Nagyon reméltem, több dolgot is, kettőt főképpen. Reméltem, hogy Miéville megérik, zabolátlan kölyökzseniből érett író lesz, aki törődik a közönségével. És reméltem, hogy megírja pontosan ezt a könyvet. Persze honnan a bakter ződre festett (öncenzúra)ából tudtam volna, hogy mit akar megírni? Nem tudtam, nem is érdekes, akármit is ír, ha így írja meg, pontosan a nekem megfelelő regény sikeredik belőle. Nem a történet számít, nem a szavak számítanak – hanem az eszme. Az Eszme. Reméltem, hogy Miéville megírja, kiírja az eszmét, amelyben hisz, megírja a marxizmusát.
És féltem, hogy ezt azelőtt teszi meg, mielőtt megérne, beérne mint író.
Félelmeim nem, reményeim beigazolódtak. All hail the great author!
Ez az a könyv, amelyet vártam, attól az írótól, akitől annyit vártam.
Ez a könyv végre szerethető*: a hősei szerethetők, megérinthetők, megtapogathatók – élnek, a történet mélyértelmű, sokrétegű, a szövegben alig található üresjárat, felesleges részlet**, díszítőelem, végre nem azt a célt szolgálja, hogy a szerző zsenialitását fényezze, a fantáziában is alig botlik az olvasó üresjáratba, üres ötletbe, gondolati rokokóba; fegyelmezetten minden a Cél szolgálatában áll. És mert van cél, a szöveg nem esik szét, nem válik önmaga unalmas paródiájává, mint a
Perdido pályaudvar vagy tűnik egészében feleslegesnek, mint
A heg (
The Scar).
Mi is a Cél? Valójában nem tudhatom. Számomra az, hogy az Eszme nem veszett el, nem veszhet el. Elbukhat, letiporhatják (figyelj erre a szóra!), kiirthatják a történelemkönyvekből, de nem veszhet el. Ez a regény az Eszme visszatéréséről szól, az Eszmének állít emléket. A történet és szó szerint.
A cím,
Iron Council, egy másik szocialista sci-fi könyv címére emlékeztet, Jack London
The Iron Heel-ére (magyarul
Vaspata), és a két könyv tartalmában is sok hasonlóságot hozdoz. New Crobuzon urai ugyanolyanok, mint a Vaspata kíméletlen iparmágnásai, ugyanúgy egy lázadást tipornak el mindkét könyvben és hasonlóan függőben marad a második forradalom. Természetesen a történet más, a megoldás más, és a címek is egymás szöges ellentétei: a Vastanács a lázadók reménye, az utópisztikus közösségi társadalom, a Vaspata pedig az iparmágnások kontinensméretű uralmát, az Oligarchiát jelenti.***
A regény cselekménye a
Perdido pályaudvar, végállomás történései után évtizedekkel játszódik. New Crobuzon kapitalizmusa még fejlettebb lesz, elkezdi vasútvonalai terjeszkedését a kontinensen. Az első cselekményszál ekkor indul, az erőltetett indusztrializáció következtében megszületik a Vastanács, mely a kommunisztikus törekvések szimbólumává válik a városban. A második két cselekményszál egyike a Vastanács keresése, megtalálása a közösségi törekvések legelkeseredettebb képviselői által a városon kívül, a másik szál a Párizsi Kommünhöz hasonló felkelés kirobbanása és bukása, a Tanács visszatérése a városban. A háttérben dúl New Crobuzon háborúja egy másik, kevésbé iparosodott, de mágiában jártasabb hatalommal, Tesh-sel.
A cselekményszálak két fő szereplői csoport körül bonyolódnak. A fő szálat, a Tanács megteremtése, majd keresése Judah Low, Ann-Hari és Cutter szerelmi háromszögén keresztül ismerhetjük meg. A másik szál hőse a fiatal radikális, Ori, akinek történetén keresztül a New Crobuzoni Kömmün kitörését követhetjük végig. Ez a szál eszmeileg főként a terror, az öncélú erőszak feleslegességének bizonyítása, de ezen a szálon mutatja meg az író a radikális és mérsékelt közösségi erők közötti különbségeket és hasonlóságokat.
