Valószínűleg kiderül ezekből a könyvismertetésekből, hogy szeretem Gaimant, az anyablogból még az is, hogy mint embert is szeretem (Na jó, mint EMBERT szeretem, csak hogy egyértelműek – straight, ugyebár, hehe – legyenek a dolgok.), éppen ezért haragszom erre a könyvre. Illetve a könyvre nem, az értelmetlen lenne, hanem az EMBEREKRE, mindazon érző és értelmes lényekre, akik a könyv – eredeti és magyar változat – létrehozásában részt vettek. Beleértve magát az írót is.
Ez nem azt jelenti, hogy rossz könyv lenne, tömve olvashatatlan, élvezhetetlen novellákkal, hanem azt, hogy néhány – mennyiségileg elhanyagolható – kivételtől eltekintve senki sem hozta ki magából a maximumot. Beleértve az írót is.
A Törékeny holmik novelláskötet (illetve nem egészen, hiszen az író nem prózai alkotásaiból is válogattak a harmincegy mű közé.), az elején a Tükör és füst kötetnél alkalmazott, sokszor maguknál a műveknél értékesebb bevezetőkkel. Az írások többsége ilyen-olyan világokba, ilyen-olyan magazinokat, válogatásokat szerkesztő barátok felkérésére írt szöveg – s ez többnyire meg is látszik. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy rosszak lennének: messze olvashatóbbak, szellemesebbek, jobban megírtak – EMBERIBBEK –, mint az átlag fantasztikus felhozatal, szóval, igazi Gaiman szövegek. Csak éppen a professzionális író Gaimanéi, ha érted, mire gondolok, és csupán néhányuk közelíti meg azt a csúcsot, melyet a Tükör és füst kötet A gyilkosság misztériuma* történetével elért. A kötet legjobb írásai azok, melyek mögött nincs felkérés, illetve, ha van, akkor az írás valamilyen szempontból valamiképpen nem elégítette ki a felkérés kívánalmait. Tipikusan ilyen a Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című novella és ilyen a kötet záró darabja, A völgy császára című Árnyék (Amerikai istenek) kisregény is.
Azonban a legjobb írások azok, melyeket a szerző magának írt, melyekben mágikus képzelete magától, saját inspirációitól hajtva, nem "parancsra" szárnyal. Személyes kedvencem, és azt hiszem, a kötet csúcsa a Susan problémája, ez az igen sok rétegű, alternatív Narnia-történet. Másik kedvencem, a sokkal könnyedebb, stílusgyakorlatnak ható (talán az is), de szellemes, eredeti világba helyezett és rendkívül szórakoztató A napmadár című történet**.
A kötetnek nincs vezérfonala, világos szerkezete, bár több novellában is (Október a székben, Arcanincs pórok…, Susan problémája, Aladdin a kalapból) tetten érhetők a szerzőnek a valóság és írott szó viszonyát, az írás teremtő erejét analizáló gondolatai. Valahogy Örkény egypercese járt az eszemben, amikor ezeket olvastam.
Az írások, különösen a versek megvillantják Gaiman jellegzetesen angol humorát, (ön)iróniáját, (stílus)karikírozó kézségét. Az önirónia az Arcanincs pórok…-ban éri el a csúcsát, a képzelt betegségeket és a rajtuk élősködő pszeudogyógyászokat karikírozó ...Krupp pedig az én ízlésem szerint már túl is megy a paródia határán: felesleges, bántó gúnyként hat. Bár – El kell ismerni! – a hipochondria-gyógyító őrület előrehaladtának folyamata briliáns módon ábrázoltatik e rövid darabban.
A szerkesztésből/válogatásból fakadó gyöngeségeket a kötet eredetije is magában hordozza, azonban a magyar kiadásnak – természetesen – sikerült erre ráfejelnie.
Bizonyára létezik az egy-írót-minél-több-fordítóval-fordíttassunk-le-ugyanabban-a-kibaszott-kötetben! logikának kiadói létjogosultsága, bár személy szerint ez a gyakorlat inkább dühöt vált ki belőlem. Elismerem, hogy minél több havert pénzhez kell juttatni, sőt nem árt, ha a szerkesztőnek is jut egy kis fordítói díj és/vagy spórol a kiadójának, de…
Nagyon valószínűtlen (És most hagyjuk a tehetség fokozatait!), hogy minden fordító képes megérezni adott írót, ugyanazokon a húrokon játszani, mint az eredeti szerző, a „szívnek ugyanazon segédigéit” használni – és ez így is van jól. Még ha a fordító nem is képes megpendíteni ugyanazokat a húrokat de legalább alázat lakozik benne a zseni, a tehetség általában átüt a rajta és az író képes megszólalni saját hangján. A kötet fordítóiból valószínűleg nem hiányzik ez az alázat, mert Gaiman többnyire átütött rajtuk. Azonban csak néhányuknak sikerült szimulálni, saját egyéniségük – Jaj! Bizony: tehetségük…– erejével megeleveníteni a szerzőt. Hogy mennyire igaz az „egy szerző-egy jó fordító vagy még az se” állítás, elég megnézni, hogy ugyanaz a fordító – Pék Zoltán –, egészen varázsosan képes visszaadni a gaimani verset, míg a prózák elég gyengére, döcögősre sikerültek a keze alatt. Azt hiszem Gaiman magyar fordítója – e kötet alapján – Huszár Zoltán; szerencsére az Árnyék kisregény (egyedül annak ismerem az eredetijét) az ő munkája.
