Kondor Vilmos – Budapesti kém

Valamikor tavaly ősszel az egyik írószövetségi találkozón sokként ért a pletyka, hogy Kondor Vilmos egy hoax, a könyveket az Agave egyik szerkesztője írja. Nem tudom, hogy ennek mi értelme lenne a kiadó részéről, és, hogy igaz-e – de nem is igazán érdekelne, ha dolog még mindig működne. Azonban nem így van, és a Budapest ciklus harmadik kötetében akadnak gyanús részletek is.

Nem az gyanús, hogy a ciklus köteteinek színvonala egyre meredekebben zuhan. Az ilyesmi szinte természetes, ha valakit szárnyára vesz a siker és nincs erre rá felkészülve – viszont nyomás alá kerül az olvasók és természetesen a kiadó részéről, hogy minél gyorsabban és minél többet produkáljon – ha egészen rosszmájú akarok lenni, esetleg ugyanazon néven négerrel (manapság inkább szellemírónak mondjuk). A gyanús a helyenkénti szóhasználat. Az ötvenes évek első felében született Kondor Vilmos minden bizonnyal tisztában van például az „idejekorán” szó értelmével, és helyesen használja azt, ellentétben a nyolcvanas évek szülötteivel, akik éppen ellentétes értelemben használjak – mint ebben a könyvben. Megengedem: szerkesztői túlhatalom kikényszeríthetett egy ilyen változást, de annyira a szövegbe szervesült, nem tűnik utólagos javításnak…

A Budapesti kém sajnos rendkívül érdektelenre sikeredett. Unalmas cselekmény, szürke atmoszféra és jellemek. Az atmoszféra nem azért szürke, mert a történet a szürke, háborús Budapeten, Stockholmban és Londonban játszódik, hanem mindezek ellenére.

Annak az újdonságnak a varázsa, mely az első kötet cselekményét egy ma már kevéssé ismert, és a bolsevizmus majd a rendszerváltás évtizedei alatt hamis tudatok ködébe burkolt korba és szituációba helyezte, elillant már a második kötetre. A harmadik folytatásban valami újdonságra lett volna szükség, hogy a Budapest Noire szellemi izgalmát az író képes legyen megismételni.

Valószínűleg rossz időpontot választott: a német megszállás előkészítése legfeljebb a történészek számára rejt akkora izgalmakat, mint maga a megszállás – egy évvel később.

Maga a kémvonal is érdektelen, Teherán után a magyar elit különbéke tapogatózásai körülbelül annyira érdekeltek bárkit a fejünk fölött tusakodó nagyhatalmak közül, mint a könyv hősét a könyv hősnője… De erre a fájdalmas írói impotenciára később visszatérek. A huszadik század közepének magyar történelme számtalan sokkal izgalmasabb lehetőséget és szereplőket kínálna.

A főhős, Gordon Zsigmond is érdektelen ezúttal, vagy ami még rosszabb: hiteltelen. Mintha nem létezne – az ember, aki ott volt, de minek? A történetben Zsigmond nem tud mit kezdeni élete szerelmével, de valójában az író nem tud mit kezdeni az általa kreált nőalakkal, Krisztinával. Semmilyen értelemben: sem mint jellemmel – ha feltűnik valamilyen titokzatos energiáknak köszönhetően, kizárólag csak hisztizik Zsigmondnak –, sem, mint a történet hősével – az író egyszerűen ki-kiírja a cselekményből, eldugja. Pedig az első könyvben igazán sokat ígérő, eredeti nőalaknak tűnt.

Nem segít az érdektelenségen az egzotikus helyszínek megjelenítése. Kissé gyanús ugyan, hogy a háborús Európán keresztül-kassul röpködjön valaki, de legyek nagyvonalú: egy Reuters tudósító biztosan megtehette – és akkor mi van? De nem segített a háborús idők politikai-közéleti szereplőinek tablószerű szerepeltetése sem. Karády Katalin feltűnése a maga kémmítosz hype-jával sem tudta megfűszerezni a szöveget, sablonos, árnyszerű figurát sikerült felvázolni.

