Peter F. Hamilton – Földre hullt sárkány I-II

Nem ez az a könyv, amelyet a borítója alapján megvennék, ha nem ismerem az írót (nem ismertem). Nem azért, mert a grafika gagyi lenne: a maga nemében, zsánerében igenis jó mestermunka. Csak éppen sokat nem mond, vagy inkább túl sokat is. Ha ilyen bőrben találod a könyvet, ilyen címmel, szinte üvölti a szerencsétlen: „Valami lövöldözős interzsáner űrszemét van bennem!”
Szóval, a két kötetben kiadott regényt valójában recenzió-félére kaptam.
Foghatod a fejed, akkor most nem lehet megírni az őszintét?
Meg lehet írni.
Jó könyvnél legalábbis. Ha szar lenne, már nehezebb lenne a dolga az embernek, akkor egyszerűen visszaadnám. Tudom, megfutamodás, de lassan még egy ogre is tanul, a rosszat inkább magamban tartom, és csak a közepesnél jobb könyveket méltatom figyelemre. Ebből nem szükségszerűen következik, hogy amiről nem írok, az szar. Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, lusta vagyok esetleg tényleg szar. A tényleges arányokat találd ki!

A Földre hullt sárkány egészen jó könyv. A cím ellenére nem interzsáner kísérlet, hanem valódi, kőkemény tudományos-fantasztikum, ha úgy tetszik, hard SF. Aki ezt a szöveget űroperának, vagy operettnek, a SW vonalába tartozó kalandhabnak mondja, az vagy hazudik, vagy nem értette meg, vagy el sem olvasta. A sárkány nem a fantasy tűzokádója, hanem a kínai mitológiából ismerthez hasonló idegen, felsőbbrendű értelem.
A klasszikus sci-fikkel összehasonlítva is jó könyv, de még inkább az a kortárs mezőnyben. Hoz mindent, ami a CP forradalma óta beleszervesült a zsánerbe, de letisztulva hozza – elviselhetően és nem tolakodóan. Hoz mindent, amit a Clarke-féle hard SF irányzat a zsánerbe erőltetett, de szélesebb látókörrel és főképpen nem unalmasan hozza. Hozza azt a mélyebb, filozofikus gondolatiságot, amit Herberttel és Banks-szel került a zsánerbe („követőiknél” ez sajnos általában inkább formai, mint tartalmi), de Herbertnél jobban odafigyelve a kisemberre, mint történelemformáló erőre, valamint Banksnál kevesebb és hihetőbb kalandba csomagolva, nem annyira elrugaszkodva a távoli jövőbe. Hozza a Stross és társai transz és poszthumán gondolatiságát, de sokkal átgondoltabban, kevésbé szenzációhajhász módon, próféta-hittérítői öntudat nélkül és egészen más végkövetkeztetésekkel. Kornbluth és Crichton módjára állít fel precíz társadalmi-technológiai víziókat melyekben a szereplőket Bradbury vagy a szovjet sci-fi mély humanizmusával mozgatja.

Hamilton ebben a sok minőségi dimenzió kijelölte térben, úgy tűnik, megtalálta az egyensúlyt: a szöveg sem fejnehéz, sem habkönnyű. Ez nyilvánvalóan gondolat és kaland gondos adagolásának köszönhető. A kalandok nem válnak öncélúvá és önjáróvá, és a gondolat sem. A szerző filozófiáját, társadalmi és technológiai vízióit a főhős, Lawrence Newton, életén, tettein és gondolatain keresztül ismerjük meg, nem tolakszanak explicite, hosszadalmas fejtegetések és leírások formájában az olvasó elé. Sohasem találkozunk azzal az amatőr hibával, hogy a világot a benne élő szereplők magyarázgatják egymásnak, horribile dictu maguknak – vagyis valójában a szerző nekünk. Kalandos-háborús történetet olvasunk, hódítók és hódítottak szemszögéből egyaránt, bár természetesen nem egyforma súllyal elbeszélve. Közben, szinte észrevétlenül, a jövő társadalmaival ismerkedünk meg a szövegbe szervesült módon, a benne élők életén keresztül, a jövő technológiáját használjuk a szereplőkkel együtt megélve, filozófiák és világnézetek ütköznek a szereplők konfliktusaiban. Mindezek a jövőben talán szárba szökő és a mai valóságban gyökerező jelenségek, tények és tendenciák kitűnő és okos extrapolációjából származnak. Sohasem feledve, hogy ennek az extrapolációnak az alapfeltétele, hogy az ember – ember marad. Legalábbis néhány százévnyi időtávlatban. Frappáns válasz ez Stross (Kurzweil) szingularitás vallásának [1] fanatikus fatalizmusára is. Hamilton azt sugallja: a technológiai szingularitás nem létezik. Newtonon keresztül válasz ad a poszthumanizmus bemutatásának kísérletére is: ábrázolni ábrázolhatók a poszthumán lények és társadalmak, de nem megérthetők – egyszerűen, mert már túl vannak az emberen. Semmi közünk egymáshoz.
Hosszú, és küzdelmes fejlődésregény a könyv, a főhősnek húsz évébe és jelentős vérveszteségébe telik, hogy „felnőjön”, megértse, hogy az életben a szerelem a legfontosabb – és a megbocsátás. Krisztus és a házasságtörő nő példázatának furcsa kifordulásaként, Newton akkor ítél, amikor önmaga valójában még bűntelen, de később bűnei halmozódásával már képes megbocsátani.
Képes, mert Hamiltonnál létezik az újrakezdés páratlan lehetősége. Ezért szeretjük a sci-fit nem? A fantasztikus, de hihető történések miatt.

