2009. december 7., hétfő

Ilija Trojanow – Világok gyűjtője

Már akkor meggyűlöltem ezt a könyvet, amikor még meg sem jelent – egy betű elolvasása nélkül. Az történt, hogy Éva kórházba került, és az év végi hajrában nekem kellett befejezni a védőborítót, elkészíteni a keményfedelet – hogy aztán csak majd’ egy év múlva jöjjön ki…
Persze nálam a gyűlölet nem tart sokáig, így amikor megkaptam a tiszteletpéldányt a Jeschke regény? rossz emlékének kimosására éppen alkalmasnak tűnt – még véletlenül se fantasztikus regény, első látásra valami posztmodern vegyes felvágott félig fiktív életrajz és tizenkilencedik századi útleírás egyben…

Jó választásnak bizonyult. Valóban posztmodern, az olvasható fajtából. Művészi pózok nélkül, a történetre és a figurára koncentrálva, csak annyi modern irodalmi eszközt alkalmazva, amennyi érdekessé, és még olvashatóbbá teszi a szöveget, de a modernség nem öncélúan [1] az ún. művészi hatás [2] érdekében meredezik kifelé a textúrából. Ahogy Trojanow szövi a mesét, próbálja megfejteni regénye hősét, mintha a védőborító arabeszkjének indái tekeregnének saját fraktálszerű mintázatukba, hogy jó arabeszkhez illően a részletek mögött eltűnjön az egész, csak a gazdag szövedéket lássuk, de ne jöjjünk rá, hogy a mintázat követhetetlen és értelmetlen, a végcélhoz, a hős életéhez egy centiméterrel sem jutottunk közelebb. Talán csak a szőnyegszövőéhez [1].

Ha életrajz, egy XIX. században élt katonatiszt, Richard Francis Burton életrajza, akit földrajzi “felfedezéseiért” – és eredményes kémtevékenységéért – őfelsége lovagi címmel tüntetett ki és aki kalandjait több kötetben is megjelentette. Ha életrajz, a regény kudarc. Burtonról semmit sem tudunk meg, még azt sem, valójában hol született, hol érte a halál, kik voltak a szülei, milyen volt a gyerekkora, hogyan nevelkedett, kik voltak szerelmei, feleségei, születtek-e gyerekei, milyen író volt, etc. Így ez a könyv nem életrajz.
Ha útleírás, Burton Észak Indiában tett kulturális felfedezéseinek (melyek jobbára csak a katonai hírszerzést érdekelték) meséje, az iszlám szent zarándoklatának, a hádzsnak leírása, melyen hősünk az elsők között haladt végig és a Nílus forrásának felfedezésére tett kísérlet követése. Ha útleírás, a regény kudarc: kis színeseken kívül valójában semmit sem tudunk meg sem Indiáról, sem a hádzsról, leírt afrikai kalandja során pedig Burton végig maláriarohamaival küzdött, Afrikáról sem tudunk meg semmit általa. Így ez a könyv nem is útleírás.
Ha fejlődésregény, akkor azt kellene látnunk, hogyan válik a tipikusnak látszó brit katonatiszt a “világok gyűjtőjévé”, más kultúrák szorgos és makacs megismerőjévé, és értojévé, oly szorgos megismerőjévé és értojévé, hogy maga is moszlimmá váljék. Legalábbis átmenetileg. De a szöveg fejlődésregényként is kudarc: Burton jelleme az első színrelépésétől kezdve változatlan és egysíkú. Emberfelettien makacs kulturális gyűjtőszenvedély munkál benne, egész életét ennek a szenvedélynek rendeli alá, de ez a szenvedély nem törekszik a mély megismerésre, mert mögötte végig ott marad a keresztény, európai – brit – felsőbbrendűség. Burton mint keserű mérget nyeli el a különböző kultúrákat, felszínesen vagy mélyebben megemészti őket, majd kihányja – hiába csömörlött meg valami általunk ismeretlen oknál fogva a brit birodalomtól és civilizációtól, egyre ide tér vissza, végül Európában éri a halál. A csömör okával mindvégig adós marad a szöveg: miként életrajzként kudarc, úgy jellemrajzként is az. Burton jelleméről, motivációiról éppen annyi tudható meg a könyvből, mint az életérol vagy kalandjairól. Nem jellemrajz vagy fejlődésregény.
Pedig Trojanow a jellemábrázolás teljes arzenálját beveti a könyvében, a hőst egyaránt jellemzi az író, a történet szereplői, és saját tettei, szövegei.

Csak éppen a regény főhőse nem a címszereplő! A regény főszereplői sokkal inkább a szöveg első és utolsó szakaszának két narrátora, illetve a középső rész vizsgáló hivatalnokai. Indiai szolgája, Naukaram, és afrikai vezetője, Szidi Mubarak Bombay, Burton életének azt a szakaszát mondja tollba illetve meséli el, amelyet a kalandorral együtt töltött, de valójában saját életükrol, a korabeli Indiáról és Afrikáról mesélnek. A hádzsba befurakodott brit kém ügyét vizsgáló szultáni hivatalnokok pedig Mekka belső intrikáiba, az oszmán birodalom működésébe adnak bepillantást. Emiatt gondolom úgy, hogy ebben a könyvben Sir Richard csupán ürügy, és ebből a nézőpontból hiszem, hogy a regény mégiscsak sikeres életrajz, útleírás és fejlődésregény, csak éppen mindezek nem a brit katonatisztre vonatkoznak! Ezek a fejezetek a könyv legértékesebb részei, megállnának a szöveg maradék harmadát kitevő, hagyományosabb elbeszélésű részek nélkül is.

A belső narrációs fejezeteket ugyanis mindhárom szakaszban külső elbeszélő szövegei szakítják meg, illetve inkább egészítik ki. Ezek a fejezetek elvileg többet árulnának el a Burton életérol, jelleméről, de az író nem élt a mindentudó narrátor kínálta lehetőséggel. Burton cselekszik, beszél, de gondolatai, motivációi továbbra is rejtve maradnak, ezekből a fejezetekből ugyanazt tudjuk meg, mint az idegen belső narrációs részekből: a makacs kulturális gyűjtőszenvedély és felületes, de brit katonatiszttől mindenképpen szokatlan kulturális nyitottság Burton fő jellemvonásai. És a gyűjtést leszámítva talán a tökéletes szenvedélymentesség – de ez valószínűleg általános brit tulajdonság volt akkoriban, sokkal közelebb nem visz hősünkhöz…

A Burton három életszakaszának, kalandjai három színterének, Indiának, a hádzsnak és Afrikának megfelelően három részre osztott főszöveget két rövid fejezet fogja keretbe, melyekben Sir Richard halálánál asszisztáló katolikus pap kételyeibe láthatunk bele: keresztény volt-e vajon a halott, vagy pogány, mohamedán? Kétségeink, csakúgy, mint a szerencsétlen pap kétségei, megmaradnak: Trojanow, hűen a szöveg egészéhez, nem ad egyértelmű választ. De nem is lényeges. A világok gyűjtője mindig annak a vallásnak hódolt, amely a begyűjteni – megismerni? – vágyott világban uralkodott, hogy aztán mindig – bevallatlanul, de a célzásokból egyértelműen adódóan – visszatérjen a kereszténységhez. Indiában előbb gurutól tanult, majd az ottani iszlámot tette magáévá, hadzs alatt muszlimabb volt egy alimnál, míg Kelet Afrikában, a úgy tűnik, egy kicsit a törzsi varázslatokba is belekóstolt.

A regény nyelve nagyon finom, modern, invenciózus, szellemes nyelv, Nabokovéhoz hasonlítanám, néhol ehhez méltóan költői is, bár narrátorként Trojanow nem olyan érzelmes. Minden belső elbeszélőnél elhittem, hogy adott kultúrának hiteles képviselője. Ami zavart a szövegben, de az minden szövegben, mindig zavar [3], hogy a natív lakosok beszélgetésbe beleszőtt helyi szavakat, kifejezéseket dőlten szedték – de legyen csak ennyi hibája bármilyen kortárs regénynek!

Mindenesetre a sci-fi sivárságai után nagyon üdíto olvasmány, szívből ajánlom mindenkinek akit tanulni és szórakozni akar az irodalmi térben, vagy egyszerűen kíváncsi egy bulgár világpolgár írásmuvészetére. Mert Ilija Trojanow talán még nagyobb gyűjtője a világoknak, mint könyvének hőse.

Cartaphilus - Alexandra. 2009. Keményfedelű, 383 oldal. Fordította Falvay Dóra.

Jegyzetek:

[1] Természetesen az irodalomban (a megrendelésre írt valamiket talán ne soroljuk ide, bár az ügyes mesteremberek képesek kihasználni a megrendelő ostobaságát, és saját céljainak megfelelő részeket csempésznek szövegbe) a minden öncél, az író öncélja. Az nem mindegy, hogy mi ez a cél. Egónk fényezése, öntetszelgés, divatos pózolás, vagy valami mélyebb. A szöveg sok mindent elárul szerzőjéről, már a téma, a hős kiválasztása is leleplező. Mint Trojanownál: az író életrajzát ismerve Sir Richard nem lehet véletlen választás.
[2] Általában az írói mondanivalótlanság elleplezésére szolgáló nyelvi trükk. Eredetisége általában kétséges, többnyire automatikusan modorossággá és/vagy pózzá válik.
[3] Vagy a kis színes minősített esete, vagy az olvasó lebecsülése, vagy a kettő teszőleges arányú kombinációja. Kedves Írók és Szerkesztők! Higgyétek el, hogy mi, egyszerű olvasók, képesek vagyunk felismerni az idegen szavakat dőlt kiemelés nélkül is a szövegben!

2009. október 27., kedd

Wolfgang Jeschke – A Cusanus játszma

Azt hihetné az ember, hogy ez itten már a Paradicsom, mert hát szinte hetente a végső sci-fikbe botlik bele az ember, csakhogy Jeschke könyve másképpen közelíti meg az ultimate minőséget: ez a könyv megtestesíti mindazt, amit a kortárs (modern, korszerű [1]) sci-fi produktumokban utálok. Szóval, nem Paradicsom, még csak nem is paradicsom – vegyes savanyúság.
Nem hiszem, hogy képes vagyok felfogni az író szándékait, vulgárpszichologizálás csupán, ha azt képzelem, az idősödő író meg kívánta mutatni, hogy lépést tart a fiatalokkal, tematikában, eszköztárban, korszerűségben – miközben lemond saját tematikájáról, eszköztáráról, hagyományairól – önmagáról. És hazudnék, ha azt mondanám, nem sikerült neki. Hozta a kortárs tematikai és kifejezésbeli átlagot, korszerű lett.
Ami azt jelenti, hogy a divatos hívószavakon, a rájuk épülő mániás ötletelésen kívül témában semmiféle újat nem ad, kifejezési eszköztára pedig kimerül az elbeszélésidő ad hoc felszabdalásában és kis színeseken alapuló erőltetett atmoszférateremtésben.
A divattémák felsorakoztatása akkor csapta le a biztosítékot amikor a figurák között megjelent az angyal is, frankón, kabát alatt szárnyakkal… Addig viszont kaptunk ám nukleáris (be)csapást [2], környezeti katasztrófát, új népvándorlást és faji háborút, neonácizmust, minden kurrens, ámde bizonyít(hat)atlan kozmológiai elméletből egy nagy adagot, GMO-t, infotechet és nanót, nanót és nanót.

Jeschke mindenestül átvette a cyberpunk ellentmondásos technológiaszemléletét, de túl kívánva licitálni annak technikai pesszimizmusát, egy minden ízében reménytelen világot alkotott. Egy idő után az ember már nem várja a reménysugarat, és rájön, hogy ez a világ már régen halott, ami fejlődésnek látszik, az csupán a bomlás előrehaladása. De nem azért, mintha elhinnénk, hogy így történik, hanem mert az író makacsul így akarja, és nem csupán időszemléletének fatalista jellege miatt, hanem “csak úgy” [4] – vagyis a mű eleve halva született.

A regényidő rendkívül ambiciózus, minimum a középkortól a nem túl távoli jövőig terjed, maximum viszont egészen a világegyetem végéig tart. Ez egy időutazós történetben talán nem is túlzás, ámde a hatást jelentősen csökkenti, hogy Jaschke szerint a világegyetem nagyjából a Földdel egyenlő, legalábbis körülötte forog – ráadásul fatengelyen, hiszen az író szerint a történelem (mármint a földi, így az univerzum egészének [5] történelme) folyamatos korrekcióra szorul… Nem igazán értem, hogy ezt a témát A halhatatlanság halála és Poul Anderson Időjárőr univerzuma után minek újra fölmikrózni, ráadásul eleve lejárt szavatosságú, romlott áruból kiindulva.

Ez a “mikrokozmosz” egyébként jellemző a regénytérre is: Európára koncentrálunk, ami nem lenne baj, kiváló regényt lehet írni a Mucsa Fölsőre, vagy az alsó bajorországi Schweinskopfheimbe tett színhellyel is, csak éppen, ha írói ambíciónk azonosan egyenlő a multiverzummal, akkor illene legalább a cselekményre gyakorolt hatásában érzékeltetni a világ többi résznek létezését. Az író azonban nem vesz tudomást a világ Európán kívüli részéről. valahol biztosan élnek amerikaiak, hiszen egyre azon dolgoznak, hogy megakadályozzák 2001. 09. 11-et, valahol van Afrika, is hiszen onnan jönnek a menekültek, Ázsiából pedig a szorgos kis japánok fasza technológiát hoznak [6], és kész. Ennyi. Úgy tetszik, a történelem csak Európában szorul korrekcióra, kifejezetten a Német(al)földön és Velencében, e két sorsfordító helyen, a Föld többi részén minden rendben van…

Amilyen beszűkült a világszemlélet, olyan beszűkültek az ábrázolt nemzetkarakterek és a szereplők jellemzése nagyjából meg is áll ezen a szinten. A franciák rossz lelkiismeretű szarkavarók, a németek náci kispolgárok, az olaszok vérnősző barmok és vagy fasiszták, az amerikaiak furcsa ideákat kergetnek saját magukkal kapcsolatban, a japánok pedig udvariasság mögé rejtik Fudzsijamaméretű ambíciójukat, és mindent ők csinálnak.

