Szergej Lukjanyenko – Ugrás az űrbe

A Galaktika könyvcímgeneráló mesterséges intelligenciájának megint tudott faramuci magyarítást találni. Ezúttal Lukjanyenko Csillagok – Hideg játékszerek (Звёзды — холодные игрушки) című regényével sikerült már az elején megakadályozni, hogy a világon mindenütt, még a könyv szerzői ismertetőjében is Csillagok-ciklusként ismert regényfolyam (remélhetően) nálunk is értelmesen igazodjon ehhez a szokáshoz. Megértem, bár el nem fogadom. És értem is, na! Haggyá má! Tolakszol… Allúzió a Sztugackij fivérek Ugrás a jövőbe[1] című remekére. És van benne csillagközi ugrás, sőt, a csillaközi ugrásnak roppant fontos szerepe van benne! OK? Mért nem mentek ad absurdum, és lett Ugrás a zűrbe? Olyan végtelenül szellemes lenne… De tényleg.

Haragszom ezért kicsit, mert a regény jó (nagyon jó) és fontos (nagyon fontos) könyv.

Jó könyv, mert egyszerűen a világ egyik legjobb sci-fi szerzője írta, és nagyon jó könyv, mert amellett, hogy kiválóan szórakoztat, mély gondolatiságával is hat. Fontos könyv, mert a divatos Őrség történetek után végre megtudhattuk, hogy Lukjanyenko nem véletlenül és divatból a világ egyik legjobb sci-fi szerzője, és nagyon fontos, mert a könyv – és úgy tetszik az írója – egyenes folytatása a világ legjobb könyveinek és a világ legjobb (nemigen ígérkezik trónfosztó, még Lukjanyenko sem az) sci-fi írópárosának. Mindezek természetesen igazak maradnak a magyar cím ellenére is.

Ezzel a regénnyel Lukjanyenko számomra zárójelbe teszi nagyjából az egész posztcampbelli nyugati sci-fi irodalmat, cyberpunkostul, Dickestül, Miéville-estül, ahogy a Sztrugackij fivérek tették ugyanezt a campbelli sci-fivel. Ami utánuk maradt, az néhány Kornbluth és Bradbury opusz, ami Lukjanyenko után, az Card Végjátéka és A Holtak Szószólója.

Nagy szavak, mi? De könnyű volt leírni őket, mert mindössze az történt, hogy mind a fivérek, mind Lukjanyenko felülemelkedtek a zsáner konvencióin, kliséin, pitiáner szokásjogán, bértollnoki tendenciáin, és valódi filozófiai gondolkodást csempésztek műveikbe. Az élet, a világmindenség meg minden kérdésre keresnek választ, és nem intézik el a dolgot az ostoba, üres negyvenkettő poénjával vagy a misztikus tizenkilenccel. A nyugati sci-fi felületes magamutogatása, szenzációhajhászása vagy magába forduló gügyögése helyett legalább felteszik a kérdéseket, még ha nem is mindig válaszolnak rájuk. Nyugat a technológia bűvöletében él, a technológiához való sajátos viszonya viszont bennszülött kultúrává tette. Ezt a szemléletet a bolsevizmus bukása után kelet Európa is átvette, és – úgy teszik – el kellett telni egy évtizednek, hogy a sokkból magunkhoz térve valaki – Lukjanyenko – észrevegye, hogy a nyugati sci-fi szerzők el sem jutottak és jutnak ezekhez a kérdésekhez – és újra feltegye őket.

A kulcsszó több szempontból is az újra, mert ezeket a kérdéseket még ugyannak az írónak is újra és újra fel kell tenni az élete különböző szakaszaiban. A Fivérek újra és újra feltették, és az első néhány alkalommal úgy gondolták, a válaszokat is ismerik. Azután a válaszok egyre bizonytalanabbak lettek, végül teljesen eltűntek. Lukjanyenko, a fivérek rajongója, tanítványa, bírálója, felfogta a kihívást, és felvette a kesztyűt. Különböző társadalmi alapról kiindulva (Ne feledjük, a Fivérek kommunisták voltak!), felteszi ugyanazokat a kérdéseket, és – fiatal ember lévén – válaszol is rájuk. Egykorúak vagyunk, most azt mondom, talán lehetséges is válaszolni…

