2016. január 30., szombat

Kim Stanley Robinson Aurora


 A.C. Clarke tiszteletére, mert idejében abba tudta hagyni.

Nagyon rég megfogadtam, hogy rossz könyvről nem írok recenziót, és ezt a fogadalmat nem csupán azért szegem meg, mert minden önmagamnak tett ígéretemet azonnal jól meg is szegem, hanem mert ez a könyv sokszorosan úgy fölbaszott, hogy a mérget ki kell írni magamból.
Nem szoktam panaszkodni a rossz könyvekre elcsellózott pénz miatt – a tanulópénzt meg kell fizetni, kész! –, de most megsiratom a könyv árát. Ezt a könyvet ugyanis kifejezetten ajánlották, több, sci-fivel foglakozó blog lelkendezett róla, mint az év könyvéről. Hát egy nagy lófaszt az év könyve ez! Az év lenyúlása annál inkább: 4000 forintokért már tényleg lehet igazi könyvet venni. Ez a kötet nem éri meg a papírt meg a nyomdafestéket, meg azt a minimális szellemi munkát, amit címlaptervező „grafikus” beleölt. Inkább elittam volna az árát!
Nem szoktam tartalmi hiányosságokat sem szóvá tenni, most mégis rákényszerülök, mert ez a szöveg túlmutat a saját hibáin, időbeli kontextusba helyezve valami egészen rémületes kép látszik kiválni az obskruntizmus és posztmodern locsogás ragacsos ködéből. De erről majd a végén, érintőlegesen, mert ennek az aljas tendenciának külön bejegyzést szentelek (Lófaszt szentelek! A témához illően járok el: ) gyalázok.

Remélem észreveszed, hogy húzom az időt, ne kelljen írni magáról a könyvről! Mert fáj a visszaemlékezés! Brühühühü!

Valószínűleg éppen ilyen nehezére esett Robinsonnak is papírra vetni ezt az ötszáz oldalt – néha kifejezetten érezni az izzadságszagot, ráadásul az író valószínűleg szereti az indiai konyhát, mert ez a büdösség kifejezetten arra a vidékre jellemző… Pedig a szöveg helyenként nyilvánvalóan nagy könnyedséggel, a „másol” és „beilleszt” parancsok sűrű használatával született. Egy Robinson kaliberű íróról nehéz ugyanis elképzelni, hogy notóriusan megfeledkezik arról, hogy nagyszerű gondolatait szóról szóra megosztotta a nyájas olvasóval már fél, egy, két, három oldallal korábban, tehát a redundancia csak szándékos lehet. Az író magáévá tette az „ismétlés a tudás anyukája” régi elvét, úgy gondolta, hogy ezt a rendkívül didaktikus, szájbarágós szöveget – vagyis a benne nem is igen rejtett nagyívű gondolatokat – gyakori ismétlésekkel kell az ostoba olvasók fejébe verni.
Még csak nem is középiskolás fokon.
Hanem elemista módon.

Ezt a szándékot támogatja a szöveg erősen iskolai olvasókönyv ízű nyelvezete is.
Amikor elolvastam az első sorokat, nem hittem a szememnek. Mi ez? A világ legpocsékabb első mondatai verseny győztese? * És megvilágosodtam! Inkább a világ legjobb iskolai olvasókönyv első mondatai! „Freya és az apja vitorlázni mennek. Az új lakásuk a Hosszú-tó nyugati végén lévő kikötőre néz. A kikötőben egy sor kis hajó horgonyoz, amelyeket az emberek szabadon elvihetnek, és a szél majdnem minden délután erősen fúj a tó felől.**
Vö. Gőgös Gúnár Gedeon: „az öreg, rövidlátó hangya sírdogált…
Mi másnak hihetnénk hát a szöveget? Máris felrémlenek előttünk az olvasókönyvi illusztrációk is.
A szándék menthető lenne, azzal, hogy a fejezet hőse kisgyerek, így az ő világhoz való viszonyát tükrözi szöveg is. Azonban ezt a mentséget annak rendje és módja szerint farbakúrja a tény, hogy Freya, a hősnő nem kisgyerek. Kissé retardált, a gondolkodása ötszáz év múlva is együgyű, primitív, kőkorszaki bennszülött szintjén van, de nem olyan kisgyerek, aki első osztályos olvasókönyv szintjén kommunikál.
De hamar lesz egyéb baj is a narrációval, Robinson ugyanis nézőpontot vált! Az eddigi neduddki narrátort felváltja a hajó mesterséges intelligenciája, aki természetesen kvantumszámítógép – ettől kezdve a kvantumbizonytalanság állandósul a narrációban. A nézőpontváltás indokolt, hiszen a kezdeti már az első sorában zsákutcának bizonyult: Freya nézőpontjából nem sikerült bemutatni semmit: a mindentudó narrátor – az író, maga baszdmeg! – kisiskolás nyelven írt. Ez nyilvánvalóan tarthatatlan, még olyan világesze-mindentjobbantudó szerző számára is, mint amivé a Mars trilógia szerzője mostanra változott (lásd a tartalmi részben!).
De persze nem nyertünk semmit a nézőpontváltással. Az MI posztmodern nyavalygás helyett kiváló, ironikus ellenpontozója lehetett volna az emberi nézőpontnak, de nem lett: oldalak tucatjain át vagyunk tanúi az MI – az író, baszdmeg! – irodalmi nyüglődésnek, aki azon lamentál, hogy az írás valójában reménytelen vállalkozás, mert az emberi nyelv alkalmatlan bármi elbeszélésére.
Hogy úgy van!
Beszélni*** nehéz, ezt tudjuk Grétsy Lászlótól.
Írni meg kurva nehéz, ez tudjuk mindannyian, akik írunk.
De, Mr. Robinson! Több ezer év irodalmi teljesítménye egyenlő lenne nullával…?
Nem inkább arról van itt szó, hogy az író alkalmatlan ennek a történetnek az elmondására?
Mert amint az sejthető, a második írói kudarc után és a történetvezetés miatt egészen természetes okból is, az utolsó részben Robinson „visszaveszi” a narrációt az MI-től. Itt végre már nincs olvasókönyv-szöveg, csak éppen a leírt tartalom és az ábrázolt jellemek, illetve hiányuk teszik feleslegessé az egész erőfeszítést. Az oldalakon át redundánsan zúdított, pofátlanul nyilvánvaló (értsd: semmiféle írói eszközzel nem álcázott) EX CATHEDRA írói kinyilatkozások pedig egyenesen kínszenvedéssé teszik a könyv végét.