Biztosan lehetne mélyebb könyvet írni, de valójában kinek és minek?

Sajnos a szöveg – talán elkerülhetetlenül – magán viseli a kortárs sci-fi stigmáit is: az üres, sokszor öncélú ötletzuhatagokat és a parttalan, sokszor értelmetlen technoblablát – ez a CP hibája; a nagyon-nagyon-nagyon-nagyszabású történéseket – amely clarke-i örökség; a látványos, jól hangzó, lebilincselő, de sokszor valójában üres filozófiát – Herbert vagy Banks mesteri, bár számomra inkább cél- és parttalan példái nyomán.

Másik "sajnos" a fordítás. Jó közepesnek mondanám, mert többnyire egészen eleven és élvezhető, ha nem súlyosítaná el szinte teljes volumenében a létige otromba, fantáziátlan használata. Annyi volt van ebben a szövegben, hogy elhajtana egy háromfázisú motort! Hasonló súlyú hiányosság, hogy a fordító nem tudott mit kezdeni a technoblablával. Ez egészen tragikus módon jelentkezik a nyolcvanadiktól kezdődő tucatnyi oldalon, ahol a technológiai leírások orgiájában a fordítás stílusa egyszerűen darabokra törik. Sajnos a technoblabla sokszor éppen ott fordul értelmetlenségbe a fordításban, ahol az eredeti szövegben nem is blabla, hanem szilárd, létező terminus technicus. Például a csírasoros mutáció az valójában csíravonalas mutáció, a "szélvédő" az űrsiklón pedig egyszerűen bájos butaság etc. Ettől is nagyobb bánatom a tiniszleng széles begyűrűzése a szövegbe. A „beazonosít”-ra és a „lenyugtat”-ra már szinte fel se kapom a fejem, de a „bebüntet” (megüt értelemben) és a "lenémít" (nem világos adott összefüggésben milyen értelemben [2]) jellegű gyöngyszemek önmagukban is rettenetesek, nemcsak a nyelvi igénytelenség miatt, melyet képviselnek. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben a szleng még csak nem is a saját értelme szerint használódott [3], sőt logikai ellentmondásra vezetett [2]. Az intés egyaránt illeti a fordítót, a szerkesztőt és a kiadót: az irodalmi tevékenységet felelősséggel kell végezni, mert a nyelv, ha nem is azonnal, de visszaüt. Önző módon nem szeretném olyan Magyarországon dédelgetni az unokáimat, amelynek hivatalos nyelvében csak a be és a le igekötő létezik.

Tuan kiadó, 2008-2009., puhafedelű, két kötetben, 364 illetve 399 oldal, fordította: Hoppán Eszter

Jegyzetek:

[1] Csak vallási párhuzamot látok abban az elködösült agyú, erőszakos idehirdetésben, ahogy Ray Kurzweil és követői a szingularitás tanát népszerűsítik. Rendes csaló futurológus módjára aktívan tesznek is azért, hogy a jóslat valóra váljon.
[2] Például "mintha az egész elektromágneses spektrumot lenémították volna". A "lenémítról" önmagában lehetne keresetlen szavakat halmozni, itt azonban a technológia analfabétizmussal keveredve szolgáltat bájos eredményt. A hang mechanikai rezgés. Az elektromágneses spektrum másféle rezgés – az azt figyelő érzékelő maximum megvakul. A rádió viszont, mely az elektromágneses rezgéseket alakítja hanghullámokká – elnémul. Kötve hiszem, hogy az erdetiben szó lenne némításról…
[3] Például "a Bőr rés körüli izmai kezdtek lepusztulni." A lepusztulni bizony egészen mást jelent, mint elpusztulni vagy pusztulni.