Nem mintha tetszenének Lukjanyenko jelenlegi válaszai. Őkelme ugyanis csal. A regényben megjelenő utópisztikus Haza, a Barátok világa ugyanis nem a XXII század kommunista utópiája. Bár Lukjanyenko nagyon dolgozik rajta, hogy elhiggyük, mestereinek, példaképeinek válaszol, arcul csapja őket, de kilóg a lóláb: Lukjanyenko regényének hősén keresztül nem az ő idilljük, hanem saját utópiájának hamisságát utasítja el. Hatalmas különbség, hogy Arkagyij és Borisz a kommunizmus jövőjéről írtak, Lukjanynenko pedig a bolsevizmus jövőjét utasítja el. Nagyon fontos különbség például, hogy a Fivérek világa nem ismerte a regresszor tevékenységet [2].

Nem mintha a nem utasítaná el a kapitalista típusú munkamegosztásnak a Csillag-ciklus idejére felállt galaktikus rendjét sem. Pjotr, a regény űrpilóta főhőse harmadik megoldást keres, de azt talán csak a folytatásból ismerhetjük meg, melyet – remélem – minél hamarabb rendelkezésünkre bocsát majd a kiadó. A címe legalább Csillagárnyék lesz. Ha igaz...

Az "újra" kulcsszóra visszatérve: éppen emiatt nem nevezhetem a legnagyobb sci-fi írónak Lukjanyenkot. Hiszen nem tudja felülmúlni mestereit, az ő témáikat viszi tovább, az ő harcukat harcolja – ami nem baj, mert a témát korántsem merítették ki ők sem, a harc korántsem dőlt el. Nem tudom, hogy képes lesz-e megszabadulni valaha tőlük, azt hiszem, nagyon nehéz ez, de ha meg fog, és nem végzi ki előbb a vodka meg a dohány, mestereit meghaladva a világ legnagyobb sci-fi írójává válhat. Bízom benne.

Kiolvasható a könyvből egy harmadik "újra" is, melynek külön örültem. Újra a Fivérek hangja hallatszik a fülemben. Az ő oroszságuk, az ő mondatszerkezeteik, az ő emberséges, egyenes, szikár beszédük és jóindulatú humoruk. Azonban Lukjanyenko nem epigon, egyszerűen ugyanazon hangszeren játszik, mint mesterei, ugyanazokat a dalokat énekli, mint mesterei. Új, hangon, fiatalosan, egyéni hangnemekben és improvizációkkal, de egy ősi és nagy nép tradícióival a háta mögött. Köszönöm a fordítónak, hogy hagyta élni ezt a muzsikát. Szóval, hm, még afölött is szemet hunyok, hogy az a fránya E1 teljesen indokolatlan maradt… Végül is jön a folytatás.

Kötelező olvasmány a Sztrugackíj rajongóknak, és kötelező olvasmány a Fivéreket nem ismerőknek – talán az utolsó esély, hogy Lukjanyenkón keresztül egy új generáció is eljusson hozzájuk.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media Kiadó, 2009., puhafedelű, 415 oldal. Fordította Weisz Györgyi.

Jegyzetek:

[1] Azt azért ne felejtsük el, hogy a regény valódi címe: Dél: XXII. Század (Полдень, XXII век)! Így az e körben játszódó történeteket Dél-ciklusnak szokás nevezni, mely viszont a magyar címadási szokások miatt a magyar átlagolvasónak szinte semmit sem mond. Tanulság: kövessük el újra és újra, következetes, makacs ostobasággal és nagyképűséggel ugyanazokat a hibákat!
[2] És életművük végére a progresszor tevékenységet is elutasították.

Szergej Lukjanyenko - Éjszakai Őrség

A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.

Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).

Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.

Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.

Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.

A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.

Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?

Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.

Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.

Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.

Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.

A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…

És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!

Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…

De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.

Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.

És persze hódolat.

Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.

Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.

És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.

Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…

A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?

Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.

Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.