2009. június 22., hétfő

Csepregi Tamás – Szintetikus álom

Másodszor esik meg, hogy olvasok egy szöveget és azt gondolom, hogy elvihette volna a Zsoldos-Díj regény kategóriáját. Volna. Csepregi Tamás esetében ez a volna nagyon kemény korlát, mert a könyvet nem is jelölhették volna a regénykategóriában, ugyanis de jure novelláskötet.
Hogy de facto mi, az egészen más kérdés. Valójában olyan szöveg, mely potenciálisan az év legkiválóbb regénye – rettenetesen összeszerkesztett regény, mely novelláskötet formáját öltötte.
Hogy nem lett regény és az év nyertese, annak koncepcionális és írói okai is vannak. Mivel egy ragyogó tehetségű fiatal író ígéretes szövege, önmagában megérdemli az értékelést, de, mint az új évezred magyar sci-fijének állatorvosi lova, szintén elemzésért kiált.
A koncepcionális bajok a súlyosabbak. Nem világos, hogy gondolatilag mit akart az író: írni egy divatos postcyberpunk [1] könyvet a téma minden kliséjével és közhelyeivel – egészen addig, hogy a divatos, és úgy tűnik megkerülhetetlen krimi formát használja, a szintén egyre divatosabb hazai helyszíneken, vagy megmutatni Budapest (Magyarország) nem is olyan túlságosan távoli jövőjét? Az utóbbi szándékhoz is meglenne a víziója, mesélőereje, atmoszféra és jellemteremtő tehetsége, de mintha az első – talán soha ki nem mondott, de (sajnos) megvalósult – szándék rátelepedett a második (szintén hipotetikus) ambícióra, és mindent vitt. A novellaforma igen hathatós támogatásával. És ez a második koncepcionális probléma, tudniillik a novellaforma és hozadékai.
Azt ajánlom és ajánlottam minden tehetséges kezdő írónak, hogy ha nem érez magában elég bátorságot/erőt/akaratot/szándékot/kitartást/ambíciót összefüggő regényszöveg alkotásához, akkor írjon novellafüzért, azonos világba, lehetőleg azonos szereplőkkel és/vagy eseményszálon, és meglátja, regény lesz belőle. Ez a módszer számos más előny mellett biztosíthat azt a többletet, mely szinte követelmény a korszerű [2] kortárs sci-fivel szemben: a több nézőpontot és több elbeszélés síkot.
A több síkon mozgó, többszereplős regény Csepregi Tamás munkájában is benne rejlik, csak éppen nem állt össze megfelelően ebben a kötetben. A legsúlyosabb oka ennek a szerkezet: a krimiformából [3] következően a síkok és nézőpontok nem erősítik egymást megfelelően, mert ugyebár a megoldást kínosan titokban kell tartani a legvégéig – ami itt ráadásul nem is a legvége, hanem követi egy záró novella, amely tulajdonképpen nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, mivel az ebben történtekre egy novella már utal, a zárónovella csak kibontja ezt az utalást. Kilenc novellát kapunk a kötetben, két részbe tagolva. Az első, 2081-ben játszódó rész nyolc, a második, 2062. évi dátumozású, egy írást tartalmaz. Aránytalan szerkezet, olyan érzése támad az embernek, mintha az utolsó novella az író kétségbeesett igyekezete lenne helyretenni azokat a dolgokat, melyeket a főszövegben elmulasztott.
Ez a bosszantóan ügyetlen lezárás szintén a krimiformának [4] “köszönhető”, az író annyira titokzatos, hogy még szereplői múltját is homályban igyekszik tartani a végsőkig. Vajon miért? Hiszen a novella így haszontalan és értelmetlen epilógussá vált, aminek bérelt helye lenne a prológusként a szöveg törzse előtt. Olcsó élc részemről, hogy a novella címe, Negatív visszacsatolás [5], megelőlegezi ezt a negatív hatást.
Ha már a krimi forma eszközei felemlítődnek, át is térhetünk a novellák írói eszköztárának problematikájára. Csepregi Tamás bátor kísérletező, a novellákban háromféle narráció bukkan föl. A kilenc novella közül négy egyes szám első személyű jelen és múlt idejű elbeszélésmódban íródott, a többi E3, múlt idejű. Természetesen nem ezzel az öttel van gondom, sőt néhány nüansztól eltekintve ezek hibátlan írások, így ha oldalszámra nem is, de legalább számosságra a kötet zömét teszik. Azonban az E1 hangú novellákkal sok a baj. Legfőképpen a narráció indokolatlansága a jelen idejű írásokban. Egyik szereplő sem érzékszervi fogyatékos, gyengeelméjű, nem is éppen beszélni tanuló kisgyermek, hogy el kelljen önmagának mesélnie a világ szinkronban lezajló történéseit, mégis ezt teszi a Kontakthiba és az Analóg dallamok hőse is. A Kontakthiba első mondata ráadásul abszolút értelmetlenséggel nyit: az ébredés folyamatát nem lehet jelen időben megragadni, különösen úgy, ha szöveg még ki is hangsúlyozza, hogy “A fájdalom lassú, kegyetlen módon ébreszt…”. A mondat nyilvánvaló magyarázat, és ha nem a főhős szorul erre a magyarázatra, akkor természetsen az olvasó. Viszont a novella végét ismerve ez egészen valószínűtlen [6]. A Kontakthiba – valószínűleg nemcsak a kötet első novellája lévén – nagy készletét vonultatja fel az efféle nyelvi logikai ellentmondásoknak. Nem járt jobban a Tétre, befutóra sem, mely önmagában is vállalkozik arra a bravúrra, hogy ugyanazt az eseményt több nézőpontból mondja el. A novellának ugyan múlt idejű az elbeszélésmódja, de a novella végkifejletét ismerve a narráció egyszerűen nevetséges módon indokolatlan, és indokolhatatlan [6]. Újra csak azt marad, hogy a szereplők vagy gyagyásak és maguknak narrálnak – vagy nem gyagyásak és nekünk, olvasóknak, akik nem vagyunk/voltunk jelenbeszélik el a történéseket. Ami azért az élettel – hitelesség, hitelesség, hitelesség! – összeegyeztethetetlen jelenség, mint a lapos EEG görbe, a mellkasból kitépett szív vagy a homlokba peremig besüllyedt hentesbárd [7]. Az utolsó utáni pillanat másféle (azért csaknem megegyező) befejezése megengedné az indoklást, könnyedén megoldható is lenne, hogy kinek mesél a narrátor, de a szerző itt sem látta ennek szükségességét. Magának mesél, nekünk mesél, oly mindegy…
Sajnos éppen ezek miatt a nyelv és elbeszéléslogikai törések miatt nem fűzhetők a szöveg novella gyöngyszemei regény nyakláncára. Előbb helyre kellene tenni a narrációt, kissé újraszerkeszteni a struktúrát, és kész lenne az 2008-2009-es Zsoldos Péter-Díj szezon nyertes regénye. De erről lekéstünk.

Igazságtalan lennék, ha csak a történet hibáira hívnám fel a figyelmet. Ha olvassa az ember, a szöveg úgysem hagyja, hogy a hibákra koncentráljon: elragad, belenyomja valamennyi érzékszervünk, és lelkünk abba a késő XXI. századi budapesti világba, mely éppen realitás-közelsége miatt annyira hátborzongató. Noha a szerző sötétségben hagy bennünket afelől, hogy mi van a városfalakon túl, ezt megbocsáthatjuk neki: talán éppen azon dolgozik, hogy megismertessen azzal is.
A novellák nyelve korszerű, a technoblabla találó és hiteles [8], a szerző nem követi el azt a hibát, hogy a jelen kérészéletű szlengjét használva igyekezzen a jövő argóját modellezni: ezért külön dicséret jár neki.

A jövő nagy reménységének írása, kihagyhatatlan könyv a magyar témájú sci-fik, a CP és postCP kedvelőinek.

Ismételten dicséret illeti Hajdú Éva korrektori munkáját, nemigen található ilyen jellegű hiba a szövegben. Úgy tűnik a kiadó példamutatóan odafigyel erre a minőségre is.

Tuan Kiadó. 2009., puhafedelű. 263 oldal.

Jegyzetek:

[1] A postcyberpunk az én olvasatomban olyan sci-fi, mely (ha esetleg) túl is lép a CP tematikáján, de annak irodalmi és tematikus eszköztárát inherens módon magában hordozza – valójában CP.
[2] Akármi is legyen ez. Szerkesztőként és íróként sem fogadom el a minden áron való kormegfelelés igényét. Természetesen a végletesen túlhaladott tartalmi és stiláris eszköztár általában eladhatatlan, de nem okvetlenül rosszabb minőségű, mint a “korszerű” tematika és stílus.
[3] Lem már 1970-ben óvott a krimi forma- és eszköztár sci-fibe erőltetésétől. Bár nem értek egyet száz százalékig egyet a vén kujonnal (van amikor igenis jó, sőt kötelező [4] a krimiforma – lám ő maga, a nagy Stanislaw, is alkalmazta az Álmatlanságban), mégis ki kell mondani, átgondolatlan, haszontalan alkalmazása inkább rosszat tesz, mint jót. Plusz emel egy téglányit a zsáner körül épülő gettó falán.
[4] Jelen kötet egyértelműen krimi. Hősei, cselekménye erre predesztinálják. Csakhogy túlságosan is krimi lett. A szerző nem találta meg az egyensúlyt a cselekmény titkai és a szereplők titkai között, holott a cselekmény szempontjából a szereplők titkainak szinte semmi jelentőségük sincs.
[5] Mintha ez a cím nem lenne tisztában saját tartalmával. A novella cselekménye nem a novellafüzér végkifejletét csatolja vissza (negatívan, tehát a végkifejletet gyengítő módon) valamiféle időutazásban az eseménysor elejére, hanem egyszerűen 19 éves előzménye a ciklusnak. Pedig, ha már a szerző mindenáron epilóggá akarta tenni a prológot, a parapszichológiai képességekkel megáldott/megvert egyik hőse révén megvalósíthatta volna – á la P.K. Dick – ezt a visszacsatolást. Ez is kimaradt.
[6] Spoiler alert! Ha el akarod olvasni, jelöld ki az egérrel a folytatólagosan következő szöveget! A népek egyszerűen meghalnak a végén, mielőtt értekezhetnének bárkinek is az eseményekről…
[7] Egyik kedvenc manierista festményem Lorenzo Lotto Madonna a Kisdeddel, vértanú Szent Péterrrel és Keresztelő Jánossal című munkája, melyen a jó szent a fentebb leírtak szerint viselt hentesbárddal ábrázoltatik.
[8] A technoblabla egyetlen helyen (240. oldal) fordul önmaga paródiájába, amikor a hős “erőteljes gázfröccsel és néma fohásszal próbálta életben tartani az elektromos motort” (kiemelés tőlem) . Az elektromos motor és a gázfröccs egymást kizáró kifejezések, de ezen túl is, az elektromos motor valahogy egészen más módon működik, mint a belső égésű. Nem fullad le – vagy van áram, vagy nincs… Kontakthiba

2009. június 16., kedd

Szergej Lukjanyenko – Ugrás az űrbe

A Galaktika könyvcímgeneráló mesterséges intelligenciájának megint tudott faramuci magyarítást találni. Ezúttal Lukjanyenko Csillagok – Hideg játékszerek (Звёзды — холодные игрушки) című regényével sikerült már az elején megakadályozni, hogy a világon mindenütt, még a könyv szerzői ismertetőjében is Csillagok-ciklusként ismert regényfolyam (remélhetően) nálunk is értelmesen igazodjon ehhez a szokáshoz. Megértem, bár el nem fogadom. És értem is, na! Haggyá má! Tolakszol… Allúzió a Sztugackij fivérek Ugrás a jövőbe[1] című remekére. És van benne csillagközi ugrás, sőt, a csillaközi ugrásnak roppant fontos szerepe van benne! OK? Mért nem mentek ad absurdum, és lett Ugrás a zűrbe? Olyan végtelenül szellemes lenne… De tényleg.

Haragszom ezért kicsit, mert a regény jó (nagyon jó) és fontos (nagyon fontos) könyv.

Jó könyv, mert egyszerűen a világ egyik legjobb sci-fi szerzője írta, és nagyon jó könyv, mert amellett, hogy kiválóan szórakoztat, mély gondolatiságával is hat. Fontos könyv, mert a divatos Őrség történetek után végre megtudhattuk, hogy Lukjanyenko nem véletlenül és divatból a világ egyik legjobb sci-fi szerzője, és nagyon fontos, mert a könyv – és úgy tetszik az írója – egyenes folytatása a világ legjobb könyveinek és a világ legjobb (nemigen ígérkezik trónfosztó, még Lukjanyenko sem az) sci-fi írópárosának. Mindezek természetesen igazak maradnak a magyar cím ellenére is.