Robert Charles Wilson – Tengely

Minden forgásnak van tengelye, így törvényszerű, hogy a Spin*-nek is lett. A kérdés: Kellett-e? Vagy még inkább: Ilyen tengely kellett-e neki?
A Tengely ugyanis – sajnos – nyomába sem ér előzményének, a szerző mintha nem mert volna belépni a kapunk melyet az nyitva hagyott, toporog a küszöbön, és alibi cselekvésekre kényszerül**: alibi történetet alkot, többnyire alibi szereplőkkel és alibi gondolatisággal. Ilyenkor persze az eredetiség *** sem követelmény.
Ami ezt a regényt ment(het)i, az az író kettős tehetsége és írói gyakorlata. Egyrészt írói tehetség, stiláris tehetség, mely a semmit is képes tetszetős köntösbe öltöztetni, másrészt az a ritkább tehetség, mely emberi mikrotörténeteken és mikrohősökön keresztül képes bemutatni kozmikus eseményeket és fordítva, kozmikus méretű események fényében boncol föl mikrohősöket. Az írói rutin pedig képes oda is kaland (izgalom) Potyemkin díszleteit felrajzolni, ahol valójában nincsenek.
Természetesen annak a második fajta tehetségnek akadnak veszélyei is: a mikrohősök és mikrotörténtek mellett a kozmikus esemény is valójában csak lufi pukkanás. Vagy a kozmikus méretű esemény mellett annyira eltörpülnek a történet és a hősök, hogy észre sem vesszük őket.
Ezek a veszélyek ennél szövegnél be is igazolódtak, az eredmény unalmas könyv lett annyira unalmas, hogy amint befejeztem, már el is felejtettem, pedig a Spin* és a magyarul még meg nem jelent Kronolitok máig elevenen élő nyomot hagytak bennem – Wilson képes másfélét, sokkal jobbat írni. Unalmas lett, mert a törpe történet önmagában unalmas, és magához törpíti az eredetileg sem – mert a mikrotörténettel és mikrohősökkel próbálja megragadni – túlságosan közelről ábrázolt kozmikus eseményt. A kozmikus esemény, melyet ráadásul hatalmas, és szinte mindenható idegen értelem vált ki és irányít, mondvacsinált és nem túlságosan eredeti*** magyarázatot kap – így még a gondolati izgalom is hiányzik a regényből. Ha gúnyolódni akarnék, írhatnám: teljes siker, ha már egyszer unalmas könyvet ír az ember, legyen az igazán unalmas.
Pedig nem indult rosszul, a genetikailag manipuláló szekta, a kommunikáció lehetősége az időgubót létrehozó értelemmel, kvázi halhatatlanná váló emberek herberti intellektuális és valódi kalandokat ígértek. Aztán az egészből nem lett semmi. Pedig még a titokzatos, manipulatív földi génrendőrség is felbukkan, és motoz a háttérben., hogy beépített izgalom se hiányozzon Aztán vajúdtak egy nagyot, egy végsőt a hegyek, és a szöveg nyúlóssá váló kulimászában megszületik a csapzott, ványadt kisegér.
A regény szereplőivel nem az a baj, hogy a szerző elmulasztott életet lehelni beléjük, inkább az a baj, hogy “nincsenek ott”, mintha nem csak a történet színhelyein nem szeretnének ott lenni, hanem egyáltalán, köszönik szépen, de nem akarnak ebben a valamiben részt venni. El is szürkülnek rendesen, talán a Spinből maradt egyetlen szereplőt, az ápolónőt kivéve. Ő azonban kevés volt ahhoz, hogy egyedül elvigye hátán a regényt.
A szövegből amerikai nyugdíjasotthon légköre árad: a páratlan lehetőséggel, melyet a bolygók láncolatát összekötő kapuk jelentenek, nemigen él senki. Sem a szerző, sem világának lakosai. Mintha a hirtelen, egy generáció alatt szellemileg öreggé vált (miért?) emberiséget a regény hőseihez hasonlóan nem érdekelné semmi. Nehezen hihető, de ha az író szándéka az volt, hogy ezt a kiégettséget ábrázolja, akkor megint csak teljes, ámbár tökéletesen felesleges irodalmi sikert tudhat maga mögött. Ennek a kiégésnek a hátterét, okát, motivációját ugyanis nem találtam szövegben.

Galaktika-Metropolis Media Group, 2008., puhafedelű, 325 oldal, Fordította Sohár Anikó

Jegyzetek:

* Perdületnek, azért se írom le a törzsszövegben tényleges magyar címét, a Pörgést.
** Gyanakvó, romlott és irigy ogre-lelkem szemei előtt a filmjogok (és bevételek) lebegtek, és ha összejön, a világokat összekötő kapukon keresztül a Csillagkapu sorozathoz hasonló valami. Legalább hat szezon. Melyek epizódjait lehetőleg nem neki kell kiizzadnia, hanem csupán tanácsadóként dolgozik azokban. Finom lehet, mi?
*** Clarke valószínűleg elégedett lehet: szelleme olyannyira átszőtte a kortárs sci-fit, hogy talán nem is fogunk megszabadulni tőle. Mert ez a szellem pusztító. Több okból is.
Egyrészt, a Clarke-i szellem követői számára, mert az a szellem a szélhámosság szelleme, aki Clarke nyomában jár, fantomokkal küzd. Clarke ugyanis maga sem volt képes mit kezdeni nagyszabású történeteivel: bármelyik szövegében térjenek is vissza az emberiséget buzeráló, szinte elképzelhetetlen asztrotechnológiát uraló, istenszerű idegenek, az író valójában mindig adós marad a válaszokkal, a végeredmény hatalmas füst és halk pukkanás. Csalódik, aki erre a pályára kényszeríti magát, mert Clarke-hoz hasonló végeredményre jut, és hozzá hasonló szélhámosságra kényszerül.
Másrészt pusztító a zsáner számára, mert erre a szélhámosságra alapulva a Clarke kozmikus méretű Potyemkin falvaival versengő szerzők egymást túllicitálva nyomják a szövegekbe a túlságosan nagyszabású eseményeket, (kis)emberi hősöket szembeállítva velük, akik törvényszerűen elbuknak így vagy úgy (vagy valóságosan, vagy a végén egyedül maradván, szembesülve a nagy semmivel, a tudatlansággal), mindenestre ezek a szerzők az atyamesterükhöz hasonlóan adósok maradnak a válaszokkal.
Harmadrészt, ez az asztrotechnológiai dömping félrevezeti az olvasót, azt sugalmazván, az az igazi sci-fi, melyben legalább egy egész bolygóval történik valami, így a közönség hamarosan fanyalogva tekint az ennél kisebb körben mozgó történetekre.
Negyedszer, a szerzők felismerik ezt a kedvező olvasói fogadtatást, és még inkább a lufi fújására törekszenek. És vissza is értünk az elejére: a szélhámos, nevéből adódóan inkább csak lóg, de nem húz előre.

Kim Stanley Robinson – A só és a rizs évei

Nem igazán ismer(t)em Robinson munkáit, néhány novellát csak; a Möbius féle Vörös Marsról szerencsétlenül lemaradtam, mostanában igyekszem pótolni; de ez az első nagy találkozás mély nyomot hagyott bennem. Nagyon kellett már, hogy a hazai sci-fi kiadásban ilyen mélységű mű is napvilágot lásson!

