Kétségtelenül kétség nélkül
Kétségtelenül dicsérendő, ritka
és nemes szándék, hogy egy kritikailag elismert és népszerű író „harmadik
szépirodalmi regénye befejezése után elhatározta, hogy próbára teszi magát a könnyedebb
hangvételű műfajokban (
sic!) is”.
Kétségtelenül
kevesen vállalkoznak erre Magyarországon, még a nagyvilágban is alig, pedig ott
a magyarra jellemző éles határvonal zsánerirodalom és jelző nélküli irodalom
között nem létezik.
Kétségtelenül afféle alászállás ez a tett a sajnos valóban létező jelző nélküli irodalmi
magaslatokról a sajnos valóban létező zsánerirodalmakhoz, melyek között sajnos
kétségtelenül létezik bizonyos minőségi különbség – a jelzős irodalom rovására
[1].
Kétségtelenül megtermékenyítően
és felemelően hatna: új kifejezésmódok, új eszköztár, új közönség és vele új
igények jelennének meg, a tematikus sutaságok csökkennének, végeredményben
eltűnne az választóvonal jelzősség és jelző nélküliség között, még akkor is, ha
a szerzőnek ez nem szándéka. Tej és méz.
Kétségtelenül
még a jelzőtlen irodalom is
profitálhat bizonyos mértékben efféle kísérletekből a legkedvezőbb kimenetel megvalósulásakor [2].
Kétségtelenül
ehhez szinte extrém vakmerőség szükségeltetik manapság a kiadó részéről, így mindenképpen
méltatnivaló szándék és, ha ténylegesen kísérlet történik, csodálnivaló tett. Hazánkban
ilyen nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadó, amely szinte vakon megbízik
az író szándékában, munkájában és teret enged a kísérletnek, csaknem olyan
gyakorisággal fordul elő, mint az Észak Korea-i unikornis.
Kétségtelenül
ahhoz, hogy ilyen kísérlet pozitív végkifejlettel záruljon, kemény
követelményeknek kell megfelelnie annak, aki erre a szerepre vállalkozik.
Kétségtelenül
mesternek [3] kell lennie, a kritika kedvencének, okvetlenül sikeresnek, stabil
olvasótáborral, amely vakon megbízik még írói kísérleteiben is.
Kétségtelenül
ismernie kell annak a zsánernak alapműveit, melybe alászállni szándékozik, és
nem csupán az alapműveket, mert a zsánerirodalom csapdáit éppenséggel nem a
csúcsteljesítmények rejtik.
Kétségtelenül fokozott
jelentősége van az előbbi feltételnek, ha a „kipróbálásra” választott zsáner a
tudományos fantasztikum, mert ebben a mi tematikánkban – sajnos – a tematikai
eredetiség (az ún. ötlet) fontosabb követelmény, mint az írói teljesítmény [4].
Kétségtelenül
csak a sikerrel igazolható minden efféle ambíció, szándék és kísérlet.
Természetesen nem a közönségsikerre gondolok [5].
Kétségtelenül
alig várom már, hogy végre sikerrel megvalósítsa valaki ezt a kísérletet, aztán
az ő hátán felevickéljen mintegy az
egész tudományos fantasztikum és vele persze én is, ha nem is a Parnasszosz
ormaira, de legalább valami olyan magasságra, ami a jelző nélküli irodalom
kritikusainak látóterébe esik, mert mostanra az is aranykornak tűnik, amikor a science
fiction-t piszoárnak tekintették [6].
Kétségtelenül
sikertelen kísérlettel állunk szemben, ha Miklya Anna próbálkozását tekintjük.
Kétségtelenül a
feltételrendszer valamelyik eleme hibázik, de melyik? Csak emlékeztetőül, az
ilyes kalandra vállalkozó író legyen
1.
mester,
2.
a kritika kedvence,
3.
sikeres,
4.
a tudományos fantasztikus irodalom jó ismerője,
5.
nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadó által
támogatott.
Kétségtelenül
könnyebb és célravezetőbb előbb azt megválaszolni, hogy az íróra vonatkozó
fenti követelmények közül mi teljesült, mert a kudarc valódi nagysága leginkább
az elpuskázott lehetőségek fényében mérhető fel.