Ezzel a regénnyel Lukjanyenko számomra zárójelbe teszi nagyjából az egész posztcampbelli nyugati sci-fi irodalmat, cyberpunkostul, Dickestül, Miéville-estül, ahogy a Sztrugackij fivérek tették ugyanezt a campbelli sci-fivel. Ami utánuk maradt, az néhány Kornbluth és Bradbury opusz, ami Lukjanyenko után, az Card Végjátéka és A Holtak Szószólója.

Nagy szavak, mi? De könnyű volt leírni őket, mert mindössze az történt, hogy mind a fivérek, mind Lukjanyenko felülemelkedtek a zsáner konvencióin, kliséin, pitiáner szokásjogán, bértollnoki tendenciáin, és valódi filozófiai gondolkodást csempésztek műveikbe. Az élet, a világmindenség meg minden kérdésre keresnek választ, és nem intézik el a dolgot az ostoba, üres negyvenkettő poénjával vagy a misztikus tizenkilenccel. A nyugati sci-fi felületes magamutogatása, szenzációhajhászása vagy magába forduló gügyögése helyett legalább felteszik a kérdéseket, még ha nem is mindig válaszolnak rájuk. Nyugat a technológia bűvöletében él, a technológiához való sajátos viszonya viszont bennszülött kultúrává tette. Ezt a szemléletet a bolsevizmus bukása után kelet Európa is átvette, és – úgy teszik – el kellett telni egy évtizednek, hogy a sokkból magunkhoz térve valaki – Lukjanyenko – észrevegye, hogy a nyugati sci-fi szerzők el sem jutottak és jutnak ezekhez a kérdésekhez – és újra feltegye őket.

A kulcsszó több szempontból is az újra, mert ezeket a kérdéseket még ugyannak az írónak is újra és újra fel kell tenni az élete különböző szakaszaiban. A Fivérek újra és újra feltették, és az első néhány alkalommal úgy gondolták, a válaszokat is ismerik. Azután a válaszok egyre bizonytalanabbak lettek, végül teljesen eltűntek. Lukjanyenko, a fivérek rajongója, tanítványa, bírálója, felfogta a kihívást, és felvette a kesztyűt. Különböző társadalmi alapról kiindulva (Ne feledjük, a Fivérek kommunisták voltak!), felteszi ugyanazokat a kérdéseket, és – fiatal ember lévén – válaszol is rájuk. Egykorúak vagyunk, most azt mondom, talán lehetséges is válaszolni…

Nem mintha tetszenének Lukjanyenko jelenlegi válaszai. Őkelme ugyanis csal. A regényben megjelenő utópisztikus Haza, a Barátok világa ugyanis nem a XXII század kommunista utópiája. Bár Lukjanyenko nagyon dolgozik rajta, hogy elhiggyük, mestereinek, példaképeinek válaszol, arcul csapja őket, de kilóg a lóláb: Lukjanyenko regényének hősén keresztül nem az ő idilljük, hanem saját utópiájának hamisságát utasítja el. Hatalmas különbség, hogy Arkagyij és Borisz a kommunizmus jövőjéről írtak, Lukjanynenko pedig a bolsevizmus jövőjét utasítja el. Nagyon fontos különbség például, hogy a Fivérek világa nem ismerte a regresszor tevékenységet [2].

Nem mintha a nem utasítaná el a kapitalista típusú munkamegosztásnak a Csillag-ciklus idejére felállt galaktikus rendjét sem. Pjotr, a regény űrpilóta főhőse harmadik megoldást keres, de azt talán csak a folytatásból ismerhetjük meg, melyet – remélem – minél hamarabb rendelkezésünkre bocsát majd a kiadó. A címe legalább Csillagárnyék lesz. Ha igaz...

Az "újra" kulcsszóra visszatérve: éppen emiatt nem nevezhetem a legnagyobb sci-fi írónak Lukjanyenkot. Hiszen nem tudja felülmúlni mestereit, az ő témáikat viszi tovább, az ő harcukat harcolja – ami nem baj, mert a témát korántsem merítették ki ők sem, a harc korántsem dőlt el. Nem tudom, hogy képes lesz-e megszabadulni valaha tőlük, azt hiszem, nagyon nehéz ez, de ha meg fog, és nem végzi ki előbb a vodka meg a dohány, mestereit meghaladva a világ legnagyobb sci-fi írójává válhat. Bízom benne.

