Michael Crichton – A következő

Egy író hattyúdala [1].
De biztosan nem annak szánta. Kissé hirtelen és korán halt meg, a valódi hattyúdal elmaradt, ezzel kell beérni. Azt írtam a blogon, az évtized legfontosabb könyve. Sajnos nem a legjobb. Egy átlagos Crichton írás, a valóságot és a fikciót összemosó dokumentumokkal és áldokumentumokkal, kiszámítható cselekménnyel, nem túlságosan kidolgozott, de kiválóan illusztrált jellemekkel, világos technológia-víziókkal és a tudományt a szokásos crichtoni szkeptikus/pesszimista megközelítésben bemutató háttérrel.

Nem a legjobb regénye, de – talán az életművében is – a legfontosabb. Arra próbál rámutatni – mint tulajdonképpen minden művében –, hogy a közvélemény által olyannyira hitelesnek tartott tudomány körül bajok vannak. És a bajok éppen a hitelesség és a megbízhatóság terén jelentkeznek, magyarán: a tudomány erkölcsi deficittől szenved. Megpróbálja meggyőzni az amerikai [2] olvasót arról, hogy a biotechnológiai ipar és kutatások törvényi háttere ködös, elavult – és veszélyes. Talán bízik abban, hogy olvasói között törvényhozók is akadnak, akik felfigyelnek a könyvben ad absurdum elvitt visszás helyzetekre, és lépéseket tesznek az ügyben. A kötet végi függelékben kísérletet tesz arra, hogy megmutassa azokat a jogi/szabályozási hibákat, melyek számlájára írható a kialakult/kialakulóban lévő, igen könnyen kaffkai szituációkat teremtő helyzet.

Mert valóban kaffkai szituációkba kerülnek a regény laza történetszálak mentén mozgó hősei: az emberek előbb a tőlük származó sejtvonalak fölött veszítik el minden jogukat, majd prédájává válnak az azt bitorló biotech cégnek, mivel az már a testükben lévő sejteket is magáénak tekinti; a molekuláris genetikus képtelen ráébredni, hogy egy ember-csimpánz transzgenikus lény apja; Gerald, az emberi transzgéneket hordozó afrikai szürkepapagáj [3] mindenkit őrületbe kerget közlékenységével és jágói intrikáival; úgynevezett génterápiás beavatkozások miatt hullanak a népek, mint a legyek; fejvadászok hajszolják az értékes genetikai anyagot hordozó egyéneket. És persze a szőkék kihalnak pár száz éven belül. Vagy nem? De a neandervölgyiek biztosan. Akik szőkék voltak. Vagy nem? A könyv erénye az a nem mindig finom, ironikus humor, amely Crichtonnál nagyon ritkán kerül ennyire előtérbe. Úgy teszik, az utolsó éveiben már-már monomániává vált tudománykritikáját ebben könyvben élte ki, és teljesen szabadjára engedte az iróniáját – bohóctréfára hajaznak a könyv egyes helyzetei, jelenetei, jelenségei, magukat komolyan vevő, szereptévesztett bohócokká egyes szereplői [4].

A jellemek kidolgozatlanok, első látásra klisészerűek, archetipikusak, azonban, aki a biotech iparban, kutatásban forog, az könnyedén és tucat számra megtalálja közvetlen környezetében valamennyi felsorakoztatott szereplőt (a hatalom- és pénzmániás, többszörös tolvaj intézetigazgatóját, a házastársa pénzén céget alapító, erkölcsi gátlásoktól teljesen mentes genetikust, a gazdái háta mögött kísérleti szereket szabadalmaztató beosztott kutatót, a saját génjeivel játszó tudóst, a saját eredményeit homályos ígéretek reményében zsarnoki és tolvaj főnökének adományozó doktoranduszt, a szabadalmi jogászt, a vállalati ügyvédet, etc.) – beleértve az áldozatokat is. Mert természetesen kiderül, hogy az áldozat tulajdonképpen csak egy bizonyos szituációban viseli az áldozat szerepét, egy másik helyzetben ugyanolyan gennyes alakként lép fel, amilyen gennyes alakok abúzolták előzőleg. Ebben a rendszerben az igazság teljesen relatív, a valóság képlékeny, a jó és a rossz összemosódik. A keserű gúny csúcsa, hogy az emberi génekkel felruházott állatok sokkal emberségesebben viselkednek, mint a regény szereplőinek többsége. Az csak a vájt fülűek számára lehet érdekes, hogy a filantróp szerepében tetszelgő főgonoszt Watsonnak hívják. Ma már köztudomású, hogy a DNS kettős spirál szerkezetének ún. felfedezői, az ezért Nobel díjjal jutalmazott Watson és Crick, tulajdonképpen ellopták a szerencsétlen sorsú Rosalind Franklin eredményeit, mielőtt a hölgynek esélye lett volna erdményeit és következtetéseit publikálni. Bizony, a tudomány ma egy makákószerű tolvajt ünnepel a DNS atyjaként. Hát nem ironikus és jellemző?

Nem lehet szó nélkül hagyni a könyv méltatlanul förtelmes fordítását, mely mind a magyar irodalmi nyelv, mind a magyar szakmai nyelv meggyalázása. A szöveggondozás rettenetes, hogy mennyire nem törődtek ezzel a könyvvel, mutatja, hogy a fülszövegen még munkacím olvasható: “Holnap”. Mindazonáltal a könyv szép borítót kapott. A kiadót pedig képtelen voltam megtalálni az interneten – csak nem?

Ez az a könyv, melyet melegen ajánlok eredetiben elolvasni, de inkább lebeszélek mindenkit, hogy erre gyatra magyar kiadásra költsön, hacsak nem fedezi fel a CBA bargain könyvállványán 399 forintért, mint én. Meg kell várni egy újabb fordítást, újabb kiadást.

Aquila Kiadó, 2007. Keményfedelű, 319 oldal. Nitkovszki Stanislaw fordítása.

Jegyzetek

[1] Kiadnak valami posztumusz karibi kalózos regényt. Nem hiszek benne.
[2] A jogi beágyazódottság egyelőre nem igazán jellemző az alsómerán gondolkodásra.
[3] Laktunk együtt egy példánnyal. Valóban félelmetesen okosak.
[4] Megengedi magának, hogy elégtételt vegyen a Félelemben egyik ledorongoló kritikusán, virtuózan alkalmazva a “kisfaszú szabályt“. Nem mondom, hogy erkölcsös tett volt, de mindenképpen mulatságos.

Peter F. Hamilton – Földre hullt sárkány I-II

Nem ez az a könyv, amelyet a borítója alapján megvennék, ha nem ismerem az írót (nem ismertem). Nem azért, mert a grafika gagyi lenne: a maga nemében, zsánerében igenis jó mestermunka. Csak éppen sokat nem mond, vagy inkább túl sokat is. Ha ilyen bőrben találod a könyvet, ilyen címmel, szinte üvölti a szerencsétlen: „Valami lövöldözős interzsáner űrszemét van bennem!”
Szóval, a két kötetben kiadott regényt valójában recenzió-félére kaptam.
Foghatod a fejed, akkor most nem lehet megírni az őszintét?
Meg lehet írni.
Jó könyvnél legalábbis. Ha szar lenne, már nehezebb lenne a dolga az embernek, akkor egyszerűen visszaadnám. Tudom, megfutamodás, de lassan még egy ogre is tanul, a rosszat inkább magamban tartom, és csak a közepesnél jobb könyveket méltatom figyelemre. Ebből nem szükségszerűen következik, hogy amiről nem írok, az szar. Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, lusta vagyok esetleg tényleg szar. A tényleges arányokat találd ki!

A Földre hullt sárkány egészen jó könyv. A cím ellenére nem interzsáner kísérlet, hanem valódi, kőkemény tudományos-fantasztikum, ha úgy tetszik, hard SF. Aki ezt a szöveget űroperának, vagy operettnek, a SW vonalába tartozó kalandhabnak mondja, az vagy hazudik, vagy nem értette meg, vagy el sem olvasta. A sárkány nem a fantasy tűzokádója, hanem a kínai mitológiából ismerthez hasonló idegen, felsőbbrendű értelem.
A klasszikus sci-fikkel összehasonlítva is jó könyv, de még inkább az a kortárs mezőnyben. Hoz mindent, ami a CP forradalma óta beleszervesült a zsánerbe, de letisztulva hozza – elviselhetően és nem tolakodóan. Hoz mindent, amit a Clarke-féle hard SF irányzat a zsánerbe erőltetett, de szélesebb látókörrel és főképpen nem unalmasan hozza. Hozza azt a mélyebb, filozofikus gondolatiságot, amit Herberttel és Banks-szel került a zsánerbe („követőiknél” ez sajnos általában inkább formai, mint tartalmi), de Herbertnél jobban odafigyelve a kisemberre, mint történelemformáló erőre, valamint Banksnál kevesebb és hihetőbb kalandba csomagolva, nem annyira elrugaszkodva a távoli jövőbe. Hozza a Stross és társai transz és poszthumán gondolatiságát, de sokkal átgondoltabban, kevésbé szenzációhajhász módon, próféta-hittérítői öntudat nélkül és egészen más végkövetkeztetésekkel. Kornbluth és Crichton módjára állít fel precíz társadalmi-technológiai víziókat melyekben a szereplőket Bradbury vagy a szovjet sci-fi mély humanizmusával mozgatja.

Hamilton ebben a sok minőségi dimenzió kijelölte térben, úgy tűnik, megtalálta az egyensúlyt: a szöveg sem fejnehéz, sem habkönnyű. Ez nyilvánvalóan gondolat és kaland gondos adagolásának köszönhető. A kalandok nem válnak öncélúvá és önjáróvá, és a gondolat sem. A szerző filozófiáját, társadalmi és technológiai vízióit a főhős, Lawrence Newton, életén, tettein és gondolatain keresztül ismerjük meg, nem tolakszanak explicite, hosszadalmas fejtegetések és leírások formájában az olvasó elé. Sohasem találkozunk azzal az amatőr hibával, hogy a világot a benne élő szereplők magyarázgatják egymásnak, horribile dictu maguknak – vagyis valójában a szerző nekünk. Kalandos-háborús történetet olvasunk, hódítók és hódítottak szemszögéből egyaránt, bár természetesen nem egyforma súllyal elbeszélve. Közben, szinte észrevétlenül, a jövő társadalmaival ismerkedünk meg a szövegbe szervesült módon, a benne élők életén keresztül, a jövő technológiáját használjuk a szereplőkkel együtt megélve, filozófiák és világnézetek ütköznek a szereplők konfliktusaiban. Mindezek a jövőben talán szárba szökő és a mai valóságban gyökerező jelenségek, tények és tendenciák kitűnő és okos extrapolációjából származnak. Sohasem feledve, hogy ennek az extrapolációnak az alapfeltétele, hogy az ember – ember marad. Legalábbis néhány százévnyi időtávlatban. Frappáns válasz ez Stross (Kurzweil) szingularitás vallásának [1] fanatikus fatalizmusára is. Hamilton azt sugallja: a technológiai szingularitás nem létezik. Newtonon keresztül válasz ad a poszthumanizmus bemutatásának kísérletére is: ábrázolni ábrázolhatók a poszthumán lények és társadalmak, de nem megérthetők – egyszerűen, mert már túl vannak az emberen. Semmi közünk egymáshoz.
Hosszú, és küzdelmes fejlődésregény a könyv, a főhősnek húsz évébe és jelentős vérveszteségébe telik, hogy „felnőjön”, megértse, hogy az életben a szerelem a legfontosabb – és a megbocsátás. Krisztus és a házasságtörő nő példázatának furcsa kifordulásaként, Newton akkor ítél, amikor önmaga valójában még bűntelen, de később bűnei halmozódásával már képes megbocsátani.
Képes, mert Hamiltonnál létezik az újrakezdés páratlan lehetősége. Ezért szeretjük a sci-fit nem? A fantasztikus, de hihető történések miatt.

Biztosan lehetne mélyebb könyvet írni, de valójában kinek és minek?

Sajnos a szöveg – talán elkerülhetetlenül – magán viseli a kortárs sci-fi stigmáit is: az üres, sokszor öncélú ötletzuhatagokat és a parttalan, sokszor értelmetlen technoblablát – ez a CP hibája; a nagyon-nagyon-nagyon-nagyszabású történéseket – amely clarke-i örökség; a látványos, jól hangzó, lebilincselő, de sokszor valójában üres filozófiát – Herbert vagy Banks mesteri, bár számomra inkább cél- és parttalan példái nyomán.