Érintőlegesen már utaltam a jellemek (valóságos szereplők) hiányára a regényből. Az Aurorát félbehagyott jellemek és/vagy díszletkarakterek népesítik be. Létüket és minőségüket ugyannak az egyetlen célnak köszönhetik, mint maga az Aurora expedíció: ürügyei és untermanjai legyenek az író fecsegő és kinyilatkoztatásszerű anti-vízióinak, megfellebbezhetetlen véleményeinek és ítéleteinek. Más szerepük és életük nincsen. Emiatt aztán ezek a jellemek nem is változnak egy fikarcnyit sem. Többnyire olyanok, mint teremtőjük: kritizálhatatlanok, önfejűek, makacsok és egoisták. A Ráció és a Humánum önjelölt prófétáiként és/vagy megváltóként viselkednek, ha az író álláspontjait kell képviselniük, az irracionalitás, kisszerűség, erőszak, bigottság és gonoszság pedig az írói álláspont ellenzőinek marad. Meggyőzhetetlenül és megváltoztathatatlanul.
Nem csoda, hogy az ilyen „emberekkel” benépesített társadalom egy öröklötten paranoiás szellemi fogyatékos „vízióit” követi birka módjára. Aki pedig nem, hát az irracionális, bigott, erőszakos és gonosz. Freya csendes, monomániás, sunyi és lapító erőszakossága persze teljesen rendben van az író szerint – hiszen az ő megfellebbezhetetlen véleményét erőszakolja ki.
Nem csoda, hogy sem az Aurora Freyát követő fele, sem az író nem akar többé hallani, és nem is hall a másik félről. Az ő sorsuk – a bátrabbaké, a vállalkozóbb szelleműeké! – aztán tényleg senki sem érdekel…****
Nem csoda, hogy egy ilyen társadalom egyetlen cselekvőképes ember képes kiizzadni magából, Freya anyját, Dévit (beszélő név, feleim!), aki tényleg istennő: minden tudományhoz és technológiához – amelyek elsajátításához másoknak egy fél élet kell – jobban ért, mint a terület szakértői. Nélküle az Aurora nem jutott volna el a Tau Ceti-hez, mert szerinte és az író szerint az kolónia űrhajót olyan szarul, átgondolatlanul építették meg, és telepítették be elődeik, hogy az már bűn. Mert a világon azt csak Dévi – K.S. Robinson – tudja, hogyan kell sokgenerációs kolónia űrhajót tervezni és építeni. Az író – és e kötet rajongói – nyilvánvalóan átsiklottak azon a bájos ellentmondáson, hogy az az információ, amit a tudomány mai állása szerint egy K.S. Robinson nevű öregedő SF író össze tud guglizni, talán pár évszázaddal később ugyanúgy rendelkezésre áll az Aurora tervezőinek. Még akkor is – sőt annál inkább! –, ha a technológia és tudomány a regény megírása (2015) után többé semmi újat nem mutat fel. (Ami nagyjából Robinson alapfeltevése, lásd a tartalmi részben!)