A Budapest ciklus rajongói ne hagyják ki, de ha csalódnak, nem bennük lesz a hiba. Aki még nem olvasott a szerzőtől, ne ezzel a kötettel kezdje! A magam részéről, ha kémekre vagyok kíváncsi, Stirlitzről olvasok inkább…

Agave Kiadó, 2010., puhafedelű, 241 oldal.

Kondor Vilmos – Bűnös Budapest

Kondor Vilmos második kötetével magasra tette a mércét, még annál is magasabbra szánva, mint amit első regénye, a Budapest Noire kijelölt. És, véleményem szerint – annak ellenére, hogy a balliberális médiaelemzők laudációjától hangos a magyar irodalom szánalmas méretű és minőségű kritikai tere – nem vitte át a lécet. A Noire mércéjét különösen nem.
Ami az első könyvben újdonság volt, a világháború előtti hangulat, események, információk érzékletes leírása, itt már semmi újat nem hozott, mivel az író nem kívánta folytatni remek történelmi tablójának felépítését, inkább biztosra akarván menni, divattémák elő- és élőképeibe kapaszkodott.
Amikor a ballib média minden bokorban masírozó nyilast lát (pedig csak valami hasmenéses szerencsétlen kuporog ottan) nyilvánvalóan telitalálat a valódi nyilasokról írni. Főként, ha azok a nyilasok kellőképen undorítóak, idióták és inkompetensek. Hasonlóképpen telitalálat a vörösterror emblematikus erőszakszervezetével, a Lenin fiúkkal riogatni, megszólítva így a másképpen antibolsevik olvasótábort is, főként, ha a Lenin fiúk egészen embertelen, sunyi vadállatok. Rendkívül hálás dolog a jobbololdal felé nemzeti nagyságunk bizonyítékaként kihangsúlyozni a lengyel menekültek befogadását. Csak éppen közben éppen lényeg siklott el, például az, vajon miért is lett hirtelen megint közös határunk Lengyelországgal ilyesmi. Miközben a szöveg arra koncentrál, hogy bemutassa miféle korrupt és rövidlátó összefonódások léteztek a Horthy rendszerben a nácikkal, a történet főszála erőlteteté válik, megmerevedik, a főhős elszürkül, tetteit nem ő irányítja többé, hanem az író csupasz akarata. Ha nincs a másik szál, a nyugdíjas rendőrnyomozó, Nemes Sándor remekbe szabott (valóságos személy!) figurájával, a szöveg elsüllyed a saját (reál)politikai mocsarába.
Az első néhány fejezet irodalmilag, stílusában is gyengébb, mint a Noire vagy a regény második fele, mintha az író fokozatosan tanult volna bele a több (két) szálas történetvezetésbe. Ennek okát csupán a gyengébb szerkesztésben vélem látni. Bosszantóan kiszámítható lépés volt a Noire remek, eredeti női szereplőjének eltávolítása. Nyilvánvalóan útjában volt a kalandoknak, de hiányzott a történetből, és ezen nem segített kvázi ellen-alteregójának felbukkanása. Annál is inkább, mert azt hiszem abban az időben nem maradt volna el egy kis affair Gordon és a lány között. Itt elmaradt, így a lány papírmasé figuraként lebeg végig a történeten, van is meg nincs is. Kondor javára írható, hogy legalább nem ölte meg Gordon barátnőjét az agyonkoptatott klisék szerint, “csak” Londonba helyezte át. Ezzel megadva a folytatás(ok) túlságosan nyilvánvaló cselekményszálait. Csak remélem, hőseink nem a szövetségesek kémjei lesznek a kitörő világháborúban.

Előzményéhez képest mutatott gyengeségei ellenére a kötet így is toronymagasan kiemelkedik a hazai mezőnyből, továbbra is ajánlatos elolvasni a kor után érdeklődőknek. Én kíváncsian várom a folytatás(oka)t is.

Agave 2009. Puhafedelű, 299 oldal

Kondor Vilmos – Budapest noire

Kell a jó lektűr!