Másik "sajnos" a fordítás. Jó közepesnek mondanám, mert többnyire egészen eleven és élvezhető, ha nem súlyosítaná el szinte teljes volumenében a létige otromba, fantáziátlan használata. Annyi volt van ebben a szövegben, hogy elhajtana egy háromfázisú motort! Hasonló súlyú hiányosság, hogy a fordító nem tudott mit kezdeni a technoblablával. Ez egészen tragikus módon jelentkezik a nyolcvanadiktól kezdődő tucatnyi oldalon, ahol a technológiai leírások orgiájában a fordítás stílusa egyszerűen darabokra törik. Sajnos a technoblabla sokszor éppen ott fordul értelmetlenségbe a fordításban, ahol az eredeti szövegben nem is blabla, hanem szilárd, létező terminus technicus. Például a csírasoros mutáció az valójában csíravonalas mutáció, a "szélvédő" az űrsiklón pedig egyszerűen bájos butaság etc. Ettől is nagyobb bánatom a tiniszleng széles begyűrűzése a szövegbe. A „beazonosít”-ra és a „lenyugtat”-ra már szinte fel se kapom a fejem, de a „bebüntet” (megüt értelemben) és a "lenémít" (nem világos adott összefüggésben milyen értelemben [2]) jellegű gyöngyszemek önmagukban is rettenetesek, nemcsak a nyelvi igénytelenség miatt, melyet képviselnek. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben a szleng még csak nem is a saját értelme szerint használódott [3], sőt logikai ellentmondásra vezetett [2]. Az intés egyaránt illeti a fordítót, a szerkesztőt és a kiadót: az irodalmi tevékenységet felelősséggel kell végezni, mert a nyelv, ha nem is azonnal, de visszaüt. Önző módon nem szeretném olyan Magyarországon dédelgetni az unokáimat, amelynek hivatalos nyelvében csak a be és a le igekötő létezik.

Tuan kiadó, 2008-2009., puhafedelű, két kötetben, 364 illetve 399 oldal, fordította: Hoppán Eszter

Jegyzetek:

[1] Csak vallási párhuzamot látok abban az elködösült agyú, erőszakos idehirdetésben, ahogy Ray Kurzweil és követői a szingularitás tanát népszerűsítik. Rendes csaló futurológus módjára aktívan tesznek is azért, hogy a jóslat valóra váljon.
[2] Például "mintha az egész elektromágneses spektrumot lenémították volna". A "lenémítról" önmagában lehetne keresetlen szavakat halmozni, itt azonban a technológia analfabétizmussal keveredve szolgáltat bájos eredményt. A hang mechanikai rezgés. Az elektromágneses spektrum másféle rezgés – az azt figyelő érzékelő maximum megvakul. A rádió viszont, mely az elektromágneses rezgéseket alakítja hanghullámokká – elnémul. Kötve hiszem, hogy az erdetiben szó lenne némításról…
[3] Például "a Bőr rés körüli izmai kezdtek lepusztulni." A lepusztulni bizony egészen mást jelent, mint elpusztulni vagy pusztulni.

Robert Charles Wilson – Tengely

Minden forgásnak van tengelye, így törvényszerű, hogy a Spin*-nek is lett. A kérdés: Kellett-e? Vagy még inkább: Ilyen tengely kellett-e neki?
A Tengely ugyanis – sajnos – nyomába sem ér előzményének, a szerző mintha nem mert volna belépni a kapunk melyet az nyitva hagyott, toporog a küszöbön, és alibi cselekvésekre kényszerül**: alibi történetet alkot, többnyire alibi szereplőkkel és alibi gondolatisággal. Ilyenkor persze az eredetiség *** sem követelmény.
Ami ezt a regényt ment(het)i, az az író kettős tehetsége és írói gyakorlata. Egyrészt írói tehetség, stiláris tehetség, mely a semmit is képes tetszetős köntösbe öltöztetni, másrészt az a ritkább tehetség, mely emberi mikrotörténeteken és mikrohősökön keresztül képes bemutatni kozmikus eseményeket és fordítva, kozmikus méretű események fényében boncol föl mikrohősöket. Az írói rutin pedig képes oda is kaland (izgalom) Potyemkin díszleteit felrajzolni, ahol valójában nincsenek.
Természetesen annak a második fajta tehetségnek akadnak veszélyei is: a mikrohősök és mikrotörténtek mellett a kozmikus esemény is valójában csak lufi pukkanás. Vagy a kozmikus méretű esemény mellett annyira eltörpülnek a történet és a hősök, hogy észre sem vesszük őket.
Ezek a veszélyek ennél szövegnél be is igazolódtak, az eredmény unalmas könyv lett annyira unalmas, hogy amint befejeztem, már el is felejtettem, pedig a Spin* és a magyarul még meg nem jelent Kronolitok máig elevenen élő nyomot hagytak bennem – Wilson képes másfélét, sokkal jobbat írni. Unalmas lett, mert a törpe történet önmagában unalmas, és magához törpíti az eredetileg sem – mert a mikrotörténettel és mikrohősökkel próbálja megragadni – túlságosan közelről ábrázolt kozmikus eseményt. A kozmikus esemény, melyet ráadásul hatalmas, és szinte mindenható idegen értelem vált ki és irányít, mondvacsinált és nem túlságosan eredeti*** magyarázatot kap – így még a gondolati izgalom is hiányzik a regényből. Ha gúnyolódni akarnék, írhatnám: teljes siker, ha már egyszer unalmas könyvet ír az ember, legyen az igazán unalmas.
Pedig nem indult rosszul, a genetikailag manipuláló szekta, a kommunikáció lehetősége az időgubót létrehozó értelemmel, kvázi halhatatlanná váló emberek herberti intellektuális és valódi kalandokat ígértek. Aztán az egészből nem lett semmi. Pedig még a titokzatos, manipulatív földi génrendőrség is felbukkan, és motoz a háttérben., hogy beépített izgalom se hiányozzon Aztán vajúdtak egy nagyot, egy végsőt a hegyek, és a szöveg nyúlóssá váló kulimászában megszületik a csapzott, ványadt kisegér.
A regény szereplőivel nem az a baj, hogy a szerző elmulasztott életet lehelni beléjük, inkább az a baj, hogy “nincsenek ott”, mintha nem csak a történet színhelyein nem szeretnének ott lenni, hanem egyáltalán, köszönik szépen, de nem akarnak ebben a valamiben részt venni. El is szürkülnek rendesen, talán a Spinből maradt egyetlen szereplőt, az ápolónőt kivéve. Ő azonban kevés volt ahhoz, hogy egyedül elvigye hátán a regényt.
A szövegből amerikai nyugdíjasotthon légköre árad: a páratlan lehetőséggel, melyet a bolygók láncolatát összekötő kapuk jelentenek, nemigen él senki. Sem a szerző, sem világának lakosai. Mintha a hirtelen, egy generáció alatt szellemileg öreggé vált (miért?) emberiséget a regény hőseihez hasonlóan nem érdekelné semmi. Nehezen hihető, de ha az író szándéka az volt, hogy ezt a kiégettséget ábrázolja, akkor megint csak teljes, ámbár tökéletesen felesleges irodalmi sikert tudhat maga mögött. Ennek a kiégésnek a hátterét, okát, motivációját ugyanis nem találtam szövegben.

Galaktika-Metropolis Media Group, 2008., puhafedelű, 325 oldal, Fordította Sohár Anikó

Jegyzetek:

* Perdületnek, azért se írom le a törzsszövegben tényleges magyar címét, a Pörgést.
** Gyanakvó, romlott és irigy ogre-lelkem szemei előtt a filmjogok (és bevételek) lebegtek, és ha összejön, a világokat összekötő kapukon keresztül a Csillagkapu sorozathoz hasonló valami. Legalább hat szezon. Melyek epizódjait lehetőleg nem neki kell kiizzadnia, hanem csupán tanácsadóként dolgozik azokban. Finom lehet, mi?
*** Clarke valószínűleg elégedett lehet: szelleme olyannyira átszőtte a kortárs sci-fit, hogy talán nem is fogunk megszabadulni tőle. Mert ez a szellem pusztító. Több okból is.
Egyrészt, a Clarke-i szellem követői számára, mert az a szellem a szélhámosság szelleme, aki Clarke nyomában jár, fantomokkal küzd. Clarke ugyanis maga sem volt képes mit kezdeni nagyszabású történeteivel: bármelyik szövegében térjenek is vissza az emberiséget buzeráló, szinte elképzelhetetlen asztrotechnológiát uraló, istenszerű idegenek, az író valójában mindig adós marad a válaszokkal, a végeredmény hatalmas füst és halk pukkanás. Csalódik, aki erre a pályára kényszeríti magát, mert Clarke-hoz hasonló végeredményre jut, és hozzá hasonló szélhámosságra kényszerül.
Másrészt pusztító a zsáner számára, mert erre a szélhámosságra alapulva a Clarke kozmikus méretű Potyemkin falvaival versengő szerzők egymást túllicitálva nyomják a szövegekbe a túlságosan nagyszabású eseményeket, (kis)emberi hősöket szembeállítva velük, akik törvényszerűen elbuknak így vagy úgy (vagy valóságosan, vagy a végén egyedül maradván, szembesülve a nagy semmivel, a tudatlansággal), mindenestre ezek a szerzők az atyamesterükhöz hasonlóan adósok maradnak a válaszokkal.
Harmadrészt, ez az asztrotechnológiai dömping félrevezeti az olvasót, azt sugalmazván, az az igazi sci-fi, melyben legalább egy egész bolygóval történik valami, így a közönség hamarosan fanyalogva tekint az ennél kisebb körben mozgó történetekre.
Negyedszer, a szerzők felismerik ezt a kedvező olvasói fogadtatást, és még inkább a lufi fújására törekszenek. És vissza is értünk az elejére: a szélhámos, nevéből adódóan inkább csak lóg, de nem húz előre.

Robert Charles Wilson – Bioszféra

Azt hiszem, a fantasztikus írók többsége alfelét sűrűn a talajhoz csapkodhatná, ha ilyen szöveggel jönne ki elsőre, mint Wilson a Bioszférával.
Számomra ugyanis, aki csak későbbi munkáit ismeri, olyan a Bioszféra, mint egy első könyv, nagyon sok gyengeséggel, melyek bár könnyen korrigálhatók lettek volna, és az író késői munkáiban nem is kerülnek többé elő, mégiscsak a szövegben maradtak, sőt a szöveg szövete maga is tartalmaz korrigálhatatlan – mert koncepcióbeli – gyengeségeket.

A legfontosabb, hogy a történetben magában semmi eredeti nincsen. Jó sokszor és sokan megírták már az indusztrializált földi civilizáció és az idegen bioszféra összeütközését (pl. Szélesi A beavatás szertartásában). Azzal a végkifejlettel is (vagy annak az epizódnak a leírásával), hogy a föld éppen veszít, és az idegen bioszféra elpusztítja képviselőit. Eredetiséget talán a részletekben találunk, a vállalatbirodalmak leírásában, abban a számomra tökéletesen valószínűtlen ötletben, hogy a kvantumösszefonódás mikrobiális biológiai rendszerben megvalósítható (itt maga a szerző bizonytalankodása, hitetlenkedése is tetten érhető, mert a végére – forradalmi ötleteinél már szinte megszokott, érthetetlen szokásához híven – Wilson most is “elgyávul“, nem tudható, hogy a bio-kvantumkommunikáció valóság, vagy a szereplők hallucinációja), ilyesmik. A többi, a szervezet genetikai átalakítása az idegen bioszférához, kvantumösszefonódásos gépi kommunikáció, hormonális implantok által befolyásolt tudat, vak, érzéketlen, profit és hataloméhes patriarchális és félfeudális vállatbirodalmak, manager zsoldosok, rabszolga-beosztottak – a poszt cyberpunk sci-fi szinte kötelező vándormotívumai.

A történetet nehezen magyarázható peremfeltételek fojtogatják. A kvantumösszefonódás-kapcsolat sávszélességének nevetséges keskenysége például megmagyarázhatatlan, és megmagyarázatlan. Ugyanez áll a nanoösszeszerelő robottechnológia korlátlan lehetőségeinek ki nem használására – ezzel a technológiával az Ízisz élővilága egyszerűen nem okozhatna gondot, mégsem használják a bolygó felszínén.

