A.C. Clarke&Stephen Baxter – Napvihar (Sunstorm)

Ezt az ismertetőt nem a közben a Galaktikánál megjelent magyar kiadás, hanem a 2006-os Del Ray kiadás alapján írtam. Bár ez remélhetően nem lesz fontos.

A könyv csalódás volt. Hál‘ Istennek a Ráma folytatások után után nemcsak negatív hanem jobbára pozitív csalódás.

A negatívum csalódásra két okot is találtam. Ezekből az első valójában nem is csalódás, várható, mert általában minden Clarke regény negatívuma: nagy csinnadratta után végül is nem derül ki semmi. Az embernél nagyságrendekkel nagyobb szabású idegenek kiléte, motivációi, de főleg jogcíme arra, hogy Istent játszanak velünk, teljességgel homályban marad. A másik negatív csalódás, nekem az elsőnél még fájóbb, hogy ez könyv minden beharangozás, azonos szerzőpáros és egy darab azonos főszereplő ellenére sem a folytatása/megoldása az Idő szemének. Ezt ne is várja a könyvtől senki!

Pozitív csalódás volt viszont, hogy a nagy öreg, a hard sci-fi (akármi is legyen az!) atyja és legjelesebb képviselője teljes fegyverzetben, szinte megfiatalodva visszatért! Nincsenek Gentry Lee féle nonszenszek, (Akvitániai Eleonóra), Baxter féle kalandocskák! A nagy Clarke hangja hallatszik ismét: kozmikus/emberiség léptékű problémát, és az arra adott emberi léptékű, technológiailag tökéletesen megalapozott választ* láthatjuk – ezúttal nem az Idő szeme kisiskolás történelmi ismeretterjesztésének színvonalán.

Ez tehát egy tökéletes A.C. Clarke regény, valahová az első Rama és a II.-III. Űrodüsseszia** mellé helyezném színvonalban. A történet, a problémafelvetés, a karekterábrázolás, még a regényidő is hasonló.

Abban is hasonlít a három regény, hogy inkább szépirodalmi eszközökkel operáló futurológiai esszé, mint valódi szépirodalom. Hogy a közeljövő ábrázolásának minden bizonnyal izgalmas, de mindenképpen veszélyes ábrázolása ebben az esetben mennyire sikerült a szerzőpárosnak, arról csak erősen szubjektív véleményt tudok alkotni. Mivel a regényidő egy kissé kitolódott a jövő irányába, az esetleges futurológiai aránytévesztések nem ellenőrizhetők, mint az Űrodüsszeia esetében, mindazonáltal az Idő szeme kissé elnagyolt geopolitikai felállása ebben a könyvben megszabja a peremfeltételeket. Mivel a felállás ismertetése akkor meglehetősen durva volt, természetesen nem túl szigorú peremfeltételeket. Noha az első kiadás éve 2005, az írásé tehát kb. 2003, Kína és a Közel Kelet (Emirátusok, Irán, Izrael etc.) gazdasági-geopolitikai szerepe kissé nagyvonalúan ábrázoltatott. Clarke rettegése Kína politikai-társadalmi-gazdasági ambícióitól viszont tetten érhető, csakúgy, mint a harmadik Űrodüsszeiában. Nehezen hihető továbbá, hogy a szélsőséges iszlám fanatizmus egy szelíd ökumenikus vallás megteremtődéséhez vezetne, még akkor sem, ha tény, hogy a terrorizmus rémtettei sokszor furcsa ellenreakciókat váltanak ki. A nők olyan fokú térnyerése a politikában, mint amilyen arányban a regényben jelen vannak, a mai tendenciákból következhet, azonban egyéni megítélés kérdése, hogy erre ki mekkora realitást lát a jövőben. A magam részéről kissé indokolatlannak tartom, főként a nyugati civilizációkon kívül felemelkedő új szuperhatalmak lehetőségének árnyékában.