Az olyan, amivel leülsz vagy lefekszel, vérmérsékleted szerint, és úgy nagyjából éjfélre végzel is vele, vagy olyan, amit magaddal viszel egy hosszabb vonatútra, és mire oda-vissza megjárod Miskolcot már a végére is értél. Az olyan békebeli lektűr, amelyet nem pumpálnak fel fél tégla méretűre, sem karakterszaporítással, sem nyomdai trükkökkel. Az olyan, mely nem bonyolítja agyon a cselekményt, nem tömi meg felesleges szereplőkkel lés mellékszálakkal, csupán a a téglagyár igényei szerint. Az olyan, ahol a krimi szála esélyt ad az olvasónak találgatásra, nem bújik meg minden információ szándékolt írói homály mögött, csak azért, hogy nagyobbnak mutassa a szöveget és íróját önmagánál. Az olyan, mely mentes az írói attitűdtől, önfényezés helyett a történetre és az olvasójára koncentrál. Olyan, melyből – nem mellesleg – olyan ismeretekhez juthatsz, melyeknek esetleg létezéséről sem volt fogalmad előtte.

Tudtad például, hogy a Köröndöt egy kis ideig Adolf Hitler térnek nevezték?
Én nem tudtam. Mókás érzés lesz ezután a Tuanba menni a Hitler teret átszelve…

Úgy olvashatod ezt a könyvet, mintha alternatív történelmet olvasnál, pedig mindössze az történik, hogy – az én generációm legalábbis – olyan keveset tudunk a történet idejének – a ‘30-as éveknek – Magyarországáról, hogy annak a kornak a részleteiről akárki, akármit mondana, kis megfontolás után elhinném. Kondor Vilmos azonban nem kamuzik, elvisz arra a Budapestre, a konszolidált Horthy rendszer puha diktatúrájának végére, a hazai nácizmus és fasizmus erőre kapásának idejére. Úgy tűnik igen alaposan ismeri a kort és a korba, mint borostyánba bezáródott helyet – bár nem ellenőriztem egyetlen adatát sem, megbízom benne –, és ezt az ismeretet többségében finoman adagolva ismerőssé teszi hőseinek környezetét, életét, a kor politikai és szellemi légkörét. Többségében, mert az utcanevek tekintetében sokszor bizony kevesebb is elég lett volna. Tulajdonképpen az lenne az igazi, ha könyvbe befűznek szépen egy helyes kis vázlatos Budapest térképet.

Kondor arra is gondosan ügyel, hogy a kor hangján szólaljon meg: a szerelmespár páldául magázza egymást, az “üvöltöző főnök” úgy “üvöltözik“, hogy az manapság a mindennapi beszédstílushoz tartozik, nem is tűnik igazán letolásnak…

Azt a fülszövegből megtudod, hogy a cselekmény egy fiatal zsidó lány halála köré szövődik, ennek apropóján azonban éles, sarkított fény vetül a zsidó asszimiláció kérdéseire, a befogadó nemzet és a nemzetbe lépő neofita “magyar“ motivációira és tetteire. Az események hátterében majdnem az elejétől ott derengett előttem Radnóti egész sorsa. Abban az évben boldog, ifjú házas, s közben a Járkálj csak halálraitélt kötet, két év múlva megkapja első munkaszolgálatos behívóját...

Mellesleg Kondor következő könyve, a Bűnös Budapest az azt követő évben játszódik…

A történetből árulnék el, ha mélyebben belemennék, tehát csak ajánlom, hogy olvasd el, ha érdekel az ilyesmi, vagy csak úgy, ha egy jó krimire vágy, mérsékelt izgalmakkal, de kiváló atmoszférával és szerethető hősökkel.

Agave Kiadó, 2008. Puhafedelű, 193 oldal.

PS: Nem akarván ünneprontó lenni, csak ide írom. Egy kicivel alaposabb szerkesztés ráfért volna a szövegre, máskülönben nem kerül bele abba a szövgerészbe, ahol a pontos időnek jelentősége van, az a baki, hogy az 52. Oldalon 10 órát mutat hősünk órája, a 55.-en pedig ½ 10 múlt pár perccel… Ennyire azért nem haladunk visszafelé az időben.