Ez a regény/esszéregény valójában talán nem is tudományos-fantasztikus mű. Ha a történetbe kihagyhatatlanul beszőtt természetfölötti (ezoterikus/lélekvándorlási) szálat el is hagyhatnánk, a megmaradó alternatív történelemi művet sem szokás manapság a sci-fihez sorolni [1]. Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: “A vörös hímoroszlán”. Amivel valójában nem mondanék semmit, vájtfülűek azonban biztosan érzik az utalást Szepes Mária művére: Robinson szövege mintha a magyar írónő regényére válaszolna – a lélekvándorlás témájára adna férfi választ.
A központi téma ugyanis a lélekvándorlás eszméje, az a feltételezés, hogy az újra és újra világba születő lelkek alacsonyabb vagy magasabb létbe kerülve valami távoli, nagy cél elérésére szenvedik végig számtalanszor a földi létet. Robinson világosan kitűzi ezt a célt, mely tulajdonképpen kettős: az emberi szellem fölemelkedésén keresztül elérni, hogy a Földön szűnjön meg az értelmes lények közötti igazságtalanság. Robinson alternatív Földjén a követésre kiválasztott lelkek – az általában inkább pesszimista sci-fiben meglehetősen szokatlanul – elérni látszanak ezt az utópisztikus célt. Csak suttogva merem kimondani: a kommunizmust. Meg vagy lepve, mi? Ezt az állítást explicit módon a szöveg alapján bizonyítani persze nem lehet, de a végeredmény, melynek küszöbén az író magukra hagyja hőseit, eléggé egyértelmű. Ezt a “vádat” támasztja alá a marxizmus klasszikus voluntarista szemlétének tettenérése a szöveg egészében: miként lehetne másképpen értelmezni a lélekvándorlási folyamatban az ember alatti létezéseket, melyek vakon, állati módon szolgálják a végső, de nagyon is emberi célt.
A természetfölötti szál végső buktatóját ugyanis ügyesen elkerülte az író, azzal az egyszerű fogással, hogy a kellő ponton hagyta abba könyvet, így mentesült a “És mi van azután?” kérdésre adandó (bár szerintem nem adható) válasz alól. Robinsontól legalábbis nem fogjuk megtudni, hogy mi történik a lélekkel, ha eléri a célt, ha az emberiség egésze harmonikusan, igazságosan, teljes életet él végre. Leáll a lélekvándorlás? Nem születik több gyerek? Istenné válunk? Az író ügyesen elkerülte azt is, hogy igazán alacsonyrendű létezésbe küldje megfigyelt lelkeit, pedig kíváncsi lettem volna, mit kezd a témával… Hogyan érvényesül az igazságtalanság/ igazságosság eszméje az ásványi létezésben? Hogyan szabadul ki a lélek egy hegy mélyére temetett kristályból?

A regény alternatív történelmi szála számomra sokkal izgalmasabb, mint a természetfölötti cöncögés. Robinson merészen és eredeti módon, következetes logikával építi fel történelmét abból a hajmeresztő alapfeltevésből kiindulva, hogy az európai kereszténység az akadálya a kívánatos harmóniának, tehát ha azt kiiktatjuk, hosszú távon minden jobb lesz. Bár a való világ tényei hajlamosítanak azt hinni, hogy ennek a jelenlegi rakás szarnak a kizárólagos oka az európai zsidó-keresztény kapitalizmusfelfogás, véleményem szerint ez csak a regény gondolatkísérletének erejéig elfogadható alapfeltevés. Végeredményben Robinson a kereszténységhez hasonlóan egyaránt elveti a kínai típusú vallás- és világfelfogást és az iszlámot, kettejük szintézisével egyetemben. Megoldásként az amerikai törzsszövetségi kultúrák társadalmi rendszerét kínálja [2], bár a szöveg nyilvános beismerése annak, hogy a fentebb említett civilizációk beavatkozása nélkül a hodinószóni kultúra sehová sem jutott volna [3].

A szövegből úgy tűnik, hogy Robinson számára a világ egyik legfőbb igazságtalansága az, ami a patriarchális rendszerekben a nőkkel történik, és a megoldást a világ inkább női irányításában sejti. Ezzel a gondolattal nem lenne baj, ha nem tudnánk, hogy a másik fél is el tudja követni ugyanazokat az ocsmány hibákat ha kizárólagos helyzetbe kerül, és nyilvánvalóan másmilyen, de valószínűleg ugyanolyan ocsmány hibákra is képes, mint a férfi világ. Valahogy nem értem, hogy miért az inga kilendüléseiben és nem a nyugvópontra csillapításban látja általában mindenki [6] a megoldást. Az említett feminista áthallás ellenére a szövegből fájdalmasan hiányzik a szerelem, különösen annak testi oldala. Mintha nem is létezne ilyesmi. Ebből a szempontból is lehet azt állítani, hogy a regény a Vörös oroszlán férfi ellentéte.

A civilizáció és a lélekvándorlás állomásait Robinson a megfigyelt lelkek reinkarnált életeinek apró történeteivel szemlélteti. Hiányoznak a nagyszabású kalandok, de ez a hétköznapiság inkább erénye, mint hiányossága a könyvnek. A mondanivaló általában könnyen áldozatul esik a kalandoknak, nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt – Robinson meg sem próbálta, inkább biztosra ment a mikromágiával. Egyetlen kivételes esetben a kalandok nagyobb szabásúra sikerültek, érdekes módon éppen a regény irodalmi tetőpontján, az alternatív Világháború ábrázolásában, ahol a valóság és a bardó (az újjászületés előtt a lelkek várakozó helye) pokla összecsúszik. Ez az alig több mint két tucat oldal, az Aszurák háborúja című fejezet, irodalmi csúcsteljesítmény. Az ember beleborzong, ha elképzeli, az egész könyv lehetett volna ilyen…
Valójában azonban a könyv többi része nem haladja meg Zsoldos Péter Távoli tűzének színvonalát, sőt bizonyos estekben, amikor az író explicit fejtegetésekbe bocsátkozik, vékonyítván a szöveg irodalmiságát és vaskosítván az esszéregény jelleget, gyengébb is annál. Ez azonban, szerencsére, összesen, ha három oldalt kitesz a hatszázból.