Kétségtelenül
máris kipipálhatjuk az ötös pontot: a Libri nagy, sikeres és vállalkozó
szellemű kiadóként is funkcionál, olyannyira, hogy ezt a „próbára teszi magát a
könnyedebb hangvételű műfajokban (sic!) is” dolgot más, jelzőtlen irodalomban
ismert szerzőkkel is megkísérli megvalósítani a tudományos fantasztikus
jelzővel ellátott sorozatában. Egyelőre nem egyértelműen kirobbanó sikerrel [7].
Kétségtelenül
a kettes pont is abszolválva: Miklya Anna a kritika kedvencének mondható.
Legalábbis ezt megelőző három „szépirodalmi regénye” szép számú kritikát
besöpört megfelelő helyekről [8], és noha egyetlen kritika sem egyértelműen
pozitív – sőt! (lásd később) –, mindegyik az unalomig arra konkludál, hogy ha
adott mű még nem is tökéletes, mégis mekkora irodalmi ígéret a szerző.
Kétségtelenül
nem tehetünk okvetlenül egyenlőségjelet a kritikai siker és az olvasói siker
közé, az író három „szépirodalmi regényének” példányszámai és eladási adati sem
ismertek, de Miklya Anna kétségtelenül érzett maga mögött bizonyos
olvasótábort, akikről feltételezi (a kiadó is), hogy hűségesen követik a jelzős
irodalomba is, így a hármas pontot is teljesítettnek vehetjük.
Kétségtelenül
a négyes számú feltétel
az egyik, ahol a jeles szándék ezúttal először dugába dőlt, amikor végre a szöveg konkrétumai alapján ítélhetünk, bár a benyomásom a
szerző SF tájékozottságáról ellentmondásos. Egyrészt huszonnégyéves korára egyszerűen senki sem
rendelkezhet kimerítő SF ismeretekkel – hacsak egész addigi olvasó-életében
kizárólag ezt falta, ami egy magát szívós és kitartó munkával (lásd később) a
jelző nélküli irodalom szövetébe beásó személynél ugyancsak valószínűtlen.
Másrészt viszont a kész szöveg, mint tudományos fantasztikus alkotás egészen lenyűgöző
és szinte egyedülálló [9] módon nélkülöz bármiféle eredetiséget. Az első
oldalak után végig két gondolat kísértett: i.)
Miért is olvasom én ezt? ii.) Miért
kellett megírni még egyszer egy csomó könyvet – egyben és rosszabbul? Az első kérdésre
létezik biztos válasz: mert megígértem. A második kérdésnek csak tudni vélem miértjét:
egy interjúban a szerző maga vallja be, hogy keresgél a divattémák között,
izgatja a korszellem. „Szépirodalmi regényeinek” recenzióit és részleteit olvasva:
indeed*. Szóval, még az is lehetséges,
hogy nem ismerte az 1984-et, a Kis testvért, a Majomházat, a Dettót,
etc., csak éppen összegyúrta és újraírta őket egy lagymatag és egészen
irreleváns katymasszá. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy sci-fi
motívumkincsét kizárólag filmekből merítette – sajnos egyre gyakrabban
előfordul manapság. A zsánerismeret másik – írói szempontból még fontosabb –
aspektusa, különösen az ilyen leszállós-próbálkozós kalandnál, hogy az
olvasottak miképpen kristályosodnak ki, mint a zsáner írás közben kötelezően
alkalmazandó jellemzői, írástechnikai-tematikai fogásai, ha a zsáner írásmód is
egyben, kifejezéstára. Ha ez a kikristályosodás elmarad, a kísérlet sikertelen,
az egész nagyszabású félreértés, a szöveg értéktelen mind a jelzőtlen, mind a
jelzős irodalom szempontjai szerint. Mint sci-fi azért értéktelen, mert az
alapkövetelmény, a fantasztikus helyzetet racionalizáló tudományos,
technológiai hitelesség nem teljesül, a jelzőtlen irodalom pedig még annyit sem
tud kezdeni egy félresikerült sci-fivel, mint egy sikerülttel [10]. Egyébként sincsen
szánalmasabb a vacak lektűrnél, vagyis van: a vacak jelzőtlen irodalmi alkotás
[11].
