Jasper Fforde – Egy regény rabjai

Bár a borító egy hangyabokányit barátságosabb a szemhez, mint az első köteté, ha nem tudnám, mit rejt a fertelmes bőr, a kezembe nem venném ezt a könyvet sem.

Olvasván sem ért meglepetés – ugyanazt mondhatnám, minta A Jane Eyre ügy-ről, így – bár ismétlés a tudás anyukája, az önismétlés viszont az érdeklődés gonosz mostohája – nem fecsegek sokat.

„Az egyik legszellemesebb alternatív történelmi regényt kötötték ebbe a nevetséges bundába, ráadásul kiváló stílusparódiája is a Doyle-tól Rankinig tartó brit krimiirodalomnak (és a Guy Ritchie-utáni angol krimi-mozgóképnek), és maga az alternatív valóság is összemosódik egyfajta mágikus megnyilvánulásokkal. Szóval: alternatív mágikus realizmus, vagy mi a fene!?”

Ebben a kötetben az alternatív történelmi vonulat – sajnos – árnyalatnyit kisebb koncentrációban van jelen. Emiatt azonban a fantasztikum rajongóit bőven kárpótolhatja az olvasásmágia szál megerősödése.

A könyv humora merészebb, a fordítás még elengedettebb, szellemesebb lett: a könyvet nem biztonságos nyilvános helyen, tömegközlekedés közben olvasni, mert aki magéban hangosan röhög, azt azért még a mai el- és fölszabadult, okostelefonos világban is hülyének nézik.

További ömlengés helyett elmesélem, hogyan jártam a könyvvel az adóhivatalba menet. Ez az adóhivatal az isten háta mögött van, a Gvadányi utcában, és oda troli visz ki. Odafelé simán is ment, olvastam a könyvet, néha hangosan felröhögtem, leszálltam, ahol kell, intézkedtem, mintegy, és dolgom végeztével már a megállóban olvasni kezdvén, felszálltam az éppen érkező trolimra. Olvastam, olvastam, időnként felröhögtem, azután egyszerre csak időhurokban éreztem magam. A troli abban a megállóban állt az út túloldalán, ahová egy órával azelőtt megérkeztem. Hát persze, hogy hurok! Csak nem idő, hanem az istenverte másik troli vonal hurka! Másodszorra már jobban figyeltem, na!

Hát így lehet elveszni egy jó könyvben, ahogy a regény eredeti címe mondja.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, aki könnyed, de szellemes, a műveltséget próbára tevő szórakozásra vágynak. Még a borító is megbocsátható…

Cor Leonis kiadó
2013.
Papírfedél
401 oldal
Fordította Tóth Tamás Boldizsár

Wass Albert – A funtineli boszorkány

Hosszú, rettenetes káromkodással kellene kezdeni, szitkokból és átkokból szőni az első bekezdést, hogy szégyellje el magát a világ. De méltatlan lenne ahhoz, amit olvastam, ahogy olvastam.
Mert úgy olvastam, ahogy már régen, végigvágtatva sorokon, mint a kopó a róka nyomán, csak addig félretéve a köteteket, amíg ez az ordas élet rákényszerített, hogy darab-darab időkre félretegyem, mert háromszor nyolc, az még mindig huszonnégy, mert azért élni – kell. Ha nem is mindig lehet.
Élni kell olvasás közben is. Utána is.
Jó is volt így talán, hogy három napig tartott a három kötet. Talán sok lett volna egyszerre. Aki a Funtinel boszorkányával hál, meghal az.

Itt van ez az író, ez a Wass Albert. Nagy tehetség, nagy író. Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Fekete István, Lengyel József sorában. Akkor is, ha legutóbbit talán maga utasítaná vissza. De akkor is: a meggyőződés: meggyőződés, az irodalom pedig: irodalom.
Tehát létezik egy sor. Lehetne hosszabb. Talán még nincs vége. Nem kéne.
Irodalmunk jegenyesora.
A jegenye a magyar rakétaciprus. Magas. Egyenes. Mutatja az utat. Az utat, amit többnyire nem is járunk már.
Ha a Közép-Dunántúlon, a hatos útról nyugatra térsz, Kaposvár felé, és megállsz a falatozónál, lenézel dél felé, tudod, mire gondolok. Miért jöttek, s maradtak a rómaiak Pannóniában. Tudták, hogy miért.

Pózok nélküli emberséggel írni. Ennyit kell tudni. Ezt ők tudták abban a sorban.
Wass is tudta. Ezt a boszorkányhistóriát legalábbis így mesélte el.
Mást egyelőre nemigen ismerek. Mesék, novellák – kevés. Bár, ami a boszorkányhoz hozott, mégiscsak egy novella volt: A költő és a macska. Gyengéd, szimbolikus, bölcs, fájdalmas kis írás. Olyan embertől, aki sokat tud a költőkről és a macskákról. És mindent a romlásról, rombolásról. Az újrakezdésről is. Ezekről én is sokat tudok, főleg a macskákról és az újrakezdésről. És ugyanúgy tudom. Kíváncsivá lettem hát.

Szerencse nélküli ember volt ez a Wass. A balsors kivetette a hegyei közül. A politika meg behálózta, mint valami rossz szövőpók, belemart, mérget fecskendezett bele, és elevenen felemésztette.
Bűnös ember volt, a bűne pedig rettenetes, a legnagyobb, amit a huszadik század második felétől kezdve ember elkövethetett: szerette a hazáját, azt a darab földet, ahol született – ráadásul fennszóval hirdette is ezt.
Rengeteg rosszat terjesztenek róla. Azt mondják, előítéletes, nacionalista, vallási fanatikus, gőgös arisztokrata. Vas dupla vével és két essel… Anakronizmus… Talán.
Előítéletes lenne, aki férfi létére az ötvenes évek végén női főszereplővel eposzt ír a nőket a férfiak részéről történelmi idők óta érő igazságtalanságok ellenében? Nacionalista lenne az, aki szinte kizárólag szeretetreméltó, bölcs román hősökkel népesíti be regényét? Aki ilyen mély fájdalommal és megértéssel ír az elmagyarosodásról? Bigott az, aki az egyházak ellenében a természetisten-emberisten dualizmusát önkéntelenül követő boszorkány mellett foglal állást? Gőgös arisztokrata lenne, aki annyi empátiával, megbocsátással és megélt bölcsességgel szemléli a szegény, egyszerű embert, a havasok nincstelenjeit, és nem ritkán mély megvetéssel az úri csőcseléket? Aki évekkel a zöld gondolat manifesztációja előtt felemelte szavát az esztelen, pazarló, iparszerű természetpusztítás ellen, és a racionális, emberközpontú természetszeretetet ábrázolt a technokrata tombolás csúcsidejében bigott, anakronisztikus figura lenne?
Nem akarok róla ítélni, még nem…
Ítélet nélkül elégtételt kell adni, ki hogyan tud, bármilyen szerény eszközzel.

Lám itt vagyok a lap közepén, régen a regényről kellene írni, de az a visszafojtott káromkodás, szitok, átok, csak nem nyugszik, horgad egyre fölfelé… Erőlködni kell, hogy elnyomjam. Nem akarnék tudatlanul igazságtalan lenni.

Egyet tudok már, hogy egy, a legnagyobb rossz, ami a legjobban fájhatott neki – neki, az írónak –, amit azok terjesztettek életében és terjesztenek halálában is a legcsahosabb szóval, akik szemében a bűne a legnagyobb bűn, akik háborús bűnösnek szeretnék látni és láttatni, szóval, az, hogy rossz író lett volna, hát az, urak, ha minden egyéb igaz is, az az egy nem igaz.
Az szemenszedett hazugság.
Nem valószínű persze, hogy bárki a leszólói közül csak negyedannyira jó könyvet lenne képes írni, mint A funtineli boszorkány, csak tizedannyi hétköznapi szépséget és költészetet, jóságot és igazságot lenne képes szavakból formálni. Ha valaki csak egyetlen ilyen szöveget kivérez magából életében, már a legnagyobbak között a helye.

Mindig a magyar mágikus realizmus után ríttam – hát itt volt az orrom előtt. Majd tíz évvel a Száz év magány előtt ez a menekülő, magányos, meghurcolt, kisemmizett, keserű ember megteremtette azt az írásmódot, amely a fantasztikum témái közül szinte egyedüliként kapott kritikai elismerést. Persze Wass nem kapott ilyesmit, és nem kap ma sem, a kritika még mindig másról szól, nem szépségről, jóságról, igazságról, mágiáról, hanem csúfságról, gonoszról, igazságtalanságról és arról, amit reálisnak mondanak (hazudnak). A Nobel díj azért jár.
De lehet, nem is teremtett semmiféle írásmódot, csak egyszerűen továbbvitte Mikszáth vonalát, beleszőve szülőföldje és élete anekdotáit, mesevilágát és a havasok népének természetközeli bölcsességét – a mágiát. A végeredmény szempontjából – nem mindegy?