A lagymatag történet a szereplőkön is megbosszulja magát. A könyvnek nincsen igazi főhőse, a szereplők pályája, sorsa nagyon nagy valószínűséggel leírható vagy csupán sodródnak össze és vissza, jellemük nincs, vagy sablonos, esetleg extrém módon perdeterminált, mindenképpen árnyalatok nélküli és sajnos kifejtetlen. Számomra a Bioszféra biológiai nonszenszeitől nagyságrendekkel izgalmasabb lett volna az otthon maradt Földről olvasni, az egyetlen főszereplőnek tekinthető valaki, a genetikailag átalakított Zoe gyermekségének és ifjúságának bemutatása a disztópikus Földön olyan potenciált tartogat, mely O.S. Card Végjátékához mérhető művet eredményezhetne. De ez elmaradt, a helyébe pedig elvarratlan szálak, bábként mozgatott szereplők és cselekmény került.
Zoe Theo nevű pártfogójának a szerepe például, de főképpen feltűnése az Íziszen és ténykedése egyszerűen végig a levegőben lóg, olyan, mintha az író eredetileg sokkal nagyobb szerepet szánt volna neki, azután feladta. A szöveg egészében találhatók egyébként ilyen homályos, csonkoltnak, félbemaradtnak tűnő részek, mintha utólag nagy blokkokat törölt volna valaki a szövegből. Lehet, hogy egy valamikori elhibázott szerkesztési koncepció hibájául róható fel a végeredmény. A szöveg végül nem is jut semmire, szinte érzem a megkönnyebbülést, ahogy az író vigyorogva lemészárol mindenkit, így megszabadulva annak terhétől, hogy megválaszolja saját kérdéseit.

Biokémikus énem számára rendkívül problémás az íziszi élet “virulenciája” is. Ez az élet, úgy tűnik, szén – fehérje és DNS – alapú és kíméletlen mikrobiális vehemenciával zabál föl mindent, amely valamennyire is kompatibilis vele kémiailag. Ez a mikrobiális élet hihetetlenül alkalmazkodóképes, sejtes elemei kémiailag is (az “is” kifejtését lásd később), közvetlenül kommunikálnak mikrotubulusaik [1] révén. Rendszer szinten viszont mindez azt jelenti, hogy, ilyen mikrobiális környezetben az Íriszen a magasabbrendű szervezetek kialakulásának a valószínűsége nulla. Ezek a mikróbák minden szerves anyagot fölfalnának: nem képzelhető el ilyen virulencia mellett olyan gyors reagálású immunrendszer, mely képes lenne megakadályozni akár a legkisebb fertőzést is. Az író érzi ezt, és megpróbálta a bolygószintű spiritualitás kvantumfizikai tételezésével magyarázatot adni a mikróbák “saját”, íziszi iránti önmérsékletére. Azonban, mint mondtam, ez a magyarázat lebegtetve marad, sőt hallucinációvá alakul, az epilógusban már nyoma sincsen, így nem tölti el racionalizáló feladatát, a kvantumkommunikáció sávszélességével, és a nanotechnológia ki nem használásával együtt az Ízisz vad biológiája is a “hidd el nekem, én vagyok az író” kétes és harmatgyenge [2] racionalizáló módszer része maradt.

Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjam az illetékesek figyelmét arra, hogy a szöveg még a GFK könyveknél megszokott hibaszázaléknál is jóval magasabb ilyen mutatóval “büszkélkedik“. A szöveg gondozása botrányos! Megkockáztatom, hogy az összes eddigi GFK könyvben nincs annyi szedési hiba, mint ebben az egyben…

Mindennek ellenére, ha az ún. hard sci-fi rajongója vagy, nem hagyhatod ki a könyvet. Ha érdekel egy írói tehetség fejlődése, a fejlődés állomásai, hogyan jutott el Wilson a Bioszférától a zseniális Pörgésig, mindenképpen érdemes elolvasni. Talán a magyar könyvkiadás egyszer bemutatja a másik közbenső állomást, a Kronolitikat és a Bioszférát megelőző műveket is.

Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 237 oldal. Fordította Tamás Dénes.

Jegyzetek:
[1] Zseniális megsejtés Wilson részéről! Azt, hogy az immunrendszer sejtjei mikrotubulusokon keresztül kémiai kommunikációt folytatnak egymással, valamikor 2005 táján bizonyították és publikálták először.
[2] Sci-fi író és olvasó között az “én elszórakoztatlak/elgondolkodtatlak, te elhiszed, amit írok” megegyezés csak akkor marad érvényben, ha az író nem szélhámoskodik túl sokat. Az író becsszavával csak akkor racionalizálhatók a történet keretei, ha nem túlságosan sokszor vagy kizárólagosan adja becsületszavát. Illik törekedni arra, hogy a keret minél nagyobb hányada, lehetőleg egésze racionalizálódjék, így elkerülhető a hitelvesztés, az az állapot, amikor az olvasó már felismeri, és esetleg megkérdőjelezi a mesterséges kereteket.

Joan Slonczewski – Ajtó az Óceánba

Hímsoviszta elmélkedések irodalmi ürüggyel 1.

Megküzdöttem ezzel a szöveggel, eltartott vagy három hónapig, mire nagyobb megszakításokkal túljutottam rajta – egyszerűen az olvashatatlansága miatt. Egyesek azt állítják, hogy ez jobban megírt könyv, mint a nálunk Génszimfónia címen korábban megjelent folytatása (Children Star). Mivel azt eredeteiben is olvastam, véleményem szerint ez tévedés, bár ezzel a regénnyel is az bizonyosodott be, amit sezlony a Génszimfónia esetében velősen így fogalmazott meg: „Slonczewski nem tud írni.”. A kiadás sorrendje sajnos ezt az érzést fokozza is. Ha az Elysium sorozat jelen kötete jelenik meg elsőként, a Génszimfóniával legalább az a minimális fejlődés demonstrálható lett volna, amely vitathatatlanul tapasztalható: a Génszimfónia szövege legalább – általában –, tiszteletben tartja a nyelv logikáját. Az Ajtó az Óceánba nem.

Joan Slonczewski valóban nem tud írni. Irodalmi minőségben legalábbis nem: élvezhetetlen szöveggel megírt bárgyú történetek kerültek ki a keze alól. Regényei cselekményükben és karaktereikben mélyen a televizíós sorozatok színvonala alá esnek, a bennük ábrázolt tudományosság a fantazmagória kategóriájába sorolható, mondanivalójukban pedig a divatos, (ál)naív, környezettudatos, lilagőzös és vérfeminista klisék* szintjén rekedtek meg.

Mivel ebben a regényben – Hál’ Istennek! –, tudományról nemigen esik szó, hacsak néhány technológiai, kozmológiai** és biológiai*** nonszenszt nem tekintünk annak, a kötet tudományossága nem kíván mélyebb analízist. Ha kíváncsi vagy, mennyit ér Slonczewski asszony – a valódi tudományban egyébként ösztöndíjakkal, és katedrával jutalmazott –tudományos világlátása „irodalmi” megfogalmazásban, olvasd el a Génszimfóniához írt utószó teljes szövegét!

A regényből kihüvelyezhető mondanivalóról szándékomban áll egy önálló esszét írni, tehát most ennek elemzését is mellőzöm, és ehhez a mondanivalóhoz fűződő szoros kapcsolata miatt rövidre fogom a regény jellemábrázolásának elemzését is. Egészen röviden: egysíkú és sematikus jellemek tűnnek fel. A férfi karakterek egytől-egyig agresszív, ostoba „állatok”, az az egyetlen „férfialak” pedig, akinél érződik a szerző fogcsikorgatva magára és a szövegre erőltetett, hamis szimpátiája: kasztrációra szoruló, elnőiesedett androgün. Nem mintha a nők jobban jártak volna! Shora női ugyan az ideális, férfi nélküli női álomvilágban élnek, ez az álomvilág azonban igen leegyszerűsített, emiatt leegyszerűsített jellemeket kíván és tűr el. A legérdekesebb női jellemek (egyáltalán jellemek) tulajdonképpen inkább férfi(as) karakterek (például Yinevra), és Merwen, az egyetlen hiteles női szereplő sem lép túl egy igen egyszerű gondolkodású anya karakterén****. Ne tévesszen meg bennünket, hogy Merwen az egész bolygó „anyjaként” tevékenykedik: Shora nem túlságosan bonyolult, és semmiképpen nyitott tudatú hely. Berenice-nek (Beszélő név, elvtársaim!), a valedoni nőnek pedig olyan összetett a jelleme, hogy már nincs is – többnyire rafinált gyengeelméjűként ábrázolódik, tudathasadásos szerepéhez és cselekedeteihez illően.

Nincsen teljes rálátásom, ezért nem tudhatom, hogy Slonczewski asszony volt-e az első, aki a szappanopera cselekményvezetését használta hard-nak csúfolt sci-fiben, mindenesetre az „űttörők” között lehet. E könyv fő konfliktusforrása valójában nem a furcsa háború, nem az emberiség fővonalától evolúciósan elsodródott Shora és a „maradék” emberiség közötti szembekerülés. Ebben a regényben egyszerűen a szappanoperák jól bevált fogásához híven senki sem hallgat meg senkit, senki sem figyel senkire, mindenki úgy beszél, mozog és cselekszik, mintha egyedül az üres világegyetemben tenné mindezeket*****. Ilyenképpen felfogható lenne a regény, mint a tolerancia dicshimnusza, vádbeszéd az előítéletes gondolkodás ellen... Lenne. Ha a Shora toleránsnak megálmodott és szájba rágott lakói, akik felé a szerző szimpátiája a kezdettől fordul, ekként sugalmazva azon világnézet, élet- és gondolkodásmód helyességét, nem lennének a maguk módján éppoly tudatlanul bigottak, ha nem rosszabbak******, mint a külvilági társadalom.

A történet logikátlanságaira nem térek ki bővebben, mert didaktikus szempontból sokkal fontosabbnak érzem azoknak a durva, irodalmi-nyelvi-szövegösszefüggésbeli gyengeségeinek az elemzését, melyek egy szépirodalminak szánt műben megengedhetetlenek.

A szemantikai linkségek szinte találomra, bármelyik oldalon fellelhetők attól kezdve jegyeztem fel párat, amikor emmyiségileg már átlépték az elviselhetőség szintjét, azaz itt, a 67.-68. oldalon. Ezek az egymást követő bekezdések az alany-egyértelműség figyelmen kívül hagyásának, a szövegkoherencia és a tagolás szabályai megcsúfolásának kiváló példái********:

„........– És minek hoztad magaddal azt a semmirekellő valedonit? Azért, hogy kiszippantsa a búvárharang összes levegőjét? – Yinevra szándékosan hátat fordított Spinellnek. A fejbőrét ráncok barázdálták, a melle és a karja azonban egy veterán féreghajcsárhoz illően izmos volt. Yinevra, a Haragtartó még jobban ismerte a valedoniakat, mint Lystra, ráadfásul idősebb volt Merwennél is.
........– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére. – Sokkal jobban ki lehet… mint… mint az egyedüllétet. – A nő a saját mellkasára szorította a kezét. Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek. Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben. A kéken világító kar közelségében úgy érezte, örökre megoldódnak majd a gondjai. Amikor elkezdett lila színűvé válni, roppantul erősnek hitte magát, pedig sokszor úgy gondolta, elviselhetetlenül nehéz a sorsa akár itt, akár bárhol másutt a világon.”

Itt most torpanjunk meg egy kis írástechnikai szemináriumra, melynek általában igen ellene vagyok, de ez a bekezdés kitűnően demonstrálja, hogy hová vezet a figyelem/fegyelem lankadása, amint egyszerre egynél több alany és/vagy idősík kerül képbe.

„– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére.” Tekintsünk most el attól, hogy a mondott szavak és a fiú gondolata (emlékezés) között semmiféle összefüggés nincsen, csak arra figyeljünk, hogy e mondat alanya Spinell!
Ezután következik egy alanyváltás:
„A nő a saját mellkasára szorította a kezét.” Tekintsünk el a szóhasználattól – „saját mellkas” –, az a fordító ízlése, csak arra ügyeljünk, hogy az alany innentől minden emberi logika szerint a nő! Tehát az:
„Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek.”
mondat alanyának nyilvánvalóan Ushának kellene lennie. Ez azonban nem így van, az angol ezt nyelvtani nemekkel valószínűleg egyértelművé is teszi, ugye Watson! De – ugyan nem a következő, hanem –, a rákövetkező mondatból kiderül, hogy itten a fiú szeme és könnyei forognak fenn.
Azonban a tanulság itten nem egyszerűen a fordítónak szól. Az eredetiben is csapkod a szöveg két alany között, minden indok nélkül egy röpke bekezdésben, tagolás nélkül, bízva az angol névmásokban, de nagy ívben szaharva a világosságra, amelyre különösen azért illene vigyázni, mert a homály jelen van a cselekményidők esetében is.
„Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben.”
Ez Spinell, tudjuk a következő mondatból, és a bekezdés szerkezete azt tételezi, abban a pillanatban támad ez az érzés. A következő mondatból viszont kristálytiszta, hogy a halálvágy bizony jóval korábban, a baleset pillanataiban, a szörny kéken világító karjainak közelében tört rá. Hogy még cifrább legyen, a fiú regényidőbeli következő gondolta egy még régebbi eseményre utal vissza, a lélegzőbaktériumok okozta lilaság elfogadására, melyet azonban a kéken fénylő karok szövegbeli közelsége a színek révén összemos.
El tudom képzelni, hogy az angol gazdagabb nyelvtani idő használata miatt az értelmetlenségben a fordításnak is szerepe van, azonban még az angolban sem szokás három idősíkot így összezagyválni.
A bekezdés utolsó mondata teszi fel egyébként a koronát erre a kis szemantikai „bravúrra”: a „roppantul erősnek hitte magát” egyszerűen semmiféle logikai művelettel nem hozható össze a többszöri reménytelen gondolatokkal.

A 197. oldalon újabb tanúbizonysága annak, hogy egynél több alany kezelése milyen nehéz, látszólag megoldhatatlan feladat:

"........Berenice észrevette, hogy Realgar és az apja közelít feléjük. A két férfi belemerült a beszélgetésbe. Realgarnak le kellett hajolnia, hogy hallja, mit mond az alacsonyabb férfi, akinek indigószínű talárja és uszálya feltűnően elütött kedvese csillogó egyenruhájától. Hyalite arca ugyanolyan nemes metszésű volt, mint lányáé, csak jóval több ránc barázdálta."


Tekintsünk el attól, hogy az első mondatban nem Realgar és az ő apja, hanem Realgar és a Berenice apja közelg! Az eredetiben ez biztosan egyértelmű a nyelvtani nemek miatt, fordítónk itt bizonyára ellankadt már a szöveg erejétől. Figyeljük inkább az alanyokat!
Az első mondat Berenice-é. A második alanya a két férfi. A harmadiké Realgar, bár a negyedik tagmondatban Berenice apja a birtokos. Az ötödik tagmondatban nyelvtanilag még mindig az apa a birtokos, mondat így ebben a formában (fordítási hiba lehet, nem jöttek át az angol nemek) azt jelenti, hogy Realgar Berenice apjának a kedvese, holott nyilvánvalóan (ezt már tudjuk) a lánya kedveséről van szó.******* A fordítás gyengéi ellenére az alanyváltások nyilvánvalóan jelen vannak, a mondat cselekvő alanya Realgar, aki lehajol, Bernice-t birtokosként belekeverni még egy "her" erejéig is nyelvi illetlenség. Hja, az a bizonyos baszdüh.

A 223. oldalon a

„........Lystra elvigyorodott, és fáradt karjával megveregette Nisi hátát. Nisi is jobban tette volna, ha kerüli Marwen állandóan vizslató tekintetét, pedig megtanulta a fehértraszot. Visszanyerte a színét és a jókedvét, amióta elhagyta Raia-elt; Lystra csak nagyritkán kapta rajta, hogy zavaros tekintettel, búskomoran mered maga elé. Nisinek voltak saját búvóhelyei a mélyben, régebben is oda rejtőzött tébolyult anyja elől.”

bekezdés szinte tüntet inkoherencijával. A regény ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy ezeknek a mondatoknak – Néha még tagmondatoknak sem! – nincs semmi közük egymáshoz, még egy elmebetegnek sem csaponghatnak ilyen fókuszálatlanul a gondolatai, Lystra pedig eddig nem volt gyengeelméjű. A teljes szöveg ismeretében pedig még gyászosabb az eredmény, a Merwenre való utalás a levegőben lebeg, Nisi búvóhelyei pedig azon a tutajon nyilvánvalóan nem létezhettek anyja előli bujkálása idején…
Olyan, mintha ezekből a bekezdésekből egész mondatok, a gondolat továbbvitelének lépőkövei hiányoznának.

A 247. Oldalon olvasható

"........– Gyötörjük? – Lysta nyugtalan volt. – Ha gyötrődést lehet cserélni, akkor inkább mi vagyunk azok, akiknek fáj. Pedig csak azért jöttünk, hogy beszédet cseréljünk velük. – Minden két irányban működött, de Lystra eddig még nem ártott senkinek."

bekezdés egyszerűen csak bántóan nehézkes, nyilvánvalóan, a „csere” értelmének az idiotizmust súrolóan makacs erőltetése miatt. Ugyan vonzónak tűnhet a kölcsönösség Krisztusi tana*********, de a világon semmi sem működik a kölcsönösség alapján. Legkevésbé a könyvben olyannyira csodálatra méltónak festett természet.

A köteten többszintű szerkesztési hiányosságok is érezhető, már az angol szövegbe sem lett volna szabad, hogy belekerüljön a 356. oldalon a shoraiak kedvenc kifejezésének, a többnyire erőltetett és a könyv végére már egészen pépesre csócsált „cserének” a magyarázata. Ha az elején nem magyarázta meg, ami egyébként is csak a gyengeelméjűek számára szorul magyarázatra, itt már felesleges és bántó.
A magyar elütések, egybeírások, tagolási malőrök és egyéb pontatlanságok általában nem ilyen vészesek. Azt az esetet kivéve, amikor az „életformáló” helyett „életforma” szerepel, romba döntve pár betű hiányával egy egész bekezdés értelmét vagy a 243. oldalon a

„Legtöbben felépülésük után azonnal visszatértek a katonák szállásához, de amikor másodszor és harmadszor is eszméletlenül kerültek vissza, Merwen egyre nehézkesebben lépett és úszott”

mondat nyilvánvaló szerkesztés közbeni értelmetlenné torzulása.

Személy szerint felesleges erőlködésnek tartom a fordító „kiköpjük a kopoltyúnkat” leleményét is. Egyrészt, mert a nőlények nem halak, nincs is kopoltyújuk, másrészt a kopoltyú kiköpését nehezen vizualizálom, az ugyanis a szó eredetét visszafejtve a szétrothadó tüdő darabjainak felköhögését, majd kiköpését tételezi (V.ö. Majakovszkij), egy hal esetében viszont a szétrohadó kopoltyú darabjai anatómiailag valószínűleg nem a szájüregbe kerülnek, a köpés tehát okafogyott. A derék Watson javára írandó, hogy eredetiben is egy halas-kopoltyús hülyeség******** szerepel.

Szokásaimmal ellentétben nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen jóérzésű, olvasni szerető embernek sem.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Média, 2007, 408 oldal. Fordította Kollárik Péter.

Jegyzetek:

* A biológiai nonszenszek sorába tartozik, de külön pontot kíván a harapós vagina esete, amely viccnek, ha nem is új, de legalább derék, hitvány hímsoviniszta(1) poén. A könyv egyik jelenetét úgy értelmezem ugyanis (lehet, hogy nem így van), hogy a derék shorai hölgyek karmokat, fogakat, vagy maró anyaggal teli vezikulákat (esetleg a fentiek tetszőleges kombinációját) életformáltak a vaginájukba. Az erőszakoskodó katonának legalábbis valami borzalom történt a péniszével (259. oldal). De gondoljuk meg! Ott küzdi ki magát a gyerek! Az is halálra sebzi magát? Vagy ezek a karmok visszahúzhatók, mint a macskáéi?(2)
Azt még elhiszem, hogy e bájos, leszbikus lények, használaton kívüli vaginája pár ezer év alatt beszűkül, elsorvad (3) – bár a szüléshez bevallottan szükség van rá (Azt azért nem adták föl ezek a drága, egynemű lények, bár több utalás van a szövegben, hogy mellük az nincs a szoptatáshoz, de bagatell(4)! Matyerdom, asszonytársak, az ultimate cél!), tehát ez a „beszűkülés” meglehetősen hátrányos, annál is inkább, mert a sebészetet nem ismerik – nincs császármetszés(5). A komoly kérdés azonban az, hogy miért e fegyvertár? Hiszen a Shorán harminc évvel azelőttig nem voltak „férfiállatok”, erőszaktevők.
** Döbbenetes volt azt olvasni egy hard sci-finek csúfolt regényben, hogy az uszálykezelő robotok zavarodottságukban zárlatot kapnak, hogy az olcsó holokocka rosszabb képet mutat, mint a drága, etc. Kissé nehezen tudtam elképzelni, hogy miként ásnak üregeket az életformáló kamráknak a tutajfák gyökérszövedékébe, az pedig elemi fizikai ismeretekkel belátható, hogy a víz alatt harminc méter mélyen függőleges légaknát fenntartani komoly gépezeteket igényelne. „Közlekedőedényekről lenne szó, drága asszonyom, három atmoszféra túlnyomás, hova tehessük a kompresszort?” Súlyosabb, hogy nemigen értettem, miféle kozmológiai tünemény is ez a Valedont és Shorát tartalmazó csillagrendszer, és bevallom, a könyv végére sem lettem okosabb. (Várható volt.) Holdnak nevezik ezeket a nyilvánvalóan bolygó, sőt Földméretű égitesteket, és ebből arra következtetek, hogy valamiféle, a napjához kellemetlenül közel keringő gázóriás holdjai lehetnek. A gázóriásra viszont még véletlenül sincsen utalás a szövegben. Másrészről, egy napjához közeli gázóriás teljesen vízzel borított holdján nem a „tengerszívók” jelentenék a legnagyobb fenyegetést, hanem az árapályjelenségek kiváltotta vízmozgás. Mindezek betudhatók az átlagnő fizikai-technológiai tájékozottságának – nézzük el őket!
*** Úgy tetszik, a jóaasszonynak régi mániája – Igenigenigen! Végigmenni Stefánián! –, hanem a biológia forgómozgás. Ebben a regényben megjelenik a „csillagféreg” melynek belseje forgásban van. Az idevonatkozó fejtegetést lásd a Génszimfóniához írt utószóban. De ilyen a keleplegyek (sőt egész Shora) genomjaiban tárolt információ is. Rendben, a genom redundáns, de – Az Isten áldja meg! –, újabb és újabb adatok kerülnek elő, hogy a még eddig szemétnek tekintett intergénikus szakaszok is milyen fontos szabályozási szerepet játszanak, tehát ott sem lehet büntetlenül sokat játszani. A génekben pedig csak az intronok bizonyos részeit lehet – mai tudásunk szerint – variálni, vagyis elvben a leírt célokra használni, a fehérje, RNS-masinéria kódoló részeket nem! Ez manapság legfeljebb csak paródiaszinten jöhet elő. Ezen felül a öko(náci)tudatú nőlények szeretett bolygójukon láthatóan nem tűrnek meg pár tucat fajnál többet. Az ökoszisztéma ennek megfelelően sérülékeny és veszélyes. Óriási szerencse, hogy az életformálást nem fejtődött ki bővebben, viszont olvasható „az élő molekula atomjai” gyöngyszem is, mely alapján megjósolható lenne, hogy is képzelheti azt egy Howard Hughes ösztöndíjas mikrobiológus professzorasszony. Ezek a fantazmagóriák már, mivel szakmabeli követi el őket, sokkal súlyosabbak.
**** Amolyan Hős Anya típus. Simán feláldozná a gyermekeit az ideológia oltárán. (4)
***** A 252. oldalon, például, nagy tanácskozásban vannak a valedoniakat kilétét, mibenlétét illetően, de eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék a közöttük ülő valedonit, Nisi/Berenice-t.
****** Követelés szinten komolyan felmerül a külvilágiak teljes kiirtása biológiai „fegyverrel” – az élet nevében. És amikor ez kerül szóba, ellenzői (Usha, Nisi/Berenice) ráadásul egyszerűen fáradtak az ellenvetéshez (313.-314. oldal). Ennyi fáradt potenciális tömeggyilkost egy rakáson!
******* Ezt a bájos homoerotikus felvillanást a tökéletesen felerősíti apja lánya viszonylatban az arcélek összehasonlítása. Vagy az apa túl nőies, vagy a lánya túl férfias: szegény Realgar vonzalmai mindenképpen „furcsák”.
******** (6)
********* Úgy gondolom, a Názáreti csak a szeretet kölcsönösségéről prédikált, hiszen már maga a "Tartsd oda a másik orcádat is fájóan egyoldalú".