Jeschke nőalakot választott hőséül, merthogy a közlekedés szerint a boszorkányok nők – kivéve, amikor férfiak, ezt a boszorkányüldözések idején még tudták is – és Domenica olyanra sikerült, mint a regény. Korszerű nő lett, vagyis minden, csak nem nő – még csak nem is ember, hibás kliséhalmaz csupán, akinek az egész regény alatt valójában egyetlen saját döntése sincs, de még gondolata sem igen, mert ez a lány nem foglal állást, illetve valamiféle langyos életszemlélettel mindenre legyint. Közép Európa radioaktív purgatóriummá vált? Jó. Itáliát elözönlik az afrikai bevándorlók és a neofasiszták? Jó. Lehet utazni az időben? Jó… Máglyán elégetnek? Jó… Domenica sajnos nem lóg ki a könyvből túlságos életszerűségével: képeslapkarton a valódi anyaga ebben a regényben mindenkinek, és annyi élet is van bennük, mint egy színes anzikszban.

Nem mintha a szöveg maga élettel – és irodalommal – lenne telve. Szinte olvashatatlanul terjengős, beteges igyekezettel próbálja senkit sem érdeklő (a történet szempontjából szinte zéró relevanciával bíró) epizódokkal megteremteni az író által vizionált kétségbeesett, világvégi atmoszférát, miközben, ahol igazán szükség lenne atmoszférateremtésre, a középkori részekben, a korszellem teljesen hiányzik. A történet viszont nemcsak terjengősség miatt nem halad előre. Azért sem halad, mert az írónak nyilvánvalóan nem volt egységes, elmesélni való története, mivel Domenica küldetése valójában egy hosszabb novellát ér meg, és utazása Európán át sem adja ki egy pikareszk kisregény terjedelmét, annál is inkább, mert Domenica nem résztvevője az úti eseményeknek, hanem – hiányos jelleméből fakadóan – igencsak semleges szemlélője. Azért sem haladhat előre a regény cselekménye, mert a szöveg valójában olyan gyengén szerkesztett, összeerőltetett novellafüzér [7], melybe ad hoc beemelődtek darabok [8] az életműből.
Nem teszik könnyen olvashatóvá a szöveget az alternatív történelmi betétek elméletileg egyébként hatalmas kifejezőerő-potenciált jelentő ismétlései. A gyakorlatban egyszerűen túlságosan hosszú a változatlan rész a kis elmozdulás mellett – tizedakkora szakasz bőségesen elegendő lett volna annak demonstrálására, hogy a történelem változik.

Jeschke szereplői nemigen beszélgetnek egymással, többnyire szónokolnak inkább, ez jobban is illik az egész hangulatához, azonban az, hogy a középkori szereplők ugyanígy beszélnek, az már nem hiba, az bűn.

Nem hiszem, hogy ez a szöveg eredetiben is sokkal jobban szólhatott, bár a némethez talán illik ez a fajta sehová nem vezető alaposság – legalábbis el lehet rejteni a nyelv mögé a mondanivaló hiányát. A fordítás azonban nem elég erős ahhoz, hogy magyarul felélessze a halva született gyermeket, sőt helyenként kifejezetten zötyög, a technoblablákkal sűrűn terhelt részeken egyenesen megfeneklik… [9]

Lehetne még elemezni a regényben ábrázolt időutazás technika ellentmondásait, de azt meghagyom nálam tudósabb embereknek. Különben is, az agyunk az időgép, ez a nem túl eredeti gondolat simán belefér egy fantasztikus regénybe… Fájt ez is, de a biokémikusnál a különböző időkben élő emberek és kórokozók közötti halálos találkozás elkerülésére hozott intézkedés csapta le a biztosítékot – aki tudomány ilyen fokú félreértésére/félreértelmezésére hajlamos, annak nem szabad olyan tudományos fantasztikus műbe fogni, amely keményebb a híg gyerekfosnál.

A fülszövegben olvasható méltatásnak csupán ideje és módja nem stimmel. "…Wolgang Jeschke talán sokkal jobb író volt valaha Dan Brown-nál." De most nem. Most nem.

Csak a mindenre elszánt, kissé mazochista hard SF rajongónknak ajánlom ezt a csaknem hétszáz oldalnyi fövetlen kásahegyet.

Metropolis Kiadó, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008. Puhafedelű, két köteteben. 312 és 375 hasznos oldal. Fordította Varga Csaba.

Jegyzetek:

[1] Csodálatos szavak, korunk legmérgezőbb mémjei. Ott menetelnek a “fenntartható fejlődés”, a “minden ember egyenlő”, és a “minden relatív” mellett, hogy szétcsákányozzák a társadalom szövedékét. Egy sci-fitől különösen nem várná el az ember, hogy korszerű legyen, nyögvenyelősen megfelelni akarjon a kornak, hanem azt, hogy előzze meg a korát – avantgárd legyen. Korszerű mű Dan Brown Da Vinci Kódja: meglovagolta szépen a világban emelkedő antikatolikus hullámot, az emberek világnézet híján összeesküvéselméletekbe kapaszkodását, a Hollywoodból áradó kaland és akció dömpinget. Korszerűségét mutatja a világszerte eladott nyolcvanmillió példány.
[2] Nagyon felületesen olvasok, így a könyv végére sem tudtam meg, mit is csináltak a kibaszott franciák. Ha valaki figyelmesebb, elmondhatná, mi törént.
[3] Jeschke javára legyen mondva: érezte, hogy a kristályos nanotechnológia ebben a mi nedves, oxigéndús világunkban csupaszon nem igazán működne, és sejtautomatákat vizionált. A kérdés viszont, hogy miért nem terveztetett akkor beléjük valamennyire is működőképes kontrollt. Nyilván, mert így akarta, kellett a fílinghez…
[4] Megint egy kis vulgárpszichologizálás: nyilván, az életbol kifelé menő ember (az író 1936-ban született) élet(vagy inkább halál)szemlélte ez. Lőjetek le, ha hatvanötön túl publikálni akarok!
[5] Emeljük a tétet, hiszen ebben a szövegben multiverzumról van szó! Tehát a Föld nagyjából a multiverzum egészének közepe… Ennek fényében a fejezetmottóul választott Giordano Bruno idézetek egészen bizarrul hatnak.
[6] Mily tüneményes vakfoltja (Ez aztán a képzavar, mi! :-) ) az egész CP-nek nem észrevenni Kínát, és kizárólag Japánban látni a jövő letéteményesét…!
[7] Minden olyan kezdőt, akiben látom a regény potenciálját, de látom a bátorság hiányát is ahhoz a terjedelemhez arra biztatok, hogy írjon regénnyé kapcsolható novellafüzért. De az ekként keletkező regény nem egyenlő az egymás mellé dobált, összeköto szövegekkel ellátott novellagyűjteménnyel.
[8] Explicite és az utószóban bevallottan ilyen A Cusanusi akceleráció című fejezetecske.
[9] Bűbájos mellétrafa például, amikor a lineáris mágneskatapult helyett részecskegyorsító fordítódik…
[10] Ez csak bónusz, sehová sem tudtam beszúrni: egész idő alatt olyan érzésem volt, hogy ez a hang ismerős kortárs magyar íróktól... Grrrr...

2009. október 2., péntek

Anthony Sheenard – Ellopni egy Chagallt

Könnyű lenne elintézni ezt a könyvet, hogy misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény. Mert az.
Aki éppen ilyen könyvet keres, az nem csalódik benne. Én ugyan nem kerestem, de nem is csalódtam, azt kaptam, amit mindig, ha elolvastam egy Sheenard könyvet. Pedig megfogadtam Az Excalibur keresése után, hogy többet nem fogok. De ha már az író adott egyet kölcsön…
Máskor itt be is fejezném a könyvismertetést, és nem tenném föl ide, mert az ilyen ismertetéssel ugyan nem sokra megy sem olvasó, sem az író. Bármennyire is az ellenkezőjét is röfögi a csürhe, a jó kritika bizony az íróért is születik, sőt még a kiadóért is. De ebbe most nem megyek bele, vissza a könyvhöz!
Ez a regény a Misterious Universe franchise műfolyam York Ketchikan féle szálán játszódik, az ilyet csak azért nem szokás szappanopera néven illetni, mert a célközönsége nem az emberiség női fele. Ezért találta ki az a faszkalap az űropera műszót.
És itt megint abbahagyhatnám.
Azért nem lehet abbahagyni, mert ez egy késői Sheenard-korai Szélesi Sándor könyv, és, míg Sheenard egy profi maga-kitalálta-franchise író, addig Szélesiből még minden lehet, ha összeszedi magát még az egyik legnagyobb kortárs mágikus realista is… Ebben a szövegben már megvillan az anekdotázó, saját humorát csillogtató, bölcs mesemondó író, akit kiváló érzéke és hajlama a természetfölöttihez és szinte teljes érzéketlensége a technológiához [1] mára már egy Sheenardnál gyümölcsözőbb irányba fordított.
Kissé kétségbeesett kísérletnek látom ezt a regényt, hogy Szélesi kitörjön Sheenardból, a kalandregények bűvköréből, és azt írjon, amit igazán akar. Főként az elején bőséggel megjelenik benne az író – ironikus – véleménye a máról, művészetről, történelemről, allúziók, utalások valami mélyebbre, bár ez a vonalat a közepétől elnyelik az üres kalandok. Néhányszor megszólal a tanító Szélesi is, véleményem szerint sokszor a legrosszabb időben, az ember már túl akar lenni az egészen, amikor Ketchikan-Szélesi tanító bácsi nagy ívű filozofálgatásokba kezd. Azért kétségbeesett ez a kísérlet, mert ennek a cselekményváznak, karakterkészletnek olyan mély csapdái vannak (és nem ehelyt fogom elemezni azokat), melyekből lehetetlen kitörni – el kell vetni az egészet [2].
Ez a szöveg így természetesen nem jutott ki a csapdákból, csak kissé kusza lett a szövedéke, esetleg kis zavarba hozva azokat, akik a puszta kalandregény kedvéért kezdtek neki olvasni.
Ezt a kis koncepciós kuszaságot leszámítva viszont az egyik legjobb misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény, amit valaha olvastam. Kellően adagolva az erőszak, a szerelem, a szexuális utalások (azért explicite csak ritkán, elvégre kamaszok is olvassák), az izgalmas, bár kiszámítható fordulatok, látványelemek, kulcsszavak, divatos keresztény misztika (mely azért valamilyen általam ismeretlen oknál fogva racionális magyarázatot kap), etc. etc… A jellemek habkönnyűek, feketék és fehérek, motivációs hátterükön nem kell sokat töprengeni. Minden itt van, amit csak egy vérprofi belenyomhat egy ilyen fajsúlyú történetbe.
A krimi száltól azért többet vártam: ha már azt a kihívást állítjuk a hősünk elé, hogy raboljon ki egy kirabolhatatlan bankot, nem holmi misztikus-transzdimenzionális trükkökkel (ugyan miért nem jut ez eszébe senki másnak, csak a zseniális York Ketchikannak?) kellene a végén megoldani, miközben a bankba jutás módjára valóban szellemes és eredeti, bár szó szerint elég “geci” megoldást talált az író.
Az iróniáról beszéltem föntebb, mely Szélesi sajátja, és tökéletes ellentétben van Sheenard Rejtőtől kölcsönzött kamasz-humorával [3], mely engem egyre jobban taszít, ha nem eredetiben látom viszont. Valahogy nem tartom arányosnak a rejtői humort azzal, ha egész városok dőlnek romba és vélhetően százezrek elpusztulnak – a hecc kedvéért. A szöveg egyébként bővelkedik nemcsak rejtői humorban, hanem rejtői allúziókban is – remélem szándékosan.

A szöveg leginkább azért bosszantott föl, mert az üres kalandok mellett olyan csodálatos, mély sci-fi ötletek és történetcsírák villantak föl, melyekből igazán maradandó, valódi sci-fit alkothatott volna, ha Szélesi írja, és nem Sheenard.

Jellemző egyébként a magyar sci-fire, hogy ezt a könyvet, mely ugyanazokat a technoblablákat, divatos technológiai kliséket és fordulatokat használja, ugyanolyan felszínes értetlenséggel és zavarossággal, mint az annyira ünnepelt és irigyelt angolszász kortársak, megvetően, másodrendű termékként kezeli a kalandvonulat miatt. Mintha az egyéb, kevésbé kalandos, ámde annál unalmasabb és zavarosabb alkotásokban sokkal mélyebb filozófiai távlatok lennének, mint ebben a regényben.

Kezdő MU rajongóknak kihagyhatatlan, aki sodró kalandokat akar, kevés meglepetéssel, az is nyugodtan olvashatja. Óhatatlan érdeme a könyvnek a formátuma: ezzel a könyvvel öröm az utazás, éppen belefér egy normális zakó vagy kabátzsebbe…

Inomi Kiadó, 2004. Puhafedelű. 425 oldal

Jegyzetek

[1] Az aranyat például nem lehet molekuláris szinten megtisztítani, például, mert olyanja neki nincsen. Atomjai, esetleg ionjai, de legfőképpen fémes rácsa van.
[2] Ahogyan Miéville tette a Perdido Street Station–Scar–Iron Council mentén húzható írói fejlődési íven.
[3] Érdekes, hogy a finomabb rejtői irónia milyen gyéren jelentkezik az azt használóknál, többnyire csak a durvább, populárisabb változatával élnek – többnyire vissza.