Nagyon nagy bánatom a borító. Rendben, hogy minimalista AGAVE vonal*** meg miegymás, de ez a borító nem egyéb, mint alibi: semmi köze a könyvhöz, grafikai megoldásában pedig említést sem érdemel. Kár érte. Főleg, hogy ugyanazon szerzőtől ugyanazon kiadó által megjelentetett Sosehol kötet bőre egészen találóra, szépre sikerült.
Agave kiadó, 2008. puhafedelű, 280 oldal.
Jegyzetek:
* Jellemző példája az újabb sütésű magyar fordításoknak mely világosan mutatja a tárgynyelv kultúrájának mély nem ismeretét és/vagy a hazai, tárgynyelvet nem ismerő olvasó lenézését és semmibe vételét. Ez az a fajta műveltségbeli hiány és/vagy fordítói attitűd, mellyel "felvértezve" bármily virtuóznak tételezett nyelvismerettel sem lenne szabad nekivágni a fordításnak. A novella eredeti címe Murder Mysteries. Ez a cím tehát egy szinte lefordíthatatlan szójáték, mely a mennyei misztériumot a krimi (mystery) "ki a gyilkos?" alzsánerének nevében (murder mystery) rejti el. Nem rossz A gyilkosság misztériuma megoldás, csak direkt és olcsó. És szokás szerint rétegek tűnnek el…
** Ha mindaz igaz, amit a bevezetőben áll R.A. Lafferty-ről, van egy nagy mulasztásom. Meg a magyar könyvkiadásnak is. Tíz novellája jelent meg a Galaktikákban, és egy frissen a Hypergalaktika 2-ben. Ezen a linken pedig egy novellája teljes fordításban olvasható.
*** Minimalista a brit kiadás címlapja is, de a különbséget le lehet zongorázni. Az amerikai kiadások viszont szintén semmilyenek. Mi van? Ez Gaiman, emberek!
Ez nem azt jelenti, hogy rossz könyv lenne, tömve olvashatatlan, élvezhetetlen novellákkal, hanem azt, hogy néhány – mennyiségileg elhanyagolható – kivételtől eltekintve senki sem hozta ki magából a maximumot. Beleértve az írót is.
A Törékeny holmik novelláskötet (illetve nem egészen, hiszen az író nem prózai alkotásaiból is válogattak a harmincegy mű közé.), az elején a Tükör és füst kötetnél alkalmazott, sokszor maguknál a műveknél értékesebb bevezetőkkel. Az írások többsége ilyen-olyan világokba, ilyen-olyan magazinokat, válogatásokat szerkesztő barátok felkérésére írt szöveg – s ez többnyire meg is látszik. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy rosszak lennének: messze olvashatóbbak, szellemesebbek, jobban megírtak – EMBERIBBEK –, mint az átlag fantasztikus felhozatal, szóval, igazi Gaiman szövegek. Csak éppen a professzionális író Gaimanéi, ha érted, mire gondolok, és csupán néhányuk közelíti meg azt a csúcsot, melyet a Tükör és füst kötet A gyilkosság misztériuma* történetével elért. A kötet legjobb írásai azok, melyek mögött nincs felkérés, illetve, ha van, akkor az írás valamilyen szempontból valamiképpen nem elégítette ki a felkérés kívánalmait. Tipikusan ilyen a Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című novella és ilyen a kötet záró darabja, A völgy császára című Árnyék (Amerikai istenek) kisregény is.
Azonban a legjobb írások azok, melyeket a szerző magának írt, melyekben mágikus képzelete magától, saját inspirációitól hajtva, nem "parancsra" szárnyal. Személyes kedvencem, és azt hiszem, a kötet csúcsa a Susan problémája, ez az igen sok rétegű, alternatív Narnia-történet. Másik kedvencem, a sokkal könnyedebb, stílusgyakorlatnak ható (talán az is), de szellemes, eredeti világba helyezett és rendkívül szórakoztató A napmadár című történet**.