Mielőtt a tartalomra térnék, egy aprócska műfaji tisztázásra van szükség. Történetet, mint olyat ne nagyon kérjünk számon ezen a köteten. Nem lenne fair. Ez a könyv ugyanis csak annyiban szépirodalom, amennyiben Hegedűs Géza – akit igen tisztelek, és hajlamos vagyok követni a pokolba is – az esszé műfaját is idesorolta. Ez a szöveg a legjobb esetben is esszéregény, amelyben a legizgalmasabb kalandon túl is vagyunk az első oldalakon, amennyiben egy szellemi fogyatékos és együgyű apukája szarrá törnek egy közösségi vitorlást, és ezért még el se pirulnak. Csak egy esszéregény adhatja elő ilyen langymelegen az emberiség legnagyobb kalandjának részleges kudarcát, miközben százak haláláról a kereskedelmi rádiók hírblokkjának szenvtelenségével, közönyével és nemtörődömségével tudósít. Csak egy esszéregény írója feledkezhet meg az emberiség legnagyobb kalandjának nem kudarcos résztvevőiről, nagyjából az Aurora telepeseinek nagyobbik feléről – mivel ők az író véleményével ellentétes álláspontot képviselnek.

És most valami egészen más!
Tartalmi bírálat, tehát spoiler veszély!

Forma és tartalom talán sohasem volt nagyobb egységben sci-fi alkotásban, mint ebben a szövegben.
Ez nem bók akart lenni.
A csillagközi utazásról földhözragadtan írni a zsáner és a tematika elárulása. Behódolás ugyan a kordivatnak, így összességében modern (éppen divatos) de ez a kordivat most éppen a tudomány és technológia teljesítményének, potenciáljának ócsárlását, sárba tiprását jelenti. Szó szerint Földhözragadtságot.
A reformkorban „jelszavaink valának: haza és haladás.” Mai jelszavaink: Haza! és Maradás.
Erről szól ez a könyv.
Erről szól ma a zöldséggel és lilasággal átitatott közbeszéd.
„Semmi keresnivalónk az űrben/a csillagok között, amíg nem tesszük rendbe a Földet/amit a Földön elrontottunk.”
„A technológia csak bajt hoz ránk, nem megoldás a problémára, hanem maga a probléma.”
„Az emberiségnek nem kétes (űr)kalandokra van szüksége, hanem józanságra és önmérsékletre.”
„Nincs jogunk tönkretenni más bolygókat, ha már a sajátunkkal így elbántunk.”
„Nem is éri meg.”
Robinson ezt a csodálatosan optimista és felemelő mentális hátteret még megfejeli saját nagyképűségében pácolt ember és tudomány/technológia bírálatával/gyűlöletével – valójában az öregedő férfiak undorával és irigységével mindennel szemben, ami produktív, eleven és kiemelkedne a Föld sarából.
Az Aurora világa a mértéktelen hiábavalóság világa.
„Minek generációs csillaghajót építeni, úgyis elbasszuk már a tervezéskor.” És így is lett, mert éppolyan könnyű vagy nehéz olyan sztorit kitalálni, ahol el van baszva, mint ahol nem. Az író hatalmában áll.
„Ha mégis megépítjük, úgyis elromlik vagy/és az utasok úgyis elbasszák.” És majdnem így is lett, nem az írón múlott (különben nem tudta volna elővezetni a többi „úgyis”-t), hogy nem ez következett be, bár két elindult hajóból az egyiknek annyi!
„Ha nem romlik el, és a balfaszok is megússzák, úgyis elkorcsosulnak, mire célba érnek.” És így lett, testi és szellemi korcsok érik el a Tau Ceti rendszert, akikre a legnagyobb befolyást egy szellemi fogyatékos gyakorolja.
„Ha valahogy mégis megérkeznek, a célpont úgyis alkalmatlan a földi élet számára.” És igen! Alkalmatlan…

Persze az úgyis világát farbakúrja az író a jól elhelyezett önellentmondásokkal.
Az Aurora a haldokló Föld utolsó és egyetlen reményeként indul útnak. Ehhez képest a visszatérőket egy meglehetősen idilli, bár kissé túlhevült bolygó és társadalom fogadja. A huszonnégy méterrel megemelkedett tengerszintet tekintsük írói túlzásnak.
Az állítólag teljesen szarul, amatőr módon tervezett, épített és berendezett hajó fele (a Tau Cetinél kettéválik a hajó és a legénység) tökéletesen alkalmas a hazaútra.
Lehetne még sorolni, de minek?

Olvasd el, és ítélj magad!















2015
Agave kiadó
500 oldal
puhafedelű
3980 Ft
Farkas Veronika fordítása




* Meg kell jegyezni, angolul jobban hangzik az egész. Ahogy az már lenni szokott, a fordító hölgy nem tudott sokat kezdeni a technoblablával. Sok keserű kudarc után a kiadók végre megérthetnék: a híg fos állagánál valamivel hardabb sci-fit ne adjanak női fordítónak, mert a hölgyek összecsukható kiskése bizony beletörik a technoblablába.
** A harmadik mondat mellékmondatai olyan bűbájos non sequitur viszonyban állnak egymással, hogy az már művészet.
***Azért mert beszélsz, még nem vagy okos” Qui-Gon Jinn intése Jar Jar Binks-hez
**** Attól lehet tartani, hogy lesz egy folytatás, amely velük foglakozik. Ez egyrészt esélyt adna az írónak, hogy jóvátegye a bűnöket, amelyeket jelen szöveggel elkövetett, másrészt akarok én még egy K.S. Robinson kudarcot olvasni?

Nincsenek megjegyzések: