bináris kódoktól, az egészen valószínűtlen. Mondom is miért! Az egyszerű tény az, hogy a korai '80-as évek óta programozók ritkán keverednek afférokba bináris kódokkal. (Magyarországon, azzal a szép kis késéssel, amelyet a hidegháború, az ideológiák meg a COCOM lista stb. okozott, 1984-ben, amikor elkezdünk FORTRAN-ban programozni már nem lyukkártyával és szalaggal tettük -, sohasem kellett bináris kódban szarakodni). Azóta bizony a programozók az assembly-kódot használják, mint kódolás minimális szintjét. A mi agyunk biza ép maradt! Mint az összes következő nemzedék elméje. És Hiro Főszereplő, a regényidő szerint, épp az idő tájt született. De akkor is, ha ezt nagylelkűen elfelejtjük, van még valami, amit illene tudni. Ha binárisan kódolunk, akkor nullákkal és egyesekkel dolgozunk, nem fekete és fehér pixelekkel, ezért a kapcsolat egy binárisan drótozott agy és egy bittérkép között meglehetősen kétséges.
Az már csak cöncögés, hogy a regény, még címében is azt sugallja, hogy csak MacIntosh van a világon. A PC-kben ugyanis nagyon ritkán használtak olyan valóban fekete-fehér monitort, mint a Mekikben. Snow crasht csak Mekiben lehetett előidézni.
És még rád zúdíthatnék sok hasonló technológiai és tudományos (történelmi, mitológiai, és nyelvészeti) abszurdot a regényből, de gondolom, felesleges lenne.
Ha cyberpunk fanatikus vagy, sohasem fogod felismerni, vagy beismerni az ilyen hibákat, ha pedig nem vagy az, a fenti cucc asszem elég.
Merüljünk el inkább írás minőségében, amely szorosan összefügg a harmadik kijelentésemmel: ez a könyv nem jó, mert egy cyberpunk. Kölyökként én is cyberpunk rajongó voltam (OK, valójában 27, mikor a Neurománcot olvastam) de a lelkesedésem gyorsan elpárologott, amint az újdonság varázsa megtört. Miután több Gibson-t, különösen miután még több cyberpunkot olvastam - más íróktól. Gibson egyszerűen titokban a posztmodernt csempészte a tudományos fantasztikumba, és ez azidőtájt divatos és forradalmi tett volt. De sohasem lépett túl ezen, és ennek az invenciónak az eredménye mostanra károsabb, mint a pozitív hatások, amelyeket a műfajba hozott - akkor. Főként, mert az epigonok Gibson stílusait és témáit, mint divatos kellékeket használták. Az ő víziói, tisztánlátása és széles látóköre nélkül. A cyberpunk nagy szélhámossággá vált, ahol önjelölt zsenik tudás, bölcsesség és látomás illózióját keltik. A stílus kimerült, önmaga paródiájává vált (Lásd az Accelerandót Charles Strosstól.). És ez az egész nagyjából ezzel a könyvvel kezdődött. Mert ez a könyv viccek köré épül. Olyan viccek köré, amelyek fiúkollégiumok szobáiban keringenek, meg a középiskolai haverok között. A lakóparkok független országokká váltak, muhahaha-bruhaha, pizzaszállítás, mint fontos maffia üzlet, muhahaha-bruhaha, egy regény főszereplőjét valójában Főszereplőnek hívni, muhahaha-bruhaha, stb. Néhány alacsony szintű antifeminin viccről nem is szólva. (Ezen a területen azóta legalább történt némi haladás: az Accelerando csak egyetlenegyet tamponos poént tartlamaz). A szövegen átrágva magad, van egy olyan érzésed, hogy vagy kamaszfiúk parádéjának vagy a tanúja - még csak nem is azért, hogy a lányoknak imponáljanak -, azért, hogy egymást nyűgözzék le. A témák (szerkentyűk, szerkentyűk, fegyverek, szamurájkardok, pizza, drog, hacker, játékprogramok, a szex, csak mint legendás valami), a nőalakok, (aki vagy hüvös, és elérhetetlenül imádott zseniális hölgy vagy a fiús csaj a szomszédból, vagy az édesanyád) és a stílus, - mind az érzést támasztja alá, hogy kamaszfiúk társaságába kerültél.
És az utolsó kijelentésemnél vagyunk: ez nem egy jó könyv, - önmagában.
A kezdetektől éretlen viccek, hosszú magyarázatok, oldalakon keresztül, arról, hogyan működik - egy máskülönben működésképtelen - virtuális világ, hosszú magyarázatok és leírások, oldalakon keresztül, egy olyan jövőről és világról, amely nem más mint ostoba vicc. Virtuális kardpárbajok - virtuálisak, mert az író a japán kardokat csak mint divatos mintákat használja egy túlcukrozott és ehetetlen születésnapi tortán. Vad, többnyire alaptalan nyelvészeti, mitológiai és történelmi spekulációk, látszólag csak azzal a szándékkal, hogy lenyűgözze az olvasókat a szerző fene nagy esze. És ezt a virtuális bölcsességet ellenpontozva alacsony kategóriájú akciófilmekbe illő események. A regényidő teljesen sejtelmes, ha valaki veszi a fáradtságot és kiokosodja az információtöredékekből, megközelítőleg 2004-nek adódik. (Ennyire nem lehet mellélőni. Illetve Nemerének sikerült a Neutron akció műholdvevőivel. Nem szabad rövid távú jóslatokat tenni, az Isten szerelmére!) Ebben az időkeretben a jelenetek és események időrendje teljesen összekuszálódott, annak ellenére, hogy lineáris a cselekményszövés. Azt gondolom , hogy ez nem valami stiláris trükk. Ez teljesen véletlen. Az alakok a regényben még virtuálisan sem élednek fel. Nem is csoda egy működésképtelen virtuális világban.
És, mindenekfölött, az író önreklámozó egója meredezik elő mindenhonnan. Ha feltalált valami stiláris vagy nyelvbeli újdonságot (legalábbis azt hiszi, hogy feltalált vagy meggyőződése, hogy az adott cucc egészen és páratlanul zseniális) elkezdi ismételgetni. Ha úgy gondolja, hogy az olvasó nem értette meg – elmagyarázza. (loglo – glowing logo.)
A „franchise“ szó miatt – amely még csak nem is eredeti találmány, de valósággal elkopott a sok használatban - volt egy pont, mikor majdnem feladtam a továbbolvasást.
És nem bocsáthatom meg azt a trükköt, amikor az író egy mélyértelmű bölcsességnek hangzó mondatot adott egy szereplője szájába, és pár sorral lejjebb egy második szereplő dicsérni kezdi ezt a mondatot, milyen intelligens is az első szereplő, hogy ezt meg tudta fogalmazni.
Gimme a break!
Ki is a reklámozott bölcs itten?
Egy képzeletbeli szereplő, vagy az írója?
Elég.
Megpróbálok majd megküzdeni a Gyémánttal éggel.
Meglátjuk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