2009. szeptember 27., vasárnap

A és B Sztrugackij – Lakott sziget

Magam részéről több, mint huszonöt éve várom ezt a könyvet, a Metagalaktika 6 megjelenése óta, amelyben a Bogár a hangyabolyban című kisregényben először olvastam Mak Szimről, a Vándorról, Guy Gaalról és a többiekről, találtam utalásokat a múltról, az értelmes kutyákról és az értelmetlen háborúkról azon a másik bolygón. Akkor utánanéztem, és ámulva fedeztem föl az egyik Galaktikában, hogy bizony megjelent már, íme ott a borítója is, Korga, azt hiszem. Hideg zuhanyként ért, hogy valójában nem jelent meg, mert betiltották…
A rendszerváltozás? után vártam, hogy végre minden betiltott könyv megjelenik majd, különösen a betiltott könyvek jelennek meg, hiszen bizonyára azért tiltották be őket, mert megmondták az őszintét arról a cúnya, cúnya bolsevizmusról… Mondjuk, nem volt nagy csalódás, hogy mégsem adták ki. Szovjet szerzők? Még mit nem! [1]
És csak nem jött, én pedig vártam. Megszerezetem az interneten az orosz eredetit – na, majd én!; csalódás – ezúttal magamban – az orosz tudásom már úgy megkopott, hogy két hétbe tellett, mire elolvastam az első két oldalt. De az a két oldal!
Azután megszereztem az angol fordítást. Ezt már legalább el tudtam olvasni, de újabb, éktelen, bár borítékolható csalódás: a fordítás szépen lefaragott a szövegről minden oroszságot, és ami még tragikusabb, minden Sztrugackijságot.
Németh Attila azóta ígéri ezt a kiadást, amióta hazajöttem. Érdemes volt kivárni.
Az első két oldallal összevetve pontos a fordítás, visszaadja az eredeti árnyalatait. De a fordításról majd később.

A regény a lényeg.
Nos, nem csodálom, hogy betiltották. Azt csodálom, hogy nem tiltják be most is. Ez a szöveg kegyetlenül görbe tükröt állít minden nem kommunista rendszer elé – a bolsevizmus elé is. Görbét, mely felnagyít az optimista vigyorba merevedett arcon minden hibát, pattanást, az optimizmus mögé rejtett fájdalomról árulkodó ráncokat…
Hogy a különféle nem kommunista rendszerek hivatalból gyűlölik ezt a könyvet, az tökéletesen érthető. De szeretheti-e ezeknek a rendszereknek az átlagpolgára, aki elé a szöveg ugyanazt a tükröt tartja? Szeretheti. Mert az embereket, egyenként fókuszba hozva, ha nem is menti fel bűneik alól, de áldozatként tételezi: rendszerük, a történelmük, az ezekből fakadó körülmények áldozataiként. Nem szokásom a túl sok spoiler: a történetről csak annyit, hogy Makszim Kammer, földi ember, a kommunista, űrjáró Föld embere, a Szabad Kutatások újonca egy számra ismeretlen bolygón reked. Ennek a bolygónak a történelmi fejlődése, a huszadik század végének a szintjén áll, és Makszim hajótörésének idejére a bolygó éppen csak két évtizeddel van túl a helyi nukleáris világháborún, társadalmai a túlélésért küzdenek. Csakúgy, mint a naív, idealista Makszim is, a furcsa Robinson az ő nagyon is lakott szigetén.

Ez a regény számomra az ultimate science fiction, minden benne foglaltatik, amit személyesen a sci-fitől várok, nem több és nem kevesebb. Nézzük először a nem kevesebbet!
A mű első rétege szimpla kalandtörténet, mely robinzonádból indul, majd pikareszk regénybe fordul át. A pikareszk vonal végighúzódik a történet egész vonalán, mert a mű egyben fejlődésregény is, és Makszim pszichikai, erkölcsi fejlődése újabb és újabb “csavargásra” ösztönzi hősünket. Bejárja az egész kontinenst (az egyetlent a bolygón), megismerkedik a társadalom minden szintjével, éli életüket, ítéletet hoz fölöttük – és önmaga fölött, majd ennek folyományaként melléjük áll a fizikai és pszichikai elnyomás ellenében. Mondhatnánk: kommunistaként mit is tehetne mást? De nem ilyen egyszerű. Makszim a kommunista társadalom delelőjéről érkezett, ahonnan az emberiség hamarosan tovább lép(het) (lásd a Kammerer trilógia befejező kötetét, a Válaszd az életet-ed, mely remélhetően a Galaktika Fantasztikus Könyvek kritikai életműsorozatában hamarosan napvilágot lát), és annak a társadalomnak átlagos tagjaként igen halvány fogalmai vannak az elnyomás módozatairól és hatásairól, az elnyomásban élő emberek motivációiról és mozgástereiről. Ideái rosszról és jóról szinte gyermeki naivitást kölcsönöznek neki az első időkben: még azt is képtelen felfogni, hogy űrhajóját lelőtték, nem meteortalálatokat kapott.
A könyv második olvasata swifti társadalomkritika, szatirikus, ironikus, pengeéles; mint a bevezetőben írtam, minden nem kommunista társadalom kíméletlen kritikája. Minden olyan társadalomé, mely a tömegek elnyomásán alapul a lelkek manipulálása útján. Makszim az utolsó lapon kimondja: “…amíg én élek, senki sem épít fel még egy Központot. Még a legjobb szándékokkal sem…”. Pont. Nyoma sincsen könyvben a korunkra annyira jellemző erkölcsi relativizmusnak: Makszim olyan szigorú morális alapokon áll, melyek abszolút érvényűek, más emberiségekre más társadalmakra, más bolygókra is érvényesek – de legfőképpen miránk, földi emberekre. [2]
A harmadik olvasat személyes: az egyén vergődéséről szól a társadalmi viszonyok satujában, az egyének döntéseiről beszél, az egyéni hősiességről vagy aljasságról. Kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ítéletekkel és krisztusi megbocsátással – mindezt a marxizmus igazságosság-eszményének alapján. Itt is megmutatkozik a Fivérek írói nagysága, a hősei élnek, szerethetők, utálhatók, megvethetők, akár gyűlölhetők is (A megbocsátás a gyűlölet kereteit leszűkíti, az áldozatokat, még ha bűnösök is, lehet megvetni, utálni, de vakon gyűlölni nem szabad. Üzenet ez a mai Magyarországon a cigányellenes rasszistáknak!) – mindenképpen színes egyéniségek a maguk köreiben. Nemcsak Makszim fejlődik a könyvben: mindenki, akit megérint Makszim őszinte igazságossága és jósága, valamiképpen más, többnyire jobb lesz. Még a földi emberek is…
Nem kevesebb, mint a végső szövegek egyike, mert a Fivérek írói eszköztára irigylésre méltóan gazdag, és ezt a gazdagságot mindenhol meg is csillantják, ahol helyénvaló. Nem hiszem, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij valaha is creative writiting tanfolyamokon vett volna részt, mégis olyan virtuózan használják az írói fogásokat, hogy az olvasó nem győz álmélkodni. Makszim olyan sokrétűen (saját gondolataitól cselekedetein át a más szereplő általi jellemzésig) ábrázoltatott, hogy azt várom, megjelenik a nappalimban, a macska az ölébe ugrik, simogatja, az dorombol neki, és amíg sörözünk, a társadalom átalakításáról szövögetünk mindenféle vad terveket – aztán elköszön, kinyitja az ablakot és kiugorva a második emeletről megy a dolga után... De nem kevésbé gazdagon ábrázoltak a mellékszereplők sem (talán a titokzatos Vándort leszámítva): Guy Gaalok, Rada Gaalok, Kaan bácsik és Csacsu kapitányok jönnek szembe az utcán, Papák, Első Sógorok és Okosok tartják markukban a társadalmunkat… A narráció megválasztása, a nézőpontok sokszínű váltogatása, a belső monológok észrevétlen átfolyása magyarázatokba és leírásokba, az irónia és nyelvi fordulatok, a nyelvi hitelesség (a lakott sziget nyelvi töredékei, a nem túlságosan gyakori technoblabla) a cselekményváz és ív a maguk idejében tökéletesen összhangban álltak a kor irodalmi fogásaival, sőt még ma is frissek [3].
Nem véletlenül említettem a második emeletet, mert ez a szöveg, noha nincsenek benne explicit divattémák és kulcsszavak, nem olvasható benne, hogy nano, bio, infó, nem szól explicite a technológiai szingularitásról és emberen túli humanizmusok egész csokráról, mindezeket mégis tartalmazza, tematikailag is modern. Makszim és a földi emberek már túl vannak a Homo sapiensen fizikai és lélektani értelemben, a technológia pedig régen túlnőtt a lakott sziget emberiségén, bár még nem vált teljes egészében önjáróvá.
A végső sci-fik egyike ez a könyv azért is, ami nincs benne, ami a mai művek egy részében engem személyesen taszít. Hiányzik belőle a nagyképűség, a szenzációhajhászás, az öncélú ötletparádé, az ember léptékűnél nagyobb hősök és történések, szinte teljesen hiányzik belőle a technoblabla, ahol megtalálható, ott sem zavaróan értelmetlen és kérkedő. A Fivérek nem önmaguk írói-filozófusi-tudományos nagyságával próbálják lenyűgözni az olvasót, hanem a történettel és hőseikkel.
Természetesen vannak apró hibák, melyeket nem tudom mennyire lehet a fordítás számlájára írni, de hajlamos vagyok, arra, hogy nem. Érdekes módon mindkét hiba az államügyészrol szóló fejezetekben található: igen valószínűtlen, hogy egy másik bolygón egy tökéletesen másik emberiség (kozmogónai és kozmológiai elméletét tekintve is más) az Igazság istennőjét is Justitiának (171. o.) nevezze, és ugyanilyen valószínűtlen, hogy a napját huszonnégy órára ossza be (304. o.). Mindkét hibát az írói “baszdüh”-nek tudom be: annyira saját koruk, társadalmuk kritikáját írták, hogy megfeledkeztek arról, erdedetileg nem a Földre helyezték a történetet. A Justitiás hiba természetesen lehet fordítói félreértés is…
És, ha már itt tartok, néhány szó a fordításról: Weisz Györgyi kiváló munkát végzett, a szöveg orosz maradt, és minden ízében sztrugackiji (“Nálunk, az SZKCS-ben még a kalandok is rutinügyek. Meteorvihar, sugárveszély, baleset leszálláskor. Baleset leszálláskor, meteorvihar, sugárveszély… A test kalandjai.” vagy “…ezek az idegen bolygók lényegében eléggé egyformák és fárasztóak. Egyformán fárasztóak. Fárasztóan egyformák…” Ez az egyéni íz, mely például az ismétléseket nyomatékosító, ironikus eszközként kezeli, azok nem véletlen hibaként jelentkeznek, annyira jellemző a Fivérekre.). A fordítás irodalmi, bár főként az elején, mintha nem tudott volna megküzdeni az orosz létige burjánzásával, a szöveg az első néhány tucat oldalon meglehetősen slank a rengeteg volt-tól.

Ez az a könyv, mely egyetlen magát sci-fi rajongónak mondó ember polcáról nem hiányozhat. De nem hiányozhat azok polcáról sem, akik hajlamosak és hajlandóak elgondolkodni a társadalmunk mélyebb összefüggésein. Viszont bátran olvashatják azok is, akik a zsáneren kívül helyezkednek el. Talán megváltozik a véleményük.
A végső sci-fi.

A filmet is nagyon várom, bár nagyon valószínű, hogy csupán DVD-n lesz hozzáférhető – nálunk még működik a Központ. A lelkekben…

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Kozmosz Könyvek, Az SF mesterei sorozatban. Metropolis kiadó, 2009. puhafedelű. 339. Oldal. Weisz Györgyi fordítása.

Jegyzetek:
[1] Valamikor a kilencvenes évek elején, a Magyar Narancs egy akkori szerkesztője, talán éppen főszerkesztője, fejezte ki mélységes undorát a szovjet írókkal szemben, és példáképpen éppen a Fivérek Fogadó a halott alpinistához-ját hozta föl, melyet az emberek tömegestül vittek be az antikváriumba, ahol éppen dolgozott a nyolcvanas években. Nyilvánvalóan nem olvasta a könyvet – de nem is állt szándékában. Sci-fi és szovjet – brrrrr.
[2] Mégsem voltak olyan ostobák azok a bolsevik cenzorok, hogy föl ne ismerjék, ez a regény a bolsevizmus tömegmanipulációiról is ugyanolyan kíméletlenséggel lerántja a leplet, és utasítja el… A bolsevizmus képmutatását jól mutatja, hogy ez a könyv, mely valójában a kommunista eszmények, a kommunizmus himnusza, a bolsevik gyakorlat bírálata miatt betiltásra jutott. És mutatja a rendszer sebezhetőségét, és a sci-fi akkori népszerűségét, hogy megijedtek egy szórakoztató, ifjúsági ,tehát másodrendű irodalomnak tekintett mű erejétől.
[3] Antológiaszerkesztőként, legalábbis a beküldött kéziratok alapján, meg merem kockáztatni ezt az állítást. De ha Lem véleményét tekintem a sci-firől 1970-ből, akkor is.

Caleb Carr – A halál angyala

Még mindig nem hiszem, hogy a Carr nem pen name egy krimiíró számára, de ez valójában lényegtelen. Caleb Akárki mestere annak a zsánernek, melyet – jobb híján – történelmi krimi néven illethetnék. Ezt a zsánert, azt hiszem, nagy kedvencem, Umberto Eco indította el, legalábbis ebben a posztmodern formában a Rózsa neve volt az a regény, mely hatalmas sikerrel robban be a köztudatba.