Végigvágtattam a szövegen, vagy a szöveg vágtatott végig rajtam? Megtiport, aztán itt hagyott, valami űrrel, valami hiányérzettel és vad keserűséggel.
Mindegy.
A vége ugyanaz. Ami bennem marad, ugyanaz, ha levadászom, ha letipor. Ahogy a székely mondás tartja: „A medve nem játék”.

Ha mágikus realizmusról beszélhetünk, ez a szülő szöveg koporsó is egyben, mert a havasi varázslat halálát meséli el, egy, a természettel együtt lélegző emberi világ eltűnését a kapzsiság, irigység, tudatlanság, elvakultság, az ún. haladás gőzereje alatt. Az emberi szövedék erőszakos szertefoszlatását, normák gyorsan hullámzó változását, az ürességet, ami azután marad, hogy az emberi világban egyetlen norma vált uralkodóvá – a pénz. A könyv végére nem marad varázslat. A funtineli boszorkány az utolsó abból az emberfajtából, aki képes kiolvasni az emberekből a múltjukat és jövendőjüket. Nem tudom, írt-e még Wass hasonlóan varázslatos szöveget, képes volt-e még feltámasztani a mágiát – kevés esélyét látom, Meséket írt, tudom…

A regény főhősével, Nucával kislánykorától éljük végig a regény három könyvét (Az urszubeli leány, Kunyhó a Komárnyikon, A funtineli boszorkány). A hőst pedig értsük szó szerint: Nuca kiállása önmaga és mások életéért, igazáért, nőiségéért egy durva, aljas, férfi-uralta korban, szinte hőskölteménnyé emelik a szöveget. Természetesen Nuca tragikus hős, nem is lehet más, hiszen más, fájóan különbözik minden más szereplőtől. Talán nem is ember Nuca, talán a havasok megtestesülése, a természet békekövete, eleven segélykiáltás a haladás irányának megváltoztatására.
Hatalommal és bölcsességgel bír, és, bár foglya ő is sorsának, körülményeinek, az önbeteljesítő jóslatnak, mindemellett cselekvő, ellenálló hős, nem csupán az események, a történelem sodrába került verődő gally. Amikor pedig a jóslat beteljesedése felszabadítja, igencsak tevékeny hőssé válik – a bosszú istennőjévé.
Jaj nekünk, férfiaknak!

Önbeteljesítő jóslat? Bosszú? Tragikus hősként Nuca nem jár egyedül a könyvben. Mintha a thébai mondakör sors-szövevényei tekergőznének tovább a havasi emberek között, mintha az ógörög sorstragédiák gördülnének tova a völgyek oldalában. A kórus hangját az író egyetlen szólama adja ugyan, de nincs hiányérzetem.
Más olvasatban Shakespeare-i királydrámákat lelünk a szövegben, a havasok királyainak drámáit, Éltető úrét (micsoda beszélő név, emberek!), a nagyúrét, akit a haladás sodor el, hiába fekszik szinte szó szerint az útjába, és a hegyi rablók vezérének drámáját, akit végül az előítéletek és a törvény furcsa szövetsége, tulajdonképpen újra csak a haladás, pusztít el.
Funtinel boszorkányának életéhez sodródó emberi sorsok kiegészítik azt az egyébként sem szegényes panorámaképet, amelyet Wass a havasi világról fest. Az egész textúrájából a mesterien beszőtt anekdoták, a Nuca sors csomópontjaiban felbukkanó személyes mesék váratlanul hoznak fókuszba egy-egy sorsot, és megvilágítanak egy maguknál nagyobb teret a történetből. Semmi sem marad ki, csak a falvak népét hagyja kissé homályban, ugyanúgy, ahogy Nuca számára is homályosak, értehetetlenek a havasok alján, az erdőkön kívül, kerítések mögött élő emberek – még akkor is, ha máskülönben úgy olvas bennük, mint nyitott könyvben.
Sorsolvasó boszorkány-képességei észrevétlen és hiteles társ-elbeszélővé emelik Nucát: Wass mesterien használja ki, hogy a lány revelációival megtörje a klasszikus E3 múlt idejű elbeszélésmódot, még elevenebbé téve a szöveget. Nuca, az emberi társadalom archetípikus kívülállója, arra is kiválóan alkalmas, hogy az író a szájába adja morális, elemző üzeneteit – fenntartva a történet izgalmát és nyelvi hitelességét. Nem Márai módra, kopogó, papírszagú monológokban. Csak, hogy felidézzek egy valóban velejéig bigott, gőgös, bár nem arisztokrata figurát.
Azt hinné az ember, a szövegben végig a spontaneitás az úr, pedig a gondos szerkezet, egységes koncepció, fűrészfogszerű, de folyamatosan emelkedő cselekményív végig felfedezhető a szövegben. Mindhárom könyv látszólag idegen emberek anekdotáival indul, majd a fókusz hirtelen Nucára vált, és rajta is marad, és a látszólag rendszertelenanekdoták bele szervesülnek a történetbe.
A nyelvhasználat kissé archaikus (Nem archaizáló!), tökéletesen a regényidőhöz illő, a legszebb klasszikus magyar író nyelvi hagyomány folytatása, erdélyi ízzel. Időnként, ahol lehet és kell, lenyűgözően költői, szinte mintha prózaverset olvasnánk, és csaknem teljes egészében hiteles. Helyenként bicsaklik csupán, amikor a sors-monológokban a bőbeszédűvé váló emberek, ha nem is irodalmi közhelyekben, de kvázi irodalmi formába öntve tárják fel életüket. Akkor nem ők beszélnek, előrelép az író. De talán nem is lehetne másképpen, hiszen ezek az egyszerű emberek talán éppen azért váltak sorsuk rabjaivá, mert képtelenek voltak megfogalmazni, leírni életük ellentmondásait.
Gondolj csak Red Schuhart panaszára a Piknik az árokparton végén!

Nem mondok többet, mert nem szeretnék Wass szövege helyett beszélni, esetleg nagy buzgalmamban még el is árulnék valamit a történetből, amit nem is akartam.
Olvassa el minden magyar és nem magyar! Az előbbi azért, hogy még magyarabb legyen, az utóbbi azért, hogy egy kicsit megértsen bennünket. Bölcsességet, szeretetet tanulhatsz belőle, ablakot nyit egy olyan világra, mely szinte elveszett már, talán el is veszett, de talán újrateremthető.
Talán lehetséges, hogy a havasokon kívül se’ ládából ládába átmenetek jelentsék az emberi életet.
Talán megtanulható, hogy félig semmit sem lehet megcsinálni, hogy félig itt-félig ott nem lehet létezni.
Talán megfontolható, hogy a haladás iránya jó-e?
Hogy haladás-e egyáltalán, ahogy a világ mozdul, vagy éppen hátramenet, a pokolba?

Ha elolvasod a könyvet, majd kérdezel magad is.

Kráter Kiadó, Wass Albert életműsorozat, 2003, puhafedelű, I-III kötet, 230-341-211 oldal.

PS: Nem szívesen rontottam volna el az ismertetés hangulatát, de könyvészetileg mindhárom kötet alulról veri a „Határ Xar” kategória limitjét és farba kúr minden könyvszakmai konvenciót – nem eredetiségével, hanem csak úgy egyszerűen. Ez méltatlan.

Murakami Haruki – Világvége és a keményre főtt csodaország

Bennem van a hiba. Általában gyanakodva fogadom az irodalmi szenzációkat, az agyonajnározott szerzőket és köteteket. Így többnyire nem is csalódom, mert eleve várakozás nélkül tapasztalom meg, ahogy a sikerszerzők sikerkönyvei nem teljesítik be a mások által nagy igyekezettel rám oktrojálni próbált elvárásokat. Így voltam Murakami a kritika és közvélemény által legnagyobbra becsült regényével is.

Bennem van a hiba amiatt is, hogy képtelen vagyok befogadni azt a különös világlátást, mely irodalmi konvenciókon és fordításokon átszivárogva, de mindenképpen jelen van a szöveg szövedékében – mintázatában , de durva csomóiban is. Nem az én világom. Nem megy. Amikor először engedtem a kíváncsiságnak, és elolvastam a Kafka a partont, az Washingtonban történt, és a teljes értetlenséget simán a többszörös nyelvi barrier rovására írhattam. (Bár ott a kérdés, hogy akkor miért nem volt problémám Ecóval és az amerikai-angol szerzők egyikével sem?) Ezzel a kötettel együtt megvettem azt is – nekifutok még egyszer, de persze az külön történet.

