Aki gyerekfejjel megszerette Michael Ende Végtelen történetét (a filmet felejtsd el!), azokat a mágikus piros és zöld jeleket a papíron, az felnőttként szeretni fogja ezt a könyvet is. Akit nem annyira a szárnyaló fantázia, hanem inkább a szövegben rejtőzködő intellektuális kaland, rejtvények és utalások (1) tengere ragad magával, azt emiatt varázsolja el a könyv. Aki posztmodern módon kínált ismerethalmazt kíván (ezúttal leginkább az emberiség mítoszaiból), à la Umberto Eco a legjobb formájában, az sem csalatkozik elvárásaiban. Aki pedig egyszerűen, megfontolások nélkül rajongója a mágikus realizmus meséinek, szintén megtalálja ebben a könyvben azt, amit keres.
Ha valakit egyik vonulat sem érint meg, az úgysem olvassa ezt az ismertetőt.
Neil Gaiman a cyberpunk nagy generációját követő első új fantasztikus-írói nemzedékhez (Neil Stephenson, Charless Stross, Richard Morgan) tartozik, akit azonban, úgy tetszik, nemigen fertőzött meg az áramlat.
Hál' Istennek!
Sőt, ebből a regényből úgy látom, inkább a cyberpunk által vizionált jövőkép ellenében teszi le a voksát, fontosabbnak tételezve a humanizmust a technokráciánál. Mindjárt meglátod miért gondolom így!
A regény valamiképpen az emberiség valaha megálmodott isteneinek egyfajta háborúját meséli el egy, az eseményekbe mélyen belekeveredett emberi lény sorsán keresztül. De felfoghatjuk az istenek háborúját a tradíció és a modernség összeütközésének is, ugyanis az ősi mítoszok istenei küzdenek meg a regény lapjain a modern világ újkeletű mítoszainak megtestesüléseivel: a hatalom, a média, a információ, a piac/gazdaság isteneivel. Az egyértelmű, hogy a főhős gondolatain és cselekedetein keresztül az író ki mellett teszi le a voksát konkrétan:
"Eszébe villant, hogy egészen egyszerűen azért kedveli jobban Szerdát és Nancy urat meg a többieket az ellenfeleiknél, mert ők, meglehet, mocskosak és olcsók, meglehet, az ételeiknek szar íze van, de legalább nem közhelyekben beszéltek."
de átvitt értelemben is, a modern istenek ábrázolásában. A modern istenek ugyanis még az ősi isteneknél is önzőbbek, kegyetlenebbek, aljasabb módon próbálják fenntartani létezésüket. Személy szerint engem egész mély elégedettséggel töltött el, hogy az információ undorító, felkapaszkodott dotcom komputergeekre emlékeztető istene (2) létezésének igazolására ugyanazokat az jól hangzó, de üres frázisokat ismételgeti, melyet Stross Accelerando-jának (anti?)hősei. Ennek az írói meggyőződésnek az erejét mutatja számomra az is, hogy Árnyéknak, a főhősnek végső igazság lelepleződése után (3) is hiányzik az ősi isten, akinek szolgálatába állt.
A regény egyik legfontosabb üzenete, hogy az új világnak nem a régi romjaira, a régi helyére kell felépülnie, hanem régire, mint alapra. A másik üzenet, hogy nem az istenek teremtették az embert, hanem az emberi képzelet teremti az isteneket, így nem ártana odafigyelni, mit is kreálunk magunknak és gyermekeinknek. Mert amint látható, ahogy az istenek megteremtődnek, attól kezdve szeretik saját céljaikra használni az embereket.
A harmadik üzenet egészen különös: azt állítja, hogy a kereszténység, Jézus hite, a szeretet vallása valójában hiányzik Amerikából. Ennek az üzenetnek - mely még csak nem is egészen eredeti, bár erre az alapfeltevésre épül az egész könyv - az érvényességére hajlamos vagyok nem mérget venni.
Irodalmilag egészen üdítő a szöveg. Ahogy jó magreálhoz illik, kissé bőbeszédű, de sohasem feleslegesen magyarázó, szájbarágó, bőségesen hagy dolgoznivalót az elmének. Nem játszik szómágiát, nem kreál jól hangzó, ámde - ha mélyebbre kaparunk - értelemetlen kifejezéseket. A nyelv régi, jól bevált anyagával dolgozik, amelyre ha a légvárakat nem is, de egy ilyen csodapalotát mindenképpen fel lehet húzni.
A történetben nincs felesleges és elvarratlan mellékszál, melyekből mellesleg éppen elegendőt szőtt egybe az író.
A jellemek kidolgozottak, kényelmesen szerethetők avagy gyűlölhetők. E téren egyetlen bicsak akad, sajnos éppen a főhősnél. Amikor felbukkant Jackson Pollock neve, elég valószínűtlennek tűnt, hogy az addig meglehetősen műveletlennek tűnő Árnyék egyáltalán hallhatta valahol az amerikai absztrakt expresszionizmus legnagyobb alakjának nevét, nemhogy ismerje képi világát. Később úgy tűnt, ez megmagyarázódik Árnyék felnevelkedésével - sokat olvasó, itrovertált fiúcska, aki beutazta anyjával a fél világot és az Államokat. A könyv vége felé azonban Gaiman deklarálja, hogy Árnyék tizenhét évesen felhagyott az olvasással... Zsákutca.