Carr nem megy vissza időben a középkorig, „mindössze” a tizenkilencedig század utolsó évtizedéig, regényének cselekménye a mi millenniumi ünnepségeink idején játszódik, még a főhős is magyar – csak éppen a halál angyala New Yorkban szedi áldozatait, mint sorozatgyilkos. A regény tulajdonképpen a modern bűnüldözés hajnalát mutatja be, amikor a nyomozói munka kart-karba öltve fejlődött a modern lélektannal, és használni kezdte a természettudományos eredményeket a hagyományos addig-verlek-amíg-be-nem-vallod technika helyett.

Az amerikai szerencsés nép, legalábbis sorozatban volt képes választani magának szerethető, egyértelműen pozitív figurákat elnöknek. Carr történelmi tablóján még csak nem is a háttérben, ezeknek az elnököknek egyike áll: Theodore Roosevelt. Igaz, még nem elnökként, „mindössze” a New Yorki rendőrség korrupcióval és rossz hagyományokkal küszködő, reformer első embereként.
A viktoriánus prüdériától egyáltalán nem mentes, angolszász hagyománytisztelettel terhelt korabeli Észak Amerikában egy homoszexuális fiúprostituáltakat mészároló sorozatgyilkos senkit sem érdekel – Roosevelten kívül. És ez a modern gondolkodású férfiú fel is állít egy akkori mércével különös, félig illegális nyomozócsapatot a kétes hírnevű magyar pszichiáterből (Laszlo Kreizler), a kétes egzisztenciájú újságíróból (John Schuyler Moore), két zsidó származású, természettudományos eredményeket a nyomozásban használni akaró és tudó detektívből (Marcus és Lucius Isaacson), és a nyomozói álmokat dédelgető rendőrségi titkárnőből (Sara Howard). A csapatot Laszló két köztörvényes múltú szolgája egészíti ki, a fekete bőrű óriás, Cyrus Montrose, és a suhanc, Stevie Taggert. Fura társaság, meg kell hagyni! De eredményes – így, vagy úgy.
Ami tulajdonképpen nem is számítana. A lényeg az áradó mese, a textuális bőség ellenére feszes cselekmény és szerkezet, az eredeti, szerethető hősök, a pazar történelmi tabló és a doyle-i hangulatot visszaadó nyelvezet.
Az E1 múlt idő indokolt mind a történet, mind a szó szerint: az újságíró narrál. Különösen a folytatás fényében ez kiváló választás, kitűnő lehetőséget ad a bepillantásra egy önmagáról meglehetősen jó véleménynel bíró férfiú lelkébe.

A fordítás csupán egy mondat (103. oldal) erejéig bicsaklik, ott ugyan nagyon, a mondat köszönő viszonyvban sincs egyetlen nyelvvel sem, különösen nem a magyarral, de ez csupán kis szerkesztési hiba. Egyébként meglehetősen jól visszaadja a korabeli atmoszférát nyelvi szinten is. Nem mondom, hogy nem lehetett volna jobban, de nem ismerem az eredetit.

A könyv valójában letehetetlen. Aki szereti a krimit vagy a történelmet, esetleg mindkettőt, annak telitalálat. És rohan elolvasni a folytatást, A sötétség angyalát, mely szintén megjelent magyarul.

Agave Kiadó, 2007. puhafedelű. 517 oldal. Fordította Falvay Dóra


2009. szeptember 19., szombat

Kondor Vilmos – Bűnös Budapest

Kondor Vilmos második kötetével magasra tette a mércét, még annál is magasabbra szánva, mint amit első regénye, a Budapest Noire kijelölt. És, véleményem szerint – annak ellenére, hogy a balliberális médiaelemzők laudációjától hangos a magyar irodalom szánalmas méretű és minőségű kritikai tere – nem vitte át a lécet. A Noire mércéjét különösen nem.
Ami az első könyvben újdonság volt, a világháború előtti hangulat, események, információk érzékletes leírása, itt már semmi újat nem hozott, mivel az író nem kívánta folytatni remek történelmi tablójának felépítését, inkább biztosra akarván menni, divattémák elő- és élőképeibe kapaszkodott.
Amikor a ballib média minden bokorban masírozó nyilast lát (pedig csak valami hasmenéses szerencsétlen kuporog ottan) nyilvánvalóan telitalálat a valódi nyilasokról írni. Főként, ha azok a nyilasok kellőképen undorítóak, idióták és inkompetensek. Hasonlóképpen telitalálat a vörösterror emblematikus erőszakszervezetével, a Lenin fiúkkal riogatni, megszólítva így a másképpen antibolsevik olvasótábort is, főként, ha a Lenin fiúk egészen embertelen, sunyi vadállatok. Rendkívül hálás dolog a jobbololdal felé nemzeti nagyságunk bizonyítékaként kihangsúlyozni a lengyel menekültek befogadását. Csak éppen közben éppen lényeg siklott el, például az, vajon miért is lett hirtelen megint közös határunk Lengyelországgal ilyesmi. Miközben a szöveg arra koncentrál, hogy bemutassa miféle korrupt és rövidlátó összefonódások léteztek a Horthy rendszerben a nácikkal, a történet főszála erőlteteté válik, megmerevedik, a főhős elszürkül, tetteit nem ő irányítja többé, hanem az író csupasz akarata. Ha nincs a másik szál, a nyugdíjas rendőrnyomozó, Nemes Sándor remekbe szabott (valóságos személy!) figurájával, a szöveg elsüllyed a saját (reál)politikai mocsarába.
Az első néhány fejezet irodalmilag, stílusában is gyengébb, mint a Noire vagy a regény második fele, mintha az író fokozatosan tanult volna bele a több (két) szálas történetvezetésbe. Ennek okát csupán a gyengébb szerkesztésben vélem látni. Bosszantóan kiszámítható lépés volt a Noire remek, eredeti női szereplőjének eltávolítása. Nyilvánvalóan útjában volt a kalandoknak, de hiányzott a történetből, és ezen nem segített kvázi ellen-alteregójának felbukkanása. Annál is inkább, mert azt hiszem abban az időben nem maradt volna el egy kis affair Gordon és a lány között. Itt elmaradt, így a lány papírmasé figuraként lebeg végig a történeten, van is meg nincs is. Kondor javára írható, hogy legalább nem ölte meg Gordon barátnőjét az agyonkoptatott klisék szerint, “csak” Londonba helyezte át. Ezzel megadva a folytatás(ok) túlságosan nyilvánvaló cselekményszálait. Csak remélem, hőseink nem a szövetségesek kémjei lesznek a kitörő világháborúban.

Előzményéhez képest mutatott gyengeségei ellenére a kötet így is toronymagasan kiemelkedik a hazai mezőnyből, továbbra is ajánlatos elolvasni a kor után érdeklődőknek. Én kíváncsian várom a folytatás(oka)t is.

Agave 2009. Puhafedelű, 299 oldal

2009. augusztus 18., kedd

Murakami Haruki – Világvége és a keményre főtt csodaország

Bennem van a hiba. Általában gyanakodva fogadom az irodalmi szenzációkat, az agyonajnározott szerzőket és köteteket. Így többnyire nem is csalódom, mert eleve várakozás nélkül tapasztalom meg, ahogy a sikerszerzők sikerkönyvei nem teljesítik be a mások által nagy igyekezettel rám oktrojálni próbált elvárásokat. Így voltam Murakami a kritika és közvélemény által legnagyobbra becsült regényével is.

Bennem van a hiba amiatt is, hogy képtelen vagyok befogadni azt a különös világlátást, mely irodalmi konvenciókon és fordításokon átszivárogva, de mindenképpen jelen van a szöveg szövedékében – mintázatában , de durva csomóiban is. Nem az én világom. Nem megy. Amikor először engedtem a kíváncsiságnak, és elolvastam a Kafka a partont, az Washingtonban történt, és a teljes értetlenséget simán a többszörös nyelvi barrier rovására írhattam. (Bár ott a kérdés, hogy akkor miért nem volt problémám Ecóval és az amerikai-angol szerzők egyikével sem?) Ezzel a kötettel együtt megvettem azt is – nekifutok még egyszer, de persze az külön történet.

Bennem van a hiba, mert általában kimondom, amit gondolok, főleg “A király mezítelen!” szituációkban. Képtelen vagyok úgy tenni, mintha érteném, ha egyszer nem értem, nem teszem magam okosabbnak, hogy ne tűnjön ki a hülyeségem, és ha a király fenséges alfelét diggleberry bozóton kívül más nem ékesítené, bizony hajlamos vagyok megtenni az egyszeri gyermek kijelentését.

Azt hiszem tehát, hogy Murakami ügyben három hibám összeadódván nemigen fussa másra tőlem, mint erre “A király mezítelen!” felkiáltásra. Természetesen az egyszeri gyermeknek nem kellett bizonyítékot szolgáltatni abban a nagyon egyszerű ügyben, nekem viszont muszáj, minthogy a mezítelenséget itt nagyon ügyesen takargatja maga az író, de még inkább a korszellem. A mágikus realizmus kritikátlan divatja. A mindenáron való eredetieskedés óhaja, s az a nem is csipetnyi, számomra tökéletesen érthetelen japán-divat..

Nem akarván az egyszeri Arany-értelmezo helyébe kerülni, kikerülöm, hogy találgassak az író szándékát illetően a szöveggel kapcsolatban, annál is inkább, mert a másik regénnyel is éppen az volt a legnagyobb bajom hogy minek is kellett megírni mivel nyilvánvalóan képtelen vagyok egy japán szerzői motivációt felfogni. Nem is szoktam okvetlenül minden írásban az IGAZÁN FONTOS, VILÁGMEVÁLTÓ MONDANIVALÓT keresni, elvégre el lehet “csak úgy” mesélni egy emberi történetet, minden különösebb hátsó szándék nélkül. Mivel a regény története számomra roppantul közhelyes, semmitmondó és felszínes, úgy gondolom, itt nem ez a helyzet, ezért inkább megkérdezem, hogy mit akar mondani ez a szöveg? Hogy van tudatalattink? Hogy ott sötét dolgok történnek? Hogy a tudatalatti befolyásolja valójában minden cselekedetünket? Hogy a szerző a lélek nélküli öröklétet ajánlja inkább a lelkes múlandóság helyett? Nem tudom…

Marad még, hogy az érdektelen, nonszensz módon abszurd, történet nélküli történet hősei a fontosak. Csodálatos vagy éppen ördögi jellemek remekbe sikerült jellemrajzokkal bemutatva az ilyenkor szokásos eljárás. Nos, erről szó sincsen. A Csodaország szál főhőse jellemtelen és jellem nélküli (Ez a jelleme neki – mit tegyek?) szószátyár szociopata karakterével szemben a Világvége szálban senkinek sincsen lelke, így – deklaráltan – jelleme sem. Olyan a regény, mint az utazási iroda által toborzott csoport – bár egy harminchat órás Budapest-Tesszaliniki buszúton a Balkán háború idején (Románia Bulgárián keresztül) több jellem és jellemrajz bukik elő, mint ebben a szövegben.

Nem akarok az egyszeri Arany-értelmező helyébe kerülni, mégis megkockáztatom, hogy a Világvége volt meg először, a Csodaország-szál csak annak szánalmasra kerekedett racionalizálási kísérlete, annyi nonszensz ötlettel, amelyek már kioltják a szöveg abszurditását, így még az se’ marad meg, hogy akként kezelve valamiféle élvezetet találjak az elolvasott 559 oldalban. Természetesen a nonszenszen nem a szövegbe szőtt fantasztikus elemeket értem (azok csupán közhelyesek), hanem a vulgárpszichologizálásnak, és vulgár-IT és egyéb vulgár-technologizálásnak azt a halmazát, mely tulajdonképpen a cselekményt adja.

Igazságtalan voltam a teljes oldalszámmal kapcsolatban: a Világvége cirka harmadannyi oldala legalább konzekvens egész, szigorúan, többnyire szerethető stílusban megírt fantasy kisregény – önmagában némi mondanivalóval is, miszerint felelősek vagyunk azért, amit megteremtünk, még ha az csupán csak saját elménkben létezik is.

Csak az a szószátyár képtelenséget, azt le lehetne választani valahogyan róla!

De nem lehet, mert – Hölgyeim és uraim! Világszám! A fejétől a farkáig öt méter, a farkától a fejéig öt méter, az összesen tíz méter! A vil-lág legnagyobb óriáskígyója, hölgyeim és uraim! – ez itten egy irodalmi kísérlet! Bizony. Párhuzamos szövegösszefűzés, egymásba szőtt, de soha össze nem kapcsolódó történetszálak – Nagy tapsot kérek, hölgyeim és uraim! Ugye még nem láttak ilyet?
Nem lehet, mert a vulgár-vulgár-vulgár Csodaország kényszeresen és erőszakosan magyarázza a Világvége gyengéd fantáziavilágát.

Nem lehet.

Pedig kellene! Kidobni a Csodaország nagyobbik felét, és csak az utolsó nyolcvan egynéhány oldalt megtartani belőle, a harmincegyedik fejezettől kezdve amikortól eltűnik a nonszensz, és a helyébe a hétköznapi abszurditás lép, a halála közeledtével a hős végre élni kezd (legalábbis jól imitálja), és a szöveg is kiegyenesedik, élvezhető lesz, eltűnik belőle a vulgár-vulgár-vulgár…

És eltűnne a közhelyes szószátyárság, mely ijesztő mértékben átjárja a Csodaország szöveget. Nem mintha a Világvége mentes lenne ilyesmitől, de abban a terjedelme folytán nem annyira nyomasztó. Ilyen például a tél közeledtének leírása a 185. oldalon. Hogyan lehet irodalmilag méltatni egy olyan regényt, mely ugyanazt az eseményt egyetlen bekezdésben, hat orbitálisan közhelyes mondatban írja le?