Bennem van a hiba, mert általában kimondom, amit gondolok, főleg “A király mezítelen!” szituációkban. Képtelen vagyok úgy tenni, mintha érteném, ha egyszer nem értem, nem teszem magam okosabbnak, hogy ne tűnjön ki a hülyeségem, és ha a király fenséges alfelét diggleberry bozóton kívül más nem ékesítené, bizony hajlamos vagyok megtenni az egyszeri gyermek kijelentését.

Azt hiszem tehát, hogy Murakami ügyben három hibám összeadódván nemigen fussa másra tőlem, mint erre “A király mezítelen!” felkiáltásra. Természetesen az egyszeri gyermeknek nem kellett bizonyítékot szolgáltatni abban a nagyon egyszerű ügyben, nekem viszont muszáj, minthogy a mezítelenséget itt nagyon ügyesen takargatja maga az író, de még inkább a korszellem. A mágikus realizmus kritikátlan divatja. A mindenáron való eredetieskedés óhaja, s az a nem is csipetnyi, számomra tökéletesen érthetelen japán-divat..

Nem akarván az egyszeri Arany-értelmezo helyébe kerülni, kikerülöm, hogy találgassak az író szándékát illetően a szöveggel kapcsolatban, annál is inkább, mert a másik regénnyel is éppen az volt a legnagyobb bajom hogy minek is kellett megírni mivel nyilvánvalóan képtelen vagyok egy japán szerzői motivációt felfogni. Nem is szoktam okvetlenül minden írásban az IGAZÁN FONTOS, VILÁGMEVÁLTÓ MONDANIVALÓT keresni, elvégre el lehet “csak úgy” mesélni egy emberi történetet, minden különösebb hátsó szándék nélkül. Mivel a regény története számomra roppantul közhelyes, semmitmondó és felszínes, úgy gondolom, itt nem ez a helyzet, ezért inkább megkérdezem, hogy mit akar mondani ez a szöveg? Hogy van tudatalattink? Hogy ott sötét dolgok történnek? Hogy a tudatalatti befolyásolja valójában minden cselekedetünket? Hogy a szerző a lélek nélküli öröklétet ajánlja inkább a lelkes múlandóság helyett? Nem tudom…

Marad még, hogy az érdektelen, nonszensz módon abszurd, történet nélküli történet hősei a fontosak. Csodálatos vagy éppen ördögi jellemek remekbe sikerült jellemrajzokkal bemutatva az ilyenkor szokásos eljárás. Nos, erről szó sincsen. A Csodaország szál főhőse jellemtelen és jellem nélküli (Ez a jelleme neki – mit tegyek?) szószátyár szociopata karakterével szemben a Világvége szálban senkinek sincsen lelke, így – deklaráltan – jelleme sem. Olyan a regény, mint az utazási iroda által toborzott csoport – bár egy harminchat órás Budapest-Tesszaliniki buszúton a Balkán háború idején (Románia Bulgárián keresztül) több jellem és jellemrajz bukik elő, mint ebben a szövegben.

Nem akarok az egyszeri Arany-értelmező helyébe kerülni, mégis megkockáztatom, hogy a Világvége volt meg először, a Csodaország-szál csak annak szánalmasra kerekedett racionalizálási kísérlete, annyi nonszensz ötlettel, amelyek már kioltják a szöveg abszurditását, így még az se’ marad meg, hogy akként kezelve valamiféle élvezetet találjak az elolvasott 559 oldalban. Természetesen a nonszenszen nem a szövegbe szőtt fantasztikus elemeket értem (azok csupán közhelyesek), hanem a vulgárpszichologizálásnak, és vulgár-IT és egyéb vulgár-technologizálásnak azt a halmazát, mely tulajdonképpen a cselekményt adja.

Igazságtalan voltam a teljes oldalszámmal kapcsolatban: a Világvége cirka harmadannyi oldala legalább konzekvens egész, szigorúan, többnyire szerethető stílusban megírt fantasy kisregény – önmagában némi mondanivalóval is, miszerint felelősek vagyunk azért, amit megteremtünk, még ha az csupán csak saját elménkben létezik is.

Csak az a szószátyár képtelenséget, azt le lehetne választani valahogyan róla!

De nem lehet, mert – Hölgyeim és uraim! Világszám! A fejétől a farkáig öt méter, a farkától a fejéig öt méter, az összesen tíz méter! A vil-lág legnagyobb óriáskígyója, hölgyeim és uraim! – ez itten egy irodalmi kísérlet! Bizony. Párhuzamos szövegösszefűzés, egymásba szőtt, de soha össze nem kapcsolódó történetszálak – Nagy tapsot kérek, hölgyeim és uraim! Ugye még nem láttak ilyet?
Nem lehet, mert a vulgár-vulgár-vulgár Csodaország kényszeresen és erőszakosan magyarázza a Világvége gyengéd fantáziavilágát.

Nem lehet.

Pedig kellene! Kidobni a Csodaország nagyobbik felét, és csak az utolsó nyolcvan egynéhány oldalt megtartani belőle, a harmincegyedik fejezettől kezdve amikortól eltűnik a nonszensz, és a helyébe a hétköznapi abszurditás lép, a halála közeledtével a hős végre élni kezd (legalábbis jól imitálja), és a szöveg is kiegyenesedik, élvezhető lesz, eltűnik belőle a vulgár-vulgár-vulgár…

És eltűnne a közhelyes szószátyárság, mely ijesztő mértékben átjárja a Csodaország szöveget. Nem mintha a Világvége mentes lenne ilyesmitől, de abban a terjedelme folytán nem annyira nyomasztó. Ilyen például a tél közeledtének leírása a 185. oldalon. Hogyan lehet irodalmilag méltatni egy olyan regényt, mely ugyanazt az eseményt egyetlen bekezdésben, hat orbitálisan közhelyes mondatban írja le?

Az már csak a hab a tortán, hogy a derék fordító átvette a King-féle Sötét torony szánalmas magyar fordításának “setét” szóhasználatát szegény föld alatt elő lényekre. Derekas példa, hogyan terjed az ostoba silányság (szellemi sötétség) önjáró módon kicsiny, ámde baromságaiban csökönyösen következetes, sznob hazánkban. És csodálkoztam, hogy az Őrség regények fordításába is setétek kerültek?

Szóval, igazában csak az elszántak, a kihívást keresőknek, és erős idegzetűeknek ajánlom ezt a regényt. Meg lehet, mondjuk, próbálni, hogy az ember esetleg először végigolvassa a Világvége szálat önmagában az utolsó fejezet kivételével, azután a Csodaországot, és legvégül az utolsó Világvége fejezetet, hátha… Én már nem tudom ezt kipróbálni. De nem sajnálom.

Geopen Könyvkiadó, 2008. Keményfedelű, 567 oldal (utószóval). Fordította és az utószót írta: Erdős György.

José Saramago – Megvilágosodás

Ha van szöveg, melyet kötelező olvasmánnyá kellene tenni a világ valamennyi demokratikus országában a középiskola harmadik osztályában, akkor ez a regény az.

Nem elsősorban irodalmi értékei miatt, bár azok is számosak. Azonban ez a regény – fáj kimondani [1] – mondandójában többet hoz, mint a történetben vagy stílusában. A könyv a képviseleti demokráciáról szól ugyanis, annak korlátairól, visszáságairól – és csődjéről. Fájdalmasan aktuális manapság, amikor a képviseleti demokráciát tanuló országunkban a népuralom szinte minden negatívumával szembesültünk már, a potenciális jó hozadékok pedig szinte egytől-egyig elsikkadtak.

A regénytérben jártunk már: Saramago egyszer már elhozott ebbe a képzeletbeli országba, mely nem Portugália, de lehetne akár az is. Vagy Magyarország… Akkor, a Vakságban, átmenetileg valamennyi országlakos elveszítette a látását. Mivel azt senki sem tudta, hogy az állapot ideiglenes, a körülmények ideálisnak bizonyultak az író számára, hogy ábrázolja a civilizáció összeomlását, a mázként viselt kultúra lehámlását az emberek többségéről, és a kevesek emberségét, helytállását.