Egészen komolytalan jegyzetek a jegyzetekhez:
(1) Male chauvinist of all countries, unite! Továbbá, durva poén, de énekelhető: „Elől ül a soviniszta, hátul meg a eltörlendők pereputtya.”
(2) Ha már macska, tudott, hogy a kandúroknál viszont a péniszen találhatók tüskék. Hímsovinisztáknak ajánlott – visszavágásként – e régi, bevált nősténykínzási módszer követése: növesszen tüskét minden igaz nőgyűlölő a péniszére, lehetőleg visszafelé görbülőt, mint a csuka foga! (V.ö. a legrosszabb fajta átokkal, mely férfit érhet.)
(3) V.ö. pókháló.
(4) Semmi köze a könyvhöz, csak egy kihagyhatatlan ócska vicc: „Időm van, tejem van, mé’ne szoptassak?”
(5) A Star Trek Voyager óta tudjuk, ha tüskés a gyerek feje, ki lehet teleportálni az anyaméhből. Egyébként érdekes sci-fi ötlet: egy faj evolúciósan azért fejleszti ki a biológiai alapú teleportálást, hogy egyedei világra tudjanak jönni…
(6) Állatorvosi hal! Muhahaha.

Brandon Hackett – A poszthumán döntés

Ezt a regényt hasonló várakozás előzte meg, mint László Zoltán Keringését. Tudtunk róla, ismertük a szerző szándékait és ambícióit a szöveggel kapcsolatban. A várakozás – legalábbis nálam – nem igazolódott be. Illetve beigazolódott: bizonyos tekintetben ezt vártam. A regény, annak ellenére, hogy magasan kiemelkedik az átlagból, lehetett volna sokkal jobb.

Kezdetnek megint bevált a saját használatú hatvanadik oldal szabályom: nem szerettem meg a szöveget a hatvanadik oldalon – és azután sem.
Viszont ezúttal mélyen elgondolkodtam, hogy miért nem. Hackett, ha néha kissé nehézkesen is, de általában igen jól ír, kalandleírásban pedig különösen jó. Nem sokáig kellett töprengeni a válaszon: kalandok nemigen vannak, és nincs egy szerethető karakter sem a könyvben; az író semmit sem tett azért, hogy szerethetők legyenek – nyilvánvalóan ő sem szerette őket. Lehetetlen is megszeretni őket: egyszerűen aljanépek. A főszereplőnő például bevallja a naplójában, hogy sohasem érdekelte szeretett férje munkája (szinte irtózik tőle), a főszereplő pedig simán elolvassa szeretett felesége naplóját, amikor az orra elé kerül. A többiekről, a nagy játékosokról, pavonisiakról, földiekről, taui politikusokról ne is beszéljünk! Mindenki – minimum –, folyamatosan hazudozik mindenkinek. A Poszthumán döntés számomra etikai szubhumánokról szól. Emiatt néha olyan érzésem volt, hogy a karakterek valójában az író útjában vannak, hogy kifejthesse mondanivalóját.
És akkor rádöbbentem: A poszthumán döntés valójában esszéregény – Márai hagyományai szerint. És – kövezzenek meg – én Márai regényeit sem élveztem. Ahogy Németh László didaktikus drámáit sem.
Ez választ adott egy régi gondomra is: Miért nem szeretem általában az ún. hard sci-fit? Most már tudom, nem a hard sci-fit nem szeretem, Asimov Még az Istenek is-je tökéletes hard sci-fi, mégis rendkívül élvezetes olvasmány. A hard SF esszéregényeket nem szeretem. Clarke regényeit nem szeretem: technológiai, futurológiai okfejtések, melyek szárazságát történettel kívánta emészthetővé tenni. Nota bene, a legjobb és mélységükben a nehézkes szövegektől semmiben sem elmaradó clarke-i regények pontosan a cselekménnyel többek az utóbbiaknál. Az Einstein hídja John Cramertől sem egyéb, mint tudománypolitikai esszéregény, sci-fi klisékkel turbózva.
Továbbfejtve a gondolatot, ha igazából megkaparja az ember, a technoblabla, tucatszereplők és tucatbonyodalmak lehántása után a klasszikus cyberpunk is mutatni kezdi az esszéregények jegyeit… És én a CP-ért sem rajongok igazán.
Most azt gondolhatod, ostoba barom vagyok, aki nem képes/nem akarja felfogni a gondolati tartalmat. Ha kényelmes, hidd ezt! És tovább olvasni felesleges.

Valójában nem a gondolkodással, hanem a tálalással van bajom. Egy jó történetbe rejtett értékes gondolat sokkal inkább továbbgondolásra késztet, mint a szárazon előcitált fejtegetések és spekulációk.*

Térjünk vissza A poszthumán döntéshez!
Ha alzsánert kellene meghatároznom (nem kell!), a regény hard sci-fibe oltott cyberpunk. Ettől még lehetne igazán élvezetes olvasmány is. A hangsúly az igazán szón, és bizonyára sokan vannak, akik igazán élvezettel olvasták, és olvassák majd ezt a szöveget.
Én nem tudtam zavartalanul élvezni. A következők miatt:
– kéretlen, felesleges, indokolatlan információözön. Hogy egy példával illusztráljam: a regény elején azt az egyszerű cselekvést írja le, mely Hamlet fordításában Aranynál ennyi: „Kelt a legény, felöltözött”. Mert ennyi történik. Ebben a regényben négy oldalon keresztül. De közben infó, infó, infó. Hogy ez mennyire tud hitelesnek látszani egy naplóban, arról majd később.
– sci-fi ötletparádé.** Egy idő után már vártam, hogy mikor bukkan fel ötlet egy újabb divat sci-fi témában, és lám, rendre meg is jöttek! A végére, igaz teljesen érintőlegesen és a regény szempontjából kihasználatlanul, eljutottunk a klónozásig és a húrelméletileg. Olyan érzésem volt, hogy a szerző leltár szerint halad: „Miről nem írtam még?” És írt.
– a szereplők, noha mindannyian közvetlen idegi hozzáféréssel rendelkeznek egy bolygószintű információs rendszerhez (ezt a szerző nem mulasztja el időről-időre értésünkre adni) folyamatosan szónoklatokat intéznek egymáshoz olyan dolgokról, melyekről a beszélgetőtársnak nyilvánvalóan tudomása van. Bosszantott, hogy ezt időnként oly nyilvánvalóan az olvasó számára adják elő.
– az operához hasonlóan, ahol a szereplők időnként megállnak és énekelnek, A poszthumán döntés szereplői időnként (elég nagy gyakorisággal) megállnak, és kiselőadásokat tartanak egymásnak. Gyakorlatilag mindenből. Kozmológiából, biológiából, paleontológiából, archeológiából. Ezzel az a fő baj, hogy az operában a történet zene/ének okozta megtorpanása a drámai hatást fokozza, ebben a szövegben azonban sokszor megakasztja – vagy rosszabb –, helyettesíti a történetet. Valójában a szerző tart kiselőadást az olvasónak.
Motiváció szintén hadd legyek jóhiszemű: Hackett nevelni, oktatni akar.

Mindezekért tartom a könyvet elsősorban hagyományos esszéregénynek.

Zavart a mai sci-fiben divatos nagyszabásúság is: hol vannak már a kevés szereplős kamaradarabok! Hackett „milliárdokkal és milliárdokkal” dobálózik, milliárdok élete és az ehhez szükséges energiák fölött rendelkezik.

Zavart a Clarke-regényekből ismerős idegen értelmek részéről megszokott, millió éveket és fényévek ezreit átívelő, az emberiség egészét érintő kozmikus manipulációk felbukkanása. Mintha a nagyszabású kozmikus értelmeknek más dolga se lenne, csak az emberiség kispályás abúzolása!

Az előforduló logikátlanságok, tudományos-technikai csúsztatások kevésbé zavartak – annál inkább az, hogy a szerző ráébredvén ezekre, nem elvetette őket (ez – és itt felmerül a szerkesztés felelőssége is –, kis munkával a történet és mondanivaló számára zavartanul minden esetben elvégezhető lett volna.), hanem leállt magyarázkodni, vagy deus ex machinaként előhúzta a divat sci-fi varázsszavakat (nanotechnológia, kvantummechanika, féreglyuk, húrelmélet etc.) és a nehézségek máris tovatűntek.
Illusztrálom: a Földön ugyebár három milliárdnyi emberi lényt hibernáltak (logikai baki No.1: kimenekíteni őket a katasztrófa-övezetekből nem volt logisztikai kapacitás), mely a szerző által az elején vázolt folyékony nitrogénes mélyfagyasztást (technológiai-fiziológiai lehetetlenség No.1) *** jelenti. Ha csak fejenként egy köbméternyi cseppfolyós nitrogénnel számolunk*** ez hárommilliárd testre hárommilliárd köbméter cseppfolyós nitrogén – nagyjából hatvanezer köbkilométernyi cseppfolyósítani való levegő**** (logikai baki No.2). Nem hiszem, hogy bárki lekicsinyelné ezt a számot, ha ennyi hidegenergia előállítását és a nitrogén tárolását kell megfontolni. Különösen, ha ezt úgy kell megvalósítani, hogy figyelembe vesszük az egyes számú logikai bakit. A csillaghajók száma, méreteik és meghajtásuk energetikája ugyanennek a feltételnek függvényben adja a harmadik számú logikai bakit. Az író erre azt a megoldást választja, hogy valamikor a könyv második felében előhalássza a nontechnológiát, mint univerzális varázseszközt, és ettől kezdve nanokrió van, nano-összeszerelők, melyek a kriotechnológia hardverétől kezdve a lefagyasztás megvalósításán keresztül a csillaghajókig mindent az égvilágon megcsinálnak. Ha feltételezzük, hogy a nano-összeszerelők üzemeltetéséhez rendelkezésre áll az anyag és energia, ezzel a mindenható technológiával miért nem oldják meg egyszerűen helyben azt a „kis logisztikai problémát”?
Főként a vírus dolog körül bőven lehetne még mibe hasonlóan belekötni, de azt hiszem felesleges és méltatlan lenne több példával előhozakodni.
Csak a tanulsággal: nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A szerző még legalább tucatnyi alkalommal szeretett bele saját ötleteibe, és ezt – a szöveg legsúlyosabb hibájaként – számtalanszor az olvasóra is zúdítja. A kreált technoblablákkal együtt (Hackett néhány kivételtől***** eltekintve hihető és használható fiktív tudományos, és technológia nyelvezetet, és ezekből eredő fiktív szlenget alkalmaz – ez mindenképpen a szöveg javára írandó) bántóan nagy frekvenciával ismétlődnek. Ez hagyományos narrációnál nem lenne baj, de a naplószerű megoldásban a napló hitelét rontja az állandó ismételgetésük, és újradefinálásuk.
Mire gondolok? A szöveg nemigen mulasztja el megemlíteni például, hogy a járművek hydrocarok – a mindennapi használatban azonban nem írjuk le minden alkalommal a naplónkban, hogy robbanómotoros autón járunk; a neuroter, kvanter, és társaik pedig még tolakodóbban ismétlődnek. A szájbarágások közül legjobban a taszítómező irritált: OK, por van a légkörben, taszítómezővel tartják távol, de aki számára ez a mindennapi élet része, miért említi fel folyton. Esetleg, mint Dévényinél, ha folyton elromlik…
A szerző időről-időre emlékeztetett továbbá, hogy mennyi nyomorult földi teng lefagyasztva és milyen borzalmas dolog is lefagyasztva lenni. Az soha fel sem merült, hogy miért is ennyire borzalmas ez a lét… Miközben jó sokszor megtudható, hogy így a biztos és kegyetlen haláltól menekedtek meg, és kiolvadni is szörnyű élmény…
Vagy, hogyan is lehet mikro-fekete lyukat csinálni, és fegyverként használni? Az ötlet annyira briliánsnak és eredetinek látszik, hogy a szerző nem tudta megállni, meg ne ismertesse az olvasóval még a működését is! Hackett javára írom, hogy az idevágó kísértéssel derekasan küzdött, csak a könyv vége felé adta fel, és írta le mégis okulásunkra.
Nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A könyv nyelvezete – a sűrű kiselőadásokat leszámítva –, gördülékeny, pontos és élvezhető, tolakodó irodalmiaskodás vagy hivatali bikkfa alig található benne, azonban ahol van, ott rendesen el is kúródott a szöveg. Például: „A szél önkényesen sodorta a fekete pernyét.” A szél nyilvánvalóan szeszélyesen sodorta azt a kurva pernyét, önkényességet tételezni róla még fantasztikumban is meredek; „üledékes táj” – üledékes kőzet létezik, de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj; „Álltam a számla összegét” – ilyet akkor írtak a naplójukba az emberek, amikor a „Ki szavatol a lady biztonságáért?” eredetije papírra került. És még egy szép bürokratikus mondat, amikor a Gretchen-fák felfedezőjét laza társalgásban lakónyilvántartási pontossággal nevezi meg a beszélő.
Hál’ Istennek, nincs is sokkal több ilyesmiből – gondosabb szerkesztéssel ennyi sem lenne.
Van viszont új keletű nyelvgyalázásból féltucatnyi remek példány. Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt******. A „vállal” igen, de nem a „be”-t: az semmiképpen sem vállalható, még azzal az egy alkalommal sem, amikor a szövegbe került. Ugyanez a helyzet a „lassul”-lal. Sohasem szeretnék „belassulni”. Rettenetesen hangzik. Grrr. Az lenne a vég!