Az már csak a hab a tortán, hogy a derék fordító átvette a King-féle Sötét torony szánalmas magyar fordításának “setét” szóhasználatát szegény föld alatt elő lényekre. Derekas példa, hogyan terjed az ostoba silányság (szellemi sötétség) önjáró módon kicsiny, ámde baromságaiban csökönyösen következetes, sznob hazánkban. És csodálkoztam, hogy az Őrség regények fordításába is setétek kerültek?

Szóval, igazában csak az elszántak, a kihívást keresőknek, és erős idegzetűeknek ajánlom ezt a regényt. Meg lehet, mondjuk, próbálni, hogy az ember esetleg először végigolvassa a Világvége szálat önmagában az utolsó fejezet kivételével, azután a Csodaországot, és legvégül az utolsó Világvége fejezetet, hátha… Én már nem tudom ezt kipróbálni. De nem sajnálom.

Geopen Könyvkiadó, 2008. Keményfedelű, 567 oldal (utószóval). Fordította és az utószót írta: Erdős György.

2009. július 14., kedd

Kondor Vilmos – Budapest noire

Kell a jó lektűr!

Az olyan, amivel leülsz vagy lefekszel, vérmérsékleted szerint, és úgy nagyjából éjfélre végzel is vele, vagy olyan, amit magaddal viszel egy hosszabb vonatútra, és mire oda-vissza megjárod Miskolcot már a végére is értél. Az olyan békebeli lektűr, amelyet nem pumpálnak fel fél tégla méretűre, sem karakterszaporítással, sem nyomdai trükkökkel. Az olyan, mely nem bonyolítja agyon a cselekményt, nem tömi meg felesleges szereplőkkel lés mellékszálakkal, csupán a a téglagyár igényei szerint. Az olyan, ahol a krimi szála esélyt ad az olvasónak találgatásra, nem bújik meg minden információ szándékolt írói homály mögött, csak azért, hogy nagyobbnak mutassa a szöveget és íróját önmagánál. Az olyan, mely mentes az írói attitűdtől, önfényezés helyett a történetre és az olvasójára koncentrál. Olyan, melyből – nem mellesleg – olyan ismeretekhez juthatsz, melyeknek esetleg létezéséről sem volt fogalmad előtte.

Tudtad például, hogy a Köröndöt egy kis ideig Adolf Hitler térnek nevezték?
Én nem tudtam. Mókás érzés lesz ezután a Tuanba menni a Hitler teret átszelve…

Úgy olvashatod ezt a könyvet, mintha alternatív történelmet olvasnál, pedig mindössze az történik, hogy – az én generációm legalábbis – olyan keveset tudunk a történet idejének – a ‘30-as éveknek – Magyarországáról, hogy annak a kornak a részleteiről akárki, akármit mondana, kis megfontolás után elhinném. Kondor Vilmos azonban nem kamuzik, elvisz arra a Budapestre, a konszolidált Horthy rendszer puha diktatúrájának végére, a hazai nácizmus és fasizmus erőre kapásának idejére. Úgy tűnik igen alaposan ismeri a kort és a korba, mint borostyánba bezáródott helyet – bár nem ellenőriztem egyetlen adatát sem, megbízom benne –, és ezt az ismeretet többségében finoman adagolva ismerőssé teszi hőseinek környezetét, életét, a kor politikai és szellemi légkörét. Többségében, mert az utcanevek tekintetében sokszor bizony kevesebb is elég lett volna. Tulajdonképpen az lenne az igazi, ha könyvbe befűznek szépen egy helyes kis vázlatos Budapest térképet.

Kondor arra is gondosan ügyel, hogy a kor hangján szólaljon meg: a szerelmespár páldául magázza egymást, az “üvöltöző főnök” úgy “üvöltözik“, hogy az manapság a mindennapi beszédstílushoz tartozik, nem is tűnik igazán letolásnak…

Azt a fülszövegből megtudod, hogy a cselekmény egy fiatal zsidó lány halála köré szövődik, ennek apropóján azonban éles, sarkított fény vetül a zsidó asszimiláció kérdéseire, a befogadó nemzet és a nemzetbe lépő neofita “magyar“ motivációira és tetteire. Az események hátterében majdnem az elejétől ott derengett előttem Radnóti egész sorsa. Abban az évben boldog, ifjú házas, s közben a Járkálj csak halálraitélt kötet, két év múlva megkapja első munkaszolgálatos behívóját...

Mellesleg Kondor következő könyve, a Bűnös Budapest az azt követő évben játszódik…

A történetből árulnék el, ha mélyebben belemennék, tehát csak ajánlom, hogy olvasd el, ha érdekel az ilyesmi, vagy csak úgy, ha egy jó krimire vágy, mérsékelt izgalmakkal, de kiváló atmoszférával és szerethető hősökkel.

Agave Kiadó, 2008. Puhafedelű, 193 oldal.

PS: Nem akarván ünneprontó lenni, csak ide írom. Egy kicivel alaposabb szerkesztés ráfért volna a szövegre, máskülönben nem kerül bele abba a szövgerészbe, ahol a pontos időnek jelentősége van, az a baki, hogy az 52. Oldalon 10 órát mutat hősünk órája, a 55.-en pedig ½ 10 múlt pár perccel… Ennyire azért nem haladunk visszafelé az időben.

2009. július 11., szombat

Michael Crichton – A következő

Egy író hattyúdala [1].
De biztosan nem annak szánta. Kissé hirtelen és korán halt meg, a valódi hattyúdal elmaradt, ezzel kell beérni. Azt írtam a blogon, az évtized legfontosabb könyve. Sajnos nem a legjobb. Egy átlagos Crichton írás, a valóságot és a fikciót összemosó dokumentumokkal és áldokumentumokkal, kiszámítható cselekménnyel, nem túlságosan kidolgozott, de kiválóan illusztrált jellemekkel, világos technológia-víziókkal és a tudományt a szokásos crichtoni szkeptikus/pesszimista megközelítésben bemutató háttérrel.

Nem a legjobb regénye, de – talán az életművében is – a legfontosabb. Arra próbál rámutatni – mint tulajdonképpen minden művében –, hogy a közvélemény által olyannyira hitelesnek tartott tudomány körül bajok vannak. És a bajok éppen a hitelesség és a megbízhatóság terén jelentkeznek, magyarán: a tudomány erkölcsi deficittől szenved. Megpróbálja meggyőzni az amerikai [2] olvasót arról, hogy a biotechnológiai ipar és kutatások törvényi háttere ködös, elavult – és veszélyes. Talán bízik abban, hogy olvasói között törvényhozók is akadnak, akik felfigyelnek a könyvben ad absurdum elvitt visszás helyzetekre, és lépéseket tesznek az ügyben. A kötet végi függelékben kísérletet tesz arra, hogy megmutassa azokat a jogi/szabályozási hibákat, melyek számlájára írható a kialakult/kialakulóban lévő, igen könnyen kaffkai szituációkat teremtő helyzet.

Mert valóban kaffkai szituációkba kerülnek a regény laza történetszálak mentén mozgó hősei: az emberek előbb a tőlük származó sejtvonalak fölött veszítik el minden jogukat, majd prédájává válnak az azt bitorló biotech cégnek, mivel az már a testükben lévő sejteket is magáénak tekinti; a molekuláris genetikus képtelen ráébredni, hogy egy ember-csimpánz transzgenikus lény apja; Gerald, az emberi transzgéneket hordozó afrikai szürkepapagáj [3] mindenkit őrületbe kerget közlékenységével és jágói intrikáival; úgynevezett génterápiás beavatkozások miatt hullanak a népek, mint a legyek; fejvadászok hajszolják az értékes genetikai anyagot hordozó egyéneket. És persze a szőkék kihalnak pár száz éven belül. Vagy nem? De a neandervölgyiek biztosan. Akik szőkék voltak. Vagy nem? A könyv erénye az a nem mindig finom, ironikus humor, amely Crichtonnál nagyon ritkán kerül ennyire előtérbe. Úgy teszik, az utolsó éveiben már-már monomániává vált tudománykritikáját ebben könyvben élte ki, és teljesen szabadjára engedte az iróniáját – bohóctréfára hajaznak a könyv egyes helyzetei, jelenetei, jelenségei, magukat komolyan vevő, szereptévesztett bohócokká egyes szereplői [4].

A jellemek kidolgozatlanok, első látásra klisészerűek, archetipikusak, azonban, aki a biotech iparban, kutatásban forog, az könnyedén és tucat számra megtalálja közvetlen környezetében valamennyi felsorakoztatott szereplőt (a hatalom- és pénzmániás, többszörös tolvaj intézetigazgatóját, a házastársa pénzén céget alapító, erkölcsi gátlásoktól teljesen mentes genetikust, a gazdái háta mögött kísérleti szereket szabadalmaztató beosztott kutatót, a saját génjeivel játszó tudóst, a saját eredményeit homályos ígéretek reményében zsarnoki és tolvaj főnökének adományozó doktoranduszt, a szabadalmi jogászt, a vállalati ügyvédet, etc.) – beleértve az áldozatokat is. Mert természetesen kiderül, hogy az áldozat tulajdonképpen csak egy bizonyos szituációban viseli az áldozat szerepét, egy másik helyzetben ugyanolyan gennyes alakként lép fel, amilyen gennyes alakok abúzolták előzőleg. Ebben a rendszerben az igazság teljesen relatív, a valóság képlékeny, a jó és a rossz összemosódik. A keserű gúny csúcsa, hogy az emberi génekkel felruházott állatok sokkal emberségesebben viselkednek, mint a regény szereplőinek többsége. Az csak a vájt fülűek számára lehet érdekes, hogy a filantróp szerepében tetszelgő főgonoszt Watsonnak hívják. Ma már köztudomású, hogy a DNS kettős spirál szerkezetének ún. felfedezői, az ezért Nobel díjjal jutalmazott Watson és Crick, tulajdonképpen ellopták a szerencsétlen sorsú Rosalind Franklin eredményeit, mielőtt a hölgynek esélye lett volna erdményeit és következtetéseit publikálni. Bizony, a tudomány ma egy makákószerű tolvajt ünnepel a DNS atyjaként. Hát nem ironikus és jellemző?

Nem lehet szó nélkül hagyni a könyv méltatlanul förtelmes fordítását, mely mind a magyar irodalmi nyelv, mind a magyar szakmai nyelv meggyalázása. A szöveggondozás rettenetes, hogy mennyire nem törődtek ezzel a könyvvel, mutatja, hogy a fülszövegen még munkacím olvasható: “Holnap”. Mindazonáltal a könyv szép borítót kapott. A kiadót pedig képtelen voltam megtalálni az interneten – csak nem?

Ez az a könyv, melyet melegen ajánlok eredetiben elolvasni, de inkább lebeszélek mindenkit, hogy erre gyatra magyar kiadásra költsön, hacsak nem fedezi fel a CBA bargain könyvállványán 399 forintért, mint én. Meg kell várni egy újabb fordítást, újabb kiadást.

Aquila Kiadó, 2007. Keményfedelű, 319 oldal. Nitkovszki Stanislaw fordítása.

Jegyzetek

[1] Kiadnak valami posztumusz karibi kalózos regényt. Nem hiszek benne.
[2] A jogi beágyazódottság egyelőre nem igazán jellemző az alsómerán gondolkodásra.
[3] Laktunk együtt egy példánnyal. Valóban félelmetesen okosak.
[4] Megengedi magának, hogy elégtételt vegyen a Félelemben egyik ledorongoló kritikusán, virtuózan alkalmazva a “kisfaszú szabályt“. Nem mondom, hogy erkölcsös tett volt, de mindenképpen mulatságos.

Bret Easton Ellis – Az informátorok

Ellis látszólag ott folytatta 1994-ben, ahol abbahagyta két évvel azelőtt, bár volt egy olyan érzésem erről a novelláskötetről, hogy a történetek egy része vagy az Amerikai pszicho előhangja, vagy kimaradt a regényből. Még egy változat lebegett előttem: a szöveg egy befejezetlen regény, melyet befejezetlensége okán inkább önálló novellákra tördeltek. [1]

De bármi is legyen a forma, a tartalom a lényeg!

A biztosan látszik, hogy Ellis a novella formával is virtuózan bánik, képes ugyanazt a hangulatot megteremteni, mint hírhedt, kultikussá vált második regényében, a (fogyasztói) társadalomnak ugyanolyan – az explicit hentelésnek jobbára híjával még félelmetesebb – kórképét adja, mint a regény.
A regény hősei üresek, üregesre égették magukat a testükbe/elméjükbe erőltetett vegyszerekkel, de még inkább kiürültek a jólét szülte unalomtól, egyhangúságtól, megszokástól és a kihívások hiányától. Ürességüket látszólagos tartalmakkal, fogyasztással, érzelem nélküli szexszel, még több vegyszerrel és őrülettel töltik ki – minden eredmény nélkül: még inkább üresek lesznek.
A gazdag Amerika lakosai a novellák szereplői. Az Egyesült Államok egyik leggazdagabb államában, Kaliforniában élnek, annak is legnagyobb, legbonyolultabb, legkevésbé élheto városában, Los Angelesben. Producerek, producer feleségek, sztárok és ügynökök, kitartók és kitartottak. Nincs gondjuk még az időjárással sem, szinte a földi paradicsom ez annak, aki meg tudja fizetni. És ők meg tudják. Ürességük ellenére egyet jól tudnak: a pénz hatalom. Ennek a hatalomnak a magasából a szegényebbek, a jólét tulajdonképpeni előállítói, gépeknek és/vagy zsákmánynak tűnnek a szemükben, semmiképpen sem embernek. Mivel pedig az egész társadalom ugyanígy tekint a dolgozó osztályokra, valójában senki sem törődik velük, senki sem keresi a gazdagok áldozatait, senki sem szolgáltat nekik elégtételt, senkinek sem hiányoznak… Így aztán tökéletesen hihető a Nyár titkai című vámpírtörténet: a bomlott agyú, magát vámpírnak képzelő gazdagok szabadon véreztethetik ki áldozataikat.
A társadalmi közeg szempontjából kivételes darab az Ötödik kerék című novella. Megmutatja, hogy az üresség, a totális elidegenedés, az elmebaj, a kémiai kiégés nem kizárólag a gazdagok “kiváltsága”. Explicit brutalitása olyan simán, lágyan, látomásszerűen és hideg tárgyilagossággal, szinte mellékesen fogalmazódott meg, mintha a gyerekgyilkosság az élet kényelmetlen, de szükségszerű velejárója lenne.