A Megvilágosodás regényidejében négy év telt el a Fehér Vakság óta. A civilizáció helyreállt, a demokratikus intézmények működnek: éppen választást tartanak. És a fővárosi lakosok nagy többsége üres szavazólapot ad be! Egy hét múlva, a megismételt választáson már nyolcvanhárom százalékuk szavaz üres lappal. A politika természetesen hisztérikusan reagál – a létét kérdőjelezik meg – és bűnbakot keres. Természetesen meg is találja, éppen a Vakság ki nem mondott főszereplőjében, az egyetlen látó asszonyban, aki kis csoportját átsegíti a válságon. A végkifejlet, bár lehetne pozitív is, az író megváltozott öregkori világlátásához igazodva, végtelenül pesszimista. Mellesleg, úgy tűnik, a történet nem fog trilógiává kiegészülni, elfogy az összekötő láncszem.

Közben természetesen Saramago-t olvasunk, az áradó, szinte központozás nélküli szövegben ismét hétköznapi hősöket és hétköznapi gazembereket ismerünk meg, hétköznapi hősiességgel és kicsinyes gonoszsággal. Az írótól kissé szokatlan, hogy kimerészkedik a kisemberek világából – a regény egyik vonala keserű, kiábrándult (marxistaként lehet, sohasem voltak illúziói a polgári, képviseleti demokráciáról) pamflet a nagypolitika kisszerű motivációiról, és (hűen írói önmagához) a politikusok kisemberi habitusáról.

Bár más dimenziókban és megváltozott időkben, de méltó folytatása a Vakságnak, és, mint mondtam, ha nem is érretségi tétel, de gondolkodó embernek kötelező olvasmány.

Európa Kiadó, 2004., keményfedelű, 369 oldal. Fordította Pál Ferenc.

Jegyzetek

[1] Általában tagadom a mondanivaló elsődlegességét. Hibának hiszem a mondanivaló, az írói nevelési, felvilágosítási, ideológiai szándék kritikai megkövetelését – a történetek, mesék, jellemek önmagukért is lehetnek szépek, nem kell okvetlenül valamilyen ködös didaktikai cél érdekében még mondanivalót is keríteni köréjük, vagy rosszabb esetben a mondanivaló köré kanyarítani a történetet. Azt egyenesen rettenetesnek tartom, amikor a nagy(szabású), vagy nagy(szabású)nak hitt, hazudott, horribile dictu, parancsolt gondolat eluralkodik, és felmentést kap általa a szöveg irodalmi gyöngesége.

Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) – A beavatás szertartása

Sokan tudják, hogy szeretem Szélesit, hogy feltöltődni járok a társaságába, mert Sanyi, a többséggel ellentétben – él [1]. Valami olyasféle életet, amelyet egy írónak élnie kellene, ha éppen nem Alsó Merániában tengetnénk a tengetnivalót [2]. De nem szeretem, ki nem állhatom Anthony Sheenardot, sem az írót, sem a regényeit [3]. Sőt, kifejezetten dühítenek, az Excalibur keresése után föl is hagytam velük.
Ezt a könyvet szerencsére Szélesi Sándor írta, Sheenard csak jóval kisebb betűvel húzza meg magát a címlapon, azt nem állhatván meg, hogy oda ne pofátlankodjon, de igazából – szerencsére – nem sokat szólt bele a könyvbe.

Nem kezdődik szerencsésen [4] a regény: tizenkilencedik századi módon tájleírás indítja (lásd még: “Ég a napmelegtől a kopár sík szarja…”), melyre ráadásul – ha úgy teszik – az író nem is fordított túlságos gondot, hanyag iparos munkának tűnik inkább. Farnehéz a hemzsegő létigéktől és a felesleges határozatlan névelőktől, egyáltalán, némelyik mondat merénylet a magyar nyelv ellen... Szerencsére nem tart sokáig, és többé nem is tér vissza ennyire tolakodó módon semmiféle leírás, hanem MESÉBE fordul, és a MESE ömlik tovább. A MESE, melyben nincsen semmiféle forradalmi, semmi szenzációhajhász, semmi stílusbravúr, semmi irodalmi nyelv/tudományos-fantasztikus témamegújítási düh. A mesélés kényszerét érhetjük tetten csupán, melynek minden író számára elsődleges hajtóerőnek kellene lennie. A fentiek hiányától és a mese dominanciájától a szöveg továbbra is tizenkilencedik századi marad, de a legjobb értelemben: Mikszáthhoz lehetne hasonlítani ezt az anekdotikus mesélést, nem Jókaihoz, mert – ebből a szövegből legalábbis – hiányzik Jókai igazságosztó dühe (lásd később), csak Mikszáth csendes, ironikus rosszallása olvasható ki belőle a világ folyása fölött.

A mese tulajdonképpen egyszerű és szinte örök: a harmóniában élő, a világ fősodrától elszakadt mikroközösség – jelen esetben egészen mikro: az idegen bolygón rekedt apa és fia – szembekerül az azt újara felfedező, erőszakos civilizációval. A felbukkanó harmadik erő, mely igazságot szokott tenni az ilyen helyzetekben is régi megoldása ennek fajta történetnek. Mivel sci-fiben vagyunk, könnyen kitalálható, hogy ez a harmadik fél az “Idegen”, mely természetesen felsőbbrendű az emberi civilizációnál. Azt mondhatnád, ez annyira egyszerű, és annyiszor feldolgozott cselekményváz, hogy teljesen felesleges volt megírni.
Nos, ez általában igaz. A régi témák újrafeldolgozása azonban évezredes irodalmi gyakorlat, egy Shakespeare Vilmos nevezetű angol illető például ezt egészen tökélyre vitte. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Shakespeare drámát tartasz a kezedben, ha Szélesi regényét olvasod, mindössze azt jelzem, hogy, hogy a téma-újrafeldolgozás igazolható, bár jobbára egyetlen aktussal: ha az újrafeldolgozás hozzáad valamit a témához. Itt ez történt. Szélesi az apa alakjában önmagát adta a meséhez, saját vágyait, világképét, etc. és ettől az apa jelleme szikrázik, él, minden szavát, tettét elhiszed – akár meg is szeretheted. A fiú ábrázolása már nem ennyire tökéletes: idealizált alakkal álunk szemben, így nem is lehet az. A többi jellem inkább sematikus, kiszámítható – sajnos. Több írói rutint látok bennük, mint valóságot. Nincsenek árnyalataik, motivációik egysíkúak. Erős párhuzamban állnak R. Ch. Wilson nemrégiben megjelent Bioszféra című regényének jellemeivel. Talán nem véletlen: sok hasonlóság kimutatható a két regény alapkonfliktusában, bár Wilson művében az emberi civilizációval nem emberi harmónia kerül szembe, hanem maga az “Idegen”. Az emberi civilizáció azonban mindkettőben vak, profitéhes óriáscégek uralta zsoldoscivilizáció, így ez a jellem-egysíkúság valójában talán menthető is lehet.
A következő párhuzam a két regény között az idegen bolygó természeti környezetének “értelmes”, mindenesetre spirituális volta és a biológiai ad absurdum két végpontjára helyezett ábrázolása: Wilson Íziszén a biológia annyira virulens, hogy felfalja a földi életet, Szélesi Endemije annyira szelíd, kompatibilis a földi élővilággal, hogy tökéletesen egymásba olvaszthatók. Ez a harmónia, mivel jelen tudásunk szerint a valószínűsége a nullához közelít, esetleg mélyebb magyarázatra szorulna [5].
Ez a biológiai hiteltelenség A beavatás szertartásában még tovább mélyülne, ha a könyvet színtiszta sci-finek fognánk föl. Színre lép ugyanis a bolygó spiritualizmusa, (mely Wilsonnál talán nem is létezik, talán csak hallucináció, de mindenesetre legalább kvantumfizikai kísérlet történik a racionalizálására), melyre semmiféle magyarázatot nem kapunk – bár a szöveg véleményem szerint ebben az esetben nem is igényli. A regényt ugyanis valójában a mágikus realizmus sajátos vonulatához sorolom: a nem a Földön, nem a mi időkereteinkben játszódó MR történetekhez. Gondoljunk Bradbury Marsbéli krónikákjaira! Szélesi utóbbi írásait ez a fajta tematika egyre inkább és egyre tisztábban (lásd Láthatatlan város) jellemzi – Hál’ Istennek! –, megkockáztatom, egész írói munkássága erre a tematikára épül.