A szöveg szép, fegyelmezett fordítást, és gondos szerkesztést kapott – pontosan azt, amit egy mestermű megérdemel. Köszönet érte a fordítónak, Uram Tamásnak és a szerkesztőnek, Hajdú Évának!

Kis hiányosságnak érzem, hogy a térképekről nem tüntették el az eredeti angol földrajzi neveket. Manapság ez nem jelent problémát egy grafikusnak. Halvány érzés, hogy az idegen nevek átírása sem elég következetes a szövegben, mivel azonban e téren igen nagy a katymasz a mai Magyarországon, nem várható el, hogy éppen ez a könyv legyen ebben úttörő.

Olvassa el mindenki!

Metropolis Média, Metropolis Könyvek, 2009., puhafedelű, 603 oldal

Jegyzetek:

[1] Saját fantasztikum és tudományos fantasztikus definícióm szerint mindenképpen idetartozik, a történet racionális keretét a Föld, a földi természeti viszonyok adják, a kiinduláson (és a lélekvándorlásos ezotérián) kívül ez a vonulat semmiféle fantasztikus elemet nem tartalmaz többé, a jelen racionalitásának logikája szerint építi fel a világot, arra a tágabb fantasztikumnak, a természetfölöttinek nincs közvetlen befolyása, nem jelentkezik benne mágiaként, etc.
[2] Hadd dübörögjek együtt a nagy íróval! (A különbség nyilvánvaló: amiből Robinson hatszáz oldalt írt, az nekem harminc sorba, ha került…) A Galaktikában megjelent India alkirálya című novellám egy kicsit történelem alternatíváiba is beleártja magát, és ha abban elolvasod a szimulációs részt Amerika felemelkedéséről, valami hasonlót találsz. Bár Robinson nem tartotta annyira az inka civilizációt, mint szerénységem…
[3] Ez letagadhatatlan tény. Ha egyszer jársz a Washingtoni Indián Múzeumban, mely a világ egyik legizgalmasabb múzeumépületében a világ egyik legunalmasabb és semmitmondóbb kiállítását hozza össze [4], az tapasztalhatja, hogy

1. az észak amerikai indiánok kőkorszaki szinten éltek
2. semmi közük nem volt az állattenyésztéshez vagy a növénytermesztéshez, de nem is igen akarták, hogy legyen
3. harmóniájuk a természettel csupán mítosz – művészetüket szemlélve arra következtethet az ember, hogy egyszerűen csak rettegtek a természettől [5]; a kaliforniai indiánok pedig a nagy harmóniában rendszeresen felégették az erdőket, tudván, hogy az erdőtűz az általuk valamiért kedvelt sequoyának kedvez…

[4] Az amerikai múzeumok hihetetlenül hatékony és ötletes látványkínáló profizmusát ismerve nem lehet véletlen. Nem is az. Egyrészt nem is az amerikai indiánokat mutatja be, hanem a fehér ember rossz lelkiismeretének állít emléket, másrészt a berendezés áldozatául esett az azóta már bukott koncepciónak, hogy a múzeumban a múzeumi tárgyakat számítógépen nézze meg a látogató. Grrrr.
[5] Az eszkimók művészeti alkotásai kivételesek, nem tükrözik ezt a rettegést. Valószínűleg amiatt, mert náluk a természet már annyira ellenséges, hogy csak röhögve lehet szembenézni vele…
[6] Például Slonczewski jóasszony, mondjuk az Elizium lányában.

Robert Charles Wilson – Bioszféra

Azt hiszem, a fantasztikus írók többsége alfelét sűrűn a talajhoz csapkodhatná, ha ilyen szöveggel jönne ki elsőre, mint Wilson a Bioszférával.
Számomra ugyanis, aki csak későbbi munkáit ismeri, olyan a Bioszféra, mint egy első könyv, nagyon sok gyengeséggel, melyek bár könnyen korrigálhatók lettek volna, és az író késői munkáiban nem is kerülnek többé elő, mégiscsak a szövegben maradtak, sőt a szöveg szövete maga is tartalmaz korrigálhatatlan – mert koncepcióbeli – gyengeségeket.

A legfontosabb, hogy a történetben magában semmi eredeti nincsen. Jó sokszor és sokan megírták már az indusztrializált földi civilizáció és az idegen bioszféra összeütközését (pl. Szélesi A beavatás szertartásában). Azzal a végkifejlettel is (vagy annak az epizódnak a leírásával), hogy a föld éppen veszít, és az idegen bioszféra elpusztítja képviselőit. Eredetiséget talán a részletekben találunk, a vállalatbirodalmak leírásában, abban a számomra tökéletesen valószínűtlen ötletben, hogy a kvantumösszefonódás mikrobiális biológiai rendszerben megvalósítható (itt maga a szerző bizonytalankodása, hitetlenkedése is tetten érhető, mert a végére – forradalmi ötleteinél már szinte megszokott, érthetetlen szokásához híven – Wilson most is “elgyávul“, nem tudható, hogy a bio-kvantumkommunikáció valóság, vagy a szereplők hallucinációja), ilyesmik. A többi, a szervezet genetikai átalakítása az idegen bioszférához, kvantumösszefonódásos gépi kommunikáció, hormonális implantok által befolyásolt tudat, vak, érzéketlen, profit és hataloméhes patriarchális és félfeudális vállatbirodalmak, manager zsoldosok, rabszolga-beosztottak – a poszt cyberpunk sci-fi szinte kötelező vándormotívumai.