De ezt a kis bakit leszámítva őszintén ajánlom mindenkinek.
Van egy jópofa magyar vonatkozása is a könyvnek:
Jegyzetek.
(1) Ilyesmit talász a a Da Vinci Kódban is, szép számmal. Ellentétben Brown rejtvényeivel azonban, Gaiman utalásai és rejtvényei nem jókora információ-darabok kihagyásával, csak az író által megfejthető módon kerültek a könyvbe, hanem annak számára is (nem könnyen, de megfejthetően), aki rendelkezik némi mitológiai ismeretekkel.
(2) Az információ istenének vagy egy számomra ismerős és taszító szokása, dalrészletekkel reagál . Ezek közül egy részlet viszont, a Madonna dal parafrázisa:
Analóg lány vagy, aki digitális világban él.
fájdalmasan rímel a Digitall üzenetére. Mellesleg, ha rákeresel az Interneten, tapasztalhatod, hogy a szöveg mára már szinte közhellyé vált.*
(3) Hogy ezt hamarabb megsejtsd, szükségeltetik az ősi északi mítoszok némi ismerete, de abszolválható. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a könyv fordulatai általában előre sejthetőek, és unalmasan kiszámíthatók lennének.
*A magyar fantasztikum legnagyobb élő kritikusa e ponton természetesen megjegyzi, hogy már megint együtt akarok dübörögni egy óriással, de megnyugtatom: a Digitall régebbi, mint az American Gods.
2007. január 28., vasárnap
2007. január 17., szerda
Arthur C. Clarke&Stephen Baxter - Time's Eye
A méltatás végül is igaznak bizonyult. Baxter valóban a legtehetségesebb Clarke együttműködői közül, és ez meglátszik a könyvön.
Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.
A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.
Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.
Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.
A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.
Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.
Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.
Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...
Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.
Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.
Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:
Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.
A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.
Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.
Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.
A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.
Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.
Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.
Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...
Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.
Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.
Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:
2007. január 11., csütörtök
Charles Stross - Accelarando
Két, genetikailag dravida származású magyar állampolgár kerékpározik egy bizonytalan tulajdonviszonyú tandembiciklin. Lejtőhöz érnek, nincs fék, a bicikli gyorsulni kezd, az elől tekerő megijed, kiabálni kezd:
– Kontrázz, Gazsí!
– Uca, uca, uca!
Miközben ezt a hm, "regényt"(1)olvastam, folyton a hátul tekerő nyomorult járt az eszemben: valamit bizonyára én is nagyon félreértek ebben a nagy gyorsulásban.
"Uca, uca, uca!"
A blogban már elsírtam panaszaimat, most tehát szikáran és tudományosan kellene elemezni, honnan is származik ez az érzés. Hiszen ezt a könyvet széles körben méltatják(2). Bizonyára bennem van a hiba.
Elavultam, neocortexem veszélyesen túlhaladott, upgradelni rendszeresen elfelejtek, számítási kapacitásom elenyésző, sávszélességem nevetséges, halálos memek fertőzik folyamatosan a nedveremet(3)...
Elégtelenek a receptoraim a közelgő szingularitást érzékésére.
Aztán megnéztem közelebbről néhány méltatást és egy páratlanujjú patás végtagja kezdett kibontakozni a kognitív bizonytalanságból. A méltatások a kulturális konvenciók fázisterében közös nullpont felé konvergálnak: úgy tűnik, egyetlen pre-poszthumán főemlős sem képes a textuális kontexus helyes interpretációjára. De elégtelen emocionális öntudatuk révén ezt vagy nem ismerik el, vagy nem merik deklarálni, hogy az interpretáció ab initio lehetetlen, mivel a szemantikus techno-orgiában burjánzó mondatok pszichohistórai analízisének(4) eredménye zérus: az uralkodó mode-ális állapotvektora nulla vagy még inkább negatív értékű.
Na, én kimondom, mielőtt ez a stílus levakarhatatlanul rám ragad.
Madames et monsieurs! Meine Damen und Herren! Ladies and Gentlemen! Hölgyeim és uraim!
Én bizony nem értem!
Mert a király mezítelen! De teljesen.
Túlzó vélemény? Meglehet.
Meglehet, azért ilyen gyászos az egész, mert angolul olvastam, és az olvasás lendületét minduntalan megtörte, hogy percekig kellett adott mondatokon, kifejezéseken töprengeni, sokszor a Hálón utánakeresni. És aztán rájönni, hogy az egész többnyire csak maszlag.
