I.M. Brod – Tüske a köröm alatt

Szokás szerint tekintsük előbb elfogultságainkat!

Nem vagyok nagy kedvelője a MU-nak.

Nem vagyok nagy kedvelője a hardboiled krimiknek.

Nem vagyok kedvelője általában az E1-ben elmesélt sztoriknak.

Az írót, Brodot viszont kedvelem – világ ogréi egyesüljetek!

A Tüske a köröm alatt mindezek együtt. Including ogre. Rossz indulás. Meg nem vettem volna!

MU-t csak ingyen!

A könyvhöz úgy jutottam, hogy lenyúltam a Szefantor könyvbörzéjén.

Kíváncsi voltam Brod-ra. [1]

Minden előítélet ellenére több lett, mint kellemes csalódás. Jól szórakoztam rajta.

Ha nem is szeretem ezt az írásmódot, Lehane-t például sohasem hagyom ki – könyv mindenevőknek néha kell ilyesmi is a kiegyensúlyozott emésztéshez… Ezzel a kötettel pedig vérbeli hardboiled krimit nyúltam le, amelyre éppen annyi hangfogót szereltek, hogy fiatal olvasók is zavar nélkül élvezhessék. Vagyis a világ brutális, de azért a sarkok le vannak kerekítve, A Tüske világa nem Lehane reménytelen, kiégett Bostonja, amihez a filmesek például csak oldalazva, hunyorítva és színszűrővel mernek közelíteni, inkább a hardboiled hőskorának szelíden ocsmány, de még reményt adó atmoszférája. Igen, remény létezik még az Új Világrendben is! A bűnösök megbűnhődnek, a hős legalább életben marad, a szövegben akadnak nem egészen romlott szereplők…

Mint minden írásmód, mely elérte már a csúcsát, a hardboiled krimi is az élvezhetőség (vagyis bejáratott és elvárt figurák, szüzsék, motívumok, klisék, sőt nyelvezet egyensúlyi elegye) keskeny pallóján táncol a gépies tartalomipari termék (az előzőek egyensúlytalanság) és az önparódia (az előzőek eltúlozva) mohón szuttyogó mocsarai között. Brod szerencsére mindvégig a pallón maradt, annak ellenére, hogy az írásmód sci-fivel bolondított változata esetében a palló valójában beretvaél, a mocsár szárazanyag tartalma pedig éppen csak a kellő ragacsossághoz elegendő.

A regény mindazt profin nyújtja, amit ilyen szövegtől elvár [2] az írásmód rajongója. És valami többet is.

Nem a MU-ra gondolok, az úgyszólván leheletnyi máz csupán. A történet a jövő, az Új Világrend elképzelt kellékei nélkül is megáll annyira, amennyire egy hardboiled krimitörténetnek meg kell állnia, ráadásul hiányzik belőle a MU kamaszos, világokat romba döntő nemtörődömsége és nyeglesége is. Alig hal meg civil a történetben!

Nem a MU a többlet, hanem az ogreség. Brod csipkelődő, keserű bölcsesége, nem tolakodó filozófiája és a rengeteg hol ügyesen, hol kevésbé ügyesen elrejtett allúzió.

Természetesen vannak hibák is. Paradox módon éppen ott, ahol egyébként a szöveg a leginkább rendben van: nyelvi szinten.

Brod jól kezeli az E1-et, amennyire az író-olvasó közmegegyezés keretein belül egyáltalán kezelni lehet [3], nagy sokára, 197. oldalon még elegáns, kétszavas indokát is megadja az elbeszélésmódnak. A leírások lehetnének ugyan kevésbé szájbarágósak (néha mintha nem a kortársainak mesélne Quinlan), de nem slankítják otrombává a szöveget.

Ami bánt, az a huszadik századi MAGYAR (mű)szleng (pl. „biggán”) huszonakárhányadik századi LA szlengé átszellemülése. Hogyan? Maga a cím és rapszódikusan visszatérő forrása – tüske a köröm alatt – is ide tartozik: kevéssé valószínű, hogy a huszonakárhányadik századi LA megalopoliszban bárki is tudja, mi az a tüske. Úgy hiszem, Brod képes lett volna autentikus huszonakárhányadik századi szlenget alkotni, ha a szerkesztő kéri rá.

A védőborítót jobb lenne tán elfeledni, nem csupán a szörnyűséges tárgykultúra (építészet plusz repülő autó), hanem leginkább Quinlan csárdás kis kalapja miatt: a szövegből egyértelmű, hogy hősünk nem hord kalapot…

Egyszóval csak ajánlani tudom a könyvet mind a hardboiled krimizsáner, mind a MU rajongóinak.

