Először olvastam Gaimant fordításban, és nagyot csalódtam. Illetve egyrészről nem: a fordító hozta a várható minimumot. Nota bene a várható minimum nem egyenlő az elvárható minimummal. Távolról sem. Valószínűleg sohasem fogom megérteni, hogy a magyar fordítók zöme számára a fordítás miért interpretációt és miért nem tolmácsolást jelent. Honnan veszi bárki a felhatalmazást, hogy oda tegyen hangulati elemeket, szójátékokat etc. – vagyis saját géniuszát -, ahol az eredeti szövegben nincsenek, és honnan veszi másrészről a bátorságot, hogy mindkét nyelv biztos ismerete nélkül szépirodalmat fordítson, és emiatt a szövegből árnyalatokat veszítsen, melyek az eredetit színesítik, sőt értelmetlen mondatroncsokat hagyjon a szövegben.
És persze itt van az angol mitológia/fantasy fordításainak rossz beidegződései, melyeknek az új kiadásokból illett volna eltűnnie. Nevezetesen a „tünde” és „törp” szavaknak.
Ennyi puffogás után a csalódás, amely nem is csalódás, ha az olvasó tudja, mire számítson:
ez a szöveg nem az Amerikai istenek, nem az Anansi fiúk – szóval nem mágikus realizmus.
Ez a Neverwhere vonalba tartozó mese. Fantasy nagyon fiatal közönségnek.
Ebben az esetben a történet igen erősen kapaszkodik az ír/kelta mítoszok legősibb rétegeihez*, a való világba beágyazódott Tündérországi jelenléthez. Természetesen annak továbbfejlesztett változata, az ember előtti tündérvilághoz ebben a történetben csatlakozik valamennyi képzeletbeli vidék, mely a Föld felfedezésével eltűntek a térképekről. Igen szép többrétegű metafora.
A történet teljesen átlagos mese, talán annyiban különbözik, hogy az ijesztő szereplők nagyon is valóságosak: néha olyan érzésem volt, hogy egy multinacionális vállalat magyar képviseletének teljes menedzsmentjét össze lehetne állítani abból a rengeteg kisstílű, gonosz(kodó) pszicho- és szociopatából, akik a történetben előfordulnak. Arra utalok, hogy ez a mese azért nem nyolc év alatti gyermekeknek való.
Abban is hasonlít a Neverwhere-hez, hogy bár irodalmi igényessége átüt a fordításon, azért nem sokal több, mint egy forgatókönyv** regényesítése. Nagyon el tudom képzelni, hogy a szöveg lapos ott, ahol a filmben esetleg a látványvilág vagy a színészi játék elviszi a történetet. De nem vagyok biztos benne, nem láttam a filmet.
Könyvészetileg a borító nemzetközi viszonylatban is kiváló, de sohasem hittem volna, hogy itthon megérem az emelt sortávolság megjelenését. Valóban, képtelenség vásárlóerőt találni egy kisregényre?
Leginkább csak mese és/vagy Gaiman rajongóknak ajánlom, másoknak esetleg csalódást fog okozni.
Agave 2007. Puhafedelű, 211 oldal. Pék Zoltán fordítása
Jegyzetek:
* Erről bővebben (angolul) esetleg itt.
** Valaki volt szíves kijavítani, hogy a Stardust az író második regénye, nem pedig forgatókönyv adaptáció. Köszönet. Utánanéztem, valójában graphic novel storybooknak készült eredetileg.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: urban fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: urban fantasy. Összes bejegyzés megjelenítése
2007. november 28., szerda
2007. február 17., szombat
Kleinheincz Csilla - Város két fül között
Odo szívességéből kifolyóan olvastam egy kétszeresen is nagyszerű könyvet.
Először is, mert nagyszerű, tanulságos, mélyen emberi történetet mesél, nagyszerű tollú irónő hangján.
Olyan történetet, mely nem rágja a szájadba tanulságait, de mindenkiben otthagy valami személyre szóló üzenetet.
Személyre szólót.
Ha elolvastad és lepárlódott benned, ne is próbáld megosztani mással.
Én se teszem.
Az álmoknak ereje van.
Másodszor, mert annak ellenére nagyszerű, hogy csaknem megfullad a ráaggatott terhek alatt.
A szöveget egyrészről ugyanis átszövik a metaforák. Abból a fajtából, amely lírai környezetben esetleg ki tudja küzdeni létjogosultságát, bár többnyire ott sem. Ugyanis, bár első látásra látványos, egy kis kaparászás után többnyire üresnek, öncélúan művészieskedőnek, értelmetlennek - feleslegesnek bizonyul.
Mint ebben a szövegben, amely éppen akkor a legjobb, leg magával-ragadóbb - legművészibb, amikor ezek az üres művészieskedések hiányoznak belőle. Amikor a szerző elfelejti őket tudatosan beleerőlteni a szövegbe.
Olyan, mintha valaki egy Kutas szoborra, mely önmagában ékszer, még mindenféle más "ékeket" aggatna, úgy, hogy a szobor elveszni látszik alatta. "Ékek", melyek sokszor valódi ékszerek, sokszor csiszolatlan drágakövek - de sokszor csak üveggyöngyök, smukkok, bizsuk, kínai plasztik gagyik.
Nem tudom miért vannak, nem is igazán keresem az okát (bizonytalanság, bizonyítási vágy, etc. - vannak persze rosszabb forgatókönyvek is), mert nem ismerem személyesen az írót.
A szöveg másik terhe a tudatosság. A tanult, tudatosan alkalmazott szerkesztési elvek. Szerencsére a szerző tehetsége felülemelkedik a mesterségen, és az eredményben ez mesterkéltség csak nagyon kevéssé zavaróan jön elő. Furcsa, hogy mindezen írói "szerszámkészlet" birtokában mégis előfordul, hogy az egyik szereplővel - Evelyn - semmit sem kezd a történet, a második vonalas antagonista számára pedig a megoldás végtelenül banális.