Kétségtelenül
még csak kísérlet sem történt Miklya Anna részéről a tematika írói
kristályosítására. A tudományos fantasztikum nála csak díszlet, méghozzá
meglehetősen olcsó [12] és second hand. A technológia fejlődése vagy egy
helyben topog (A Mars benépesítése idején Facebook? A marshajókon a legnagyobb
probléma a gravitáció hiánya?), vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott, a
természettudományos ismeretek teljes hiányáról árulkodik (Négy napig tartó
Marsutazás. Hibernáció. Az egész lakosság szexuális vágyát kiütő szer.). És
természetesen a logika a női írókra – tisztelet a kivételnek! – általánosan
jellemző bakugrásairól se feledkezzünk meg! [13] Az egyébként kissé felületesen
ábrázolt (ez talán a trilógia ígért folytatásaira maradna?) társadalom annyi
önellentmondástól terhelt, hogy nehéz elképzelni egy hónapnál hosszabb ideig
tartó működését. Fájdalmas egy fantasztikus tematikába írt műről azt mondani,
hogy a szerzőjének nincsen fantáziája, de sajnos ez van. Miklya Anna nemcsak a
technológiai fejlődést nem tudja elképzelni, de a kötelező és átvett
technológia kliséket lehámozva minden egyéb is földhözragadtan ezredfordulós
ebben a szövegben. Hogy ez így van nyelvi síkon is, az már a következő pont
köre, lásd ott.
Kétségtelenül
alapjaiban nemes kísérletről lévén szó, hadd legyek nagyvonalú: a
nem-sci-fiséget menthetné, ha máskülönben egy nemes veretű, érzékeny, felemelő és
megújító szöveggel áll elénk az író. Azonban ebben a konkrét esetben éppen,
hogy nem erről van szó.
Kétségtelenül
az első pont, a mesterség hiánya kérhető leginkább számon ezen a regényen. A
gyakorlat (három év alatt (2010-2012) három „szépirodalmi” kisregény és a számtalan
cikk meg esszé) azt mutatja, hogy Miklya Anna könnyen, gyorsan és sok
szempontból jól ír. Ez azonban elmondható Fejős Éváról is [14]. Szemezgetve Miklya
prózai életművéből, nem látok különbséget a két írónő munkái között: mindketten
(számomra tökéletesen érdektelen és felesleges) női lektűrt írnak, csak az Fejős
körül széles körű celeb-hírverés, az Miklya körül belterjes bölcsész-reklám fortyog. Nota bene, közös a célközönség – nő
olvasók –, a tematika – női tragyődiák – és a nézőpont – meg valljuk csak be
szépen: az eszköztár is. Kétségtelenül bájos és ártatlan fiatal leány korukban
különböző szerkesztőségekben meresztették a meresztenivalót (ábrándos,
csészealjnyi kék szemüket, te perverz állat!) és szocializálódtak szépen.
Miklya az ún. szépirodalom szubkultúrájában (ÉS, irodalmi portálok), Fejős a TV és a Nők Lapja világában, mindketten saját, zárt univerzumuk belső mozgás
(és farkas) törvényeihez alkalmazkodva. A fő különbség, hogy az előbbi
szubkultúra fejétől a farkáig és farkától a fejéig hazug, belterjes, míg az
utóbbi, üzleti vállalkozás lévén, csak a fogyasztói felé hazudik (ezt ma
marketingnek nevezik, de hasznos, így kegyes hazugság révén hamarosan a Vatikán
és moszkvai pátriárka is áldását adja rá. Ego
te absolvo…). Miklya Annát saját kritikája évek óta hitegeti, hogy mekkora
irodalmi ígéret is ő, Éva pedig zsebrevágja a honort meg a royalty-t, és anélkül,
hogy az irodalmi Nobelről ábrándozna, nekiül, és buzgón írja a következő művét
[14].
Kétségtelenül
irodalmi és egyéb ígérettel tele van a padlás, és az író – ember lévén [15] –
szereti elhinni ezeket az ígérteket. E túlméretezett recenzió tárgyának kísérletező
kedvű írója, három „szépirodalmi regénnyel”, változatos irodalmi felületeken
publikált írásaival és verseivel háta mögött egy interjúban máris kellő
szerénységgel klasszikus szerzőnek vallja magát. De így van-e valójában?
Kétségtelenül
nincs így. Amit prózában a tudományos fantasztikum előtt művelt, az valójában
kritikailag túlértékelt női lektűr. Ami pedig ezt a konkrét sci-fi kísérletet
illeti, nemcsak tudományos fantasztikumként, de női lektűrként is gyönge
teljesítmény – mert bizony, ha félredobjuk az értéktelen sci-fi díszleteket, a
maradék egy harmatos kamaszlány regény, csak éppen nem pöttyös.