Ellis igen puritán írói eszközökkel él (belső monológok, vallomások), azzal a szándékkal, hogy az első személyű elbeszélés borotvájával még mélyebbre vágjon az olvasóba. Ezt az erőteljes hatást a végére eltompítja a túlságosan sok különböző személytől származó belső monológ. Nagyon úgy tűnik, mintha az egyes szám első személyű elbeszélésmódon kívül nem állna az író rendelkezésre más irodalmi eszköz [2] egyéb műveiben sem.

Ellis látta, látja a jóléti társadalom minden rettenetét, dokumentálja, megvilágítja, sarkítja, ad absurdum viszi a jelenségeket. Nem teszi fel azonban a szükséges kérdéseket, és nem adja meg a kimondatlan kérdésekre adható válaszokat sem. Nem mutatja meg, hogy az ártatlan gyerekek mikor, miért és hogyan fordulnak át azokká az üres, érzéketlen, sokszor gyilkos lényekké, melyekről a novellák szólnak. Nem látja a világ normális felét, pedig bizony a tizenhatmilliós városban azok vannak többségben, azok működtetik, még az őrült producerek és filmgyárigazgatók munkáját is elvégzi valaki, máskülönben összeomlana az egész vállalkozás, távlatosan az egész társadalom. Nem igaz a könyv fülszövege: nem él mindenki egyfajta ellisi Los Angelesben és Amerika egésze sem ilyen. Talán esély van rá, hogy a világ ilyenné váljon, de, hogy ez ne következzen be, segítenek az ilyen könyvek. Ha nem is tudjuk a megoldásokat, legalább a tüneteket felismerjük.

A könyvből idén film készült, azonos címmel, Billy Bob Thorton, Kim Basinger és Mickey Rourkey (fő)szereplésével. Minden bizonnyal csemege lesz, remélem sokkal jobban sikerült, mint az Amerikai Pszicho adaptációja.

Európa-Alexandra Kiadó, 1996, 2007. Puhafedelű, 310 oldal. Bart István fordítása.

Jegyzetek

[1] A rendelkezésre álló információk azt mutatják, hogy ezeknek a novelláknak a zömét még első könyve előtt írta, és egy kiadónak ígért regény helyett jelent meg a kötet.
[2] A nullánál kevesebb, az Amerikai pszicho és a Holdpark is ezt a narrációt használja.

2009. július 7., kedd

Kim Stanley Robinson – Vörös Mars

Van olyan író, aki egész életében ugyanazt a könyvet írja. Szereplők, helyszínek, plotok változnak, az alaphelyzetek, alapgondolatok, következtetések és végkifejletek nem. Nem tudom bizonyosan, hogy Robinson ilyen író-e, mert bevallom, nem olvastam mást tőle, mint ezt az 1992-ben megjelent kötetet és a 2002-es A rizs és a só éveit. Ez a két könyv azonban minden külsődleges különbség ellenére ugyanaz, és ez az ismertetések alapján a Mars trilógiát megelőző legalább négy regényére is igaznak tűnik.
Úgy tűnik, Robinson inkább gondolkodó, filozófus, mint író – vagy nem mer író lenni, vagy nem képes: súlyos és szubsztanciális gondolatai mint a kátránytó a rá ereszkedő madarat, húzzák vissza a repüléstől. Mindkét könyvben felbukkannak csodálatos, szinte megismételhetetlen tökéletességű szövegrészek, amelyek félelmetes tehetségű írót mutatnak, de ezek a részek elvesznek, megfulladnak, elsüllyednek, felhígulnak a filozófus gondolatainak óriási térfogatában [1]. A közlésvágy, a “hallgass ide, én tudom”, az érzés, hogy a bölcsek köve szintje leszakítja a zsebet, a megszerzett és elméjében transzformált információ átadásának kényszere nem hagyja levegőhöz jutni a mesélőt. Különböző ambíciók léteznek.
Így születik valószínűleg minden esszéregény, így születhetett a Vörös Mars is. A szerző állítólag több, mint egy évtizedig gyűjtötte az anyagot, irodalomtudós [2] létére kiművelte magát a természettudományokban, űrtechnológiában, és az areológiában, a Mars egyelőre képzeletbeli tudományában. Nem hiszem, hogy ez is túlságosan jól sikerült volna: molekuláris biológiai tudása/látásmódja mindenesetre megrekedt egy meglehetősen nevetséges, vulgáris szinten, mely hibás következtetések egész sorozatához vezette. És a portlandcement… [3] Azt jó volna teljesen elfeledni.
De a technológiai-természettudományos tévedések valójában lényegtelenek. Lényegtelen, hogy a Mars földrajzából, az areográfiából hány helyszínt tud megnevezni, hány kellően át nem gondolt technológia ötletet vezet elő. Ezek nem számítanak, mert a Vörös Mars lényege a társadalmi kísérlet – Robinson társadalomtudós, társadalomfilozófus, aki megszállottan keresi a működőképes társadalom receptjét, nem képes kibújni a bőréből, de ez nem is baj, sőt! Ennek könyvnek a veleje, esszenciája a társadalom jövőjéről való gondolkodás, és Robinson ebben kiváló. Iain Banks munkáit lehetne leginkább ehhez a gondolati mélységhez hasonlítani, ha lehántjuk róluk a csapnivalóan üres kalandokat. Robinsonnál még ilyenek sincsenek.
Ezért nem szerencsés Robinsont Clarke-hoz sem hasonlítani: Kimnek csak azért kellenek a technológiai részletek,hogy megtámogassák társadalmi vízióit, Clarke viszont azért építi fel regényeiben [4] kénytelen-kelletlen a jövendő társadalmait, hogy díszletül szolgáljanak technológiai vízióinak.

A Vörös Mars receptje ugyanaz, mint egy évtizeddel később A rizsé: végy egy olyan szituációt, ahol a társadalom adott szintjéről szinte tökéletesen steril, laboratóriumi körülmények között fejlődhet (idegen bolygó vagy a középkorban tökéletesen kihalt Európa), alaposan fontold meg a lehetséges fejlődési irányokat, csomópontokat, add hozzá saját történelem, filozófia és irodalomtudásodat, pszichológiai ismereteidet és elméleteidet, vágyaidat és elképzeléseidet az ideális társadalomról, fűszerezd meg némi keleti bölcsességgel és műveltséggel [5], majd az eredményt ne történelmi megközelítésben tálald fel, hanem néhány egyáltalán nem átlagos, de nem is túlságosan kiemelkedő kulcsfigura szemszögéből, és kész! Ennek a receptnek az a veszélye, hogy ha nem találja el a célközönséget, azaz az esszéregényre fogékony olvasót, megbukik. A könyv ugyanis, bár egy bolygó meghódítását meséli el, nem sok valós izgalmat kínál az intellektuális fajtán kívül. (Már csak ezért sem lehet Clarke-hoz hasonlítani: Robinsonnál szó sincs emberléptékűnél nagyobb szabású helyzetekről.) A regénynek nincsen valódi főszereplője, a legtöbbet foglalkoztatott két hős, Frank Chalmers és Maja Tojtovna komplett szociopaták, ráadásul, mintha szándékosan tenné, Kim szinte perverz örömmel öl meg minden szimpatikus szereplőt – valószínűleg azért, mert a szimpatikus szereplők képviselik a potenciálisan optimálisba hajló társadalmi megoldásokat, és ezek nyilvánvalóan a filozofálás végét jelentenék. Így aztán a sötét pragmatisták, vagy elvakult fanatikusok húzzák legtovább.

Ami igazán meglepő, hogy ez a tulajdonképpen szegényes és olvasóellenes eszköztár mégsem ad dögunalmat végeredményül, bár meg kell vallani, akad azért karakterhalmozó üresjárat is jócskán ebben könyvben.

Valami mégiscsak lehet abban az intellektuális kalandozásban, amit mi, olívzöld, ostoba, otromba ogrék nem tudunk kellően értékelni… Mégis szerettem olvasni. Mindenesetre nagyon ajánlom a hard sci-fi, főként a very hard socio fiction kedvelőinek.

A regényszöveget Dr Horváth András űrkutató Mars tanulmánya egészíti ki.

A fordítás még csak ritka gyerekbetegség-tünetek formájában tartalmazza a később oly általánossá vált transzlációs hajmeresztéseket, egyelés például alig fordul elő benne.

Möbius Kiadó, 2001. Puhafedelű, két kötetben 463 és 444 oldal. Fordította Danka Sándor.
Még kapható a Galaktika szerkesztőségében…

Jegyzetek:

[1] A koncentráció, nem az abszolút anyagmennyiség határozza meg a pH-t. :-)
[2] PhD dolgozatának címe: The novels of Philip K. Dick.
[3] Well… A cementipar a nehéziparok közül az egyik legnehezebb – nemcsak berendezéseiben, hanem alapanyagában és végtermékében is. Az gyakorlatilag löhetetlen, hogy az ember cementet cipeljen magával a Földről, az pedig, hogy a Marson olyan gyorsan és könnyen előállítsa, hát, annak van egy igen-igen komoly akadálya: nincsen mészkő a bolygón… Egyáltalán nincsenek karbonátos kőzetek. Möglehet, akkora kitalálják, hogyan lehet cementet csinálni bazaltból, de azt már semmiképpen sem hívható portlandcementnek.
[4] A novellista Clarke egészen más tárgyalást igényel. Az az író.
[5] Ugyanaz a szúfi versrészlet mindkét regénybe beidéződött.

2009. július 5., vasárnap

Alföld 60/5 – A “Népszerű irodalom” tanácskozás szövegei

Igen rút dolognak éreztem, hogy az ötvenedik ismertetést Fejős Évike remekművének szenteljem, pedig a Csajok menetel fölfelé az eladási listákon minden nagy terjesztőnél, ha igaz. Valami titka lehet, hogy a népszerű irodalomban is a legnépszerűbbek közé emelkedett, és nem hiszem, hogy csak a puszta marketing teszi. Hogy ez a titok megfejthető-e, és a megfejtésben segít-e a folyóirat melyről inkább írok, maga is talány.

Évike remekművével egyszerre, a Könyvhéten került a birtokomba ez a folyóirat szám, bizonyítván, hogy véletlenek nincsenek. Az Alföld 2009. májusi számát Sárdi Margittól kaptam a Justitia dedikáláson, és nem is tudtam róla, valami összekeveredett, Angyalka hozta el végül, így most tudom megköszönni a tanárnőnek. A kötet a Debreceni Irodalmi Napokon a népszerű irodalomról tartott tanácskozás szerkesztett agyagát tartalmazza.

Azt hiszem, a dolgok állása szerint, és a kötet anyagának fényében csoda, hogy ilyen tanácskozás egyáltalán létrejött, és nyomtatásban is napvilágot látott. Az irodalomtudomány ugyanis látványosan nem akar tudomást venni az ún. népszerű irodalomról, már azzal is kimutatva ellenségességét és lenézését, hogy megalkotta a kifejezéseket: “népszerű irodalom” és elit irodalom” [1]. Ha valamely irodalomtudós mégiscsak vizsgálódásának tárgyává tesz valami népszerű irodalomba tartozó alkotást, esetleg magára vonhatja kollégái haragját (lásd megélhetési irodalmár [1] és a kötet első tanulmánya), ezért, ha az irodalomtudós mégis ilyet cselekszik, azt csakis látványos elhatárolódások után teheti, mintegy leereszkedően, undorító állatokkal foglakozó élettantudós módjára, mentegetőző gesztusokkal, hogy hát valakinek ezt az ocsmány munkát is el kell végezni, foglakozni ezzel a mocsokkal – vagy olyan módon, hogy az irodalomtudományi vizsgálati módszer parodizálja saját tárgyát [2].