Bocsánat a kis gúnyolódásért: erre valóban érzékeny vagyok.

A regény narrációja – a naplójegyzetek formájában előadott egyes szám első személy, múlt idő – kiválóan megválasztott, és profira vall. Hackett nem követte el azt a hibát, hogy az E1 múltat indok nélkül használja – a napló optimális megoldás. A narráció végig fegyelmezett, egyetlen bekezdést kivéve a 318. oldalon, ahol valamiért pár sor erejéig jelen időbe csúsztunk. A naplószövegek hitelessége más lapra tartozik: itt nem minden fenékig tejfel. Egyrészt a már említett magyarázkodásokra, redundanciákra gondolok, másrészt a naplóbejegyzések irodalmi minőségére. Az író feleség esetében ez általában rendben lenne – író ír –, de Eliottnál indokolhatatlan az irodalmi megfogalmazás. Ő szoftverfejlesztő és kész. Nincs utalás arra, hogy írói ambíciókat dédelgetett volna. Az események zűrzavarában erre egyszerűen nem is lenne idő.
Más kérdés, hogy naplót neuronális interfészen keresztül egyenesen az agyból rögzítik – itt viszont, ekkora információözönnél, mindenképpen utólagos szerkesztésre lenne szükség. Mikor volt erre ideje a szereplőknek?
Fájlalom, hogy kimaradt az a páratlan és nagyszerű írói lehetőség, hogy a neuroterből letöltődő emlékeket ne mint naplójegyzeteket, hanem mint „on-line” eseményeket mutassa be a szerző.

Profi a regény lezárása, a folytatás sokat sejtető felvezetése. Így kell ezt csinálni!

Ha a regény egészét, mint a transzhumanizmus-poszthumanizmus lehetőségét boncolgató esszéisztikus megvalósítást nézem, nem lehet kivetnivalót találni. Hackett valójában nem foglalt állást se pro, se kontra a poszthumanizmus mellett, bemutatta az általa elképzelt poszt és transzhumán jövőt, számba vette a lehetséges konzekvenciákat, kérdéseket nyitott föl – a válaszokat, a döntést pedig meghagyta az olvasónak.******** Ezzel bizony a Sztrugackij fivéreket idézi.

A tau Ceti zűrös űrmeteorológiájával pedig A Viking visszatér regényt evokálja. Ezzel a – nem tudni szándékos vagy szándéktalan –, hommage-ért ZSOLDOS Péter előtt kivívta a külön tiszteletemet – kiváló, nagyszabású, irigylésre méltóan profi allúzió.

Minden sci-fit szerető, jövőről gondolkodó embernek ajánlott elolvasni ezt a könyvet!

Delta Vision, 2007, 408 oldal.


Jegyzetek

* Hadd spekuláljak egy kicsit! Egy időben az esszéregények nagy presztízsnek örvendtek értelmiségi körökben. Egy hard SF esszéregény valójában fontosabb kérdésekkel – a jövővel – foglalkozik, mint egy átlagos entellektüel nyavalygás. És – szinte törvényszerűen, még a legnehézkesebb hard SF is sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az utóbbiak. Mégis – All hail the real snobism! – az átlagos entellektüel szaharba se veszi őket.

** Ez a ragályos betegség SF írók között. A CP rovására írom, mert leginkább a posztCP érában tapasztalható.

*** Sokadszorra: öklömnyinél nagyobb élő szervezetet nem lehet folyékony nitrogénben mélyfagyasztani anélkül, hogy a mindenképpen kialakuló hőmérsékletgradiens le ne lassítsa annyira a folyamatot, hogy a sejtközi és sejten belüli víz átmenjen a kristályos, megnövekedett térfogatú állapoton, és a szövet roncsolódjon. Akkor sem, ha fagyállót juttatunk a szervezetbe. Egyrészt lehetetlen kicserélni ekkora intracelluláris vízmennyiséget fagyállóra, másrészt, még ha sikerülne is kevéssé toxikus fagyállót találni, ha mást nem is, de egy szép, szisztémás immunreakciót bizonyára sikerülne kiváltani vele, mely viszont a felszabaduló citokinok kiváltotta sokkal ölné meg az áldozatot a felolvasztás után. A lefagyasztáskor vagy kiolvasztáskor kapott hullát viszont valóban a végtelenségig lehet folyékony nitrogénben konzerválni… Addig legalábbis, amíg a nitrogén el nem illan. Mert az meg jó szokása, legfeljebb az űrben mérséklődik, de ott sem áll le. Még a szilárd nitrogén is szublimál. Tehát, az egy köbméter legföljebb ideális esetben elég évtizedekre…

**** Hadd legyek elnéző: hozhatták egy fagyott holdról is a gázóriások övezetéből, de akkor azt a másféle energiát és szállítókapacitást kellett volna előteremteni a menekülteket elszállítani képtelen emberiségnek.

***** A „kriofagyasztás” – egyszerűen redundáns; a virtuális légifolyosó szintén – minden légifolyosó „virtuális”, mert nincsenek falak, útburkolati jelek, etc. a levegőben; „biogenetikus”, mint szakma – megint csak redundáns, milyen genetika létezik még?; „fúziós korvett”? – a szöveg azt sugallja, hogy a „hydrocar”-ok is fúziós reaktorral mennek; a „hydrocar”, amely azt sugallja, hidrogén vagy vízüzemű jármű – azután kiderül, hogy magfúziós, sőt képes a hidrogénnél nehezebb elemek fúziójára (Ez aztán a technológiai vágyálom! Mire is nincs logisztikai kapacitás?); „rotációs generátor” az űrállomáson – az űrben csak reaktív hajtással lehet forgatni, ha valamiféle tengelyt építenek be, akkor arra kell reaktív hajtás, de oda minek, ha egyszer hangsúlyozottan van a gyűrűn?; „ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”, kell valamilyen interface; „rezgő húrokkal bombázva a sejteket” – bennem egy biológia laborba beültetett vonószenekart idéz fel.

****** Sejtésem szerint a "bevállal" nagyjából ugyanattól az emberi lénytől származtatható, aki az „elfog” igénket „megfog”*******-gal helyettesítette a rendőrségi szlengben. Szóvivője ő a testületnek már majd két évtizede, és mellesleg írókolléga.

******* Hadd ne mondjam, hogy mijét fogja meg az illető!

******** Mivel pedig nem szoktam spoilerezni a szöveget, főleg nem eszmeiség szempontjából, így aztán ezt én is meghagyom a könyv – Nota bene, nem az ismertetés! – olvasóinak.

A.C. Clarke&Stephen Baxter – Napvihar (Sunstorm)

Ezt az ismertetőt nem a közben a Galaktikánál megjelent magyar kiadás, hanem a 2006-os Del Ray kiadás alapján írtam. Bár ez remélhetően nem lesz fontos.

A könyv csalódás volt. Hál‘ Istennek a Ráma folytatások után után nemcsak negatív hanem jobbára pozitív csalódás.

A negatívum csalódásra két okot is találtam. Ezekből az első valójában nem is csalódás, várható, mert általában minden Clarke regény negatívuma: nagy csinnadratta után végül is nem derül ki semmi. Az embernél nagyságrendekkel nagyobb szabású idegenek kiléte, motivációi, de főleg jogcíme arra, hogy Istent játszanak velünk, teljességgel homályban marad. A másik negatív csalódás, nekem az elsőnél még fájóbb, hogy ez könyv minden beharangozás, azonos szerzőpáros és egy darab azonos főszereplő ellenére sem a folytatása/megoldása az Idő szemének. Ezt ne is várja a könyvtől senki!

Pozitív csalódás volt viszont, hogy a nagy öreg, a hard sci-fi (akármi is legyen az!) atyja és legjelesebb képviselője teljes fegyverzetben, szinte megfiatalodva visszatért! Nincsenek Gentry Lee féle nonszenszek, (Akvitániai Eleonóra), Baxter féle kalandocskák! A nagy Clarke hangja hallatszik ismét: kozmikus/emberiség léptékű problémát, és az arra adott emberi léptékű, technológiailag tökéletesen megalapozott választ* láthatjuk – ezúttal nem az Idő szeme kisiskolás történelmi ismeretterjesztésének színvonalán.

Ez tehát egy tökéletes A.C. Clarke regény, valahová az első Rama és a II.-III. Űrodüsseszia** mellé helyezném színvonalban. A történet, a problémafelvetés, a karekterábrázolás, még a regényidő is hasonló.

Abban is hasonlít a három regény, hogy inkább szépirodalmi eszközökkel operáló futurológiai esszé, mint valódi szépirodalom. Hogy a közeljövő ábrázolásának minden bizonnyal izgalmas, de mindenképpen veszélyes ábrázolása ebben az esetben mennyire sikerült a szerzőpárosnak, arról csak erősen szubjektív véleményt tudok alkotni. Mivel a regényidő egy kissé kitolódott a jövő irányába, az esetleges futurológiai aránytévesztések nem ellenőrizhetők, mint az Űrodüsszeia esetében, mindazonáltal az Idő szeme kissé elnagyolt geopolitikai felállása ebben a könyvben megszabja a peremfeltételeket. Mivel a felállás ismertetése akkor meglehetősen durva volt, természetesen nem túl szigorú peremfeltételeket. Noha az első kiadás éve 2005, az írásé tehát kb. 2003, Kína és a Közel Kelet (Emirátusok, Irán, Izrael etc.) gazdasági-geopolitikai szerepe kissé nagyvonalúan ábrázoltatott. Clarke rettegése Kína politikai-társadalmi-gazdasági ambícióitól viszont tetten érhető, csakúgy, mint a harmadik Űrodüsszeiában. Nehezen hihető továbbá, hogy a szélsőséges iszlám fanatizmus egy szelíd ökumenikus vallás megteremtődéséhez vezetne, még akkor sem, ha tény, hogy a terrorizmus rémtettei sokszor furcsa ellenreakciókat váltanak ki. A nők olyan fokú térnyerése a politikában, mint amilyen arányban a regényben jelen vannak, a mai tendenciákból következhet, azonban egyéni megítélés kérdése, hogy erre ki mekkora realitást lát a jövőben. A magam részéről kissé indokolatlannak tartom, főként a nyugati civilizációkon kívül felemelkedő új szuperhatalmak lehetőségének árnyékában.