Kiolvasható a könyvből egy harmadik "újra" is, melynek külön örültem. Újra a Fivérek hangja hallatszik a fülemben. Az ő oroszságuk, az ő mondatszerkezeteik, az ő emberséges, egyenes, szikár beszédük és jóindulatú humoruk. Azonban Lukjanyenko nem epigon, egyszerűen ugyanazon hangszeren játszik, mint mesterei, ugyanazokat a dalokat énekli, mint mesterei. Új, hangon, fiatalosan, egyéni hangnemekben és improvizációkkal, de egy ősi és nagy nép tradícióival a háta mögött. Köszönöm a fordítónak, hogy hagyta élni ezt a muzsikát. Szóval, hm, még afölött is szemet hunyok, hogy az a fránya E1 teljesen indokolatlan maradt… Végül is jön a folytatás.

Kötelező olvasmány a Sztrugackíj rajongóknak, és kötelező olvasmány a Fivéreket nem ismerőknek – talán az utolsó esély, hogy Lukjanyenkón keresztül egy új generáció is eljusson hozzájuk.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media Kiadó, 2009., puhafedelű, 415 oldal. Fordította Weisz Györgyi.

Jegyzetek:

[1] Azt azért ne felejtsük el, hogy a regény valódi címe: Dél: XXII. Század (Полдень, XXII век)! Így az e körben játszódó történeteket Dél-ciklusnak szokás nevezni, mely viszont a magyar címadási szokások miatt a magyar átlagolvasónak szinte semmit sem mond. Tanulság: kövessük el újra és újra, következetes, makacs ostobasággal és nagyképűséggel ugyanazokat a hibákat!
[2] És életművük végére a progresszor tevékenységet is elutasították.

2009. június 13., szombat

David Brin – Dettó

Ebben a könyvben együtt van minden, amiért általában nem szeretek egy sci-fit (kortársaim többsége meg igen, de ez részletkérdés). Ugyan poszt cyberpunk, de mint ilyen, tartalmazza mindazt, amit a CP-ből (sajnálatosan) magába olvasztandónak (maradandónak?) ítélt a zsáner. Fejezetenként tucatnyi tetszetős, de kellően át nem gondolt és főleg ki nem dolgozott ötlettel, melyeket nevezzünk inkább poénnak. A jellemek alig kidolgozottak (még a főhősé is, annyit tudunk meg róla csupán, hogy roppantul makacs és önfejű), a többiek valójában nem is léteznek. A több szempontból előadott történet az ökörmód következetesen alkalmazott krimilogika szerint inkább fokozza, mint oszlatja a homályt – mindenképpen redundánssá teszi az amúgy is túlszaporított szöveget. A történet egyetlen, igaz meglehetős, történetlogikai hibáját találja meg ki-ki maga – úgy tűnik, az írónak és eredeti szerkesztőjének is túl sok élet-információ sűrűsödött össze a végére, hogy kiválogassa, ki, mit tudhat. Az egyes szám első személyű narráció nyögvenyelősen indokolt és ennek megfelelően időnként rendesen valagba kúrja a logikát. A szöveg humora sokszor funkciótlan, még többször észrevehetetlen, vagy célt tévesztett. Jó CP-s vagy poszt CP-s szöveghez illően nem marad ki egyetlen poén sem, ami az emberi történelemben az agyaggal kapcsoltban kiásható az emberiség tudástárából: Hamurappi törvényeitől, az agyaghadseregen át az idióta, agyagkollid templáton kialakult szerves élet elméletig bezárólag felsoroltatik. Ekkora tömegben aztán törvényszerű, hogy néha ül a poén, néha leül. A jó ízléshez képest kissé sok a deus ex machina szagú megoldás. De ami a legrosszabb, az alapfeltevés átgondolatlan és teljességgel valószínűtlen [1] – a történet agyaglábakon áll.