A történetet nehezen magyarázható peremfeltételek fojtogatják. A kvantumösszefonódás-kapcsolat sávszélességének nevetséges keskenysége például megmagyarázhatatlan, és megmagyarázatlan. Ugyanez áll a nanoösszeszerelő robottechnológia korlátlan lehetőségeinek ki nem használására – ezzel a technológiával az Ízisz élővilága egyszerűen nem okozhatna gondot, mégsem használják a bolygó felszínén.

A lagymatag történet a szereplőkön is megbosszulja magát. A könyvnek nincsen igazi főhőse, a szereplők pályája, sorsa nagyon nagy valószínűséggel leírható vagy csupán sodródnak össze és vissza, jellemük nincs, vagy sablonos, esetleg extrém módon perdeterminált, mindenképpen árnyalatok nélküli és sajnos kifejtetlen. Számomra a Bioszféra biológiai nonszenszeitől nagyságrendekkel izgalmasabb lett volna az otthon maradt Földről olvasni, az egyetlen főszereplőnek tekinthető valaki, a genetikailag átalakított Zoe gyermekségének és ifjúságának bemutatása a disztópikus Földön olyan potenciált tartogat, mely O.S. Card Végjátékához mérhető művet eredményezhetne. De ez elmaradt, a helyébe pedig elvarratlan szálak, bábként mozgatott szereplők és cselekmény került.
Zoe Theo nevű pártfogójának a szerepe például, de főképpen feltűnése az Íziszen és ténykedése egyszerűen végig a levegőben lóg, olyan, mintha az író eredetileg sokkal nagyobb szerepet szánt volna neki, azután feladta. A szöveg egészében találhatók egyébként ilyen homályos, csonkoltnak, félbemaradtnak tűnő részek, mintha utólag nagy blokkokat törölt volna valaki a szövegből. Lehet, hogy egy valamikori elhibázott szerkesztési koncepció hibájául róható fel a végeredmény. A szöveg végül nem is jut semmire, szinte érzem a megkönnyebbülést, ahogy az író vigyorogva lemészárol mindenkit, így megszabadulva annak terhétől, hogy megválaszolja saját kérdéseit.

Biokémikus énem számára rendkívül problémás az íziszi élet “virulenciája” is. Ez az élet, úgy tűnik, szén – fehérje és DNS – alapú és kíméletlen mikrobiális vehemenciával zabál föl mindent, amely valamennyire is kompatibilis vele kémiailag. Ez a mikrobiális élet hihetetlenül alkalmazkodóképes, sejtes elemei kémiailag is (az “is” kifejtését lásd később), közvetlenül kommunikálnak mikrotubulusaik [1] révén. Rendszer szinten viszont mindez azt jelenti, hogy, ilyen mikrobiális környezetben az Íriszen a magasabbrendű szervezetek kialakulásának a valószínűsége nulla. Ezek a mikróbák minden szerves anyagot fölfalnának: nem képzelhető el ilyen virulencia mellett olyan gyors reagálású immunrendszer, mely képes lenne megakadályozni akár a legkisebb fertőzést is. Az író érzi ezt, és megpróbálta a bolygószintű spiritualitás kvantumfizikai tételezésével magyarázatot adni a mikróbák “saját”, íziszi iránti önmérsékletére. Azonban, mint mondtam, ez a magyarázat lebegtetve marad, sőt hallucinációvá alakul, az epilógusban már nyoma sincsen, így nem tölti el racionalizáló feladatát, a kvantumkommunikáció sávszélességével, és a nanotechnológia ki nem használásával együtt az Ízisz vad biológiája is a “hidd el nekem, én vagyok az író” kétes és harmatgyenge [2] racionalizáló módszer része maradt.

Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjam az illetékesek figyelmét arra, hogy a szöveg még a GFK könyveknél megszokott hibaszázaléknál is jóval magasabb ilyen mutatóval “büszkélkedik“. A szöveg gondozása botrányos! Megkockáztatom, hogy az összes eddigi GFK könyvben nincs annyi szedési hiba, mint ebben az egyben…

Mindennek ellenére, ha az ún. hard sci-fi rajongója vagy, nem hagyhatod ki a könyvet. Ha érdekel egy írói tehetség fejlődése, a fejlődés állomásai, hogyan jutott el Wilson a Bioszférától a zseniális Pörgésig, mindenképpen érdemes elolvasni. Talán a magyar könyvkiadás egyszer bemutatja a másik közbenső állomást, a Kronolitikat és a Bioszférát megelőző műveket is.

Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 237 oldal. Fordította Tamás Dénes.

Jegyzetek:
[1] Zseniális megsejtés Wilson részéről! Azt, hogy az immunrendszer sejtjei mikrotubulusokon keresztül kémiai kommunikációt folytatnak egymással, valamikor 2005 táján bizonyították és publikálták először.
[2] Sci-fi író és olvasó között az “én elszórakoztatlak/elgondolkodtatlak, te elhiszed, amit írok” megegyezés csak akkor marad érvényben, ha az író nem szélhámoskodik túl sokat. Az író becsszavával csak akkor racionalizálhatók a történet keretei, ha nem túlságosan sokszor vagy kizárólagosan adja becsületszavát. Illik törekedni arra, hogy a keret minél nagyobb hányada, lehetőleg egésze racionalizálódjék, így elkerülhető a hitelvesztés, az az állapot, amikor az olvasó már felismeri, és esetleg megkérdőjelezi a mesterséges kereteket.

Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) – A beavatás szertartása

Sokan tudják, hogy szeretem Szélesit, hogy feltöltődni járok a társaságába, mert Sanyi, a többséggel ellentétben – él [1]. Valami olyasféle életet, amelyet egy írónak élnie kellene, ha éppen nem Alsó Merániában tengetnénk a tengetnivalót [2]. De nem szeretem, ki nem állhatom Anthony Sheenardot, sem az írót, sem a regényeit [3]. Sőt, kifejezetten dühítenek, az Excalibur keresése után föl is hagytam velük.
Ezt a könyvet szerencsére Szélesi Sándor írta, Sheenard csak jóval kisebb betűvel húzza meg magát a címlapon, azt nem állhatván meg, hogy oda ne pofátlankodjon, de igazából – szerencsére – nem sokat szólt bele a könyvbe.

Nem kezdődik szerencsésen [4] a regény: tizenkilencedik századi módon tájleírás indítja (lásd még: “Ég a napmelegtől a kopár sík szarja…”), melyre ráadásul – ha úgy teszik – az író nem is fordított túlságos gondot, hanyag iparos munkának tűnik inkább. Farnehéz a hemzsegő létigéktől és a felesleges határozatlan névelőktől, egyáltalán, némelyik mondat merénylet a magyar nyelv ellen... Szerencsére nem tart sokáig, és többé nem is tér vissza ennyire tolakodó módon semmiféle leírás, hanem MESÉBE fordul, és a MESE ömlik tovább. A MESE, melyben nincsen semmiféle forradalmi, semmi szenzációhajhász, semmi stílusbravúr, semmi irodalmi nyelv/tudományos-fantasztikus témamegújítási düh. A mesélés kényszerét érhetjük tetten csupán, melynek minden író számára elsődleges hajtóerőnek kellene lennie. A fentiek hiányától és a mese dominanciájától a szöveg továbbra is tizenkilencedik századi marad, de a legjobb értelemben: Mikszáthhoz lehetne hasonlítani ezt az anekdotikus mesélést, nem Jókaihoz, mert – ebből a szövegből legalábbis – hiányzik Jókai igazságosztó dühe (lásd később), csak Mikszáth csendes, ironikus rosszallása olvasható ki belőle a világ folyása fölött.

A mese tulajdonképpen egyszerű és szinte örök: a harmóniában élő, a világ fősodrától elszakadt mikroközösség – jelen esetben egészen mikro: az idegen bolygón rekedt apa és fia – szembekerül az azt újara felfedező, erőszakos civilizációval. A felbukkanó harmadik erő, mely igazságot szokott tenni az ilyen helyzetekben is régi megoldása ennek fajta történetnek. Mivel sci-fiben vagyunk, könnyen kitalálható, hogy ez a harmadik fél az “Idegen”, mely természetesen felsőbbrendű az emberi civilizációnál. Azt mondhatnád, ez annyira egyszerű, és annyiszor feldolgozott cselekményváz, hogy teljesen felesleges volt megírni.
Nos, ez általában igaz. A régi témák újrafeldolgozása azonban évezredes irodalmi gyakorlat, egy Shakespeare Vilmos nevezetű angol illető például ezt egészen tökélyre vitte. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Shakespeare drámát tartasz a kezedben, ha Szélesi regényét olvasod, mindössze azt jelzem, hogy, hogy a téma-újrafeldolgozás igazolható, bár jobbára egyetlen aktussal: ha az újrafeldolgozás hozzáad valamit a témához. Itt ez történt. Szélesi az apa alakjában önmagát adta a meséhez, saját vágyait, világképét, etc. és ettől az apa jelleme szikrázik, él, minden szavát, tettét elhiszed – akár meg is szeretheted. A fiú ábrázolása már nem ennyire tökéletes: idealizált alakkal álunk szemben, így nem is lehet az. A többi jellem inkább sematikus, kiszámítható – sajnos. Több írói rutint látok bennük, mint valóságot. Nincsenek árnyalataik, motivációik egysíkúak. Erős párhuzamban állnak R. Ch. Wilson nemrégiben megjelent Bioszféra című regényének jellemeivel. Talán nem véletlen: sok hasonlóság kimutatható a két regény alapkonfliktusában, bár Wilson művében az emberi civilizációval nem emberi harmónia kerül szembe, hanem maga az “Idegen”. Az emberi civilizáció azonban mindkettőben vak, profitéhes óriáscégek uralta zsoldoscivilizáció, így ez a jellem-egysíkúság valójában talán menthető is lehet.
A következő párhuzam a két regény között az idegen bolygó természeti környezetének “értelmes”, mindenesetre spirituális volta és a biológiai ad absurdum két végpontjára helyezett ábrázolása: Wilson Íziszén a biológia annyira virulens, hogy felfalja a földi életet, Szélesi Endemije annyira szelíd, kompatibilis a földi élővilággal, hogy tökéletesen egymásba olvaszthatók. Ez a harmónia, mivel jelen tudásunk szerint a valószínűsége a nullához közelít, esetleg mélyebb magyarázatra szorulna [5].
Ez a biológiai hiteltelenség A beavatás szertartásában még tovább mélyülne, ha a könyvet színtiszta sci-finek fognánk föl. Színre lép ugyanis a bolygó spiritualizmusa, (mely Wilsonnál talán nem is létezik, talán csak hallucináció, de mindenesetre legalább kvantumfizikai kísérlet történik a racionalizálására), melyre semmiféle magyarázatot nem kapunk – bár a szöveg véleményem szerint ebben az esetben nem is igényli. A regényt ugyanis valójában a mágikus realizmus sajátos vonulatához sorolom: a nem a Földön, nem a mi időkereteinkben játszódó MR történetekhez. Gondoljunk Bradbury Marsbéli krónikákjaira! Szélesi utóbbi írásait ez a fajta tematika egyre inkább és egyre tisztábban (lásd Láthatatlan város) jellemzi – Hál’ Istennek! –, megkockáztatom, egész írói munkássága erre a tematikára épül.