Az Elsőszülöttek, akikre némi utalás található az Idő szemében, ebben a könyvben egyenesen az emberiség elpusztítására törekednek. Motivációik indoklása egyszerűen nevetséges, módszerük ugyan impozáns, csodálatra méltóan nagyszabású, és még csodálatra méltóbb pontossággal kivitelezett, ám, mint a könyv mutatja, könnyedén* kivédhető. Dramaturgiailag viszont a tökéletes konfliktus és tökéletes alkalom/ürügy bemutatni az emberi faj technológia-politikai összefogásának lehetőségeit. Kissé olyan, mint a Pörgés: az ellenség mindenható és távoli, az egyetlen esély az összmunka. Tehát végre egy optimista könyv az emberiségről***! Az ebből következő forgatóköny viszont nagyvonalúan, bár átlátszóan a szőnyeg alá söpri az Idő szemében bemutatott „sokidejű“ Föld, a Mír megteremtésének, fenntartásának problémáját. Nem kapunk valódi választ a miértre, és azáltal, hogy az Elsőszülötteket a tér és idő urainak látjuk, láttuk az Idő szemében, kissé nevetséges, erőltetett (mintha az írók jártasságát bizonygatná az égi mechanikában) az ebben a regényben látható primitív kozmikus biliárd. Az a paradoxon is feloldatlan maradt, hogy bár az Idő szemében 2037 az utolsó mintavételi pont, tehát utána „vége a világnak“, ahogy az Elsőszülöttek tervezték, ebben a történetben valahogy mégis keresztülhúztuk az öregek számításait.

Az önfényezés sohasem volt idegen Clarke-tól, és ha nem is olyan tolakodóan, mint a Ráma folytatásokban, de itt is megtalálható. Nem maradhat el az űrlift ötlet felemlegetése, de az űrcsúzli gondolat polírozása, és kucsszerepének kidomborítása is ide tartozik.

Az előzményhez képest az emberábrázolás még hiteltelenebbre, papírszagúbbra sikerült, mint az előzményben. E téren nem történt előrelépés Clarke írásművészetében, ami ebben pozitívnak mondható az Idő szemében, az valószínűleg Baxtertől származik.
A két könyvben szereplő azonos hős, Biesa mintha nem ugyanaz a személy lenne, a kamaszok a könyvben mind ütődötten és nótóriusan hülyék, a sok női főbb szereplő nem nő, hanem szoknyába bújt férfi. A homoszexualitás suta, zsákutcás, szégyellős ábrázolása kilógó, szervesületlen mellékszál.

Mindazonáltal ez a könyv nem hiányozhat a sci-fi rajongó könyvespolcáról. Egy nagy név talán utolsó műve, méltó korábbi nagy regényeinek színvonalához, egy nagy technokrata optimista hattyúdala, talán egy egész korszak lezárása. A hard sci-fi rajongók megtalálhatják benne mindazt, amit kedvenc könyveikben szeretnek, de a futurológiai fejtegetések intellektuális kihívást nyújtanak bárki, a jövő iránt érzékeny olvasó számára is.

Magyar kiadás:
Galaktika, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2007. Gálvölgyi Judit és Németh Attila fordítása

* Más lapra tartozik, hogy az ismertetett problémára létezik jóval egyszerűbb, olcsóbb és biztosabb megoldás, de mivel a szerzőpáros az ábrázoltat választotta, és az egész regény ennek a megoldásnak az ismertetésére épül, így ez valójában felesleges, lábjegyzetbe való felvetés.

** A görög üpszilon átírása, legélesebben az odüsszeia-odisszeia írásmódja fájó és megoldatlan kérdése a magyar nyelvnek, mellyet az angol y átírásai csak tovább rontottak (A biokémiában is csata dúl a glükóz és a glukóz használói között, miközben vannak, aki a harmadik variációhoz, a glykózhoz ragaszkodnak. Helyes kis mocsár!). Magam a többséggel egyetértésben az odüsszeusz-odüsszeia hangzás híve vagyok, ezért bántja a fülem a szeptemberi Galaktika „időodisszeia“ felirata. Kicsit sok az „i“…

*** Gyanús, hogy a Ráma folytatások lesújtó emberiség képe Gentry Leetől származik. Érdekes lenne összevetni az idős író egészségi állapotát a művek keletkezési idejével.

Arthur C. Clarke&Gentry Lee - Ráma folytatások

Két irányból is elfogult voltam ezekkel a könyvekkel. Egyrészt pozitívan, mivel a Rámát kifejezetten szerettem, másrészt negatívan, mert az ún. hard sci-fi méltatói szinte bibliájuknak tartják.
Elfogultságaim ötven százalékban beigazolódtak, sajnos negatív irányban: a regények minősége külön-külön, de összességükben sem közelíti meg a Randevú a Rámával színvonalát, és hozzák mindazt a rosszat, amit egy ún. hard sci-fitől vártam.

A hatalmas méretű regényfolyam (a Randevú nélkül több, mint 1500 oldal) két szerző munkája. Az idős Clarke nyilvánvalóan fizikailag nem tudta felvállalni egy ekkora anyag megírását, ezért a NASA egykori főmérnökét, Gentry Lee-t választotta társául a munkához. A választás kissé érthetetlennek tűnik, még akkor is, ha előtte már megírtak közösen egy sci-fi regényt, mely magyarul is megjelent Bölcső címen.

Az érthetetlen választás be is igazolta a negatív várakozást. A Randevú folytatásai mind irodalmilag, mind a tudományos fantasztikum vonatkozásában elmaradnak az előzménytől. Sőt több tekintetben szinte negálják azt.

A méltatások szerint a folytatások inkább karakter orientáltak, mint az első Ráma, bár ezt az kitételt csak akkor tudom értelmezni, ha a karakter -orientáltság és a közhely-orientáltság közé egyenlőségjelet teszek.

Mert ez az 1500 oldal bizony hemzseg az SF kliséktől, a másodosztályú hollywoodi akció és szentimentális filmek sablonjaitól, irodalmi közhelyektől. És mindezek ellénére, vagy éppen ezért, halálosan unalmas. A szereplők, szituációk és történések annyira közhelyesek, hogy több tucat gondosan válogatott másodosztályú sci-fi regény és forgatókönyv kvázi-random összeollózásával valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.

Ekkora volumenű történetet lehetetlen spoilerezni, így bátran megadom a történet rövid összefoglalóját, hogy a későbbiekben könnyebb legyen hivatkozni.

A Rama II története (részletes olvasónapló itt) nem más, mint a Naprendszerbe belépő második Ráma osztályú idegen úrhajóhoz indított földi expedíció története. Mivel arra az időre az emberi társadalom éppen csak kilábalt egy súlyos gazdasági, politikai, lélektani etc. válságból, az űrhajózás az első Rama körüli színvonal alatt maradt. A technológiai elégtelenség és emberi gyengeségek következménye, hogy többen meghalnak, és végül a Ráma II-n reked az expedíció három tagja, Nicole des Jardins orvos (a regényciklus főszereplője), Richard Wakefield tudós/mérnök és Michael O’Toole tábornok, miután a föld koncentrált atomtámadást intéz a jármű ellen. A Ráma készítőiről és céljáról semmiféle információhoz nem jutunk. Annyi sejthető, hogy az embereken kívül még legalább két értelmes faj tartózkodik az űrhajón, amelyek közül az egyik valószínűleg nem baráti.

A Garden of Rama címét a tartalom ismeretében Ráma Édenkertjének kellene fordítani. Ez a kötet két élesen elváló részre oszlik. Az első felében a három Rámán maradt asztronauta útját mesélik el a Szíriusz csillag felé. A cselekmény főként akörül bonyolódik, hogy miként lesznek képesek az emberek az idegen technológia használatára, és miként próbálnak saját természetes szaporulatuk genetikai optimalizálásával legénységet biztosítani a Ráma ismeretlen időtartamú útja alatt. Ez az egy nő-két férfi összetételű csapatban nem megy zökkenők nélkül, de ennek ellenére a Szíriuszhoz már Richard és Nicole három lányával és Michael és Nicole két fiával megszaporodva érnek. A csillag körül a Rámák és hasonló járművek gigantikus fogadóállomása, a titokzatos Csomópont kering, ahol anélkül, hogy az embereknek valódi információt adnának, a Rámát átrendezik, megépül a jövendő emberi kolónia az Új Éden, és két önként a Csomóponton maradó kivételével az embereket útnak indítják vissza a Földre. A Ráma feladata ezúttal az, hogy kapcsolatba lépjen az emberiséggel, és fedélzetén kétezer emberi önkéntessel elinduljon egy ismeretlen útirány felé, bevallottan azért, hogy közben a Ráma alkotói az embereket tanulmányozzák. A regény második fele az emberi kolónia alapítását és történetét meséli el. Mivel a kétezer fős legénységben jócskán akadnak elitélt gyilkosok is, hamarosan a bűnözők ragadják magukhoz a hatalmat, és háborúba kezdenek a Ráma másik felében elszállásolt másik értelmes fajjal, amelyet sikeresen ki is irtanak. Nicole férje, Richard, a másik faj utolsó maradékát egy harmadik, szintén a Rámán utazó fajhoz menekíti. Nicole-t természetesen letartóztatják.

A harmadik könyvben, melynek címe Rama Revealed, − Ráma felfedi magát −, Nicole és gyermekeinek szökését meséli el Új Édenből, életüket a harmadik idegen faj városában, majd a háborút, melyet az emberek ez ellen a faj ellen indítottak. Mielőtt a háborúban minden elpusztulna, a Ráma építői mindenkit elaltatnak (hibernálnak?) a járművön, így az alvó legénységgel érkezik végállomására, a Tau Ceti körül keringő másik Csomóponthoz. A Ráma készítői itt felfedik magukat, és a Ráma küldetések célját.

Ez a folytatása annak a könyvnek, mely annak idején éppen eredetiségével, hangjával és titokzatosságával nyűgözött le. Noha a sztori és a szereplők sztereotípiáiért egyértelműen a társalkotó, a valós író a felelős, a történet ívéért és a Ráma valódi céljának kiötléséért egyértelműen a mélyen vallásos keresztény Clarke. Emiatt ez a könyv sajnos a kreácionisták és intelligens tervezettség hívők bibliája is lehet.

Ami megdöbbentően hiányzik a könyvekből, az a tudomány. Mert a világegyetem értelmének kérdésére adott transzcendens válasz minden, csak nem az, amelyet tudománynak nevezünk.

Ami fájón jelen van viszont a könyvben, az egyrészt a földi események teljesen üres és sehová sem vezető extrapolációja, és olyan mélységes pesszimizmus fajunkkal szemben, mely már a rögeszme határát súrolja.

A szerzők megragadtak a késő nyolcvanas évek társadalmi, technológiai, gazdasági, tudományos problémáinál, és ezeket a problémákat egyszerűen kilőtték a XXIII. századba. Ami az ebből a nyolcvanas évek végi pesszimista életérzésből fakad, vagyis hogy az emberiség javíthatatlan, tulajdonképpen az egyetlen valamirevaló színt hozta volna történetbe, ha a szerzők nem inkább valószínűtlen idegen életformák és társadalmak aprólékos, mégis hiteltelen leírásával töltik meg a lapokat. Tudniillik, az, hogy a Föld az idegenek vizsgálati alanyaként „válogatott” emberanyagot, sőt elítélt gyilkosokat is küld a Rámára, olyan drámai helyzetek és történések lehetőségét veti fel, melyeket egy Dick, egy Brabury, egy Simak vagy a Sztrugackij fivérek nem hagytak volna kiaknázatlanul. És annak ellenére, hogy a Lee-Clarke szerzőpár ezt a helyzetet is csak melodramatikus klisék sorával volt képes megragadni, még mindig a legerősebb része a könyvnek.

A javíthatatlan pesszimizmus már az első könyvben, a Rama II-ben is tetten érhető, hiszen a fő konfliktusforrás az, hogy a nemzetközi űrhajózási hivatal egy majdnem teljesen emberi hulladékból álló legénységet válogatott össze az expedícióra. Ez a válogatás talán magyarázható a Nagy Káosz okozta visszaeséssel, azonban a Ráma II első látogatása és visszatérése között eltelt több mint negyven évben a Föld már a Mars újratelepítésén fáradozik: természetesen ugyannal az emberanyaggal, amelyet a Rámra küldenek.