Visszatérve a regényhez és a magyar klasszikusokhoz: Jókai regényeiben egyértelmű, hogy az író kinek, milyen eszmének az oldalán áll. A beavatás szertartásában sem a narrátor-író, sem főszeplő énje, sem a cselekmény végkicsengése nem foglal egyértelműen állást sem az ábrázolt emberi civilizáció (a mai globalizált világ végállapota), sem az Endemi vak spiritualizmusa mellett vagy ellenében. Úgy tűnik David Whist mindkettőt egyformán elutasítja – viszont nem mutat valódi harmadik utat. Annyiban viszont jókaii a regény, hogy a nagy mesemondóhoz hasonlóan a szöveg nem tud mit kezdeni a női alakokkal [6], a kiinduló helyzet idilli világa éppen attól idilli, hogy hiányzik belőle a nő, apa és fia ideális kapcsolatát ragadja meg, melyből az anya, mint zavaró elem teljesen kizárt, a később felbukkanó nőalakok inkább csak női formában megjelenő bábok.

A regény nyelvezete világos, modern, az – igaz, szerencsére ritkán – beszivárgó tiniszlenges nyelvi divatfordulatok ellenére is üdítő és olvasmányos, vezeti az olvasót és könnyen átélhetővé teszi a szöveget. Az egyetlen nyelvi hibának az Endemi fajai nevének magyarosítást tartom. Nincs ugyanis semmiféle utalás arra, hogy a Whist házaspár bármelyik tagjának magyar gyökerei lennének, így például a “pendely“, mint fajnév tökéletesen indokolatlan, és a belőle készült étel, a “pendelypüré” inkább olcsó szellemeskedés, mint nyelvi lelemény, mivel a pendely már a mai magyarban is igen ritkán használatos, valószínűtlen tehát, hogy a Huszonsokadik században még bárki használná. [7].

Ha már a főhős biológus-genetikus, nem ártott volna mélyebb konzultációkat folytatni szakemberrel. Példának okáért ugyanis “A géntérkép elkészítése” NEM művészet, hanem a molekuláris genetika egyik legaljább favágómunkája. Már ha a géntérkép szón ugyanazt értjük, de tudományos-fantasztikus műről, legalábbis mágikus REALISTA műről lévén szó, ugyanazt kellene értenünk.

Üdítő a hibáktól hemzsegő GFK könyvek sorozatában, hogy – valószínűleg a gondosabb szerkesztés okán – elütést, hibát elvétve találhatsz benne.

Ajánlom a könyvet különösen a sci-fi Bradbury-féle vonulata szerelmeseinek és a mágikus realizmus kedvelőinek, de más sem igen fog nagyot csalódni.

Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 278 oldal

Jegyezetek:

[1] Hogy boldog-e valójában ez az élet, azt nem tudhatom, de teljességre törekvő, alkotó élet, melynek eredménye kisugárzik (rám legalábbis – önzo ogre vagyok). Természetesen jár hozzá egyfajta attitűd is (a NAGY Író, közéletszervező, etc.), mely sokakat erőteljesen taszít, de ezek véleményem szerint csupán maszkok és pózok. Aki mögöttük van, az író és amögött az ember – az egészen más. Kiderül jelen recenzió tárgyából.
[2] Ezen a kotraszelektált trágyakupacon írásból megélni csak keveseknek adatott meg. Szélesi vállalta, hogy ebből él, még úgy is, hogy valójában nincs a brancsban. Az külön tiszteletreméltó, hogy – egyelőre legalábbis – sem a nemerei, sem a lőrincz lászlói utat (kompromisszumokat) nem választotta.
[3] Az írói módszer dühít, miszerint előásunk a könyvtárból mindenféle információt egy lehetőleg egzotikus kultúráról, majd meglehetősen sematikus kalandtörténetbe öltöztetve mindezt az olvasóra zúdítjuk, hogy a fejét kapkodva csodálja az író műveltségét, tájékozottságát, ötletességét, etc. Sok más kortárs szerző műve mellett Kim Stanley Robinson A só és a rizs évei is így indul például (bár hamar felülemelkedik saját magán), tehát a módszer divatos, és nyilván sokféle szempontból igazolható a létjogosultsága. Engem bosszant, dühít, és az olvasó átverésének érzem. Vagy csak egyszerűen irigy, buta ogre vagyok, aki nem olyan nagy, művelt, tájékozott és ötletes…
[4] Szemben a sci-fi és általában a fantasztikum modern vonulatával, miszerint “Csapjunk a közepébe!” Meg kell vallani azonban, ez sok olvasót idegesít, de valamiért mégsem igen csináljuk manapság másképpen…
[5] Valahogy úgy, amint azt Niven teszi az Ismert Űr világában.
[6] Sanyit és Shenardot ismerve ez fölöttébb különös. Szándékosnak gondolom.
[7] Hadd szellemeskedjek én is olcsón! Fel lehetett volna tüntetni az angol megfelelő magyarosításának, a pendelypürét például a chemise és mash, nagyjából a pendely és a püré szavakból alkotott chemash fordításának.

José Saramago –A barlang

Nem túlságosan mélyre temetett titok talán, hogy rajongója és tisztelője vagyok a vén portugál komcsinak és írásművészetének. Ennek ellenére bizony megesik, hogy köteteit nem azonnal olvasom el, horribile dictu, nem is tudok róluk. Ennek számos oka van – egyik sem tartozik a tárgyhoz.[1] Ez a könyv is véletlenül [2] került elém (Nabokov Adájával és Gimenez–Jodorowksy Metabárókjával együtt, persze azok másik könyvismertetések témái lesznek.), amikor öt év óta először igazán mélyre [3] bemerészkedtem egy újmódi könyvesboltba Magyarországon.

Természetesen Saramago könyvével nemigen járhatja meg az ember, és így is történt. Megint egy kiváló, mély, ugyanakkor szellemes, eszes és szórakoztató regényt kaptam. Ezúttal, bár van épkézláb cselekménye, élő szereplői valódi, többszörös esszéregényt. Nálam tudósabb emberek A barlangot a Vakság és a Minden egyes név mellé helyezve trilógiáról beszélnek. Vágj pofon, köpj szembe, de én bizony nem látom itt a trilógiát. Számomra a trilógia többé-kevésbé azonos történetet és/vagy többé-kevésbé azonos szereplőket jelent esetleg a köteteket összekötő történetek és szereplők szorosabb-tágabb összefüggését. Az Alapítvány trilógia – trilógia; az Uplift War – trilógia; a Házimurik-Vita nuova-Foghíjak – trilógia, de eszembe se jutna A gyermekkor végét, a Város és a csillagokat meg a 2001-et trilógiának nevezni, csak mert Clarke a szerzőjük. Vagy a Harlekin millióit, a Sörgyári capricciót és a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, mert Hrabal.

Saramago említett regényeiben sem közös cselekményvonalat, sem közös világot, sem közös szereplőket nem találhatunk. Közös vonásuk viszont egyrészről, hogy a művek a kisembereknek a modern világ (fogyasztói tömegtársadalom) elembertelenítő hatásaira adott válaszát elemzik, másrészről, hogy ezt az “élveboncolást az író fantasztikus helyzetek éles sebész-szerszámaival és éles fényében teszi [4].

A fantasztikum A barlangban csak nagyon finoman, lassan, szinte csattanóként jelentkezik, akkor azonban olyan élesen, hogy visszamenőlegesen brutális fényébe vonja a cselekményt, szereplőket és a szövegben-szöveg mögött megbújó gondolatokat.

A regény harsányan egyszerű történtet mesél el. A falusi mesterember csendes küzdelmét a terjeszkedő város (a Központ), a (nagy)iparosodás és (nagy)kereskedelem, a fogyasztó társadalom és szemlélet – talán a félresikerült globalizációs kísérlet „eredményei” – ellen. A regény beszélő nevű hőse, Cipriano Algor, jól tudja, hogy a háborút elveszítette, hiszen már a történet elején is a Központ kiszolgáltatottja, mivel áruját kizárólag annak üzletein keresztül adhatja el. Úgy dönt azonban, hogy megvív egy utolsó “csatát”, hogy megőrizze függetlenségét, mielőtt elnyeli a Központ. Lánya és veje ebben segítségére lesznek, noha mindketten sejtik, még ha meg is nyerik a “csatát”, a győzelem csak átmeneti lehet, a Központ végül mindenképpen elnyel mindent. Szokványos egzisztenciális, baloldali moralista történet, kiszámítható végkifejlettel, súlyos morális üzenettel, és társadalomkritikával – akár Steinbeck is írhatta volna, vagy a mi Fejes Endrénk. A fantasztikus elem azonban egészen más megvilágításba helyezi, több szólamúvá varázsolja a regényt.

A modern világgal küzdő emberek az (anti)utópiával küzdő hősökké válnak, küzdelmük általános érvényűvé emelkedik, a hétköznapi történet fölött súlyos lételméleti kérdések kondenzálódnak, barlangjából hörögve előmászik a filozófia, és egész világunkat zárójelbe teszi.