Nem akarlak terhelni az értelmetlen maszlag bemutatásával ebben a szövegben. Ha kíváncsi vagy, mire gondolok, az értelmetlenségek gyöngykoszorúját és fordításukat megtalálod itt. A "regény", miután valószínűleg rendesen eladtak belőle a következő könyv promóciójaként Creative Commonssá vált. Ami egyébként dicséretes, letöltheted emitt. Csupán egyetlen példa, amelyet ott nem találsz meg: miért kell emberi lényeknek időegységként a másodpercet használni? Hogy az író nagyon trendi módon kilo-, mega- és gigasecundumokban adhassa meg a történések között eltelt időt és ezáltal is még zseniálisabbnak látszódjon. Mellesleg, ha számítógép vagy, a másodperc kissé hosszú időtartam az órajeledhez képest...
Egyébként is, mire magyarul olvasod, és szerencséd van, a reménybeli fordító már értelmet próbált adni a dolgoknak és nem kell küszködnöd a szemantikai zűrzavarral. Vagy, de erre gondolni sem merek, ha nincs szerencséd, le-tükörfordította a semmit, vagy még azt se, egyszerűen áttette az angol kifejezéseket, mert olyan jól hangzanak.
A "regényre" mint irodalmi anyagra, két dolog nyomta rá erősen a bélyegét.
Az első, mint oly sokszor előfordul, a szerző egója. Stross egyszerűen felsőbbrendű(5), mindent jobban tud, sokszor még önmagánál is, és bölcsességét, műveltségét, olvasottságát vérbeli posztmodern szerzőként igyekszik megosztani veled. A méltatások kiemelik, hogy mennyi ötlet sziporkázik fel a könyvben. Ez igaz. A baj, hogy az ötletek többnyire értelmetlenek, szemantikai töltelékek, vagy jól hangzó áltudományos eszmefuttatások. (Lásd maszlag.) Vagy, mint az egész könyv alapötlete,
a(z információ)technológiai fejlődés követhetetlen gyorsulása, a szingularitás, egyáltalán nem eredetiek(6). Az egyik méltatás kiemelte, hogy a regény nem annyira
történetekben és karakterekben, mint inkább eszmefuttatásokban erős(7). Az erőteljes írói én - legalábbis számomra - másféle gyengeséget is jelent: felülről, a zseni szemszögéből szemléli és tálalja az eseményeket, és ezzel egyfajta fölényes, gúnyos mázzal vonja be a történetet. Amely még inkább felerősíti a könyv paródia jellegét, számomra tökéletesen idézőjelbe teszi az egészet.
Másodikként, de ugyanakkora hatással a mű keletkezési, és megjelenési körülményei. A későbbi regény novellafüzérként, fejezetenként jelent meg az Asimov’s magazinban 2001. és 2004. között. Ennek megfelelően a szöveg sokszor redundáns, mivel a több hónapos késéssel megjelenő folytatásokban sok mindent érthetővé kell tenni, meg kell magyarázni annak az olvasónak is, aki az előzmények nélkül találkozik a „novellával”. Ez a redundancia, a regénnyé gyúrás után nagyon sokszor zavaró, érthetetlen, hogy miért nem ért volna meg egy kis munkát ezek kigyomlálása a szövegből.
Mindezek után, mint ahogy a blogban leírtam, nem tudom másképpen értelmezni az egészet, mint egy – számomra legalábbis – rosszul sikerült paródiát. Paródiáját a posztmodernnek, paródiáját a cyberpunknak, paródiáját magának a regény-alapkonfliktusának, paródiáját a technológiai fejlődésnek.
Hogy miért tartom rosszul sikerült paródiának? Egyáltalán nem azért, mert nem fogom fel az iróniáját, nem fogom fel parabolikus jóslat jellegét. Azért nem vagyok képes még jól sikerült paródiának sem felfogni, mert mindenestül taszít a humora. Ez a felsőbbséges, felsőbbrendű, lekezelő, bennfentes-összekacsintó humor(8), mely többnyire az első-másodéves felsőoktatási-kollégisták sajátja.
Voltál már olyan összeszokott társaságban, ahol senkit sem ismersz? Ugye milyen kínos, hogy semmit sem értesz az összecsiszolódott tréfákból? Az utalásokból. Mintha más nyelven beszélnének...
Igen, ez a fajta humor még inkább hozzájárul az érthetetlenséghez.
A történet maga számomra nem több unalomig ismert sci-fi klisék halmazánál, a karakterek pedig valahogy nem igazán élnek. Jó családregényhez illően valódi főszereplő nincs, a főbb szereplők generációnként váltják egymást, de csak egyetlen fejezetben éled fel átmenetileg egyetlen szereplő, a család második generációjában Amber, Manfred Macx tinédzserlánya, de ő is hamarosan belemerevedik a zseni pózába. A harmadik generáció tagjaiban pedig még annyi szín sincs, mint az első kettőben volt.