Van még a könyvben jókora adag öntömjénezés is, mely Clarke-nek sohasem volt sajátja, de mely a későbbi írói generációk rákfenéje. Többször elhangzanak a szereplők szájából az egész Ráma küldetés nagyszerűségéről szóló ömlengések, a férfi főszeplő speciel Lee önmagáról alkotott idealizált képe, átlag száz oldalankét valamilyen formában elhangzik Clarke mondása, miszerint „Bármely meglelően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

Biokémiával foglakozó emberként mérhetetlenül idegesített Lee minduntalan ájult csodálata a biológia tudománya iránt és, hogy a könyvek „tudománya” főként elrugaszkodott biológiai spekulációkból áll. Lelki szemeim előtt megjelent a következő jelenet:

Lee kipirult arccal fordul az idős mester felé:
- Arthur bátyám! Eszembe jutott valami! Az AIDS olyan divatos, meg titokzatos, meg minden és olyan csúnyán bántak kezdetben a hordozóival. Nem kéne erről is írni?
- Írjá, Gentry fiam!
És írt.

Mindazonáltal azok, akiknek elég, ha hosszadalmas leírásokat ismeretlen rendeltetésű szerkezetekről, lehetetlen biológiájú és társadalmi berendezkedésű idegenekről, az élvezni fogja a könyvet.

Ha pedig valaki megveszi majd mind a négy kötetet legalább nem fog billegni az asztal. Bár a Randevú valószínűleg nem végzi az asztalláb alatt. Különben is jócskán vékonyabb.

Ja és az uplift ideát pofa nélkül lenyúlták Brintől.

John Cramer - Einstein Hídja

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fél éve készülök írni az John Cramer Einstein hídjáról, mert egyáltalján nem akartam írni róla. Nem érné meg az energiát máskülönben, de így, hogy párhuzamba lehet állítani valamivel, ami valóban jó, most Asimov Az Istenek is…-ével, talán mégis.

Az Einstein hídja a hard science fiction rajongók álma, ha ez az álom az jelenti, hogy rosszul megírt szöveget olvasol, súlytalan papírkarakterekkel, B osztályú sci-fi filmekből összevágott történettel, melyet bőségesen leöntöttek tudományos mázzal.

Ez esetben túlságosan is bőségesen. Tocsog a tudományos ötletekben, elméletekben, fejtegetésekben, nem is látszik valójában tőlük, mi is akar ez lenni. Szétázott a szöveg.

Az író, John Cramer elismert tudós, fizikus, kozmológus. Ez természetesen nem tartja vissza attól, hogy az olvasóra zúdítsa minden más tudományágba tartozó ötleteit is. Nem is lenne zavaró önmagában, tudósból lett írók igen gyakran használják gyakorlótérnek az olvasót ötleteik tesztelésére. Cramer ideái még csak nem is olyan légből kapott fantazmagóriák mint mondjuk azok, melyek a Slonczewski asszonynál feltűnnek a saját szakmájában.

Egy dolog hiányzik égetően a regényből, ugyanaz mely a Génszimfóniából is hiányzik és amely megvan Asimovban – az az apró dolog, amit egyszerűen írói tehetségnek neveznek.

Bármilyen kellő intelligenciával és olvasottsággal rendelkező emberi lény képes efféle könyvet írni. Talán még jobbat is.

De íróember sohasem követne el olyasmit, hogy a fő konfliktusforrást ügyetlen titokzatoskodás közepette gyatra fenyegetésként lebegtesse már az első oldalakon. Mely fenyegetés aztán B kategóriás filmként realizálódik, bár valójában egészen amatőr módon az ún. főszereplőktől távol, hogy aztán egészen eliminálódjon. Deus ex machina, ismerős?

A fenyegetés, mint máskülönben az egész könyv nem egyéb, mint ürügy, hogy a tudós szerző kiengedje magából a dühöt, melyet az váltott ki belőle, hogy a cúnya, cúnya demokrata szenátor bácsik nem vették meg neki a világ legdrágább játékszerét, a nagy SSC-t, a Szupravezető Szuper Gyorsítót.

A könyv nem más tehát, mint vérbeli science faketion. Science fictionnak, méghozzá hard SF-nek öltöztetett pamflet a szenátorok vakságáról, érzéketlenségéről és tudatlanságáról a tudomány őszentsége irányában (1), a cudar, anyagias világról meg a mockosz, mockosz politikáról. Azt meg kell hagyni, hogy a könyv ott élvezhető egyáltalán, amikor megszűnik sci-finek lenni és ez a pamfletség, alternatív történelemnek álcázva, teljes pompájában kivirágzik a regény második felében. Akkor még szórakozni is tudtam rajta. Mulatni.

Az egyetlen dolog, ami tetszett a regényben, az időparadoxon elegáns, és utánozhatatlan feloldása. Sajna ha elmondanám, romba dönteném még azt a kevéske eredetiséget is, ami a történetben van. Ha elolvasod úgyis megtudod.

Mert biztosan elolvasod. Reménytelen hard Sf rajongó vagy.

Jegyzetek:
(1) A tudós egyszerűen imádja költeni az adófizetők pénzét. Én is. A tudós meggyőződése, hogy a tudás megszerzésének jelszavával joga van az adófizetők pénzét saját hobbijára fordítani. Az én meggyőződésem is. A tudósnak meggyőződése, hogy rajta kívül senki sem képes felbecsülni a kutatásának fontosságát, legkevésbé a törvényhozók, aki végső soron azoknak a bizonyos pénzeknek az elosztásáról döntenek. Ezt én is így hiszem.

Ezt a tudomány függetlenségének nevezik, mely egy nagyon erős mítosz. Egy mítosz, mely pontosan ugyanannyira érvényes, mint a Szabadság, egyenlőség, Testvériség mítosza. Ha valaki keresgél a Medline-on, csuda dolgokat találhat. Például tudományos közleményt arról, hogy miféle különbségek van a harcsa által akváriumban vagy szabad vízben kiadott hangok között. Vagy mekkora nyomással préselik ki a pingvinek az ürüléküket…(ez utóbbi egyik szerzője magyar, és kiérdemelték érte az ig Nobel díjat)

Két évvel ezelőtt nagy felháborodást keltett, hogy a Szenátus visszavont két, az NIH által már odaítélt pályázatot, ha jól emlékszem összesen egymillió dollár értékben. A pályázatok egyike azt vizsgálta volna, hogy miként dekorálják a college hallgatók a szobáikat, a másik, hogy miként építik fel a college hallgatók személyes honlapjaikat.
Gimme a break!

Isaac Asimov - Az istenek is...

Általában tudható, hogy nem vagyok nagy rajongója az ún. hard sci-finek, akármi is legyen az. A Sztrugackij fivérek, Dick vagy Zsoldos Péter bármelyik írása számomra „hardabb” sci-fi, mint Clark egész regény-életműve. És legutóbbi, hm, olvasmányélményeim csak megerősítették ezt a véleményemet.

Ez a régi-régi Asimov kisregény azonban úgy a legkeményebb tudomány, hogy közben a legkeményebb fantasztikum is. Úgy vezet be egy egészen eredeti és mély tudományos felvetésbe (atomfizika, kozmológia, ilyesmi...), hogy mindvégig szórakoztató és emberi marad, egyharmadában pedig megkísérli még a lehetetlent is, és megpróbál bemutatni egy tökéletesen idegen világot, biológiát, civilizációt – egy párhuzamos világegyetemben. Teszi mindezt a manapság annyira jellemző kioktató, nagyképű mindentudás nélkül, úgy, hogy az olvasót magával ragadják még a mélyebb tudományos fejtegetések is.

A regény futurológiája is hihető, valóságos, érdekes és elgondolkodtató, bár részletei ismerősek lehetnek Asimov egyéb írásaiból.
Mindemellett még van egy rétege az írásnak, legalábbis abban a kétharmadában, mely a mi barátságos világegyetemünk történéseiről számol be: egy máig is érvényes (hajaj, ma igazán) tudományszociológiai riport.

Tulajdonképpen spoilerezve sem lehet élvezhetetlenné tenni a szöveget, annál is inkább, mert a másik univerzum történésit értelmetlen is lenne elmesélni. tehát, kedvcsinálónak:

A kisregény három részre oszlik, melyeknek alcímei a Schiller Jeanne d’Arc-jából idézett egyetlen mondat (1) részei.

„Az ostobaság ellen...
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”

Az történet – és az első rész – alapkonfliktusa az emberiség évszázados vágyának valóra válása: 2070 táján hozzájutottunk a kimeríthetetlennek tűnő, környezetbarát energiaforráshoz. A különféle fülszövegek és ismertetők e ponton általában azt a tévképzetet keltik, hogy az energiabőség hihetetlen jólétet teremt, az emberek istenekhez hasonlatossá válnak, te és méz, szexuális szabadosság és egyéb fincsi dolgok. Ezekről szó sincs a regényben.

Annál inkább egészen hétköznapi, huszadik századi emberi konfliktusokról.
A kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás ugyanis nem egyéb, mint a párhuzamos világegyetemek fizikai/kozmológiai alaptörvényeinek eltéréseinek megcsapolása, kijátszva ezáltal a termodinamika megmaradási elveinek adott univerzumra érvényes szigorát. Örökmozgó, he? Jól hangzik. A baj csak az, hogy a párhuzamos világegyetemek törvényszerűségei év-százmilliárdok alatt lassan kiegyenlítődnek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy egy ifjú tudós úgy gondolja, hogy helyileg bizony ennek a folyamatnak gyorsabb lefolyású következményei vannak – hamarosan vége lesz a világnak.
És megérkeztünk a tudományszociológiai életképhez, mely rendkívül hitelesen (naná, Asimov is tudós) és bicskanyitogató valóságosan mutatja a tudomány állását. A posztdok sorsot, amikor rabszolgaként dolgozva az eredményeket a fiatal tudósnál kisszerűbb elmék fölözik le, amikor tudományos pályákat tör derékba a hierarchia önzése és rövidlátása, maga az embertelen rendszer, sőt a tudomány-gazdaság-politika összefonódása. Asimov a végsőkig vitte a parabolát: a történetben a szerencse és önmaga korlátoltságának különös kombinációja által a tudomány egyeduralkodójává emelkedett a középszerűnél is gyengébb „tudós” (a mai tömegátlag, ha érdekel az ilyesmi olvashatsz róla itt) az emberiség létét kockáztatja, csakhogy napvilágra ne kerüljön saját kisszerűsége.

Asimov természetesen megadja a megoldást a könyv harmadik részében, amelyben mellesleg egy jövőbeli Holdbéli társadalmat is bemutat. A megoldás a könyv egészéhez méltóan zseniális, egyrészt valóban az istenek sorába emeli az emberiséget, másrészt lesüllyeszti az atomi részecskénél is alacsonyabb sorba egész világegyetemünket.

Bajaim leginkábba középső részel vannak. Mint mondtam, Asimov a lehetetlenre vállalkozott, így nem is tudta teljes egészében teljesíteni a kitűzött feladatot. Az idegen univerzum kozmológiája, geológiája, biológiája hiteles és eredeti – mindössze az idegen lények sikerültek minden furcsaságuk ellenére túlságosan is antropomorfra. Ami végül is, legalábbis számomra, egyáltalán nem baj. Magam ugyanis mély érdektelenséggel és némi unalommal közelítek az efféle gondolatkísérletekhez. Egyrészt, mert úgy hiszem, hogy lehetetlen megvalósítani az ilyesmit antropomorfizálás nélkül, másrészt, ha valóban sikerülne, egyáltalán nem érdekel a tökéletesen idegen, így felfoghatatlan lények sorsa. Asimov lényei szerencsére annyira emberire sikerültek, hogy még meg is kedveltem őket, és szurkoltam nekik.

Íróilag ebben a részben található az előforduló két pici gyöngeség:

• a másik univerzumban a pozitront biztosan nem hívják pozitronnak, mert nekik az a normális, és
• biztosan nem élt Cervantes sem, hogy megalkossa Don Quijote alakját, aki a magyart a „szélmalomharc” főnévvel, az angolt pedig a „quixotic” jelzővel gazdagította. Na, ezt a jelzőt biztosan nem mondják abban a másik világban.

A könyv magyarul megjelent 1992-ben önálló kötetként a Cédrus, és 2005-ben az Asimov teljes science fiction univerzuma 6. kötetében a Szukits kiadónál .

Ja, majd elfelejtettem, egy zseni kellett mindehhez.

---

Jegyzetek:

(1) Az idézetet egy idő után jellemzően elkezdték Goethének tulajdonítani.

Arthur C. Clarke&Stephen Baxter - Time's Eye

A méltatás végül is igaznak bizonyult. Baxter valóban a legtehetségesebb Clarke együttműködői közül, és ez meglátszik a könyvön.

Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.

A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.

Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.

Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.

A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.

Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.

Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.

Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...

Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.

Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.

Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:

Szálkák az Idő szemében