Az Elsőszülöttek, akikre némi utalás található az Idő szemében, ebben a könyvben egyenesen az emberiség elpusztítására törekednek. Motivációik indoklása egyszerűen nevetséges, módszerük ugyan impozáns, csodálatra méltóan nagyszabású, és még csodálatra méltóbb pontossággal kivitelezett, ám, mint a könyv mutatja, könnyedén* kivédhető. Dramaturgiailag viszont a tökéletes konfliktus és tökéletes alkalom/ürügy bemutatni az emberi faj technológia-politikai összefogásának lehetőségeit. Kissé olyan, mint a Pörgés: az ellenség mindenható és távoli, az egyetlen esély az összmunka. Tehát végre egy optimista könyv az emberiségről***! Az ebből következő forgatóköny viszont nagyvonalúan, bár átlátszóan a szőnyeg alá söpri az Idő szemében bemutatott „sokidejű“ Föld, a Mír megteremtésének, fenntartásának problémáját. Nem kapunk valódi választ a miértre, és azáltal, hogy az Elsőszülötteket a tér és idő urainak látjuk, láttuk az Idő szemében, kissé nevetséges, erőltetett (mintha az írók jártasságát bizonygatná az égi mechanikában) az ebben a regényben látható primitív kozmikus biliárd. Az a paradoxon is feloldatlan maradt, hogy bár az Idő szemében 2037 az utolsó mintavételi pont, tehát utána „vége a világnak“, ahogy az Elsőszülöttek tervezték, ebben a történetben valahogy mégis keresztülhúztuk az öregek számításait.

Az önfényezés sohasem volt idegen Clarke-tól, és ha nem is olyan tolakodóan, mint a Ráma folytatásokban, de itt is megtalálható. Nem maradhat el az űrlift ötlet felemlegetése, de az űrcsúzli gondolat polírozása, és kucsszerepének kidomborítása is ide tartozik.

Az előzményhez képest az emberábrázolás még hiteltelenebbre, papírszagúbbra sikerült, mint az előzményben. E téren nem történt előrelépés Clarke írásművészetében, ami ebben pozitívnak mondható az Idő szemében, az valószínűleg Baxtertől származik.
A két könyvben szereplő azonos hős, Biesa mintha nem ugyanaz a személy lenne, a kamaszok a könyvben mind ütődötten és nótóriusan hülyék, a sok női főbb szereplő nem nő, hanem szoknyába bújt férfi. A homoszexualitás suta, zsákutcás, szégyellős ábrázolása kilógó, szervesületlen mellékszál.

Mindazonáltal ez a könyv nem hiányozhat a sci-fi rajongó könyvespolcáról. Egy nagy név talán utolsó műve, méltó korábbi nagy regényeinek színvonalához, egy nagy technokrata optimista hattyúdala, talán egy egész korszak lezárása. A hard sci-fi rajongók megtalálhatják benne mindazt, amit kedvenc könyveikben szeretnek, de a futurológiai fejtegetések intellektuális kihívást nyújtanak bárki, a jövő iránt érzékeny olvasó számára is.

Magyar kiadás:
Galaktika, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2007. Gálvölgyi Judit és Németh Attila fordítása

* Más lapra tartozik, hogy az ismertetett problémára létezik jóval egyszerűbb, olcsóbb és biztosabb megoldás, de mivel a szerzőpáros az ábrázoltat választotta, és az egész regény ennek a megoldásnak az ismertetésére épül, így ez valójában felesleges, lábjegyzetbe való felvetés.

** A görög üpszilon átírása, legélesebben az odüsszeia-odisszeia írásmódja fájó és megoldatlan kérdése a magyar nyelvnek, mellyet az angol y átírásai csak tovább rontottak (A biokémiában is csata dúl a glükóz és a glukóz használói között, miközben vannak, aki a harmadik variációhoz, a glykózhoz ragaszkodnak. Helyes kis mocsár!). Magam a többséggel egyetértésben az odüsszeusz-odüsszeia hangzás híve vagyok, ezért bántja a fülem a szeptemberi Galaktika „időodisszeia“ felirata. Kicsit sok az „i“…

*** Gyanús, hogy a Ráma folytatások lesújtó emberiség képe Gentry Leetől származik. Érdekes lenne összevetni az idős író egészségi állapotát a művek keletkezési idejével.

Arthur C. Clarke&Stephen Baxter - Time's Eye

A méltatás végül is igaznak bizonyult. Baxter valóban a legtehetségesebb Clarke együttműködői közül, és ez meglátszik a könyvön.

Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.

A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.

Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.

Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.

A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.

Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.

Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.

Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...

Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.

Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.

Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:

Szálkák az Idő szemében