Graal Könyvek Kiadó, 2006. Keményfedelű, 262 oldal

Jegyzetek:

[1] A kíváncsiság megölte a macskát. Azért voltam kíváncsi Brodra, mert egyszer, régen szépen a szemembe mondta, hogy beleolvasott a Diagnózisba, és szar. (Vedd észre a különbséget: beleolvasott, nem elolvasta!)

[2] Bár újra léteznének elvárások nélküli olvasók!

[3] Ezt a közmegegyezést a valóság épeszűbb ábrázolási módjai nevében most is elutasítom.

Esterházy Péter – Esti, Temesi Ferenc – Bartók

Avagy, mi lesz a poszt után?

(Ez után egy másik, de nem egészen erre gondoltam…) 

Az a bajos az idővel, hogy telik a rohadék, így aztán a „poszt” prepozíció egyszerre csak okafogyottá válik, és még jól járunk, ha észrevétlen átvált valaminek a „pre”-jévé. Ha azonban ezt nem teszi, elébb önmaga emlékművévé, aztán nagyon gyorsan önmaga paródiájává válik. Ez legalább olyan nehéz ügy, mint, hogy meddig lehet permanens egy forradalom. [1] A dolog tehetetlenségénél fogva (kordivat, de főként a „régi” még élő – ikonizált, kanonizált, elizélt – képviselőinek személyes érdekekből fakadó (vö. a háborúhoz okvetlenül szükséges dolgok hármasa ili díszsírhely a Farkasrétiben vagy a Kerepesiben) ellenállása) az ún. művészetre természetesen más szabályok, más időkeretek érvényesek, de azt azért elmondhatjuk, hogy adott művészeti forradalom vagy eléri fél emberöltő alatt, hogy az establisment részévé váljon, vagy elhal.

A posztmodern – legalábbis az irodalomban – sajnos nem halt el. [2] Sőt!

Ha az irodalmi kánonokat veszed, bizony a posztmodern teljes győzelmet aratott. Hemingway ma nem kapna díjat vagy ösztöndíjat, de paradox módon Esterházy kedvence (enyém is), Ottlik sem. Hogy a győzelem ára micsoda volt, azt viszont – hogy egyúttal véget vessek a hosszadalmas bevezetőnek – elolvasva a címben előszólított két kötetet, bárki könnyen [3] megállapíthatja. A következőben ilyen megállapításokat teszek magam is, szigorúan saját, elfogult nézőpontomból.

Nálam okosabbak mondják, hogy a magyar irodalmi posztmodern Esterházy Termelési regényével kezdődött, higgyük el – regény teszi az írót. A Fancsikó… meg a Pápai vizeken… akárhogy is vesszük, csak afféle elbeszélyek. Nekem mindenképpen a pispeklilával kezdődött a posztmodern, oszt nagyon szerettem – ennyi. Kész. Tudtam ám, hogy posztmodern, mi? 1979-ben mi? Iszen Amerikában is alig hét éve „találták ki” irodalmi értelemben… Mennyé mán! Mink, ottan falun ilyet a szájunkra se vettünk vóna akoriba’. Undorító…

Mindazonáltal nem volt semmi köze az én akkori életérzésemhez. Annál inkább a Pornak, Temesitül! Az is megfogott, másképpen persze, hiszen másképpen is volt posztmodern. Majd’ tíz évvel később gyütt ki, de ügön-ügön sokáig íródott. Ha Temesi nem Temesi, tán eccere jelennek meg.

Dejszen ezek még egy ideig barátok es vótak! Nem is lehetett másképpen, újították a magyar irodalmi nyelvet rendesen, meg akkor még velük vót a mi [4] Lengyel Péterünk is, ugyan egy tízessel idősebben, de ilyenkor ez nem számít. De a barátság művészembörök között addig tart, amíg a siker vagy sikertelenség egyformán oszlik. Utak elválnak, lám Esterházy ’96-ban Kossuth-díjat kap, Lengyel 2010-ben [5], Temesi lófaszt azé’ nem, de Kossuthot se. (Update: De, 2014. március 15-én. Gratulálok!)

Az a kurva idő meg csak telik, az életművek ágaznak, gyarapodnak, esetleg kánonizálódnak, Esterházy hosszú vajúdás után megismétli a Termelési regény, majd a Bevezetés… bravúrját, és a Harmónia Caelestis – Javított kiadás párossal az ezredfordulóra megírja a huszadik század második felének, a bolsevizmusnak legszebb és legfontosabb történelmi regényét – még ha nem is ezt akarta.

Temesi nem tudja megismételni a Port. Nem is lehet: a forma egyedisége kizárja még a kísérletét is ilyesminek. Persze Temesi nem lenne Temesi, ha nem kísérelné meg: újságregényt ír 2005-2006-ban, Kölcsön Idő címmel. Újabb kiváló lehetőség a posztmodern kollázsra [6] – jó, jó, de hol van a Portól (vö. Portól lettünk).