Visszatérve a regényhez és a magyar klasszikusokhoz: Jókai regényeiben egyértelmű, hogy az író kinek, milyen eszmének az oldalán áll. A beavatás szertartásában sem a narrátor-író, sem főszeplő énje, sem a cselekmény végkicsengése nem foglal egyértelműen állást sem az ábrázolt emberi civilizáció (a mai globalizált világ végállapota), sem az Endemi vak spiritualizmusa mellett vagy ellenében. Úgy tűnik David Whist mindkettőt egyformán elutasítja – viszont nem mutat valódi harmadik utat. Annyiban viszont jókaii a regény, hogy a nagy mesemondóhoz hasonlóan a szöveg nem tud mit kezdeni a női alakokkal [6], a kiinduló helyzet idilli világa éppen attól idilli, hogy hiányzik belőle a nő, apa és fia ideális kapcsolatát ragadja meg, melyből az anya, mint zavaró elem teljesen kizárt, a később felbukkanó nőalakok inkább csak női formában megjelenő bábok.

A regény nyelvezete világos, modern, az – igaz, szerencsére ritkán – beszivárgó tiniszlenges nyelvi divatfordulatok ellenére is üdítő és olvasmányos, vezeti az olvasót és könnyen átélhetővé teszi a szöveget. Az egyetlen nyelvi hibának az Endemi fajai nevének magyarosítást tartom. Nincs ugyanis semmiféle utalás arra, hogy a Whist házaspár bármelyik tagjának magyar gyökerei lennének, így például a “pendely“, mint fajnév tökéletesen indokolatlan, és a belőle készült étel, a “pendelypüré” inkább olcsó szellemeskedés, mint nyelvi lelemény, mivel a pendely már a mai magyarban is igen ritkán használatos, valószínűtlen tehát, hogy a Huszonsokadik században még bárki használná. [7].

Ha már a főhős biológus-genetikus, nem ártott volna mélyebb konzultációkat folytatni szakemberrel. Példának okáért ugyanis “A géntérkép elkészítése” NEM művészet, hanem a molekuláris genetika egyik legaljább favágómunkája. Már ha a géntérkép szón ugyanazt értjük, de tudományos-fantasztikus műről, legalábbis mágikus REALISTA műről lévén szó, ugyanazt kellene értenünk.

Üdítő a hibáktól hemzsegő GFK könyvek sorozatában, hogy – valószínűleg a gondosabb szerkesztés okán – elütést, hibát elvétve találhatsz benne.

Ajánlom a könyvet különösen a sci-fi Bradbury-féle vonulata szerelmeseinek és a mágikus realizmus kedvelőinek, de más sem igen fog nagyot csalódni.

Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 278 oldal

Jegyezetek:

[1] Hogy boldog-e valójában ez az élet, azt nem tudhatom, de teljességre törekvő, alkotó élet, melynek eredménye kisugárzik (rám legalábbis – önzo ogre vagyok). Természetesen jár hozzá egyfajta attitűd is (a NAGY Író, közéletszervező, etc.), mely sokakat erőteljesen taszít, de ezek véleményem szerint csupán maszkok és pózok. Aki mögöttük van, az író és amögött az ember – az egészen más. Kiderül jelen recenzió tárgyából.
[2] Ezen a kotraszelektált trágyakupacon írásból megélni csak keveseknek adatott meg. Szélesi vállalta, hogy ebből él, még úgy is, hogy valójában nincs a brancsban. Az külön tiszteletreméltó, hogy – egyelőre legalábbis – sem a nemerei, sem a lőrincz lászlói utat (kompromisszumokat) nem választotta.
[3] Az írói módszer dühít, miszerint előásunk a könyvtárból mindenféle információt egy lehetőleg egzotikus kultúráról, majd meglehetősen sematikus kalandtörténetbe öltöztetve mindezt az olvasóra zúdítjuk, hogy a fejét kapkodva csodálja az író műveltségét, tájékozottságát, ötletességét, etc. Sok más kortárs szerző műve mellett Kim Stanley Robinson A só és a rizs évei is így indul például (bár hamar felülemelkedik saját magán), tehát a módszer divatos, és nyilván sokféle szempontból igazolható a létjogosultsága. Engem bosszant, dühít, és az olvasó átverésének érzem. Vagy csak egyszerűen irigy, buta ogre vagyok, aki nem olyan nagy, művelt, tájékozott és ötletes…
[4] Szemben a sci-fi és általában a fantasztikum modern vonulatával, miszerint “Csapjunk a közepébe!” Meg kell vallani azonban, ez sok olvasót idegesít, de valamiért mégsem igen csináljuk manapság másképpen…
[5] Valahogy úgy, amint azt Niven teszi az Ismert Űr világában.
[6] Sanyit és Shenardot ismerve ez fölöttébb különös. Szándékosnak gondolom.
[7] Hadd szellemeskedjek én is olcsón! Fel lehetett volna tüntetni az angol megfelelő magyarosításának, a pendelypürét például a chemise és mash, nagyjából a pendely és a püré szavakból alkotott chemash fordításának.