Mindezek ellenére szeretem ezt a könyvet. Nem csupán azért, mert Brin szórakoztatóan, jó stílusban, magával ragadóan ír, hőseit szerethetővé teszi, hanem főként azért, mert miközben hihetetlen nagyvonalúsággal kezeli az alapfeltevés hitelességét, elmélyült alapossággal járja körül annak társadalmi következményeit. A terjedelmes szövegben a rengeteg nézőpont révén a gólemtechnológia kiváltotta társadalmi változásokat és következmények körültekintő alapossággal elemzi. Külön kiemelendő a vissza-visszatérő elemzés, mely a magánéleti sérthetelenség mítoszának jövőbeli technológiai erodálódását taglalja. Ez, úgy tetszik, Brin mániája, de egyáltalán nem fölösleges foglalatosság ilyesmin molyolni. A gólemcivilizáció hétköznapi életébe a szerző nem nyújt betekintést, de ez általában az egész irodalom sajátossága, nem róható fel kizárólag jelen szöveg hibájául [4]. Ami viszont azon felül vagyon, az figyelemreméltóan átgondoltan megvizsgálva vagyon. Én többek között ezért szeretem a sci-fit, és épp az ilyen sci-fit szeretem.

Szeretem a könyvet annak ellenére, hogy a fordító, Haklik Norbert, sajnos a Bihari György féle fordításfelfogás hívének látszik, azaz saját fordítói egóját az eredeti szöveg elé helyezi. Holott bizony – szerencsére elég ritkán – még a választott magyar szavak jelentéstartalmával sem látszik tisztában lenni [5], még kevesebb esetben pedig az angol jelentéshalmazból eygszerűen nem a megfelelőt ültette át. Ennek ellenére a fordítás eleven, és többnyire dicséretesen szellemes.

Hasonlóképpen dicséret illeti Hajdú Éva szerkesztői munkáját, akiből kiváló tördelőszerkesztő vált. Én bizony nem találtam sajtóhibát a szövegben – ez a GFK könyvek tömkelegében igen pozitív fejlemény.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropois Média Kiadó, 2009. Puhafedelű, 647 oldal. Fordította Haklik Norbert

Jegyzetek:

[1] Ez talán kifejtésre szorul. Nem azzal van bajom, hogy létezik a “lélek állóhulláma”, és hogy ezt ködös technoblablán túl nem részletezett technológiával éppen agyagba (szilikátásványok vizes zagya) írják, majd ezt kemencében kisütik és a kiégett agyag ezután emberi szövethez hasonló rugalmassággal és szenzoriális érzékenységgel bír. Ez a sci-fibe manapság simán belefér [2]. A baj az, hogy ha egy társadalom technológiailag-gazdaságilag eléggé fejlett ahhoz, hogy ilyesmit létrehozzon, (i.e. ha a munkanélkülijeik megengedhetik maguknak ennek a technológia, anyag (agyag, hehehehe) és energiaigényes valaminek a használatát) akkor éppen a gazdaság az, mely nem épülhet a gólemek munkaerejére. Mert minek? Egy ilyen erős gazdaságban a gólemek csupán a szórakoztató- és nem az egész ipar részei lennének. Történt ugyan halovány kísérlet ennek feloldására, mintha a valami háború-féleség megtizedelte volna az emberiséget, és mintha a gólemek a munkaerőhiány kiváltására szolgáltak volna, így indítva gazdasági csodát; de ezek csak halovány, értelmezhetetlen utalások, a szerző nyilván tudta, hogy az emberiséget tizedelő háború után igen valószínűtlen, hogy a gólemtechnológia logisztikája a gazdaság megmentéséhez szükséges gyorsasággal kiépüljön. Vagy nincs is rá szükség egyáltalán [3].
[2] Sajnos. Nem kellene, de ez van. A CP óta az ötletroham az istenség, még ha egy picit is utánagondolva az ötletek kilencven százalékáról kiderül, hogy bődületes baromság.
[3] Mint a tudományt féltő ember, szent borzadállyal olvastam azt a cikket, mely az Államok hadseregének az ún. intelligens anyag (még nem agyag, hehehe) kifejlesztését szolgáló erőfeszítéseiről tudósít (a szokott felületes ostobasággal, de nem várok már a magyar on-line sajtótól semmit). Nem az ötlet fáj, hogy a katona egy kuffernyi intelligens anyagot visz magával, melyből a programozás után puska, a belevaló lövedék, páncél, sátor, tábori konyha és latrina lesz. Az ő dolguk, hogy a lemi nanofelhő ötletét akarják-e használni vagy egy kicsit átgondolják az egészet. Amitől dührohamot kaptam, a felsorolt kutatási irányok ötletei. Az egyik társaság DNS alapon képzeli az egészet, mivel a DNS-t aránylag könnyű a kívánt térszerkezeti mintákba rendezni, építőkockának használni. Nékik DNS szintetizátoruk van, tehát azt akarják eladni (fejni a sereget, a DARPÁt – az adófizetőket), így bölcsen hallgatnak a DNS stabilitási kérdéseiről, arról, hogy a DNS-ből álló tárgyat (az előállítási költségről egyelőre nem beszélünk) a mikroorganizmusok, bacik, algák, gombák csámcsogva és pillanatok alatt fölzabálják. Aki dolgozott DNS-sel, vagy főleg RNS-sel, az tudja, milyen óvatosan, nagy körültekintéssel kell használni az eszközöket, mert a kóbor polinukleinsav zabáló enzimek hihetetlen pusztítást végeznek a láncokban. A másik társaság hangolható enzimekről beszél, melyek parancsra aktiválódva alakítják kívánt formába az anyagot, és – kapaszkodj meg! – ez a világűrben és az óceánokban is