De nemcsak élettelenek a szereplők, hanem szerethetetlenek is. Mit kezdjek Manfred Macx-szal, akinek ifjúkorában még reggeli előtt legalább három új ötlete és egy erekciója van, de aki az adatszemüvege nélkül szánalmas idióta? Aki képtelen előre látni, hogy az általa kierőszakolt szingularitás az emberiség végét jelenti, vagy ha esetleg előre is látná, nem érdekli, mert tökéletes kamasz módjára tökéletesen felelőtlen. (És kár az egészet a macskára fogni, Charles!) Aki mélységesen megsértődik, hogy a történések túlfutottak rajta és poszthumán galambrajként tölt el jó néhány évet. Vagy mit kezdjek irányítás-mániás volt feleségével, Pamelával, aki képtelen normális szexre, erőszakkal rabol spermát az elkábított Macx-tól, és az aktus után pillanatragasztóval ragasztja össze szeméremajkait, hogy az értékes nedű ki ne folyjon? (Mellesleg, megint egy orbitális (öncenzúra)-ság, minden hülye tudja, hogy a pillanatragasztó szahart sem ér nedves felületeken, de még ha érne is, aki csak egyszer is összeragasztotta véletlenül az ujjait, az még percverzióként sem kenné arra az idegekkel oly gazdagon beszőtt helyre.) Macx tinilánya is csak addig szerethető, amíg elő nem bújik belőle az író zsenije, hogy attól kezdve csak fölényes szónoklatokban legyen képes kifejezni magát. Egyáltalán, ezek a hősök idegesítően képtelenek hibázni, de ha hibáznak is, egy pillanat alatt helyrehozzák hibáikat, annyira zseniálisak. Mindenre azonnal van megoldásuk... A harmadik generáció, Sirhan, már egészen emberi pipogyaságában, de itt a már említett négylábú másik oldalára kerültünk: ez az alak egyszerűen még mindenható implantjaival is idióta.
Nem tudom magamévá tenni a mű filozófiáját sem. Egyszerűen mert az úgynevezett poszt vagy transzhumán éra szereplői nem emberek, semmi közöm hozzájuk, nem is érdekelnek, másrészt, még ha a fejlődés ilyen irányba is menne, az emberség eldobása (akár még halhatatlanná válás árán is egy mesterséges valóságban) számomra nem megfizethető ár.
Harmadrészt azért sem tudom elfogadni ezt a fajta fejlődési víziót, mivel már a három alapfelvetés melyekre épül nem egyéb, mint ostoba és nagyképű leegyszerűsítés. Bár a hibát legalábbis két esetben nem Stross, hanem az akceleráció-elmélet kiagyalója követte el először(6).
Nem tudom nem ostobaságnak nevezni az értelem=számítókapacitás(műveletvégző sebesség) leegyszerűsítést, és mindent, amely ebből a leegyszerűsítésből fakad, a (6) jegyzetben található linkben pedig megláthatod Kurtzweil gyorsulás-elméletének sebezhető pontját. Nem tudom elfogadni azt az ostobaságot, hogy az emberi értelem belezsúfolható lenne egy ún. állapotvektorba, melyet a neuronok hálózatának és állapotainak feltérképezésével kapnak. A neuronok ugyanis nem digitális automaták, nem igen-nem logika szerint működnek. Az agynak nevezett hálózati szerkezetben pedig még inkább nem. És sejtszinten bizony ott lapul minden digitális automata mumusa, a véletlen.
Láthatóan az alapkonfliktusból következő végkifejlettel sem tudott mit kezdeni a szerző. Ugyan úgy látszik, mintha ábrázolta volna kialakuló poszthumán gondolkodási mintákkal, de valójában meg sem kísérelte ezt. Megjegyzem, bölcsen, véleményem szerint ez ab ovo lehetetlen. Mintha egy valóban idegen értelmet próbálnánk antropomorfizálás nélkül ábrázolni. Nem tudott mit kezdeni a kialakított poszthumán érával, ezért aztán vissza-bioformálta uploadolt hőseit, hogy legyen miről írnia. És a regény utolsó harmadában ezek a poszt-poszthumán hősök cselekedeteikkel negálják mindazt, amelynek létrehozásában olyan lelkesen részt vettek, hogy visszatérjenek a hagyományos emberi értékrendhez.
Strossnak, hogy eljusson erre a következtetésre, komputronizálnia kellett az egész naprendszert, és ki kellett irtani a teljes emberiséget. Mindehhez csak gratulálni tudok...
Látványos, de kissé átgondolatlan a komputrónium/gondolkodó anyag/Matrjoska-agy(9) kialakulásának leírása is. Nem állítom, hogy mindez elvileg lehetetlen, de a számítókapacitás atomi nagyságrendre történő zsugorítása felvet bizonyos, elsősorban interpretációs és energetikai kérdéseket. Az atomkomputáció eredményeinek leolvasása magánál a komputernél nagyobb berendezést kíván: akkor mire is jó az egész eszeveszett miniatürizálás? Hasonlóan, az energiáját Stross Naprendszer méretű Matrjoska-agya a Nap közvetlen sugárzásából nyeri. Atomi méretekben gondolkodva ez azt jeleni, hogy az atomkomputert vagy elsöpri a sugárnyomás, vagy a Napba szippantja a csillag gravitációja. Vagy – megintcsak építünk egy az atomkomputernél nagyobb berendezést, mely pályán tartja/energetizálja piciny számítógépünket. Nem is beszélve arról, hogy mit művel az atomi méretű komputerekkel az űr kemény gamma-sugárzása.