A fő szál nagyságrendekkel bonyolultabb, és több rétegű, nemcsak a nagyobb időtáv, összetettebb, információgazdagabb történések, hanem a szerelmi háromszög nyújtotta plusz motivációk miatt is. Judah neve beszélő név, az ő „árulása” ugyanúgy a mitológia magasságába emeli a Vastanácsot, mint Júdás árulása Jézust. Ebben a pogány evangéliumban tehát a Tanács Jézus, Ann-Hari Mária Magdaléna, Judah Júdás. Cutter számára az evangélista szerepe marad. Mivel Ann-Hari valódi szerelme nem Judah, hanem a Tanács, az Eszme, ahogy Judahnak is, a szerelmi háromszög valamiképpen négyszög, egy élő/élettelen résztvevővel. Égi és földi szerelem keveredik nehezen kibogozhatóan.
A regény tetőpontján Judah „árulása” saját emlékművévé, a remény örök szimbólumává emeli a Vastanácsot, mely nélküle talán meg sem született volna. Mint Júdás, ő is életével fizetett a tettéért.
A regény narrációja sokkal barátságosabb, olvasóközelibb, mint az előzményeké, a lineáris cselekménymenetet a kellő időben töri meg a beékelődött kisregényszerű rész, mely Judah és a Tanács sorsának összefonódását – az első szálat – mutatja be flashback módjára. A szöveg nem tartalmaz annyi „kis színest”, unalmas ötletelést, mint előzményei, mindössze egy helyen találtam benne olyan számomra felesleges, a történet szempontjából érdektelen kalandot – szerencsére aránylag kis terjedelemben –, mely untatott. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ez a regény számomra innovatívabb, egyénibb fantáziát mutat, mint az előzmények. A stílus mindvégig egyenletes, igazodik a szereplőkhöz, és a környezetekhez, a jellemek kiforrottak, jól megragadottak, akinél szükséges (az ifjú Ori) a kellő/a történet által megkívánt, így hiteles változás is érzékelhető. A szereplők motivácói világosak, hitelesek, többnyire mélyek. A dialógusok élők, nem papírszagúak, nem erőltetnek bennfentes humort, felesleges „laza” dumát az olvasóra. (Bár ez Miéville-nek sohasem volt sajátja.)
A szövegben néhol irodalmilag tökéletes részletek lelhetők, melyek líraiságukkal és/vagy szimbolikus erejükkel nagy hatással voltak rám. Az egyik ilyen az esőcseppekbe, mint borostyánba fagyott napfény lírai képe, a másik az a szimbólum, amikor a maga által rakott sínről a Tanács rágördül a város sínhálózatára. Annak ábrázolása, amint egy újonc átesik a tűzkeresztségen, a begyakorolt manőverek és a valóság, az akció múltja, jelene és jövője összemosódnak elméjében, irodalmilag páratlanul erőteljesen megvalósított. Vizuálisan döbbenetes a holttestekből alkotott gólem mozgása. Igen megrázó jelenet, amikor a regény hősei a városból menekülő gépezettel találkoztak: olyan embertelen a helyzet New Crobuzonban, hogy még a gépek is elmenekülnek…
Néhány spekulatív szó Bas Lagról, a regény színteréről, és arról, hogy mi a szösz is ez a könyv valójában? Mi az a weird fiction, melyet Miéville írásművészete reprezentál.
Szubjektív vélemény, de azt hiszem, ezek a regények a science fiction és nem a fantasy alzsánerébe tartoznak. Számomra ezt a szóhasználat, a nevek nagyon is földi eredete bizonyítja leginkább. Judah, Ann, nagyon is földi nevek, a jiddis chaver, chaverim (barát, bajtárs, elvtárs – magyar szlengben haver) a kifejezések, az „
Ecce Jabber!” grafitti, egy szörnyeteg bastardizált latin!!! neve, a
Homo raptor geometridae, a
ghul lény neve földi eredetről tanúskodnak. Mindegy, hogy a világot mágia szövi át, a földi emberek, földi neveikkel leginkább posztapokaliptikus vízióvá teszik a regényeket, mint fantasyvá. Mindegy, hogy a téridő szerkezete esett szét, dimenziók, idősíkok, párhuzamos univerzumok csúsztak egymásba – a kiindulási alap a mi Földünk. Miéville játszik velünk, de ez ezúttal nem bántam.