használható. Az a nünasznyi infó, hogy ilyen enzimek egyelőre nincsenek, eltörpül amellett a tény mellett, hogy a fehérje alapú katalizátorok, melyet közönségesen enzimeknek neveznek, (extrém kivételektől eltekintve) vizes oldatokban és nagyjából azon a hőmérsékleten dolgoznak, ahol a víz jól érzi magát. Négy fokra hűtve az enzimek már igencsak lusták, negyven fokon pedig általában szétfőnek. A világűr vákuumában és hidegében a kívánt technológiához szükséges enzimműködésről beszélni meglehetős bátorságra vall. Csakúgy, mint nagy térfogatú, vizes edényben (pl. egy óceán) kielégítően működő enzimrendszerekről: a vizes oldatban működő enzim fekáliává hígítva már nem fejti ki a hatását. A cikk ugyan nem szól arról, de valószínűsítem, hogy mindkét bagázs végeredményben mesterséges, sejtszerű képződmények kidolgozására szélhámoskodja össze a támogatást. Vagyis megint feltalálja valaki az életet. Gratulálok! Mint tudós azonban rettegek attól az időtől, amikor mindezen szélhámosságokat felismerik az adófizetők képviselői (mondjuk a pályáztatásba bekerül egy kevéssé korrupt valódi szakember) és az adófizető úgy dönt, hogy a hazug, szélhámos tudósoknak többé egy centet sem fizet. Akkor ki viszi majd át a tudományt a túlpartra? A Hozsanna néked Leibowitz alapfelállása háború nélkül is bekövetkezhet, ha a tudomány ilyen ütemben korrumpálja magát.
[4] A hétköznapi ember élete tökéletesen érdektelen és az íróval együtt azt gondolom, gólemtechnológiával felvértezve is tökéletesen érdektelen lesz. A hétköznapiság ütközik a befogadó hétköznapiságával, és ellenérzést, érdektelenséget szül. Inkább ne bolygassuk! Amikor a kisember nagy helyzetbe kerül, természetesen igen izgalmas szövegeket szül, de itt nem erről van szó.
[5] A “sápatag” jelző (11. o.) például alkalmatlan a szem színének leírására, csakúgy, mint a “spártai tömörség” (58. o.) is a “lakonikus tömörség” (beszéd) és a “spártai egyszerűség” (életforma) szörnyszülöttje, és alkalmatlan szobaberendezés leírására. A “horpasz” (48. o.) az állatoknak az a testtája, mely éppen a nevéből fakadóan, egészséges egyednél nem gömbölyű. A “sertepertélés” (322. o.) nem kézmozdulat, hanem tétova mozgás. “A levegő is elhomályosult valamilyen szúrós anyagtól” (412. o.) tökéletesen értelmetlen: a szag szúrós - amelyet adott dettó éppen nem is érez. A “megtöltekezik” (487. o.) nem létező igekötős szerkezet – még akkor sem, ha cserépcsupor a hasonlat központja. A “supply”-nak van támogatásértelme, de adott esetben éppen a készlet (hadtáp) értelme a helyénvaló. És mit akar vajon jelenteni a “szonobeállítású hőség”?
Bár a narráció magándektív szlengben íródott, nem lenne szabad (nem illene) olyasmit leírni, hogy “megpusztul” – nem hiszem, hogy Brin idiotisztikus tiniszlengben alkotta volna meg művét. A Word ugyan bosszantóan mindig hibaként jelzi a “csinál” szót, de bizony sokszor igaza is van. Különösen igaz ez akkor, ha két egymást követő mondatban nem képes a fordító más szót találni (235. o.).