A harmadik teher, hogy a szöveg minden hibájával és erényével egyetemben női regény. Nehogy azt gondold, hogy ezt a kifejezést bármiféle negatív értelemben használom, egyszerűen ezt a szöveget nő írta, női témában és - bármennyire is fájhat, ha ezt mondom - elsősorban női befogadó közönség számára. Amely közönség a fantasztikumban meglehetős ritka. A nőiség sajnos más módon is megjelenik a szövegben - nemcsak az ábrázolt sablon férfikarakterek (apa, támasz, jerk, pszichopata kéjgyilkos, transzexuális) léteznek ugyanis a világban. Biztosíthatom a hölgy olvasókat, ennél sokkal árnyaltabbak vagyunk, és az említett jellemvonások, s még pár tucat egyéb, általában mindegyikünkben mindenféle, olykor még időben változó arányban is megtalálható. Ugyanez a nőiesség tapasztalható időnként a metaforák, de sajnos helyenként a történet logikájában (illetve annak hiányában). De nem olyan mértékben, hogy bosszantó legyen, és egy álmokról szóló könyvben ez megbocsátható.
Melegen ajánlom mindeninek, aki érzelmekre, furfangos történetre, élvezetes nyelven megírt könyvre vágyik. Férfiaknak is!
Ami nem a regényhez tartozik, de kissé fölbosszantott, azok az ujjgyakorlat-novellák a kötet végén. Miért kerülhettek a könyvbe, nem tudom (Illetve létezhet pár magyarázat, de inkább ne feszegessük!). De nem találtam bennük semmit azon kívül, hogy szimpla és érdektelen stílus- és témagyakorlatok.
Először is, mert nagyszerű, tanulságos, mélyen emberi történetet mesél, nagyszerű tollú irónő hangján.
Olyan történetet, mely nem rágja a szájadba tanulságait, de mindenkiben otthagy valami személyre szóló üzenetet.
Személyre szólót.
Ha elolvastad és lepárlódott benned, ne is próbáld megosztani mással.
Én se teszem.
Az álmoknak ereje van.
Másodszor, mert annak ellenére nagyszerű, hogy csaknem megfullad a ráaggatott terhek alatt.
A szöveget egyrészről ugyanis átszövik a metaforák. Abból a fajtából, amely lírai környezetben esetleg ki tudja küzdeni létjogosultságát, bár többnyire ott sem. Ugyanis, bár első látásra látványos, egy kis kaparászás után többnyire üresnek, öncélúan művészieskedőnek, értelmetlennek - feleslegesnek bizonyul.
Mint ebben a szövegben, amely éppen akkor a legjobb, leg magával-ragadóbb - legművészibb, amikor ezek az üres művészieskedések hiányoznak belőle. Amikor a szerző elfelejti őket tudatosan beleerőlteni a szövegbe.
Olyan, mintha valaki egy Kutas szoborra, mely önmagában ékszer, még mindenféle más "ékeket" aggatna, úgy, hogy a szobor elveszni látszik alatta. "Ékek", melyek sokszor valódi ékszerek, sokszor csiszolatlan drágakövek - de sokszor csak üveggyöngyök, smukkok, bizsuk, kínai plasztik gagyik.
Nem tudom miért vannak, nem is igazán keresem az okát (bizonytalanság, bizonyítási vágy, etc. - vannak persze rosszabb forgatókönyvek is), mert nem ismerem személyesen az írót.
A szöveg másik terhe a tudatosság. A tanult, tudatosan alkalmazott szerkesztési elvek. Szerencsére a szerző tehetsége felülemelkedik a mesterségen, és az eredményben ez mesterkéltség csak nagyon kevéssé zavaróan jön elő. Furcsa, hogy mindezen írói "szerszámkészlet" birtokában mégis előfordul, hogy az egyik szereplővel - Evelyn - semmit sem kezd a történet, a második vonalas antagonista számára pedig a megoldás végtelenül banális.
A harmadik teher, hogy a szöveg minden hibájával és erényével egyetemben női regény. Nehogy azt gondold, hogy ezt a kifejezést bármiféle negatív értelemben használom, egyszerűen ezt a szöveget nő írta, női témában és - bármennyire is fájhat, ha ezt mondom - elsősorban női befogadó közönség számára. Amely közönség a fantasztikumban meglehetős ritka. A nőiség sajnos más módon is megjelenik a szövegben - nemcsak az ábrázolt sablon férfikarakterek (apa, támasz, jerk, pszichopata kéjgyilkos, transzexuális) léteznek ugyanis a világban. Biztosíthatom a hölgy olvasókat, ennél sokkal árnyaltabbak vagyunk, és az említett jellemvonások, s még pár tucat egyéb, általában mindegyikünkben mindenféle, olykor még időben változó arányban is megtalálható. Ugyanez a nőiesség tapasztalható időnként a metaforák, de sajnos helyenként a történet logikájában (illetve annak hiányában). De nem olyan mértékben, hogy bosszantó legyen, és egy álmokról szóló könyvben ez megbocsátható.
Melegen ajánlom mindeninek, aki érzelmekre, furfangos történetre, élvezetes nyelven megírt könyvre vágyik. Férfiaknak is!
Ami nem a regényhez tartozik, de kissé fölbosszantott, azok az ujjgyakorlat-novellák a kötet végén. Miért kerülhettek a könyvbe, nem tudom (Illetve létezhet pár magyarázat, de inkább ne feszegessük!). De nem találtam bennük semmit azon kívül, hogy szimpla és érdektelen stílus- és témagyakorlatok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