Nem kívánom elemezni valamennyi technológiai baklövést (na jó, nagyvonalú technológiai jóslat), mely előfordul a könyvben. Általában igaz azonban, hogy a technológiák nincsenek egyensúlyban egymással. A komputrónium kialakulásakor használt anyagátalakítási és információs technológiák kissé nevetséges fényben tüntetik fel azt, hogy a gravitációval az ezeket használó emberiség nem tud mit kezdeni. Miközben léteznek a Bose-Einstein kondenzátumból tetszőleges anyagot/tárgyat előállítani tudó anyag-másológépek, kvantum-összefonódáson alapuló információtechnológia (tekintsünk el attól, hogy az anyag-másológépek energiaellátását meglehetős nagyvonalúan intézte el a szerző, és ugyancsak nagyvonalúan megfeledkezett a kvantum-összefonódás megmaradási elveiről), az űrállomásokon pörgéssel állítják elő a mesterséges tömegvonzást, a Szaturnus felszínén lebegő szigetek pedig hőlégballonokon úsznak (remélem egyeseknek visszaköszön az Elveszett rakéta).
Be kell, hogy valljam, hogy az utolsó oldalakon feltűnik egy eredeti, és értékes gondolat, de megtalálásának örömét meghagyom neked.
Mókás, hogy, miként a mesében az igazságot egy kisgyerek mondja ki, a regény végén a megoldást egy kisfiú találja meg.
Bár Stross mindenképpen szereti a macskákat, ez nem elég, hogy én megszeressem ezt a könyvét. Viszont tiszta szívvel ajánlom minden ún. hard SF rajongónak. Nem fognak csalódni. Csak egy kicsikét hunyorítani kell olvasás közben és kerülni az ellenfényt. Bizonyos megvilágításban a mezítelenség akár még túlöltözöttségnek is tűnhet.
Végül a jegyzetek előtt egy kis Accelerandó kabbalisztika/ingyenes recept kezdő íróknak ahhoz, hogy hogyan írjanak sikeres science fiction műveket:
A Creative Commons hozzáférhetőség miatt végeztem egy kis statisztikai elemzést a kéziraton.
144319 szó. Ennek 28%-át a nevek, névelők, névmások, gyakori kötő- és előljárószók teszik ki.
Közel egy százalékát viszont harminchárom varázsszó. Ha egy oldalon átlagosan 300 szót feltételezünk, akkor ez azt jelenti, hogy három a varázsszavak közül biztosan előfordul minden oldalon. Nem unalmas?
És itt megadom ezen varázsszavakat, melyek abundáns használatával garantált sikert érhetsz el írónként a kortárs sci-fi könyvpiacon:
posthuman; metahuman; ortohuman; augmented human; obsolete; singularity; nano-; metacortex; exocortex; bandwith; cognitive; comput-; Matrioschka brain; Turing-; dumb matter; technology; twenty-first century; ghost mint személyiség kiterjesztés; info-; upload; economy; economics; computronium; accelerat-; bailiff; lawsuit; corporat-; company; limited liability; meme; soft-, hard- vagy wetware;
vagyis:
poszthumán, metahumán, ortohumán, feljavított ember, elavult, szingularitás, nano-, metakortex, exokortex, sávszélesség, kognitív, számítás-, Matrjoska-agy, Turing-, buta anyag, technológia, huszonegyedik század, kísértet, info-, upload, gazdaság, gazdasági forma, komputrónium, gyorsul- (bármilyen szóösszetételben), végrehajtó/per, vállalati, vállalat, korlátolt felelősségű (társaság), meme, szoft-, hard- vagy nedver.
Jegyzetek.
(1) Nem vagyok benne biztos, hogy egy ennyire laza és redundás novellafüzér tekinthető-e regénynek.
(2) „Stross gonzo techno-spekulációi elavultá teszik a hallucinogéneket” „Stross sistereg az ötletektől... furcsa és mulatságos, valamint reagálásra késztető és elgondolkodtató” „Stross állandóan az értelmezhetetlenségbe való omlás határán lovagol az ötletek és információk hullámain, de sohasem válik (értelmezhetelenné)” „minden fejezetben épp olyan frappáns cselekmény valósul meg, mint egy jó programfeltörés, és az egész olyasvalamit ad ki, amely arra késztet bennünket, hogy megkérdezzük: Hogy is volt ez?” „Az Accelerando a Stross-gagyogás végtelen áramaként íródott. Ha arra akarunk példát találni, hogy a science fiction valami különálló, egészen különböző irodalmi forma, az Accelerando az a könyv, amelyet tanulmányozni kell” stb.
(3) wetware. Minden szerénység nélkül állítom, hogy erre a nedver-nél jobbat magyarul nem lehet kitalálni. :-) Creativ Common-ként ingyen és bérmentve átadom a jövendőbeli fordítónak.