Nem tudhatom természetesen, hogy a regénynek mi a valódi célja. Ha a cél a marxizmus eszméjének megismertetése egy olyan generációval, mely azt sohasem élte meg, a nyilvánvalóságok ellenére is nem biztos, hogy teljesül. Angolszász területen legalábbis kétséges. Hiányoznak a marxista alapok a fiatal olvasóközönségből. (Nem mintha nálunk meglennének.) Félek, hogy az átlag fiatal olvasó úgy fogja ezt a könyvet olvasni, mint egyszerű fantasyt, sőt értetlenül elfordul tőle. Pedig a másik vélt cél, megőrizni az Eszmét, az emlékét, átmenteni kedvezőbb időkre – ahogy Judah (talán Miéville) mondja:
„A történelem ment tovább. Nem volt megfelelő az idő.” Értve ezt a Vastanácsra, a New Crobuzoni Kommünre, a Kollektívára, de értve ezt a nagy kommunista kísérletekre is. – talán még veszélyeztetettebb az értetlenség által. Hiába mondják a regény utolsó szavai:
„Voltunk, vagyunk, leszünk.” Ha nincs, aki őrizze a lángot, tovább vigye a zászlót, meséljen, akkor az emlékkel meghal a dolog. De lehet, az is a célja, a könyvnek, hogy éppen erre hívja fel a figyelmet. Emlékművekre szükség van.****
Ugye ismerős: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!*****
Jegyzetek:
* A hatvanas ökölszabályom, miszerint, ha a hatvanadik oldalon nem szeretem a könyvet, már nem is fogom, Miéville három köteténél nagyon beigazolódott.
**
Ragadozó ló. Szerencsére csak egyetlen bekezdés erejéig.
*** Természetesen a címen kívül akad párhuzam más alkotásokkal is!
Az idegengyűlölő Új Csévélők (New Quillers) Párt tagjainak „egyenruhája“, a feltűrt nadrág és a keménykalap engem legalalábbis a Kubrick-féle
Gépnarancs Alexének és társainak „egyenruhájára“ emlékeztet.
Amikor először felbukkan, Drogon, a suttogó előttem mindenestül mint King
Dark Towerének mesterlövésze tűnt fel. Később ez a hasonlóság elillan, de az első benyomás ez volt.
Mosolyogtam, amikor azt a megszólítást olvastam egy szónoklat elején:
„Sisters, councilors, comrades!”, mely egyértelműen Antonius sokszor idézett Caesar temetési beszédének parafrázisa. Shakespear is megvolt!
Megragadott, de természetesen nem valódi allúzió a vonatmotívum, hiszen az eredeti célközönségnek valószínűleg nincs tudomása arról, hogy a vonat, a páncélvonat milyen fontos szerepet játszott az orosz-szovjet polgárháborúban. Arról biztosan nincs, hogy milyet a mi Tanácsköztársaságunkban, és hogy napvilágot látott a bolsevizmus idején egy könyv a Tanácsköztársaság harcairól, melynek az volt a címe:
Mennyei páncélvonat.
**** Emlékezzünk meg ehelyt a rencerváltás szobordöntögetőiről!
***** És nehogy mán túl komolyan vegyük magunkat:
A Szovjet Órások Szövetsége órásversenyt hirdet ideológiailag megalapozott időmérők tárgyában. A kakukkos óra kategória harmadik helyezettjének szerkezetéből minden órában kijön a kakukk, és azt kakukkolja: „Lenin! Lenin! Lenin!”. A második helyezett mű kakukkja minden órában kijön, és azt mondja: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”. Az első helyezett órából minden egészkor kijön Lenin, és azt mondja: „Kakukk! Kakukk! Kakukk!”.