A regény disztópikus vonalát, és egyben a gyengébbik fantasztikus szálat maga a Központ adja. A Központ nem egyszerűen a Város (annyira nem, hogy a régi típusú város körülfogja, bár a Központ rendes kannibálhoz méltóan lassan kirágja magát anyja méhéből, és a helyébe nő), hanem a fogyasztói társadalom szimbolikus helye, szentélye és igazgatási központja egyben jövőjének fertelmes víziója. A Központ a Bevásárlóközpont, a Végső Hipermarket, amely nem ereszti el vásárlóit. A Központ koncentráltan a fogyasztói társadalom, ahol az ember egyetlen célja a fogyasztás, ahol mindent és mindenkit e cél az elérésének rendeltek alá. A Központ már éjszakára sem engedi haza a fogyasztót: “lakópark” (növény, állat, sőt szabad ég sem igen létezik a Központban, így a park szót csak jobb híján használom) is egyben. Állam az államban, univerzum az Univerzumban, saját rendőrséggel, és törvénynél erősebb szabályokkal. A Központ lényege a fenntartható fejlődés hazugsága [6], és lényegéhez méltón fizikailag, gazdaságilag és szellemileg is terjeszkedik: épülete lassan elnyeli a várost, kiszolgáló üvegházrengetege és ipari övezete elborítja a vidéket, gazdaságilag maga alá gyűr kisipart, kiskereskedelmet, és deklarált kényelme és biztonsága az emberek (Központlakók, és még kívül élők) szellemiségét is áthatja. Mint bármilyen magára valamit is adó utópia, kizárólagosságra törekszik. [7]

Jellemző Saramago zsenialitására, hogy mindez a szövegben explicite alig jelenik meg, alig lehető fel valóságos leírás magáról a központról. Mindössze csak “ott van“, végig a háttérben, több órányi autóútra hőseink falujától, mégis minden pillanatban lelkükre telepedve, “ott van“, talán évtizedek távolában az olvasótól, mégis, az olvasás minden pillanatában a lelkére telepedve.

A főhős megkísérli a lehetetlent, jó ideig dacol a Központ gravitációs erejével, de végül – törvényszerűen – alulmarad. Egészen addig, amíg végső vereséget nem szenved, és el nem nyeli a Központ nem képes – nem akarja? – belátni, hogy csak egyetlen módon győzhet: ha nem veszi fel a harcot, egyszerűen nem vesz tudomást a Központról. Ehhez a felismeréshez azonban kell a regény fő és végső fantasztikuma is, mely csak a szöveg legvégén, mintegy véletlenül kerül elő. Azonban megadja azt a végső lökést a főhősnek és szeretteinek, mely az említett felismeréshez szükséges. Sajnos ez a lökés egyúttal világunk, így hőseink léte értelmének végső megkérdőjelezése is. Talán – mindenképpen? – különös, és jellemző, hogy erre a platóni kérdésre az író (hősein keresztül) ugyanazt a választ adja, mint a Központ létezésre: tulajdonképpen nem vesz róla tudomást, és megpróbál tovább élni. Egyszerűen csak élni. Nagyon hasonló választ találunk egyébként az író Vakság című regényében is. (Sajátsága kedvenc íróimnak ez a gátlástalan, csupasz életigenlés, hiszen Harabal sem mond mást: “Egyetlen másodpercig se lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni.” – talán éppen ezért a kedvenceim.)

A regény utolsó képe azonban valamiképpen rácáfol szereplőinek optimizmusára, valamiképpen megkérdőjelezi győzelmüket. A Központ ugyanis egy slusszpoénnal maga is megadja a választ Platón kérdésére, igaz, a maga módján: a kérdést önmaga részévé teszi. Roppant pesszimizmus, keserűség, megvetés és félelem sugárzik ebből a megoldásból. Mintha Saramago belefáradt volna – nem a szövegbe –, “csupán” szélmalomharcába a modern világgal, mely egyúttal saját régi világa romja – szétesve, szétrágva, szétlopva, felismerhetetlenségig átalakítva [8].

Amit meglehetősen sajnálatos következménynek gondolok.

A regény nyelve jellemzően saramagói, bár nem annyira bőbeszédű, mint a korábbi kötetek, a narráció lassú, egymásba ágyazott gondolatok arabeszkjei hömpölyögnek lassú tempóban egymás után, a párbeszédek tagolatlanul illeszkednek a szövegbe, ezáltal a beszéd a belső monológok gondolatfolyamába szervesül. Ügyes fogás, bár be kell vallani, nem igazán olvasóbarát. Érdemes odafigyelni, hogy milyen hitelesen ábrázolja a regény nyelvezete a művelt, de kétkezi munkát végző ember nyelvét, a párbeszédek és a narráció az ilyen (sajnos egyre ritkább) emberek gondolkodás és látásmódját, világnézetét. Kontrasztként ott a főhős vejének szegényesebb nyelvi világa: ő ugyan nem végez kétkezi munkát, de műveltsége mégis korlátozottabb – és, mivel a Központ biztonsági őreként dolgozik, valamiképpen romlott.

Azért időzök egy kicsit a hősök nyelvénél, mert az író ezzel az egyszerű eszközzel illusztrálja és magyarázza azt az olvasással szerzett (mindenki által szerezhető) műveltségbeli pluszt, az ókori filozófia ismeretét egy falusi mesterember részéről, mely nélkül az egész regény fantasztikus vonulata értelmét veszítené.

Saramago rajongóknak nem kell külön ajánlani ezt a kötetet, azoknak ajánlom hát igen melegen, akik nem, vagy nem eléggé alaposan ismerik a Nobel díjas [9] író munkásságát. Bár első Saramago könyvnek inkább a Jézus Krisztus evangéliuma vagy A kolostor regénye ajánlott, A barlang sem rossz választás. Egy bölcs ember néz rád a címlapjáról.

Új Palatinus Könyvesház Kft. kiadó, 2007., keményfedelű, 356 oldal

Jegyzetek:

[1] A legfőbb ok a hazai könyvterjesztési gyakorlat, és mögötte álló “elmélet”, vagy inkább csak elv, elvecskék, még azok se, vak és csupasz üzleti megfontolások, mint: “a holnapi profit nem létezik”, “a mai profit minden“ és minden további gondolat és cselekvés, melyet a terjesztői biznyiszben ez a két megfontolás indukál. Ezen gondolatok és cselekedetek között az olvasó irodalmi/kulturális igényeire egy sem vonatkozik, valamennyi szigorúan a pénztárcájára, illetve annak könnyítésére irányul. És, csodák-csodája, ez a jegyzet mégiscsak kapcsolódik a bemutatott regény szigorúan vett témájához! Könyvpalota=Központ. Mindig így történik velem: a szöveg életre kel és lehetetlen irányokba mászik el (de nota bene nem szét!). Ezt nem panaszképpen mondom, csak megjegyzem, orientációs szándékkal. Könyvpalota-könyvesbolt iszonyomról viszont írtam egy másik, teljes bejegyzést.
[2] Véletlen természetesen nincs, csak ismerethiány, elégtelen modell és/vagy inkompetens cselekvő. Jelen esetben ez utóbbi én voltam.
[3] Azaz nem csupán célzott könyv vásárlási szándékával beóvakodva, majd siker és sikertelenség esetén is egyforma riadtsággal és sebességgel (valahol a sietésnél gyorsabb, de még definitely nem futás) távozva.
[4] Ez a kétszeres élesség az, mely a fantasztikus irodalmat kivételessé teszi, mely az egyetlen, és behozhatatlan előnye [5] a nem zsáner irodalommal szemben – és amely előnnyel azonban maga a fantasztikus irodalom is olyan fájdalmasan kevésszer él.
[5] A nem zsáner irodalom képviselőit időnként megkísérti ez az előny. Érdekes módon azonban többnyire közülük is csak a legnagyobbak tudnak élni és nem visszaélni vele. Ennek magyarázata is megkívánna egy alaposabb elemzést – én nem fogom megtenni.
[6] A gazdasági teljesítmény mérőszáma a GDP. A fejlődést pedig általában a GDP előző évhez képest számított százalékában adják meg. Amely lineárisan növekvő mennyiségnek mutakozik – fentartható fejlődés –, de valójában exponenciális, csillapítatlan növekedés – gyakorlatban megvalósíthatalan hazugság. Jőnek tehát a válságok.
[7] Hogy ismételten együtt dübörögjek a nagyokkal: ezt próbáltam ábrázolni a Diagnózisban a Kaptárvilág kialakulásáról szóló részletekben.
[8] Átalakítva. Hiszen a modern világot nem résztvevői alakítják ki saját szájízük szerint a régi világ átépítésével, nem is spontán alakul ki a régi világból, többé-kevésbé ismert törvényszerűségek szerint. Nem, a világunkat alakítják, méghozzá át, és ehhez az átalakítás elszenvedőiként nem sok közünk van. Sem az érintettek általi tervezettség, sem a spontaneitás nincs jelen. A világ átalakítását a profit lótusz-illatától megszédült és megrészegült valakik tervezik, kizárólag a még nagyobb profit reményében, és ez a tervezés kizárólag csak a pillanatnyi profit megszerzésére vonatkozó törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az így átalakított világot aztán – eszed, nem eszed, nem kapsz mást alapon – igazítás nélkül ráhajítják azokra, akiknek valójában semmi közük ehhez az átalakításhoz, nem is kérték, hogy a világot átalakítsa valaki, azt pedig végképpen nem, hogy pontosan így, ebbe a formába alakítsák át nekik. Hiszen még az előző átalakításhoz sem szoktak hozzá…
[9] A ritka, megérdemelt irodalmi Nobelek egyike.

Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége

Odónak szokásává vált mióta itthon vagyok, hogy könyvcsomagokkal lep meg. Ennek a lányom is örül, így olvasta el a Perdidót, mert az biza csak angolul volt meg az apjának…
A legutóbbi csomagban ott volt ez a könyv. Nem volt sok kedvem hozzá, nő írta, a címe is igencsak női témát ígért – ha őszinte. Akkortájt jelent meg, amikor Washingtonban éltem, flörtöltem is vele akkor egy kicsit a címe miatt, de inkább vettem az árából tíz kiló használt könyvet – a női írók és női témák annyira nem érdekelnek.
Valahogy mégis rávettem magam, ajándék könyvet illik elolvasni, még ha vásott is a foga…

Nem volt vásott.
Régen került a kezembe ilyen jó regény, könnyed tollal megírva, ugyanakkor mélységes mély témákat – a szerelmet, időt, halált – feldolgozva. Rég olvastam ilyen szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató történetet. Régen dühöngtem, hogy máris vége, és hol van még. És szomorodtam el, mert bizony ennek vége, ez így lezárt, kerek, itt nincs folytatás. Ha lesz, a kiadót kivéve valószínűleg mindenki sajnálni fogja…
És, hm, khm, vágjál pofon, köpj le, drukkoltam a szereplőknek, izgultam értük, még ha egy idő után nyilvánvaló is lett, hogy a történet nem végződhet másképpen.
Ennek az az egyik oka, hogy a könyv – bár nyilvánvalóan dolgozószoba szagú és konstruált – nem hazudik. Azt mondja el, amire a címe utal: az időutazó feleségének történetét. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, mert az író mégiscsak hazudik. Fölfelé csal (bár talán elméletileg is lehetetlen valaki felségének a történetét úgy elmondani, hogy ne szóljuk a valakiről, még ha az a valaki olyan illékony valami is, mint mondjuk egy időutazó…), a történt az időutazó története is, az időutazó is szereplője a könyvnek, sőt második narrátora, és ezt – azt hiszem saját tehetsége mellett főleg az időutazás témának hála – Niffenegger olyan ügyesen képes mozgatni, hogy elkerüli az egyes számú narrációk gyakori hibáját, amikor is halott hős szájába adják a történetet…
Tehát nem szokványos narrációval elmondott, nem szokványos regényidőben, távolról sem lineáris elbeszélésmódban elmesélt történetet olvashatunk a meglepően* jó fordítás tükrözte, élvezetes, könnyű, a mélységeket mégsem iszappal feltöltő stílusban. Természetesen a stílust leszámítva mindezeket a témának köszönheti Niffenegger. Az időutazás ebben a történetben kikövetelte a nonlinearitást, a furcsa regényidőt.
Kikövetelte még az időutazás szereplők életére tett behatásainak könyörtelen logikáját. Hatalmas erénye a szövegnek, de elsősorban az írónak, hogy ezt a logikát sehol el nem vétette, következetesen alkalmazta.
Mintha azonban az időutazás mást ezen kívül nem is követelt volna.
A megszokott időutazós sallangok (jól-rosszul felismert/feloldott időparadoxon, olcsó poénkodás az ősökkel/leszármazottakkal, a történelem befolyásolása, újraírása, etc.) még említésre sem kerülnek ebben a könyvben. Az időutazó spontán és irányíthatatlan elmozdulásai saját idejében adottak, a való világ részei, valójában senki sem – legkevésbé az író – törekszik arra, hogy megmagyarázza a jelenség okát, a hősökre közvetlenül származtatható okozatokon kívül a világ egészére vonatkozó következmények fel sem merülnek. Az az érdekes, hogy sem ezek a kérdések, sem a rájuk adható válaszok nem is hiányoznak a könyvből. Ezeken a kérdéseken Niffenegger a logikát kissé nagyvonalúan kezelő női gondolkodásra jellemzően egyszerűen túllépett. Talán nem is léteztek számára. De ismétlem, a szövegből nem is hiányoznak. Ez a szöveg nem a világról szól, hanem két emberről. Egy férfiről és egy nőről, akik teljesen hétköznapi módon szerelmesek egymásba, összeházasodnak, boldogok és néha boldogtalanok. Mindennapi emberek, csak éppen a férj el-elmozdul az időben. Emiatt aztán a feleségnek akad éppen elég izgulnivalója érte.

Nekem kétszeresen is akadt, mindkettőjükért, és ennek az a másik oka, hogy ezt a – nyilvánvalóan dolgozószoba szagú, konstruált etc. – történetet, mely ellentmond a tudományos fantasztikum** valamennyi időutazós változatának, élő, szerethető szereplők népesítik be. Az időutazó felesége természetesen nő, női vágyakkal, női testben rejtőző női lélekkel, és az időutazó… Nos, a női írók férfiábrázolásának szokott vakfoltja szerint az időutazó nem férfi. De – és a női irodalomban ez hatalmas erény – nem is férfiruhás nő, és nem is bizonyos nőkben a férfiról, mint olyanról kialakított sztereotípia, szerep (hős, hódító, férj, apa, etc.) vagy vágykép. Az időutazó… Nos, hajlamos vagyok elhinni Niffenegger-nak, hogy az időutazó mégiscsak férj, apa, tanár – férfi. Ennyit kénytelen voltam – örömmel – meghitelezni az írónőnek. Ritkán teszem. Ebből a szempontból érdekes, hogy a támogató szereplők egyike sokkal hitelesebben férfi, mint a főszereplő időutazó. Vakfolt, vakfolt.
A jellemfejlődés megszállott követelői is tobzódhatnak ebben a szövegben, itt a tág regényidőnek, és a különös emberi sorsoknak hála tág tere van a jellemek (nemcsak a főhősök) fejlődésének. És fejlődnek is, a változás ki nem mondott, pozitív értelmében valóban fejlődnek, bölcsebbek, felnőttebbek, megértőbbek, elnézőbbek, nagyvonalúbbak lesznek magukkal, és másokkal is.

Tanultam Niffenegger-tól. Kösz, Audrey! Kösz Odo!
Elsősorban, hogy az előítéletes gondolkodás – még ha az előítéletek saját tapasztalatokra is épülnek – névrokonom jelzőjével: szamárság.
Másodsorban, hogy női témák nem léteznek. Azokat a témákat gondoljuk női témáknak, melyeket a tömegmédia által korrumpált, magukat alkotóknak tituláló és hívő szerencsétlenek silány bőségben elénk tálalnak. Azok nem női témák: azokról a tömegmédia akarja elhitetni velünk, hogy azok. Azok még csak nem is témák, sablonok csupán, melyeket a mesteremberek hozott anyaggal töltenek meg. Majd a formából vasdoronggal kivert „alkotást” színes mázzal (pl. cukor) leöntik, és mást soha nem is ismerő, többszörösen átvert befogadóik elé lökik.
Ugyan már! Emberi témák léteznek, és ha emberként mutatja be őket valaki – legyen férfi vagy nő – lebilincselő alkotás születik. Manapság patetikusan hangzik, de: katarzis.
Mint ebben a könyvben.
Olvasd el!