Nagyjából ezt a jelenséget elemzi Veres András főreferátuma („Roll over Beethoven” (Gondolatok az elit- és a tömeg­kultúráról)), mely megdöbbentően őszintén, és jókora adag iróniával tárgyalja az elit és népszerű irodalom viszonyát, különös tekintettel az irodalomtudósokra. A megdöbbentő jelzőt főként azért adományoztam ennek az írásnak, mert Veres kimond valami kimondhatatlant is [3]: kimondja, hogy az elit és népszerű irodalom szétválasztását az irodalomtudósoknak az a rétege tartja életben, akiknek ettől megélhetése, jól bejáratott üzletének léte függ. Hogy tehát az elit irodalom sunyi összekacsintások és háttérmegegyezések fenntartotta iparág, éppen olyan, mint a popkultúra milliárdokat megforgató egyéb iparágai, csak feltűnés meg nélkül húzódik amellett a maga aprópénzeivel, melyek azért elegendőek ahhoz, hogy egy nem is olyan szűk réteg fényes megélhetését biztosítsák. – gyakran éppen annyira valós teljesítmény nélkül, mint a popkultúra esetén. A döbbenet, egyrészt, hogy eközben magának vindikál minden minőséget, és megpróbálja meghatározni egyáltalán a minőség fogalmát és kritériumait, másrészt, hogy ilyen alapon egyenes hozzáféréssel rendelkezik a magán és állami mecenatúra forrásaihoz, melyekből a popkultúrát sikeresen kizárja [1].
A nagyságrendek miatt szerencsére a popkultúra nagy ívben szarik rájuk…

A második főreferátum, Kamarás István előadása a (Népszerűség nép nélkül (avagy irodalmi sikerek egy szubkultúrák halmazából álló társadalomban)) az irodalmi siker nagyságrendjeit és relativitásukat tárgyalja. Ez a tanulmány, ha úgy tetszik, ellentéte az előzőnek, afféle szerecsenmosdatásnak is hathat. Nem számít, hogy milyen alacsony a példányszáma adott műnek, adott szubkultúrában attól még sikeresnek számíthat. Nem tudom. Valóban jó lenne definiálni a siker és fontosság fogalmát, de ha ezeknek a definícióknak a megalkotását azokra bízzuk, akiknek anyagi hasznuk vagy káruk származik a döntésekből, akkor a definíciók mindképpen hamisak lesznek. Kamarás ugyan a végszóban lefuttat egy, “a sznobizmus dicsérete” című rövid gondolatmenetet, de azt hiszem, hogy ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy mű fontosságát a sznobok ki tudja milyen alapon hozott ítélete adja meg. Inkább a Kamarás által idézett Kertész Ákosnak adok igazat: “Mi mérhető? Mondjuk az eladott példányszám. De hogy miből lesz bestseller, az még akkor is manipuláció, bunda és umbulda dolga, ha van tapasztalatunk arról, hogy a jó lektűr fogy a legjobban… Meg az olyan sznob divat (avantgárd, nouveau roman, posztmodern), amikről mindenki beszél, amit mindenki vásárol, de senki sem olvas” [4]

A főreferátumok után Tarján Tamás írása (Literatúra balkézről (A kabaréhagyomány a mai magyar irodalomban)) következik arról az érdekes, de egyáltalán nem különleges eseményről, a népszerű irodalom elit irodalmat megtermékenyítő hatásáról. Jelsül a kabaré ihlette alkotásokról és alkotókról. Az írás a Veres féle előadással végre rádöbbentett, hogy miért is erőlködik minden írógeneráció a humor kihívásával – irodalmunkban igen erős Rejtő és Örkény hatása [5].

A következőben (Kategóriaváltások: a krimi elolvashatatlansága) Bényei Tamás a kriminek az elit irodalomba való lassú betagolódása ürügyén mutatja be, hogy ez az átmenet nemcsak, hogy lehetséges, de az elit irodalom szempontjából életbevágó fontosságú. Mellesleg jól felabsztam magam, mert lépten-nyomon Barthes-ra utal, azt a kurva könyvet pedig löhetelen megvenni…

S. Sárdi Margit tematikai megközelítésben íródott tanulmánya a magyar tudományos fantasztikum történetével foglakozik (A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról). Egészében korrekt írás, bár a tematikai megközelítésnek akadnak vakfoltjai. Ami személyesen megdöbbentő, hogy milyen nehéz is kanonizálódni az embernek, még ezen a szűk körön belül is. Úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fit még mindig csak Gáspár András és Szélesi Sanyi jelentené… (Plusz a Csodaidők, de ez azért már mégse!) Hát igen, kicsit fáj, hogy annak ellenére, a szöveg fájlalja, hogy “a sci-fi írók közül csak keveseket foglakoztatnak társadalmi kérdések” a tanulmány mégsem említi sem Markovics Botondot, akinek legutóbbi két kötete másról sem szólt, László Zoltánt, akinek a Keringés című regénye színtiszta socio fiction. Mit mondjak, a Justitián kívül magam nem is publikáltam egyebet, csak socio fictiont… [6] Mindenesetre elgondolkodtat, mit is kellene még tenni azért, hogy (f)elismerjenek bennünket? Kézenfekvő válasz (hehehe): “Jól kellene írni!” Ha ez rám vonatkoztatható is, László Zoli például annyi dicséretet kapott már, hogy ez az ő esetében föl sem merülhet…

A sci-fi tanulmányt Szávai Jánosnak a blogról, mint irodalmi kifejezési formáról szóló írása követi (A logosztól a blogig). Bár blogolok, ámde nem szeretek, szóval, az írás jó, találó, de a témája nem érdekel.

A következő írás nagyon fontos, rám igazán megtermékenyítően hatott. Zsámboki Mária szappanoperáról írt tanulmánya (A szappanopera, az „anyai idő” és a csoportterápia) ez, mely valódi irodalomtudományi eszközökkel elemzi a szappanopera, és kimondatlanul a női irodalom megoldásait.

Maksa Gyula képregényről szóló tanulmánya (Népszerű irodalom, karnevalisztikusság, metamédia (Megjegyzések a rajzolt képregény kapcsán)) amiatt csalódás, hogy nem általános műfajelemzés-kritika-akármi hanem egyetlen szerző munkáságát mutaja be. Annyiban értékes és érdekes, hogy egy nálunk kevéssé ismert, de hazájában, Svájcban legutóbb egymillió nyolcszázezer példányban kiadott alkotót (Zep – Philippe Chapuis) és munkásságát (Titeuf) mutatja be.

Turczi István írása az erotikáról (Adjunk az erotikának (Lapszéljárás)) inkább irodalmi játék, szépirodalom, mint tanulmány. Bár abban a tekintetben, hogy az erotika nem csupán a népszerű irodalom témája, az erotikus irodalom a krimihez hasonlóan jó úton van az eli irodalomba kanonizálás felé.

Séllei Nóra a szingliregény (Nem a populáris kultúrára, avagy nem és (populáris) kultúra) irodalmi gyökereinek és kapcsolatainak feltárásával szintén a női irodalom tárgykörébe visz el. Ugyan nemigen láttam be elolvasása után sem, hogy a szingliregény miért jelntene nemet a populáris kutúrára és nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Zsámboki Mária féle írás, de érdekes meglátása, hogy a szingliregénynek nincs hímnemű párja.

Tamás Zsuzsa záró esszéje („Jókainak befellegzett” (Klasszikusok újramesélve és egyéb tünetek)) a gyermek és ifjúsági irodalom, a kötelező olvasmányok és az irodalomtanítás gyermekbetegségeivel foglalkozik, különös tekintettel nemzeti irodalmi értékeink megőrzésére vagy elvesztegetésére. Bár az írás egésze meglehetősen reménytelen képet fest a honi helyzetről, utolsó bekezdéseiben felcsillan a remény: új szerzők és kiadók tűntek fel az utóbbi években, remek gyermekirodalommal.

Nagyon ajánlom ezt a kötetet főként az írótársaknak. Erősen képes orientálni az embert, tisztábban látni, mit is csinál, milyen közegben dolgozik. És talán tudatosabb munkára is ösztönöz.

Alföld, Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, Debrecen Város Önkormányzata, 2009/5, 128 oldal.

Jegyzetek

[1] Feneketlen ostobaságnak tűnik: egyszerre tagadja meg a minőségi irodalomtól a népszerűséget, és szorítja a nanotartományba példányainak és olvasóinak számait, és tagadja a meg a minőséget azoktól a művektől, amelyeket valójában olvasnak. A kötet első írásának tanulságai viszont megmutatják, hogy ebben éppen ez az üzlet: a példányszám senkit sem zavar, ugyanis az alkotók, és a témán élosködo szakértők a mecenatúra révén megfelelő (Magyarországon a piacinál bizonyosan nagyobb) bevételhez jutnak. Nota bene, Magyarországon a legfőbb mecénás az állam, így nagyrészt az adófizetők pénzét költi.
[2] Ha a vizsgálatunk tárgya undorító, akkor mit lehet elmondani erről a módszerről? Elkövetője erkölcsiségéről nem sok jót. Ez éppen olyan, mint amikor orvostanhallgatók honlapot készítenek a szerencsétlen Szalacsi “tiszteletére”, és közben a szaros gatyájukba hugyoznak a röhögéstől. Bizony, nagyon mulatságos, ha találhatunk magunknál alacsonyabb rendű létformát, és tréfálkozhatunk a rovására…
[3] Vonnegut mondja ki ugyanezt a modern művészet egészéről általában a Kékszakállban. Nem is igyekeznek újra kiadni.
[4] Kertész Ákos Az értékzavar értékrendje, in Könyvhét, 2008.10.27.
[5] Ha valami, hát a következő alkotó generációkra kifejtett hatás mérhetné a mű és/vagy szerzője fontosságát, sikerét. Nagyon hasonló lenne ez a természettudomány impact factorához, persze megfelelő korrekciókkal.
[6] Rötyöghetsz, hogy “No lám, Bástya elvtársat már le se akarják szarni!”. Csakhogy itt legalább három Bástya elvtárs van.

2009. június 22., hétfő

Csepregi Tamás – Szintetikus álom

Másodszor esik meg, hogy olvasok egy szöveget és azt gondolom, hogy elvihette volna a Zsoldos-Díj regény kategóriáját. Volna. Csepregi Tamás esetében ez a volna nagyon kemény korlát, mert a könyvet nem is jelölhették volna a regénykategóriában, ugyanis de jure novelláskötet.
Hogy de facto mi, az egészen más kérdés. Valójában olyan szöveg, mely potenciálisan az év legkiválóbb regénye – rettenetesen összeszerkesztett regény, mely novelláskötet formáját öltötte.
Hogy nem lett regény és az év nyertese, annak koncepcionális és írói okai is vannak. Mivel egy ragyogó tehetségű fiatal író ígéretes szövege, önmagában megérdemli az értékelést, de, mint az új évezred magyar sci-fijének állatorvosi lova, szintén elemzésért kiált.
A koncepcionális bajok a súlyosabbak. Nem világos, hogy gondolatilag mit akart az író: írni egy divatos postcyberpunk [1] könyvet a téma minden kliséjével és közhelyeivel – egészen addig, hogy a divatos, és úgy tűnik megkerülhetetlen krimi formát használja, a szintén egyre divatosabb hazai helyszíneken, vagy megmutatni Budapest (Magyarország) nem is olyan túlságosan távoli jövőjét? Az utóbbi szándékhoz is meglenne a víziója, mesélőereje, atmoszféra és jellemteremtő tehetsége, de mintha az első – talán soha ki nem mondott, de (sajnos) megvalósult – szándék rátelepedett a második (szintén hipotetikus) ambícióra, és mindent vitt. A novellaforma igen hathatós támogatásával. És ez a második koncepcionális probléma, tudniillik a novellaforma és hozadékai.
Azt ajánlom és ajánlottam minden tehetséges kezdő írónak, hogy ha nem érez magában elég bátorságot/erőt/akaratot/szándékot/kitartást/ambíciót összefüggő regényszöveg alkotásához, akkor írjon novellafüzért, azonos világba, lehetőleg azonos szereplőkkel és/vagy eseményszálon, és meglátja, regény lesz belőle. Ez a módszer számos más előny mellett biztosíthat azt a többletet, mely szinte követelmény a korszerű [2] kortárs sci-fivel szemben: a több nézőpontot és több elbeszélés síkot.
A több síkon mozgó, többszereplős regény Csepregi Tamás munkájában is benne rejlik, csak éppen nem állt össze megfelelően ebben a kötetben. A legsúlyosabb oka ennek a szerkezet: a krimiformából [3] következően a síkok és nézőpontok nem erősítik egymást megfelelően, mert ugyebár a megoldást kínosan titokban kell tartani a legvégéig – ami itt ráadásul nem is a legvége, hanem követi egy záró novella, amely tulajdonképpen nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, mivel az ebben történtekre egy novella már utal, a zárónovella csak kibontja ezt az utalást. Kilenc novellát kapunk a kötetben, két részbe tagolva. Az első, 2081-ben játszódó rész nyolc, a második, 2062. évi dátumozású, egy írást tartalmaz. Aránytalan szerkezet, olyan érzése támad az embernek, mintha az utolsó novella az író kétségbeesett igyekezete lenne helyretenni azokat a dolgokat, melyeket a főszövegben elmulasztott.
Ez a bosszantóan ügyetlen lezárás szintén a krimiformának [4] “köszönhető”, az író annyira titokzatos, hogy még szereplői múltját is homályban igyekszik tartani a végsőkig. Vajon miért? Hiszen a novella így haszontalan és értelmetlen epilógussá vált, aminek bérelt helye lenne a prológusként a szöveg törzse előtt. Olcsó élc részemről, hogy a novella címe, Negatív visszacsatolás [5], megelőlegezi ezt a negatív hatást.
Ha már a krimi forma eszközei felemlítődnek, át is térhetünk a novellák írói eszköztárának problematikájára. Csepregi Tamás bátor kísérletező, a novellákban háromféle narráció bukkan föl. A kilenc novella közül négy egyes szám első személyű jelen és múlt idejű elbeszélésmódban íródott, a többi E3, múlt idejű. Természetesen nem ezzel az öttel van gondom, sőt néhány nüansztól eltekintve ezek hibátlan írások, így ha oldalszámra nem is, de legalább számosságra a kötet zömét teszik. Azonban az E1 hangú novellákkal sok a baj. Legfőképpen a narráció indokolatlansága a jelen idejű írásokban. Egyik szereplő sem érzékszervi fogyatékos, gyengeelméjű, nem is éppen beszélni tanuló kisgyermek, hogy el kelljen önmagának mesélnie a világ szinkronban lezajló történéseit, mégis ezt teszi a Kontakthiba és az Analóg dallamok hőse is. A Kontakthiba első mondata ráadásul abszolút értelmetlenséggel nyit: az ébredés folyamatát nem lehet jelen időben megragadni, különösen úgy, ha szöveg még ki is hangsúlyozza, hogy “A fájdalom lassú, kegyetlen módon ébreszt…”. A mondat nyilvánvaló magyarázat, és ha nem a főhős szorul erre a magyarázatra, akkor természetsen az olvasó. Viszont a novella végét ismerve ez egészen valószínűtlen [6]. A Kontakthiba – valószínűleg nemcsak a kötet első novellája lévén – nagy készletét vonultatja fel az efféle nyelvi logikai ellentmondásoknak. Nem járt jobban a Tétre, befutóra sem, mely önmagában is vállalkozik arra a bravúrra, hogy ugyanazt az eseményt több nézőpontból mondja el. A novellának ugyan múlt idejű az elbeszélésmódja, de a novella végkifejletét ismerve a narráció egyszerűen nevetséges módon indokolatlan, és indokolhatatlan [6]. Újra csak azt marad, hogy a szereplők vagy gyagyásak és maguknak narrálnak – vagy nem gyagyásak és nekünk, olvasóknak, akik nem vagyunk/voltunk jelenbeszélik el a történéseket. Ami azért az élettel – hitelesség, hitelesség, hitelesség! – összeegyeztethetetlen jelenség, mint a lapos EEG görbe, a mellkasból kitépett szív vagy a homlokba peremig besüllyedt hentesbárd [7]. Az utolsó utáni pillanat másféle (azért csaknem megegyező) befejezése megengedné az indoklást, könnyedén megoldható is lenne, hogy kinek mesél a narrátor, de a szerző itt sem látta ennek szükségességét. Magának mesél, nekünk mesél, oly mindegy…
Sajnos éppen ezek miatt a nyelv és elbeszéléslogikai törések miatt nem fűzhetők a szöveg novella gyöngyszemei regény nyakláncára. Előbb helyre kellene tenni a narrációt, kissé újraszerkeszteni a struktúrát, és kész lenne az 2008-2009-es Zsoldos Péter-Díj szezon nyertes regénye. De erről lekéstünk.

Igazságtalan lennék, ha csak a történet hibáira hívnám fel a figyelmet. Ha olvassa az ember, a szöveg úgysem hagyja, hogy a hibákra koncentráljon: elragad, belenyomja valamennyi érzékszervünk, és lelkünk abba a késő XXI. századi budapesti világba, mely éppen realitás-közelsége miatt annyira hátborzongató. Noha a szerző sötétségben hagy bennünket afelől, hogy mi van a városfalakon túl, ezt megbocsáthatjuk neki: talán éppen azon dolgozik, hogy megismertessen azzal is.
A novellák nyelve korszerű, a technoblabla találó és hiteles [8], a szerző nem követi el azt a hibát, hogy a jelen kérészéletű szlengjét használva igyekezzen a jövő argóját modellezni: ezért külön dicséret jár neki.

A jövő nagy reménységének írása, kihagyhatatlan könyv a magyar témájú sci-fik, a CP és postCP kedvelőinek.

Ismételten dicséret illeti Hajdú Éva korrektori munkáját, nemigen található ilyen jellegű hiba a szövegben. Úgy tűnik a kiadó példamutatóan odafigyel erre a minőségre is.

Tuan Kiadó. 2009., puhafedelű. 263 oldal.

Jegyzetek:

[1] A postcyberpunk az én olvasatomban olyan sci-fi, mely (ha esetleg) túl is lép a CP tematikáján, de annak irodalmi és tematikus eszköztárát inherens módon magában hordozza – valójában CP.
[2] Akármi is legyen ez. Szerkesztőként és íróként sem fogadom el a minden áron való kormegfelelés igényét. Természetesen a végletesen túlhaladott tartalmi és stiláris eszköztár általában eladhatatlan, de nem okvetlenül rosszabb minőségű, mint a “korszerű” tematika és stílus.
[3] Lem már 1970-ben óvott a krimi forma- és eszköztár sci-fibe erőltetésétől. Bár nem értek egyet száz százalékig egyet a vén kujonnal (van amikor igenis jó, sőt kötelező [4] a krimiforma – lám ő maga, a nagy Stanislaw, is alkalmazta az Álmatlanságban), mégis ki kell mondani, átgondolatlan, haszontalan alkalmazása inkább rosszat tesz, mint jót. Plusz emel egy téglányit a zsáner körül épülő gettó falán.
[4] Jelen kötet egyértelműen krimi. Hősei, cselekménye erre predesztinálják. Csakhogy túlságosan is krimi lett. A szerző nem találta meg az egyensúlyt a cselekmény titkai és a szereplők titkai között, holott a cselekmény szempontjából a szereplők titkainak szinte semmi jelentőségük sincs.
[5] Mintha ez a cím nem lenne tisztában saját tartalmával. A novella cselekménye nem a novellafüzér végkifejletét csatolja vissza (negatívan, tehát a végkifejletet gyengítő módon) valamiféle időutazásban az eseménysor elejére, hanem egyszerűen 19 éves előzménye a ciklusnak. Pedig, ha már a szerző mindenáron epilóggá akarta tenni a prológot, a parapszichológiai képességekkel megáldott/megvert egyik hőse révén megvalósíthatta volna – á la P.K. Dick – ezt a visszacsatolást. Ez is kimaradt.
[6] Spoiler alert! Ha el akarod olvasni, jelöld ki az egérrel a folytatólagosan következő szöveget! A népek egyszerűen meghalnak a végén, mielőtt értekezhetnének bárkinek is az eseményekről…
[7] Egyik kedvenc manierista festményem Lorenzo Lotto Madonna a Kisdeddel, vértanú Szent Péterrrel és Keresztelő Jánossal című munkája, melyen a jó szent a fentebb leírtak szerint viselt hentesbárddal ábrázoltatik.
[8] A technoblabla egyetlen helyen (240. oldal) fordul önmaga paródiájába, amikor a hős “erőteljes gázfröccsel és néma fohásszal próbálta életben tartani az elektromos motort” (kiemelés tőlem) . Az elektromos motor és a gázfröccs egymást kizáró kifejezések, de ezen túl is, az elektromos motor valahogy egészen más módon működik, mint a belső égésű. Nem fullad le – vagy van áram, vagy nincs… Kontakthiba

2009. június 16., kedd

Szergej Lukjanyenko – Ugrás az űrbe

A Galaktika könyvcímgeneráló mesterséges intelligenciájának megint tudott faramuci magyarítást találni. Ezúttal Lukjanyenko Csillagok – Hideg játékszerek (Звёзды — холодные игрушки) című regényével sikerült már az elején megakadályozni, hogy a világon mindenütt, még a könyv szerzői ismertetőjében is Csillagok-ciklusként ismert regényfolyam (remélhetően) nálunk is értelmesen igazodjon ehhez a szokáshoz. Megértem, bár el nem fogadom. És értem is, na! Haggyá má! Tolakszol… Allúzió a Sztugackij fivérek Ugrás a jövőbe[1] című remekére. És van benne csillagközi ugrás, sőt, a csillaközi ugrásnak roppant fontos szerepe van benne! OK? Mért nem mentek ad absurdum, és lett Ugrás a zűrbe? Olyan végtelenül szellemes lenne… De tényleg.

Haragszom ezért kicsit, mert a regény jó (nagyon jó) és fontos (nagyon fontos) könyv.

Jó könyv, mert egyszerűen a világ egyik legjobb sci-fi szerzője írta, és nagyon jó könyv, mert amellett, hogy kiválóan szórakoztat, mély gondolatiságával is hat. Fontos könyv, mert a divatos Őrség történetek után végre megtudhattuk, hogy Lukjanyenko nem véletlenül és divatból a világ egyik legjobb sci-fi szerzője, és nagyon fontos, mert a könyv – és úgy tetszik az írója – egyenes folytatása a világ legjobb könyveinek és a világ legjobb (nemigen ígérkezik trónfosztó, még Lukjanyenko sem az) sci-fi írópárosának. Mindezek természetesen igazak maradnak a magyar cím ellenére is.

Ezzel a regénnyel Lukjanyenko számomra zárójelbe teszi nagyjából az egész posztcampbelli nyugati sci-fi irodalmat, cyberpunkostul, Dickestül, Miéville-estül, ahogy a Sztrugackij fivérek tették ugyanezt a campbelli sci-fivel. Ami utánuk maradt, az néhány Kornbluth és Bradbury opusz, ami Lukjanyenko után, az Card Végjátéka és A Holtak Szószólója.

Nagy szavak, mi? De könnyű volt leírni őket, mert mindössze az történt, hogy mind a fivérek, mind Lukjanyenko felülemelkedtek a zsáner konvencióin, kliséin, pitiáner szokásjogán, bértollnoki tendenciáin, és valódi filozófiai gondolkodást csempésztek műveikbe. Az élet, a világmindenség meg minden kérdésre keresnek választ, és nem intézik el a dolgot az ostoba, üres negyvenkettő poénjával vagy a misztikus tizenkilenccel. A nyugati sci-fi felületes magamutogatása, szenzációhajhászása vagy magába forduló gügyögése helyett legalább felteszik a kérdéseket, még ha nem is mindig válaszolnak rájuk. Nyugat a technológia bűvöletében él, a technológiához való sajátos viszonya viszont bennszülött kultúrává tette. Ezt a szemléletet a bolsevizmus bukása után kelet Európa is átvette, és – úgy teszik – el kellett telni egy évtizednek, hogy a sokkból magunkhoz térve valaki – Lukjanyenko – észrevegye, hogy a nyugati sci-fi szerzők el sem jutottak és jutnak ezekhez a kérdésekhez – és újra feltegye őket.

A kulcsszó több szempontból is az újra, mert ezeket a kérdéseket még ugyannak az írónak is újra és újra fel kell tenni az élete különböző szakaszaiban. A Fivérek újra és újra feltették, és az első néhány alkalommal úgy gondolták, a válaszokat is ismerik. Azután a válaszok egyre bizonytalanabbak lettek, végül teljesen eltűntek. Lukjanyenko, a fivérek rajongója, tanítványa, bírálója, felfogta a kihívást, és felvette a kesztyűt. Különböző társadalmi alapról kiindulva (Ne feledjük, a Fivérek kommunisták voltak!), felteszi ugyanazokat a kérdéseket, és – fiatal ember lévén – válaszol is rájuk. Egykorúak vagyunk, most azt mondom, talán lehetséges is válaszolni…

Nem mintha tetszenének Lukjanyenko jelenlegi válaszai. Őkelme ugyanis csal. A regényben megjelenő utópisztikus Haza, a Barátok világa ugyanis nem a XXII század kommunista utópiája. Bár Lukjanyenko nagyon dolgozik rajta, hogy elhiggyük, mestereinek, példaképeinek válaszol, arcul csapja őket, de kilóg a lóláb: Lukjanyenko regényének hősén keresztül nem az ő idilljük, hanem saját utópiájának hamisságát utasítja el. Hatalmas különbség, hogy Arkagyij és Borisz a kommunizmus jövőjéről írtak, Lukjanynenko pedig a bolsevizmus jövőjét utasítja el. Nagyon fontos különbség például, hogy a Fivérek világa nem ismerte a regresszor tevékenységet [2].

Nem mintha a nem utasítaná el a kapitalista típusú munkamegosztásnak a Csillag-ciklus idejére felállt galaktikus rendjét sem. Pjotr, a regény űrpilóta főhőse harmadik megoldást keres, de azt talán csak a folytatásból ismerhetjük meg, melyet – remélem – minél hamarabb rendelkezésünkre bocsát majd a kiadó. A címe legalább Csillagárnyék lesz. Ha igaz...

Az "újra" kulcsszóra visszatérve: éppen emiatt nem nevezhetem a legnagyobb sci-fi írónak Lukjanyenkot. Hiszen nem tudja felülmúlni mestereit, az ő témáikat viszi tovább, az ő harcukat harcolja – ami nem baj, mert a témát korántsem merítették ki ők sem, a harc korántsem dőlt el. Nem tudom, hogy képes lesz-e megszabadulni valaha tőlük, azt hiszem, nagyon nehéz ez, de ha meg fog, és nem végzi ki előbb a vodka meg a dohány, mestereit meghaladva a világ legnagyobb sci-fi írójává válhat. Bízom benne.

Kiolvasható a könyvből egy harmadik "újra" is, melynek külön örültem. Újra a Fivérek hangja hallatszik a fülemben. Az ő oroszságuk, az ő mondatszerkezeteik, az ő emberséges, egyenes, szikár beszédük és jóindulatú humoruk. Azonban Lukjanyenko nem epigon, egyszerűen ugyanazon hangszeren játszik, mint mesterei, ugyanazokat a dalokat énekli, mint mesterei. Új, hangon, fiatalosan, egyéni hangnemekben és improvizációkkal, de egy ősi és nagy nép tradícióival a háta mögött. Köszönöm a fordítónak, hogy hagyta élni ezt a muzsikát. Szóval, hm, még afölött is szemet hunyok, hogy az a fránya E1 teljesen indokolatlan maradt… Végül is jön a folytatás.

Kötelező olvasmány a Sztrugackíj rajongóknak, és kötelező olvasmány a Fivéreket nem ismerőknek – talán az utolsó esély, hogy Lukjanyenkón keresztül egy új generáció is eljusson hozzájuk.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media Kiadó, 2009., puhafedelű, 415 oldal. Fordította Weisz Györgyi.

Jegyzetek:

[1] Azt azért ne felejtsük el, hogy a regény valódi címe: Dél: XXII. Század (Полдень, XXII век)! Így az e körben játszódó történeteket Dél-ciklusnak szokás nevezni, mely viszont a magyar címadási szokások miatt a magyar átlagolvasónak szinte semmit sem mond. Tanulság: kövessük el újra és újra, következetes, makacs ostobasággal és nagyképűséggel ugyanazokat a hibákat!
[2] És életművük végére a progresszor tevékenységet is elutasították.