(4) Az egyik kedvenc jelentem az Alapítványból, amikor azt a bizonyos hosszadalmas szerződést pszichohistóriai analízisnek vetik alá, és eredményül üres lapot kapnak.
(5) A vége felé erre már maga is rájön, vagy beszóltak neki, mert Manfrédot egyszer csak minden átmenet nélkül elitistának bélyegzi.
(6) Ray Kurzweil szintén a világ egyik legokosabb embere. A számítástechnika nagy fejlesztője és a technológiai szingularitás apostola. Futurológus, és a techno-megszállottak egyik élő guruja.
Szingularitás függvényének egy szellemes cáfolata látható itt.
És a jó Ray magyarázkodása a cikk végén egyszerűen szánalmas. A cikkíró ugyanis nem oda húzta az értéket, ahol azok értelmetlenek.
(7) Röhejes, de a tudós nevével fémjelzett magazin, az Asimov’s publikációs politikája legalábbis 2004/2005-ben olyan volt, mely inkább a történet és karakter orientált művek megjelentetésére helyezte a hangsúly. Ehhez képest az Accelerando...
(8) Ilyenek, mint
"Európa, történetében először, békés politikai unióra lépett: ezt a példa nélküli helyzetet arra használják, hogy (jogilag) harmonizálják a banánok görbületét."
vagy,
"A NASA még mindig nem küldött embert a Holdra."
Muhahaha bruhaha! Röhögöm halálra magam!
(9) A Matrjoska-agy a Nap energiájából „táplálkozó”, azt gömbszerű rétegekben körülvevő nanokomputerek összesége, melyeknek minden külsőbb rétege az egyel beljebb levő réteg hulladékhőjét hasznosítja. A gravitáció-sugárnyomás problémát már említettem, már csak a méretekből adódó informácóterjedési sebesség csípheti a az ember szemét. Stross ezt nagyvonalúan kvantum összefonódással látszott megoldani. (De akkor meg ott vannak azok a fránya megmaradási törvények...)
Robert Charles Wilson - Pörgés
Ha valóban megjelenik magyarul, a Spin lesz a régen várt remekmű, mely nem a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek adóságait törleszti, hanem korszerű, kortárs science fiction kínál.
És a nagy korszak után következő éra Hugó és Nebula díjas csalódásai után végre egy megérdemelt Hugo nyertes 2005-ből.
Aki azonban ún. hard science fictiont vár a Clarke-féle vonalból, az talán csalódik. Nem azért, mintha nem lenne a regényben tudomány, éppen elegendőt találhatunk benne, azonban a hangsúly nem tudományos elméleteken, technológiai csodákon van, hanem az emberi faj fejlődésén, fajunk esélyein. Számomra erőteljes szocio fiction inkább, hiszen annak ellenére, hogy milliárd évek telnek el, a regényidő az igencsak közeli jövő (jelen?) néhány évtizedét öleli fel, így leginkább a ma problémáira keres megoldást.
Ez az a mű, melyet a sci-fi kellékektől megtisztítva egy nagyon erőteljes mainstreem fiction kapnánk, ezért mint Wilson előző regényénél, Kronolitoknál, sokszor elgondolkodtam, hogy valójában science fiction olvasok-e, vagy a sci-fi csak metaforikus eszköztár, (szétfeszítendő, meghaladandó) keret az író számára. Aztán úgy döntöttem, miért ne? Legyünk inkább büszkék, hogy egy olyan belső értékekkel bíró művet mondhatunk magunkénak, amelyet nyugodtan olvashatnánk mainstreem, mágikus realizmus vagy fantasy formájában is. Ha az író kedve úgy hozta volna. De így hozta, hál‘ Istennek!
Robert Charles Wilson ugyanis kedvenc témájához, a determinizmushoz nyúlt, és újabb determinisztikus világát bevált módszerével, az idő folyamának megzavarásával teremti meg. Úgy tűnik, A Kronolitok csak afféle gyakorlat volt ehhez a sokkal nagyobb szabású, érettebb műhöz. Írói eszköztára azonban kísértetiesen hasonló maradt A Kronolitokban használtakéhoz*: nem a nagyszabású események megoldását „kezükben tartó“ idealizált, szuperhumán személyiségek a regények valódi hősei, hanem a valamiképpen az események fősodrába került hétköznapi emberek. Igaz, ezek a hétköznapi hősök annyiban nem hétköznapiak, hogy a szuperhősök barátai, tanítványai, stb. A nagyszabású eseményeket ezzel az egyszerű trükkel hozza emberközelbe, de úgy, hogy az olvasó mégis a fősodorban marad.
Mit is tudnánk valójában Goethéről Eckermann nélkül?