Most kezd talán fölhorgadni benned a kérdés: Mi a fasz van? Ez a marha két regénycímet ad meg, oszt’ inkább az életművekrül fecseg...!

Hát ez van.

Nem szívesen írnék a két utolsó regényről. Nincs szívem hozzá. Ha jómagam ki is nőttem a posztmodernt, meg jól meg is undorodám tülle (grrr!), azért a Termelési regény meg a Por a fiatalságom, és újra meg újraolvasva [7] őket ugyanazt a hatást teszik rám. És fogják.

De ha már elkezdtem, megígértem [8], valamit mégis kell. Szóval…

Baj van. Szerzőink belemerevedtek (beleöregedtek, átkozott évek!) saját pózaikba, kifejezésmódjaikba és bajaikba.

Az Estiből a Termelési regény köszön vissza (olykor mondatok, mintha!), annak bátor, pengeéles, humorral oldó társadalomkritikája nélkül. Pedig errül a (öncenzúra) itt körülöttünk legalább annyi dühvel, humorral, kritikával lehetne/kellene szólni, mint arról a másikról. Meg nem is provokatív pispeklila mán a kötet, hanem elegáns mélyvörös. A nyelv sem bravúr már, hanem rutin.

Temesi pedig a Port írta újra szegény Bartók ürügyén – hiába. Amit akkor elmulasztott, most nem pótolhatja. Ráadásul az a szerzői exhibicionizmus, ami a Port annyira vonzóvá tette, nevezetesen a már-már beteges, exhibicionista őszinteség és fiatal, pökhendi zseni életigenlése még saját halála után is, az inkább taszít – hiába, hogy az őszinteség megmaradt, és akadt megint saját majdnem-halál is. Egy bizonyos életkor után az ilyesmi a legjobb esetben is szánalmat kelt csupán… Ami a helyén volt a Porban, annak semmi köze Bartókhoz. Továbbá, ez meg aztán fáj is nagyon, a nyelv helyenként egyszerűen felülvizsgálatra szorulna. Nem volt ráérő szerkesztő az Alexandrában?

Esterházy javára írhatnám, hogy legalább nem a mélységes sértődöttség süt ki a soraiból – de neki könnyű: nincs miért sértettnek lenni.

Annál inkább van oka sértődésre Temesinek – csak éppen nem túlságosan gusztusos ennek folyamatosan hangot adni.

Igazából azt szeretném, ha – bármennyi munka is van e két regényben – szép csendben elfelejtenénk őket, és két kedvenc élő magyar íróm végre megint írna valami önmagához méltót. Esetleg ki is békülhetnének…

Ahogy Arany meg tudta tenni a maga öregkorában…

Jegyzetek:

[1] Egy nap kevés, de két hét múltán már bajok vannak: a forradalom céljait jól érezhetően nem mindenki akarja saját céljainak tekinteni, sőt, tulajdonképpen ezek a nem akarók, másképpen gondolkodók vannak többen. Ilyenkor lövetni kell. (fegyver)Szóból ért az ember.

[2] Látszólag. Ha a világ legjobban eladott köteteit nézi az ember, azt találja, hogy szolid kétmilliárd kötettel igencsak konzervatív szerzők vezetnek, egy bizonyos Shakespearemeg egy bizonyos Christie. Horribile dictu, az első nyolcvanban nemigen találsz posztmodern szerzőt – modernt is alig.

[3] Nehezen. Egyrészt kell olvasni, másrészt el kell olvasni. És manapság az elolvasáshoz nem csupán a betűk elolvasni tudása szükséges, hanem hogy meg tudd olvasni a pénzedet, olyan értelemben, hogy legyen mit megolvasni. Ezek a könyvek pofátlanul, irritálóan drágák. Csak gondolj bele: mindkét kötet kiadójának tulajdonosa egyben nagykereskedelmi könyvterjesztő is, mégis, úgy tesznek, mintha saját kiadójuktól is beszednék azt a hatvanszázaléknyi árrést. Tudod mán kitől szedik be?

[4] Merthogy az Ogg második bolygója szerzője ő.

[5] Ekképpen ő az egyetlen Kossuth-díjas sci-fi szerző. Tudta eztet valaki?

[6] Ennyit a posztságról: a kollázs avantgárd kitalálmány, nálunk a semmihez sem értő Kassák vitte tökélyre… (vö. Lajos of all trade, master of none)

[7] A valódi irodalom ismertetőjele Barthes szerint. És ebben tökéletesen igaza is van.

[8] Nyulas, kisrókás, anyarókás vicc megvan?