2009. január 7., szerda

Neil Gaiman - Törékeny holmik

Valószínűleg kiderül ezekből a könyvismertetésekből, hogy szeretem Gaimant, az anyablogból még az is, hogy mint embert is szeretem (Na jó, mint EMBERT szeretem, csak hogy egyértelműek – straight, ugyebár, hehe – legyenek a dolgok.), éppen ezért haragszom erre a könyvre. Illetve a könyvre nem, az értelmetlen lenne, hanem az EMBEREKRE, mindazon érző és értelmes lényekre, akik a könyv – eredeti és magyar változat – létrehozásában részt vettek. Beleértve magát az írót is.
Ez nem azt jelenti, hogy rossz könyv lenne, tömve olvashatatlan, élvezhetetlen novellákkal, hanem azt, hogy néhány – mennyiségileg elhanyagolható – kivételtől eltekintve senki sem hozta ki magából a maximumot. Beleértve az írót is.

A Törékeny holmik novelláskötet (illetve nem egészen, hiszen az író nem prózai alkotásaiból is válogattak a harmincegy mű közé.), az elején a Tükör és füst kötetnél alkalmazott, sokszor maguknál a műveknél értékesebb bevezetőkkel. Az írások többsége ilyen-olyan világokba, ilyen-olyan magazinokat, válogatásokat szerkesztő barátok felkérésére írt szöveg – s ez többnyire meg is látszik. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy rosszak lennének: messze olvashatóbbak, szellemesebbek, jobban megírtak – EMBERIBBEK –, mint az átlag fantasztikus felhozatal, szóval, igazi Gaiman szövegek. Csak éppen a professzionális író Gaimanéi, ha érted, mire gondolok, és csupán néhányuk közelíti meg azt a csúcsot, melyet a Tükör és füst kötet A gyilkosság misztériuma* történetével elért. A kötet legjobb írásai azok, melyek mögött nincs felkérés, illetve, ha van, akkor az írás valamilyen szempontból valamiképpen nem elégítette ki a felkérés kívánalmait. Tipikusan ilyen a Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című novella és ilyen a kötet záró darabja, A völgy császára című Árnyék (Amerikai istenek) kisregény is.
Azonban a legjobb írások azok, melyeket a szerző magának írt, melyekben mágikus képzelete magától, saját inspirációitól hajtva, nem "parancsra" szárnyal. Személyes kedvencem, és azt hiszem, a kötet csúcsa a Susan problémája, ez az igen sok rétegű, alternatív Narnia-történet. Másik kedvencem, a sokkal könnyedebb, stílusgyakorlatnak ható (talán az is), de szellemes, eredeti világba helyezett és rendkívül szórakoztató A napmadár című történet**.
A kötetnek nincs vezérfonala, világos szerkezete, bár több novellában is (Október a székben, Arcanincs pórok…, Susan problémája, Aladdin a kalapból) tetten érhetők a szerzőnek a valóság és írott szó viszonyát, az írás teremtő erejét analizáló gondolatai. Valahogy Örkény egypercese járt az eszemben, amikor ezeket olvastam.
Az írások, különösen a versek megvillantják Gaiman jellegzetesen angol humorát, (ön)iróniáját, (stílus)karikírozó kézségét. Az önirónia az Arcanincs pórok…-ban éri el a csúcsát, a képzelt betegségeket és a rajtuk élősködő pszeudogyógyászokat karikírozó ...Krupp pedig az én ízlésem szerint már túl is megy a paródia határán: felesleges, bántó gúnyként hat. Bár – El kell ismerni! – a hipochondria-gyógyító őrület előrehaladtának folyamata briliáns módon ábrázoltatik e rövid darabban.

A szerkesztésből/válogatásból fakadó gyöngeségeket a kötet eredetije is magában hordozza, azonban a magyar kiadásnak – természetesen – sikerült erre ráfejelnie.
Bizonyára létezik az egy-írót-minél-több-fordítóval-fordíttassunk-le-ugyanabban-a-kibaszott-kötetben! logikának kiadói létjogosultsága, bár személy szerint ez a gyakorlat inkább dühöt vált ki belőlem. Elismerem, hogy minél több havert pénzhez kell juttatni, sőt nem árt, ha a szerkesztőnek is jut egy kis fordítói díj és/vagy spórol a kiadójának, de…
Nagyon valószínűtlen (És most hagyjuk a tehetség fokozatait!), hogy minden fordító képes megérezni adott írót, ugyanazokon a húrokon játszani, mint az eredeti szerző, a „szívnek ugyanazon segédigéit” használni – és ez így is van jól. Még ha a fordító nem is képes megpendíteni ugyanazokat a húrokat de legalább alázat lakozik benne a zseni, a tehetség általában átüt a rajta és az író képes megszólalni saját hangján. A kötet fordítóiból valószínűleg nem hiányzik ez az alázat, mert Gaiman többnyire átütött rajtuk. Azonban csak néhányuknak sikerült szimulálni, saját egyéniségük – Jaj! Bizony: tehetségük…– erejével megeleveníteni a szerzőt. Hogy mennyire igaz az „egy szerző-egy jó fordító vagy még az se” állítás, elég megnézni, hogy ugyanaz a fordító – Pék Zoltán –, egészen varázsosan képes visszaadni a gaimani verset, míg a prózák elég gyengére, döcögősre sikerültek a keze alatt. Azt hiszem Gaiman magyar fordítója – e kötet alapján – Huszár Zoltán; szerencsére az Árnyék kisregény (egyedül annak ismerem az eredetijét) az ő munkája.
Nagyon nagy bánatom a borító. Rendben, hogy minimalista AGAVE vonal*** meg miegymás, de ez a borító nem egyéb, mint alibi: semmi köze a könyvhöz, grafikai megoldásában pedig említést sem érdemel. Kár érte. Főleg, hogy ugyanazon szerzőtől ugyanazon kiadó által megjelentetett Sosehol kötet bőre egészen találóra, szépre sikerült.

Agave kiadó, 2008. puhafedelű, 280 oldal.

Jegyzetek:
* Jellemző példája az újabb sütésű magyar fordításoknak mely világosan mutatja a tárgynyelv kultúrájának mély nem ismeretét és/vagy a hazai, tárgynyelvet nem ismerő olvasó lenézését és semmibe vételét. Ez az a fajta műveltségbeli hiány és/vagy fordítói attitűd, mellyel "felvértezve" bármily virtuóznak tételezett nyelvismerettel sem lenne szabad nekivágni a fordításnak. A novella eredeti címe Murder Mysteries. Ez a cím tehát egy szinte lefordíthatatlan szójáték, mely a mennyei misztériumot a krimi (mystery) "ki a gyilkos?" alzsánerének nevében (murder mystery) rejti el. Nem rossz A gyilkosság misztériuma megoldás, csak direkt és olcsó. És szokás szerint rétegek tűnnek el…

** Ha mindaz igaz, amit a bevezetőben áll R.A. Lafferty-ről, van egy nagy mulasztásom. Meg a magyar könyvkiadásnak is. Tíz novellája jelent meg a Galaktikákban, és egy frissen a Hypergalaktika 2-ben. Ezen a linken pedig egy novellája teljes fordításban olvasható.

*** Minimalista a brit kiadás címlapja is, de a különbséget le lehet zongorázni. Az amerikai kiadások viszont szintén semmilyenek. Mi van? Ez Gaiman, emberek!