A Spin története nagyon egyszerű. Egy ismeretlen szuperhatalom, a Feltételezettek (Hypotheticals – nem tudom, hogyan fog magyarra fordítódni) időburokba zárja a Föld bolygót. Ez a Perdület (Spin – ezt sem tudom,mi lesz magyarul). (A Perdület természetesen nem forog, de a TOR kiadásom fedélgrafikusának a szó maga elég volt, hogy egy csinos spirált fessen a borítóra, vagyis, nem kell gyönge borítóért okvetlenül Magyarországra menni...) A burkon kívül az idő milliószor gyorsabban telik, mint a burkon belül, így a regényidő évtizedei alatt az Univerzum, a Tejút, a naprendszer évmilliárdokat üregszik. Ennek sok más mellett van egy nagyon fontos kozmológiai következménye: Napunk elöregszik, és vörös óriás korszakában elnyeléssel fenyegeti bolygónkat. És arról senkinek fogalma sincsen, hogy a Perdület vajon kiállja-e egy vörös óriás kronoszféráját...
Ebből a helyzetből származik a determinisztikus világvége-konfliktus. És nem a galaktikus méretű események teszik naggyá a regényt, hanem az erre a konfliktushelyzetre adott emberi válaszok analízise. (Illetve az írót az én szememben óriássá emeli a tény, hogy galaxis méretű problémákba sem törött bele a bicskája, nem susmákolta el az idő és térbeli távlatokat, megbirkózott a kozmikus méretű idegen értelem ábrázolásával is**. Bevallom, ez eléggé antropomorfra sikeredett, de ezt a problémát még senki sem oldotta meg, és véleményem szerint nem is lehet.)
A válsághelyezetre adott emberi válaszok, egyéni és társadalmi szinten adják a sava-borsát a könyvnek, teszik a sci-fi díszleteket szinte elhanyagolhatóvá. Az apokalipszis fenyegetésre a társadalom alapvetően kétféle választ adhat: vallásosat és racionálisat. Mely válaszokat a szereplők egyéni választásain keresztül ismerjük meg. Nem kérdéses, hogy az író melyik válasz pártján áll, noha nem tagadja a másfajta válasz létjogosultságát sem.
„Két vízió versenyez az emberi elmékért. Akarják vagy nem akarják, az embereknek nemsokára szembesülniük kell a valósággal. És választaniuk kell a tudományos és a spirituális megértés között... ...Mert amikor élet és halál kérdése kerül elő, a hit mindig győz. Hol töltenéd szívesebben az örökkévalóságot? A Földi Paradicsomban, vagy egy steril laboratóriumban?“
Wilson világában az emberiség ebben a prolongált apokaliptikus helyzetben meglehetősen jól vizsgázott, és ezért részemről külön köszönet illeti az írót. Elegem van már az emberi fajt dehonesztáló, lekicsinylő írások tömkelegéből. Legyünk büszkék, hogy azok vagyunk, akik, hogy képesek vagyunk fejlődni, tanulni hibáinkból! Úgy érzem, Wilson büszke arra, hogy ember.
Mint Hemingway öreg halásza.
Mindenesetre az idegen értelem is úgy értékeli, hogy fajunk jól vizsgázott, és deus ex machina kiutat kínál az végítéletből. Mely kiút és az idegen értelem motivációi talán az egyetlen gyöngesége a könyvnek. Viszont tég teret nyújt a folytatásoknak, mely közül az első információim szerint már íródik is. Reménykedjünk, hogy nem lesz gyöngébb az első könyvnél!
És a nagy korszak után következő éra Hugó és Nebula díjas csalódásai után végre egy megérdemelt Hugo nyertes 2005-ből.
Aki azonban ún. hard science fictiont vár a Clarke-féle vonalból, az talán csalódik. Nem azért, mintha nem lenne a regényben tudomány, éppen elegendőt találhatunk benne, azonban a hangsúly nem tudományos elméleteken, technológiai csodákon van, hanem az emberi faj fejlődésén, fajunk esélyein. Számomra erőteljes szocio fiction inkább, hiszen annak ellenére, hogy milliárd évek telnek el, a regényidő az igencsak közeli jövő (jelen?) néhány évtizedét öleli fel, így leginkább a ma problémáira keres megoldást.
Ez az a mű, melyet a sci-fi kellékektől megtisztítva egy nagyon erőteljes mainstreem fiction kapnánk, ezért mint Wilson előző regényénél, Kronolitoknál, sokszor elgondolkodtam, hogy valójában science fiction olvasok-e, vagy a sci-fi csak metaforikus eszköztár, (szétfeszítendő, meghaladandó) keret az író számára. Aztán úgy döntöttem, miért ne? Legyünk inkább büszkék, hogy egy olyan belső értékekkel bíró művet mondhatunk magunkénak, amelyet nyugodtan olvashatnánk mainstreem, mágikus realizmus vagy fantasy formájában is. Ha az író kedve úgy hozta volna. De így hozta, hál‘ Istennek!
Robert Charles Wilson ugyanis kedvenc témájához, a determinizmushoz nyúlt, és újabb determinisztikus világát bevált módszerével, az idő folyamának megzavarásával teremti meg. Úgy tűnik, A Kronolitok csak afféle gyakorlat volt ehhez a sokkal nagyobb szabású, érettebb műhöz. Írói eszköztára azonban kísértetiesen hasonló maradt A Kronolitokban használtakéhoz*: nem a nagyszabású események megoldását „kezükben tartó“ idealizált, szuperhumán személyiségek a regények valódi hősei, hanem a valamiképpen az események fősodrába került hétköznapi emberek. Igaz, ezek a hétköznapi hősök annyiban nem hétköznapiak, hogy a szuperhősök barátai, tanítványai, stb. A nagyszabású eseményeket ezzel az egyszerű trükkel hozza emberközelbe, de úgy, hogy az olvasó mégis a fősodorban marad.