A kötetnek nincs vezérfonala, világos szerkezete, bár több novellában is (Október a székben, Arcanincs pórok…, Susan problémája, Aladdin a kalapból) tetten érhetők a szerzőnek a valóság és írott szó viszonyát, az írás teremtő erejét analizáló gondolatai. Valahogy Örkény egypercese járt az eszemben, amikor ezeket olvastam.
Az írások, különösen a versek megvillantják Gaiman jellegzetesen angol humorát, (ön)iróniáját, (stílus)karikírozó kézségét. Az önirónia az Arcanincs pórok…-ban éri el a csúcsát, a képzelt betegségeket és a rajtuk élősködő pszeudogyógyászokat karikírozó ...Krupp pedig az én ízlésem szerint már túl is megy a paródia határán: felesleges, bántó gúnyként hat. Bár – El kell ismerni! – a hipochondria-gyógyító őrület előrehaladtának folyamata briliáns módon ábrázoltatik e rövid darabban.
A szerkesztésből/válogatásból fakadó gyöngeségeket a kötet eredetije is magában hordozza, azonban a magyar kiadásnak – természetesen – sikerült erre ráfejelnie.
Bizonyára létezik az egy-írót-minél-több-fordítóval-fordíttassunk-le-ugyanabban-a-kibaszott-kötetben! logikának kiadói létjogosultsága, bár személy szerint ez a gyakorlat inkább dühöt vált ki belőlem. Elismerem, hogy minél több havert pénzhez kell juttatni, sőt nem árt, ha a szerkesztőnek is jut egy kis fordítói díj és/vagy spórol a kiadójának, de…
Nagyon valószínűtlen (És most hagyjuk a tehetség fokozatait!), hogy minden fordító képes megérezni adott írót, ugyanazokon a húrokon játszani, mint az eredeti szerző, a „szívnek ugyanazon segédigéit” használni – és ez így is van jól. Még ha a fordító nem is képes megpendíteni ugyanazokat a húrokat de legalább alázat lakozik benne a zseni, a tehetség általában átüt a rajta és az író képes megszólalni saját hangján. A kötet fordítóiból valószínűleg nem hiányzik ez az alázat, mert Gaiman többnyire átütött rajtuk. Azonban csak néhányuknak sikerült szimulálni, saját egyéniségük – Jaj! Bizony: tehetségük…– erejével megeleveníteni a szerzőt. Hogy mennyire igaz az „egy szerző-egy jó fordító vagy még az se” állítás, elég megnézni, hogy ugyanaz a fordító – Pék Zoltán –, egészen varázsosan képes visszaadni a gaimani verset, míg a prózák elég gyengére, döcögősre sikerültek a keze alatt. Azt hiszem Gaiman magyar fordítója – e kötet alapján – Huszár Zoltán; szerencsére az Árnyék kisregény (egyedül annak ismerem az eredetijét) az ő munkája.
Nagyon nagy bánatom a borító. Rendben, hogy minimalista AGAVE vonal*** meg miegymás, de ez a borító nem egyéb, mint alibi: semmi köze a könyvhöz, grafikai megoldásában pedig említést sem érdemel. Kár érte. Főleg, hogy ugyanazon szerzőtől ugyanazon kiadó által megjelentetett Sosehol kötet bőre egészen találóra, szépre sikerült.
Agave kiadó, 2008. puhafedelű, 280 oldal.
Jegyzetek:
* Jellemző példája az újabb sütésű magyar fordításoknak mely világosan mutatja a tárgynyelv kultúrájának mély nem ismeretét és/vagy a hazai, tárgynyelvet nem ismerő olvasó lenézését és semmibe vételét. Ez az a fajta műveltségbeli hiány és/vagy fordítói attitűd, mellyel "felvértezve" bármily virtuóznak tételezett nyelvismerettel sem lenne szabad nekivágni a fordításnak. A novella eredeti címe Murder Mysteries. Ez a cím tehát egy szinte lefordíthatatlan szójáték, mely a mennyei misztériumot a krimi (mystery) "ki a gyilkos?" alzsánerének nevében (murder mystery) rejti el. Nem rossz A gyilkosság misztériuma megoldás, csak direkt és olcsó. És szokás szerint rétegek tűnnek el…
** Ha mindaz igaz, amit a bevezetőben áll R.A. Lafferty-ről, van egy nagy mulasztásom. Meg a magyar könyvkiadásnak is. Tíz novellája jelent meg a Galaktikákban, és egy frissen a Hypergalaktika 2-ben. Ezen a linken pedig egy novellája teljes fordításban olvasható.
*** Minimalista a brit kiadás címlapja is, de a különbséget le lehet zongorázni. Az amerikai kiadások viszont szintén semmilyenek. Mi van? Ez Gaiman, emberek!