Másodszor esik meg, hogy olvasok egy szöveget és azt gondolom, hogy elvihette volna a Zsoldos-Díj regény kategóriáját. Volna. Csepregi Tamás esetében ez a volna nagyon kemény korlát, mert a könyvet nem is jelölhették volna a regénykategóriában, ugyanis de jure novelláskötet.
Hogy de facto mi, az egészen más kérdés. Valójában olyan szöveg, mely potenciálisan az év legkiválóbb regénye – rettenetesen összeszerkesztett regény, mely novelláskötet formáját öltötte.
Hogy nem lett regény és az év nyertese, annak koncepcionális és írói okai is vannak. Mivel egy ragyogó tehetségű fiatal író ígéretes szövege, önmagában megérdemli az értékelést, de, mint az új évezred magyar sci-fijének állatorvosi lova, szintén elemzésért kiált.
A koncepcionális bajok a súlyosabbak. Nem világos, hogy gondolatilag mit akart az író: írni egy divatos postcyberpunk [1] könyvet a téma minden kliséjével és közhelyeivel – egészen addig, hogy a divatos, és úgy tűnik megkerülhetetlen krimi formát használja, a szintén egyre divatosabb hazai helyszíneken, vagy megmutatni Budapest (Magyarország) nem is olyan túlságosan távoli jövőjét? Az utóbbi szándékhoz is meglenne a víziója, mesélőereje, atmoszféra és jellemteremtő tehetsége, de mintha az első – talán soha ki nem mondott, de (sajnos) megvalósult – szándék rátelepedett a második (szintén hipotetikus) ambícióra, és mindent vitt. A novellaforma igen hathatós támogatásával. És ez a második koncepcionális probléma, tudniillik a novellaforma és hozadékai.
Azt ajánlom és ajánlottam minden tehetséges kezdő írónak, hogy ha nem érez magában elég bátorságot/erőt/akaratot/szándékot/kitartást/ambíciót összefüggő regényszöveg alkotásához, akkor írjon novellafüzért, azonos világba, lehetőleg azonos szereplőkkel és/vagy eseményszálon, és meglátja, regény lesz belőle. Ez a módszer számos más előny mellett biztosíthat azt a többletet, mely szinte követelmény a korszerű [2] kortárs sci-fivel szemben: a több nézőpontot és több elbeszélés síkot.
A több síkon mozgó, többszereplős regény Csepregi Tamás munkájában is benne rejlik, csak éppen nem állt össze megfelelően ebben a kötetben. A legsúlyosabb oka ennek a szerkezet: a krimiformából [3] következően a síkok és nézőpontok nem erősítik egymást megfelelően, mert ugyebár a megoldást kínosan titokban kell tartani a legvégéig – ami itt ráadásul nem is a legvége, hanem követi egy záró novella, amely tulajdonképpen nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, mivel az ebben történtekre egy novella már utal, a zárónovella csak kibontja ezt az utalást. Kilenc novellát kapunk a kötetben, két részbe tagolva. Az első, 2081-ben játszódó rész nyolc, a második, 2062. évi dátumozású, egy írást tartalmaz. Aránytalan szerkezet, olyan érzése támad az embernek, mintha az utolsó novella az író kétségbeesett igyekezete lenne helyretenni azokat a dolgokat, melyeket a főszövegben elmulasztott.
Ez a bosszantóan ügyetlen lezárás szintén a krimiformának [4] “köszönhető”, az író annyira titokzatos, hogy még szereplői múltját is homályban igyekszik tartani a végsőkig. Vajon miért? Hiszen a novella így haszontalan és értelmetlen epilógussá vált, aminek bérelt helye lenne a prológusként a szöveg törzse előtt. Olcsó élc részemről, hogy a novella címe, Negatív visszacsatolás [5], megelőlegezi ezt a negatív hatást.
Ha már a krimi forma eszközei felemlítődnek, át is térhetünk a novellák írói eszköztárának problematikájára. Csepregi Tamás bátor kísérletező, a novellákban háromféle narráció bukkan föl. A kilenc novella közül négy egyes szám első személyű jelen és múlt idejű elbeszélésmódban íródott, a többi E3, múlt idejű. Természetesen nem ezzel az öttel van gondom, sőt néhány nüansztól eltekintve ezek hibátlan írások, így ha oldalszámra nem is, de legalább számosságra a kötet zömét teszik. Azonban az E1 hangú novellákkal sok a baj. Legfőképpen a narráció indokolatlansága a jelen idejű írásokban. Egyik szereplő sem érzékszervi fogyatékos, gyengeelméjű, nem is éppen beszélni tanuló kisgyermek, hogy el kelljen önmagának mesélnie a világ szinkronban lezajló történéseit, mégis ezt teszi a Kontakthiba és az Analóg dallamok hőse is. A Kontakthiba első mondata ráadásul abszolút értelmetlenséggel nyit: az ébredés folyamatát nem lehet jelen időben megragadni, különösen úgy, ha szöveg még ki is hangsúlyozza, hogy “A fájdalom lassú, kegyetlen módon ébreszt…”. A mondat nyilvánvaló magyarázat, és ha nem a főhős szorul erre a magyarázatra, akkor természetsen az olvasó. Viszont a novella végét ismerve ez egészen valószínűtlen [6]. A Kontakthiba – valószínűleg nemcsak a kötet első novellája lévén – nagy készletét vonultatja fel az efféle nyelvi logikai ellentmondásoknak. Nem járt jobban a Tétre, befutóra sem, mely önmagában is vállalkozik arra a bravúrra, hogy ugyanazt az eseményt több nézőpontból mondja el. A novellának ugyan múlt idejű az elbeszélésmódja, de a novella végkifejletét ismerve a narráció egyszerűen nevetséges módon indokolatlan, és indokolhatatlan [6]. Újra csak azt marad, hogy a szereplők vagy gyagyásak és maguknak narrálnak – vagy nem gyagyásak és nekünk, olvasóknak, akik nem vagyunk/voltunk jelenbeszélik el a történéseket. Ami azért az élettel – hitelesség, hitelesség, hitelesség! – összeegyeztethetetlen jelenség, mint a lapos EEG görbe, a mellkasból kitépett szív vagy a homlokba peremig besüllyedt hentesbárd [7]. Az utolsó utáni pillanat másféle (azért csaknem megegyező) befejezése megengedné az indoklást, könnyedén megoldható is lenne, hogy kinek mesél a narrátor, de a szerző itt sem látta ennek szükségességét. Magának mesél, nekünk mesél, oly mindegy…
Sajnos éppen ezek miatt a nyelv és elbeszéléslogikai törések miatt nem fűzhetők a szöveg novella gyöngyszemei regény nyakláncára. Előbb helyre kellene tenni a narrációt, kissé újraszerkeszteni a struktúrát, és kész lenne az 2008-2009-es Zsoldos Péter-Díj szezon nyertes regénye. De erről lekéstünk.
Igazságtalan lennék, ha csak a történet hibáira hívnám fel a figyelmet. Ha olvassa az ember, a szöveg úgysem hagyja, hogy a hibákra koncentráljon: elragad, belenyomja valamennyi érzékszervünk, és lelkünk abba a késő XXI. századi budapesti világba, mely éppen realitás-közelsége miatt annyira hátborzongató. Noha a szerző sötétségben hagy bennünket afelől, hogy mi van a városfalakon túl, ezt megbocsáthatjuk neki: talán éppen azon dolgozik, hogy megismertessen azzal is.
A novellák nyelve korszerű, a technoblabla találó és hiteles [8], a szerző nem követi el azt a hibát, hogy a jelen kérészéletű szlengjét használva igyekezzen a jövő argóját modellezni: ezért külön dicséret jár neki.
A jövő nagy reménységének írása, kihagyhatatlan könyv a magyar témájú sci-fik, a CP és postCP kedvelőinek.
Ismételten dicséret illeti Hajdú Éva korrektori munkáját, nemigen található ilyen jellegű hiba a szövegben. Úgy tűnik a kiadó példamutatóan odafigyel erre a minőségre is.
Tuan Kiadó. 2009., puhafedelű. 263 oldal.
Jegyzetek:
[1] A postcyberpunk az én olvasatomban olyan sci-fi, mely (ha esetleg) túl is lép a CP tematikáján, de annak irodalmi és tematikus eszköztárát inherens módon magában hordozza – valójában CP.
[2] Akármi is legyen ez. Szerkesztőként és íróként sem fogadom el a minden áron való kormegfelelés igényét. Természetesen a végletesen túlhaladott tartalmi és stiláris eszköztár általában eladhatatlan, de nem okvetlenül rosszabb minőségű, mint a “korszerű” tematika és stílus.
[3] Lem már 1970-ben óvott a krimi forma- és eszköztár sci-fibe erőltetésétől. Bár nem értek egyet száz százalékig egyet a vén kujonnal (van amikor igenis jó, sőt kötelező [4] a krimiforma – lám ő maga, a nagy Stanislaw, is alkalmazta az Álmatlanságban), mégis ki kell mondani, átgondolatlan, haszontalan alkalmazása inkább rosszat tesz, mint jót. Plusz emel egy téglányit a zsáner körül épülő gettó falán.
[4] Jelen kötet egyértelműen krimi. Hősei, cselekménye erre predesztinálják. Csakhogy túlságosan is krimi lett. A szerző nem találta meg az egyensúlyt a cselekmény titkai és a szereplők titkai között, holott a cselekmény szempontjából a szereplők titkainak szinte semmi jelentőségük sincs.
[5] Mintha ez a cím nem lenne tisztában saját tartalmával. A novella cselekménye nem a novellafüzér végkifejletét csatolja vissza (negatívan, tehát a végkifejletet gyengítő módon) valamiféle időutazásban az eseménysor elejére, hanem egyszerűen 19 éves előzménye a ciklusnak. Pedig, ha már a szerző mindenáron epilóggá akarta tenni a prológot, a parapszichológiai képességekkel megáldott/megvert egyik hőse révén megvalósíthatta volna – á la P.K. Dick – ezt a visszacsatolást. Ez is kimaradt.
[6] Spoiler alert! Ha el akarod olvasni, jelöld ki az egérrel a folytatólagosan következő szöveget! A népek egyszerűen meghalnak a végén, mielőtt értekezhetnének bárkinek is az eseményekről…
[7] Egyik kedvenc manierista festményem Lorenzo Lotto Madonna a Kisdeddel, vértanú Szent Péterrrel és Keresztelő Jánossal című munkája, melyen a jó szent a fentebb leírtak szerint viselt hentesbárddal ábrázoltatik.
[8] A technoblabla egyetlen helyen (240. oldal) fordul önmaga paródiájába, amikor a hős “erőteljes gázfröccsel és néma fohásszal próbálta életben tartani az elektromos motort” (kiemelés tőlem) . Az elektromos motor és a gázfröccs egymást kizáró kifejezések, de ezen túl is, az elektromos motor valahogy egészen más módon működik, mint a belső égésű. Nem fullad le – vagy van áram, vagy nincs… Kontakthiba
Hogy de facto mi, az egészen más kérdés. Valójában olyan szöveg, mely potenciálisan az év legkiválóbb regénye – rettenetesen összeszerkesztett regény, mely novelláskötet formáját öltötte.
Hogy nem lett regény és az év nyertese, annak koncepcionális és írói okai is vannak. Mivel egy ragyogó tehetségű fiatal író ígéretes szövege, önmagában megérdemli az értékelést, de, mint az új évezred magyar sci-fijének állatorvosi lova, szintén elemzésért kiált.
A koncepcionális bajok a súlyosabbak. Nem világos, hogy gondolatilag mit akart az író: írni egy divatos postcyberpunk [1] könyvet a téma minden kliséjével és közhelyeivel – egészen addig, hogy a divatos, és úgy tűnik megkerülhetetlen krimi formát használja, a szintén egyre divatosabb hazai helyszíneken, vagy megmutatni Budapest (Magyarország) nem is olyan túlságosan távoli jövőjét? Az utóbbi szándékhoz is meglenne a víziója, mesélőereje, atmoszféra és jellemteremtő tehetsége, de mintha az első – talán soha ki nem mondott, de (sajnos) megvalósult – szándék rátelepedett a második (szintén hipotetikus) ambícióra, és mindent vitt. A novellaforma igen hathatós támogatásával. És ez a második koncepcionális probléma, tudniillik a novellaforma és hozadékai.
Azt ajánlom és ajánlottam minden tehetséges kezdő írónak, hogy ha nem érez magában elég bátorságot/erőt/akaratot/szándékot/kitartást/ambíciót összefüggő regényszöveg alkotásához, akkor írjon novellafüzért, azonos világba, lehetőleg azonos szereplőkkel és/vagy eseményszálon, és meglátja, regény lesz belőle. Ez a módszer számos más előny mellett biztosíthat azt a többletet, mely szinte követelmény a korszerű [2] kortárs sci-fivel szemben: a több nézőpontot és több elbeszélés síkot.
A több síkon mozgó, többszereplős regény Csepregi Tamás munkájában is benne rejlik, csak éppen nem állt össze megfelelően ebben a kötetben. A legsúlyosabb oka ennek a szerkezet: a krimiformából [3] következően a síkok és nézőpontok nem erősítik egymást megfelelően, mert ugyebár a megoldást kínosan titokban kell tartani a legvégéig – ami itt ráadásul nem is a legvége, hanem követi egy záró novella, amely tulajdonképpen nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, mivel az ebben történtekre egy novella már utal, a zárónovella csak kibontja ezt az utalást. Kilenc novellát kapunk a kötetben, két részbe tagolva. Az első, 2081-ben játszódó rész nyolc, a második, 2062. évi dátumozású, egy írást tartalmaz. Aránytalan szerkezet, olyan érzése támad az embernek, mintha az utolsó novella az író kétségbeesett igyekezete lenne helyretenni azokat a dolgokat, melyeket a főszövegben elmulasztott.
Ez a bosszantóan ügyetlen lezárás szintén a krimiformának [4] “köszönhető”, az író annyira titokzatos, hogy még szereplői múltját is homályban igyekszik tartani a végsőkig. Vajon miért? Hiszen a novella így haszontalan és értelmetlen epilógussá vált, aminek bérelt helye lenne a prológusként a szöveg törzse előtt. Olcsó élc részemről, hogy a novella címe, Negatív visszacsatolás [5], megelőlegezi ezt a negatív hatást.
Ha már a krimi forma eszközei felemlítődnek, át is térhetünk a novellák írói eszköztárának problematikájára. Csepregi Tamás bátor kísérletező, a novellákban háromféle narráció bukkan föl. A kilenc novella közül négy egyes szám első személyű jelen és múlt idejű elbeszélésmódban íródott, a többi E3, múlt idejű. Természetesen nem ezzel az öttel van gondom, sőt néhány nüansztól eltekintve ezek hibátlan írások, így ha oldalszámra nem is, de legalább számosságra a kötet zömét teszik. Azonban az E1 hangú novellákkal sok a baj. Legfőképpen a narráció indokolatlansága a jelen idejű írásokban. Egyik szereplő sem érzékszervi fogyatékos, gyengeelméjű, nem is éppen beszélni tanuló kisgyermek, hogy el kelljen önmagának mesélnie a világ szinkronban lezajló történéseit, mégis ezt teszi a Kontakthiba és az Analóg dallamok hőse is. A Kontakthiba első mondata ráadásul abszolút értelmetlenséggel nyit: az ébredés folyamatát nem lehet jelen időben megragadni, különösen úgy, ha szöveg még ki is hangsúlyozza, hogy “A fájdalom lassú, kegyetlen módon ébreszt…”. A mondat nyilvánvaló magyarázat, és ha nem a főhős szorul erre a magyarázatra, akkor természetsen az olvasó. Viszont a novella végét ismerve ez egészen valószínűtlen [6]. A Kontakthiba – valószínűleg nemcsak a kötet első novellája lévén – nagy készletét vonultatja fel az efféle nyelvi logikai ellentmondásoknak. Nem járt jobban a Tétre, befutóra sem, mely önmagában is vállalkozik arra a bravúrra, hogy ugyanazt az eseményt több nézőpontból mondja el. A novellának ugyan múlt idejű az elbeszélésmódja, de a novella végkifejletét ismerve a narráció egyszerűen nevetséges módon indokolatlan, és indokolhatatlan [6]. Újra csak azt marad, hogy a szereplők vagy gyagyásak és maguknak narrálnak – vagy nem gyagyásak és nekünk, olvasóknak, akik nem vagyunk/voltunk jelenbeszélik el a történéseket. Ami azért az élettel – hitelesség, hitelesség, hitelesség! – összeegyeztethetetlen jelenség, mint a lapos EEG görbe, a mellkasból kitépett szív vagy a homlokba peremig besüllyedt hentesbárd [7]. Az utolsó utáni pillanat másféle (azért csaknem megegyező) befejezése megengedné az indoklást, könnyedén megoldható is lenne, hogy kinek mesél a narrátor, de a szerző itt sem látta ennek szükségességét. Magának mesél, nekünk mesél, oly mindegy…
Sajnos éppen ezek miatt a nyelv és elbeszéléslogikai törések miatt nem fűzhetők a szöveg novella gyöngyszemei regény nyakláncára. Előbb helyre kellene tenni a narrációt, kissé újraszerkeszteni a struktúrát, és kész lenne az 2008-2009-es Zsoldos Péter-Díj szezon nyertes regénye. De erről lekéstünk.
Igazságtalan lennék, ha csak a történet hibáira hívnám fel a figyelmet. Ha olvassa az ember, a szöveg úgysem hagyja, hogy a hibákra koncentráljon: elragad, belenyomja valamennyi érzékszervünk, és lelkünk abba a késő XXI. századi budapesti világba, mely éppen realitás-közelsége miatt annyira hátborzongató. Noha a szerző sötétségben hagy bennünket afelől, hogy mi van a városfalakon túl, ezt megbocsáthatjuk neki: talán éppen azon dolgozik, hogy megismertessen azzal is.
A novellák nyelve korszerű, a technoblabla találó és hiteles [8], a szerző nem követi el azt a hibát, hogy a jelen kérészéletű szlengjét használva igyekezzen a jövő argóját modellezni: ezért külön dicséret jár neki.
A jövő nagy reménységének írása, kihagyhatatlan könyv a magyar témájú sci-fik, a CP és postCP kedvelőinek.
Ismételten dicséret illeti Hajdú Éva korrektori munkáját, nemigen található ilyen jellegű hiba a szövegben. Úgy tűnik a kiadó példamutatóan odafigyel erre a minőségre is.
Tuan Kiadó. 2009., puhafedelű. 263 oldal.
Jegyzetek:
[1] A postcyberpunk az én olvasatomban olyan sci-fi, mely (ha esetleg) túl is lép a CP tematikáján, de annak irodalmi és tematikus eszköztárát inherens módon magában hordozza – valójában CP.
[2] Akármi is legyen ez. Szerkesztőként és íróként sem fogadom el a minden áron való kormegfelelés igényét. Természetesen a végletesen túlhaladott tartalmi és stiláris eszköztár általában eladhatatlan, de nem okvetlenül rosszabb minőségű, mint a “korszerű” tematika és stílus.
[3] Lem már 1970-ben óvott a krimi forma- és eszköztár sci-fibe erőltetésétől. Bár nem értek egyet száz százalékig egyet a vén kujonnal (van amikor igenis jó, sőt kötelező [4] a krimiforma – lám ő maga, a nagy Stanislaw, is alkalmazta az Álmatlanságban), mégis ki kell mondani, átgondolatlan, haszontalan alkalmazása inkább rosszat tesz, mint jót. Plusz emel egy téglányit a zsáner körül épülő gettó falán.
[4] Jelen kötet egyértelműen krimi. Hősei, cselekménye erre predesztinálják. Csakhogy túlságosan is krimi lett. A szerző nem találta meg az egyensúlyt a cselekmény titkai és a szereplők titkai között, holott a cselekmény szempontjából a szereplők titkainak szinte semmi jelentőségük sincs.
[5] Mintha ez a cím nem lenne tisztában saját tartalmával. A novella cselekménye nem a novellafüzér végkifejletét csatolja vissza (negatívan, tehát a végkifejletet gyengítő módon) valamiféle időutazásban az eseménysor elejére, hanem egyszerűen 19 éves előzménye a ciklusnak. Pedig, ha már a szerző mindenáron epilóggá akarta tenni a prológot, a parapszichológiai képességekkel megáldott/megvert egyik hőse révén megvalósíthatta volna – á la P.K. Dick – ezt a visszacsatolást. Ez is kimaradt.
[6] Spoiler alert! Ha el akarod olvasni, jelöld ki az egérrel a folytatólagosan következő szöveget! A népek egyszerűen meghalnak a végén, mielőtt értekezhetnének bárkinek is az eseményekről…
[7] Egyik kedvenc manierista festményem Lorenzo Lotto Madonna a Kisdeddel, vértanú Szent Péterrrel és Keresztelő Jánossal című munkája, melyen a jó szent a fentebb leírtak szerint viselt hentesbárddal ábrázoltatik.
[8] A technoblabla egyetlen helyen (240. oldal) fordul önmaga paródiájába, amikor a hős “erőteljes gázfröccsel és néma fohásszal próbálta életben tartani az elektromos motort” (kiemelés tőlem) . Az elektromos motor és a gázfröccs egymást kizáró kifejezések, de ezen túl is, az elektromos motor valahogy egészen más módon működik, mint a belső égésű. Nem fullad le – vagy van áram, vagy nincs… Kontakthiba