2009. június 1., hétfő

José Saramago – Megvilágosodás

Ha van szöveg, melyet kötelező olvasmánnyá kellene tenni a világ valamennyi demokratikus országában a középiskola harmadik osztályában, akkor ez a regény az.

Nem elsősorban irodalmi értékei miatt, bár azok is számosak. Azonban ez a regény – fáj kimondani [1] – mondandójában többet hoz, mint a történetben vagy stílusában. A könyv a képviseleti demokráciáról szól ugyanis, annak korlátairól, visszáságairól – és csődjéről. Fájdalmasan aktuális manapság, amikor a képviseleti demokráciát tanuló országunkban a népuralom szinte minden negatívumával szembesültünk már, a potenciális jó hozadékok pedig szinte egytől-egyig elsikkadtak.

A regénytérben jártunk már: Saramago egyszer már elhozott ebbe a képzeletbeli országba, mely nem Portugália, de lehetne akár az is. Vagy Magyarország… Akkor, a Vakságban, átmenetileg valamennyi országlakos elveszítette a látását. Mivel azt senki sem tudta, hogy az állapot ideiglenes, a körülmények ideálisnak bizonyultak az író számára, hogy ábrázolja a civilizáció összeomlását, a mázként viselt kultúra lehámlását az emberek többségéről, és a kevesek emberségét, helytállását.

A Megvilágosodás regényidejében négy év telt el a Fehér Vakság óta. A civilizáció helyreállt, a demokratikus intézmények működnek: éppen választást tartanak. És a fővárosi lakosok nagy többsége üres szavazólapot ad be! Egy hét múlva, a megismételt választáson már nyolcvanhárom százalékuk szavaz üres lappal. A politika természetesen hisztérikusan reagál – a létét kérdőjelezik meg – és bűnbakot keres. Természetesen meg is találja, éppen a Vakság ki nem mondott főszereplőjében, az egyetlen látó asszonyban, aki kis csoportját átsegíti a válságon. A végkifejlet, bár lehetne pozitív is, az író megváltozott öregkori világlátásához igazodva, végtelenül pesszimista. Mellesleg, úgy tűnik, a történet nem fog trilógiává kiegészülni, elfogy az összekötő láncszem.

Közben természetesen Saramago-t olvasunk, az áradó, szinte központozás nélküli szövegben ismét hétköznapi hősöket és hétköznapi gazembereket ismerünk meg, hétköznapi hősiességgel és kicsinyes gonoszsággal. Az írótól kissé szokatlan, hogy kimerészkedik a kisemberek világából – a regény egyik vonala keserű, kiábrándult (marxistaként lehet, sohasem voltak illúziói a polgári, képviseleti demokráciáról) pamflet a nagypolitika kisszerű motivációiról, és (hűen írói önmagához) a politikusok kisemberi habitusáról.

Bár más dimenziókban és megváltozott időkben, de méltó folytatása a Vakságnak, és, mint mondtam, ha nem is érretségi tétel, de gondolkodó embernek kötelező olvasmány.

Európa Kiadó, 2004., keményfedelű, 369 oldal. Fordította Pál Ferenc.

Jegyzetek

[1] Általában tagadom a mondanivaló elsődlegességét. Hibának hiszem a mondanivaló, az írói nevelési, felvilágosítási, ideológiai szándék kritikai megkövetelését – a történetek, mesék, jellemek önmagukért is lehetnek szépek, nem kell okvetlenül valamilyen ködös didaktikai cél érdekében még mondanivalót is keríteni köréjük, vagy rosszabb esetben a mondanivaló köré kanyarítani a történetet. Azt egyenesen rettenetesnek tartom, amikor a nagy(szabású), vagy nagy(szabású)nak hitt, hazudott, horribile dictu, parancsolt gondolat eluralkodik, és felmentést kap általa a szöveg irodalmi gyöngesége.