Kétségtelenül
alapvető jellem- és világábrázolási gondokkal találkozhatunk lapról lapra. Az
egyetlen értékelhető teljesítmény a véletlen műve: azzal, hogy a népességgel
libidócsökkentő szereket szedet a gonosz kormányzat, így a nemek közötti
különbségek valamiképpen megszűntek, kényelmesen eltűnik az az írói hiányosság,
hogy Miklya képtelen ábrázolni a kamaszFIÚt. A szövegben világosan tetten
érhető az idióta és destruktív genderizmus, ami nagyon divatos manapság, tehát
szerzőnk éles szemének mohó pillantását,
melyet gondosan korunk lüktető pulzusán tart**, nem kerülhette el. Hogy a
nőalakokkal is baj van – sablonanya, sablonlány, ó, Istenem! –, az persze
túlmutat ezen.
Kétségteenül,
olyan kritikai előélet után, amit a szerző tudhat a háta mögött, illene egy
ilyen ambíciójú kísérleti szövegnek, ha tematikában, jellem- és
világábrázolásban kudarcot is vallott, legalább nyelvi szinten brillírozni,
vagy legalább önmagán túllépni. Sajnos ez sem sikerült. A negyedik regényt is
ugyanabban az unalmas, indokolatlan, a kezdőkre annyira jellemző E1 narrációban
sikerült megírni, mintha önmagán kívül az író nem lenne képes megszólani.
Nyelvi szintek, rétegek gyakorlatilag nincsenek, mindenki ugyanúgy, és mindenki
ugyanazt az ezredfordulós nyelvet [16] beszéli, amit a tévékben hallani. Az
évtizedek óta a Marsra rekesztett kolónia olyan lehetőséget kínálna a nyelvi divergencia ábrázolására, amit kár volt kihagyni. De kimaradt, és mindegy,
hogy figyelmetlenség, a kamasz célközönségnek szóló könnyítés/megfelelés, vagy az
inadekvát író eszköztár miatt. A nyelvi különállás, a tiniszleng a
kamaszvilágra annyira jellemző és a kamaszlélekre annyira jellemzően
változékony és illékony [17], hogy az egyik legkitűnőbb irodalmi eszköz a
világábrázolásra. Jellemzően persze az is elmaradt, hogy az író találó
tiniszlenget fejlesszen ki a könyv világa számára. Az nem ér, különösen E1-ben,
hogy a távoli jövő fiatal hősei a mi ezredfordulós hablatyunkon szólaljanak
meg.
Kétségtelenül
nem mindenki Burgess, hogy egész nyelvet teremtsen a világa számára, vagy
Orwell, hogy találó, új szavakkal jellemezze világa hazugságait, de, hogy nem
született még egy nyamvadt technoblabla sem („Facebook”, ó, Édes Istenem!),
mint a technoblablák esküdt ellensége, külön kikérem magamnak.
Kétségtelenül
senkinek sem ajánlhatom e kísérleti művet kétség-telenül.
Libri Kiadó 2013. Puhafedelű, 342 oldal.
* Elnézést, ezt az angol szót
utálom a legjobban, így nem tudom, megállni, hogy ne használjam. Az
immunológiában ezt deszenzitivizálásnak mondják.
** Szándékos képzavar.
Jegyzetek:
[
1] Mit kezdjek ezzekkel? "
...első ránézésre olyasféle szövegnek mutatja ugyanis magát, amilyenről a magyar irodalom szokásrendje szerint efféle folyóiratokban nem is szokás írni..." és "
...nem feltétlenül azt a szubkultúrát célozza meg, amely történeti okokból a magyar irodalom nevet őrzi..." Ezek fájtak,
tisztelt „kritikus”, vagy inkább csak.
kritikás (Nincs is egyebe, csak kritikája van), úr! Tudom, ezt akartad. Már csak ilyen vagy.
Ahhoz a
szubkutúrához tartozol. Én viszont nem ismerem el a jelzős és jelzőtlen irodalom megkülönböztetését!
Hegedűs Gézával vallom, hogy az irodalom szándékával leírt szöveg: irodalom.
Sőt esetleg még akkor is irodalom lehet valami, ha nem szánták annak. Még Fejős
Éva irományai is ebbe a kategóriába tartoznak. A minőség persze más lapra
tartozik: van kiváló irodalom, van jó irodalom, van közepes irodalom, és van
szar irodalom – talán még azon is túl: mire az én életkoromat (f)eléli az ember, megtanulja,
hogy mindig van lejjebb. Sajnálatos, és széles körben terjesztett tény, hogy a
legutolsó minőségi kategóriából a jelzős irodalom tetemes mennyiséget produkál.
Visszagondolva a jegyzetben szereplő idézetre, a hivatásos irodalom szemében
kizárólag csak ürüléket termel, ha esetleg nem így lenne, az az mű számukra
automatikusan jelzőtlen irodalommá válik [
2]. Ez persze nem jelenti azt, hogy a
jelzőtlen irodalom ne produkálna ugyannyi vagy címek száma szerint még több olvashatatlan
szart – csak nem verik nagydobra. Mondjuk az ötven-kétszáz példányos kiadványok léte
és nemléte között a különbség elenyésző, tehát eltagadhatóságuk egészen könnyű.
A „kritika” viszonya a zsánerhez azon is tetten érhető, hogy a [
8] alatt
található kritikák forrásaiban egy nyikk sincs Miklya Anna ezen könyvéről. Nem szégyellitek magatokat, kritikás úr? Egy kicsit se?
[2] Palaniuk, Pelevin, Szorokin,
hogy csak a névsor végével példálózzak.
[3] A mester készség szintjén bírja a szakma fogásait, szilárd, egyéni és azonosítható stiláris eszköztárral, nyelvi
háttérrel, élettapasztalattal vagy legalábbis azzal egyenértékű empátiával,
egyéni látásmóddal, tematikával és önbizalommal rendelkezik.
[5] Hogy női irodalom tárgykörben
maradjunk, tekintsd Fejős Éva volumenében máris jelentős [14] életművét. Egek
Ura! Most néztem meg, hogy az írónő csak két évvel fiatalabb nálam! Nem
Évikézhetem többé! How sad!
[
7]
A patkány éve.
Kritikák. A 3. kritika linkje nem hibás, két recenzált könyv közül a mondott kötet a második.
Alulról az első, ha így egyértelműbb.
És itt van Vásárhelyi Lajos recenziója. Úgy adódott, hogy éppen a Könyvdaráló ad neki helyet.
[9] Vesd össze: Shayren.
[10] A széles körben méltatott Stalker irodalmi alapanyagai éppen olyan
értékesek, mint maga film (ha nem értékesebbek), az irodalomkritika mégsem igen
kezd velük semmit.
[11] Mivel a szórakoztatáson és
pénzkeresésen túlmutató ígéret áll mögötte.
[12] Vesd össze „Szok, olcó, jó”.
[
13] Mivel nem szeretem, ha a
recenziót összekeverik a rezümével, ezt a fajta „logikát” inkább az író egyik
versén mutatom meg.
Itt olvashatod. A címe kicsit lütyő: a "Betakarítás az almáskertben" az ugyebár, magyarul almaszedés. Hozzá kicsit kopogós, kicsit
didaktikus, kicsit zavaros, de általában rendben levő a zengemény. Azonban, amikor a költőt
elragadja a lírai
baszdüh, az almáskert közepén hirtelen
szőlőszüreti hangulatba és kelléktárba csöppenünk. Kúrja már meg a bakegér! Ki
a fasz szed almát metszőollóval? A költő vidéki lány, kétségtelenül látott már
almát almafán, és azt is tudnia kell, hogy megy az almaszedés. (Természetsen, a cím ügyetlenségét is figyelembe véve, ez a bájosan naiv "mindigösszekeveremesdi" szándékos is lehet, a vidéki lányság elfedése. De ez csak az én ogre olvasatom, na!)
És persze, hogy a női logika létét tudományosan is igazoljam, nézd meg ezt. Végre!
[14] Veled ellentétben én
elolvastam Fejős Éva legalább egy regényét. Éva hat év alatt 13 (tizenhárom!)
kötetet jelentetett meg, mindannyiunk számára, akik ezt a recenziót
kerülgetjük, álomszerű példányszámban.
[
15] A székely mondás – miszerint
„A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék” – középső eleme, ha
kikerül a „férfi elnevezése=ember” értelmezésből, viccnek jó, de nagyon káros.
Persze amiképpen meglehetősen sok férfi sem ember, csak „embör”, kellő számú
asszony sem tarthat igényt az ember megnevezésre, ők is csak "
embörök".
[16] Ne higgye senki, hogy
átléptünk a huszonegyedik századba! 2013-ban is az ezred- és századforduló
küszöbén toporgunk, és hacsak valami megbocsáthatatlan nem történik, még
2020-ban is ugyanott fogunk toporogni.