Mit is tudnánk valójában Goethéről Eckermann nélkül?
A Spin története nagyon egyszerű. Egy ismeretlen szuperhatalom, a Feltételezettek (Hypotheticals – nem tudom, hogyan fog magyarra fordítódni) időburokba zárja a Föld bolygót. Ez a Perdület (Spin – ezt sem tudom,mi lesz magyarul). (A Perdület természetesen nem forog, de a TOR kiadásom fedélgrafikusának a szó maga elég volt, hogy egy csinos spirált fessen a borítóra, vagyis, nem kell gyönge borítóért okvetlenül Magyarországra menni...) A burkon kívül az idő milliószor gyorsabban telik, mint a burkon belül, így a regényidő évtizedei alatt az Univerzum, a Tejút, a naprendszer évmilliárdokat üregszik. Ennek sok más mellett van egy nagyon fontos kozmológiai következménye: Napunk elöregszik, és vörös óriás korszakában elnyeléssel fenyegeti bolygónkat. És arról senkinek fogalma sincsen, hogy a Perdület vajon kiállja-e egy vörös óriás kronoszféráját...
Ebből a helyzetből származik a determinisztikus világvége-konfliktus. És nem a galaktikus méretű események teszik naggyá a regényt, hanem az erre a konfliktushelyzetre adott emberi válaszok analízise. (Illetve az írót az én szememben óriássá emeli a tény, hogy galaxis méretű problémákba sem törött bele a bicskája, nem susmákolta el az idő és térbeli távlatokat, megbirkózott a kozmikus méretű idegen értelem ábrázolásával is**. Bevallom, ez eléggé antropomorfra sikeredett, de ezt a problémát még senki sem oldotta meg, és véleményem szerint nem is lehet.)
A válsághelyezetre adott emberi válaszok, egyéni és társadalmi szinten adják a sava-borsát a könyvnek, teszik a sci-fi díszleteket szinte elhanyagolhatóvá. Az apokalipszis fenyegetésre a társadalom alapvetően kétféle választ adhat: vallásosat és racionálisat. Mely válaszokat a szereplők egyéni választásain keresztül ismerjük meg. Nem kérdéses, hogy az író melyik válasz pártján áll, noha nem tagadja a másfajta válasz létjogosultságát sem.
„Két vízió versenyez az emberi elmékért. Akarják vagy nem akarják, az embereknek nemsokára szembesülniük kell a valósággal. És választaniuk kell a tudományos és a spirituális megértés között... ...Mert amikor élet és halál kérdése kerül elő, a hit mindig győz. Hol töltenéd szívesebben az örökkévalóságot? A Földi Paradicsomban, vagy egy steril laboratóriumban?“
Wilson világában az emberiség ebben a prolongált apokaliptikus helyzetben meglehetősen jól vizsgázott, és ezért részemről külön köszönet illeti az írót. Elegem van már az emberi fajt dehonesztáló, lekicsinylő írások tömkelegéből. Legyünk büszkék, hogy azok vagyunk, akik, hogy képesek vagyunk fejlődni, tanulni hibáinkból! Úgy érzem, Wilson büszke arra, hogy ember.
Mint Hemingway öreg halásza.
Mindenesetre az idegen értelem is úgy értékeli, hogy fajunk jól vizsgázott, és deus ex machina kiutat kínál az végítéletből. Mely kiút és az idegen értelem motivációi talán az egyetlen gyöngesége a könyvnek. Viszont tég teret nyújt a folytatásoknak, mely közül az első információim szerint már íródik is. Reménykedjünk, hogy nem lesz gyöngébb az első könyvnél!
*És a további hasonlóság, mely mindkét könyvnek ad egy icipici minőségi megrendülést : az írónak létezik egy nyilvánvaló fixációja egzotikus távol-keleti országok irányában. És hogy megteremtse az atmoszférát, nevetséges colour locale motívumokat csempész a szövegbe (helyenként nem átallja dőlt betűvel ki is emelni bizonyos egzotikus dolgok neveit, mint egyes amatőr sci-fi szerzők teszik nótóriusan, horribile dictu, néha nekiáll magyarázni is őket, kis stílustörést adva a regények egyébként kifogástalan narratívájának). Bevált posztmodern fogás ugyan, de számomra bosszantó, és nevetséges. Ha útikönyvet szeretnék olvasni, nem sci-fit vennék. Szerencsére ritkán fordul elő.
**A következő kivégzendő Stross Accelerando-ja lesz, mely ismereteim szerint nem volt képes megbirkózni az önmaga elé állított feladattal. De majd meglátjuk.
I'll come back.
Hamarosan visszatelepítem azt a két szahart, ami itt volt...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)