Ulpius kiadó, 2004, puhafedelű, két kötet, 579 oldal


Jegyzetek:
* A „meglepő” nem a fordító személyének (Gálvölgyi Judit) szól, hanem a ritka fenoménnak, hogy pontos, szép, könnyed, nem a fordító faltól-falig egóját a szövegen áterőltető, hanem az írót, művét és közös szellemüket tiszteletben tartó, szép magyar nyelvű fordítást olvashatunk.
** Éppen ezért nem is tudományos fantasztikum. A Terrán használt besorolás szerint ez színtiszta mágikus realizmus. Nem kevesebb, de nem is több. Nem racionalizálja, magyarázza a fantasztikus elemeket, jelen esetben az időutazást, hanem tényként, a racionális világ részeként fogadja el. A történet, a szereplők – és az olvasó is.

Maruzs Éva – Emberek és idegenek

Féltem ettől a könyvtől. Az új on-demand könyvkiadási hullám első sci-fijei között látott napvilágot, és bár Maruzs Éva több díjat is nyert írásaival, bevallom, én csak egyetlen novelláját olvastam eddig. Ráadásul női szerző – az én hozzáállásom a női sci-fihez pedig, hm, legalábbis közismert.
Évát volt alkalmam – restellem, de elég felületesen, tudom, hogy kétszeresen is kollégám –, megismerni az AVANA rendezvényeken. Mindennek látszik, csak sci-fi írónak nem! Leginkább jóságos nagymamának látszik, és az olyan felületes szarháziak szerint, mint én, a jóságos nagymamák általában nem írnak fantasztikus történeteket, jó fantasztikus történeteket különösen nem írnak. Figyelj a szóhasználatra!
És mi lesz, ha tényleg nem lesznek jók az írások? És ezt, hacsak nem köpök föl a levegőbe és állok alá, meg is kell mondanom a szerzőnek? Udvarias, zavart mosoly, ahogy szokás, vállveregetés csak így tovább, csak így tovább…

Aztán jött ez a könyv, és csalódnom kellett. Hál’ Istennek, jó irányba. Salgótarjánból visszafelé egy ülésben elolvastam a felét, aztán vasárnap a Főváros és a Rezedaszagú között retúr a másikat. És szinte végig mosolyogtam közben. Lo and behold! A jóságos nagymamák, akik babákat gyűjtenek, meg hímeznek, meg ilyesmi, igenis írnak fantasztikus történeteket, és – legalábbis Maruzs Éva – saját korlátaik között (erre visszatérek) időnként kitűnő, szórakoztató, ironikus fantasztikus történeteket írnak.

Fantasztikusakat. Mert ún. hard sci-finek merészség lenne címkézni ezeket az írásokat, bár a Sárdi Margit-féle probléma-központú sci-fi definícióba többnyire beleillenek. A kötet nem hazudik, sem címében, sem fülszövegében: a fülszöveg szerint ezek mesék, a cím szerint idegenek és emberek viszonyaival foglakozó mesék, s bizony ez így van. Többnyire ironikus mesék az emberiség jelenben gyökerező közeljövőjéről és/vagy az idegenekkel való mindenféle típusú találkozásokról. Igen sajátos szemszögből.

Azzal sértettem vérig sokakat egykor, hogy a női irodalmat a konyhaablak távlatával jellemeztem. Ez a kötet éppenséggel a konyhaablak távlatából szemléli a jövőt (a jelent) és a találkozást, de – nehogy csak én legyek felületes! –, egyáltalán nem mindegy, hogy ki konyhája ablakának a távlatából szemlélődünk. Mert az ablak mögött konyha van, és az aztán igazán nem mindegy, hogy kinek a konyhája! Ki érezné jól magát az újnő* steril, techno konyhájában, ahol a fogások mikróban készülnek** (melegszenek újra)? De nem érezném jól magam a vérfeminista konyhájában sem, annál is inkább, mert a vérfemina*** férfit oda be sem enged. Mint ahogy nem érzem jól magam a túljátszott nőiesség**** szappanopera konyhadíszletei és ételei között sem.
Én mindig is nagyanyám paprikás krumpliját szerettem…

A neolibsi világban nem divat a jövővel, a következő generációkkal, az unokákkal törődni. A nyugati (és keleti*****) világ ma nagy ívben szarik arra, hogy mit hagy örökül köbükire, de még arra is, mit a gyermekeire.

A régi vágású nagymama az unokákkal törődik.

Az Emberek című első blokkban a kötet jó néhány írását ez az indulat szülte. Az az aggodalom, mely a jelenkor tendenciájából igencsak tragikus jövőt sejt. Ebbe a jövőbe azonban nem a szokásos sci-fi díszletek között, dagadó izmú és/vagy hiperintelligens hősök és hősnők által vitt eposzokkal veri bele az orrunkat, hanem csendes, talán butácska, talán csak kevésbé tájékozott hétköznapi hősnők (hősök) hétköznapi történeteivel mutatja meg, mitől is kellene tartanunk. Mindezt nagyon fejlett iróniával és (női írók között igen ritka) öniróniával teszi. Amikor mosolyogva olvastam ezeket az írásokat, Dévényi jutott eszembe.
Sajnos Dévényi könnyed és merész szellemessége nélkül, de erre is visszatérek.
Mostanában jeleztem valakinek: az indulat, még ha jogos is, az irodalomban nem elég. Sőt. Vakfoltokat okoz. A legindulatosabbak a leggyengébbek ezek között az írások között, azok, melyeket a nyilvánvaló friss harag/aggodalom szült. Azok viszont, melyek feltehetően a harag elpárolgása után, az indulatok megfelelő csatornába terelésével születtek, mások, jobbak. Mert az emberiség, a Föld jövőjéért érzett aggodalom szülte meg a kötet legerősebb írását, a Közeledik…-et, mely egy hatalmas mágikus realista regény prológusának, vagy első fejezetének tűnik – sajnos a regény nélkül. Még ha a folytatása ott is áll utána, az inkább a meg nem írt regény vázának tűnik. A regény lehetőségének.
Amely, attól tartok lehetőség marad, hogy ide landoltassam a korábban lebegtetett két gondolatot. Maruzs Évának ugyanaz a baja, mint a sci-fi írók többségének: az ambíció. Csak nála ellentétes előjellel. Nem a túltengő ambíció, hanem az ambíció hiánya gátol. Amíg ez nem változik, addig bizony csak ilyen kispróza várható. Amivel nem azt mondom, hogy rossz, vagy felesleges, de lehetne nagyobb szabású, még jobb. Ez Éva legfőbb korlátja, és nem tudom, hajlandó lesz-e valamikor átlépni. Ugyanezért nem merészebb, nem szellemesebb az irónia. Talán majd egyszer. Vagy lehet, hogy éppen akkor lenne rosszabb? Ki tudhatja? Senkit sem szabad erőltetni arra, amit nem akar… Én erőltetném.
A kötet emberi (jövő) tárgyú írásaival volt egyébként a legnagyobb bajom, ezeknél fért volna el a leginkább a szerkesztés: bizony, némelyikük szépirodalmilag értékelhetetlen, inkább publicisztika, némelyik redundánsan ugyanaz mondja el, mint egy másik. Erre jó egyébként a szerkesztő: megmondja, mit ne. Ilyesmire különösen akkor van szükség, ha az író az életművét kívánja bemutatni: tudjuk, minden egyformán kedves, a zsengék is, az érettebb művek is, minden sor, de nem kell mindent megmutatni.

Az Idegenek adják a kötet második blokkját (inkább vonulatát, hiszen a kötet tagolása is emiatt rúg maga alá, majd minden blokkban van ilyen tárgyú írás, az idegenek szinte mindenhová beszivárognak… Például az Emberek blokkba a Holdbéli nyúl, mely ritka kitűnő stílus és zsánerparódia.). Illetve a találkozás az idegennel. Ez bizony súlyos téma, sokan nem is birkóznak meg vele. Maruzs Évának többnyire sikerül, mert nem akar leküzdhetelen mércét átugorni. Megkerüli inkább a problémát, nem fogja fel súlyos témának: egyszerűen találkozik az idegennel, mint novellája (Amikor jött a Szonma) főhőse, aki, míg az akadémikusok a módszeren vitatkoztak, egyszerűen elkezdett kommunikálni az idegennel. Ilyen egyszerű. Ezek az írások nem a tudomány, nem a nagybetűs Kapcsolat szemszögéből láttatják a találkozást, hanem a kisemberek sorsán keresztül. Ugyancsak ironikusan, mert ebből a szemszögből, a kisember számára önmaga szerepe, de főleg a nagybetűs Kapcsolat csak iróniával szemlélhető. Ha észrevesszük egyáltalán, hogy megtörtént, mint a kiváló hangulatú Tűz a pusztán-ban, melynek azonban a vége félrement: kevesebb több lett volna. Pedig mindössze az utolsó előtti belkezdéssel kellett volna vigyázni. Az olvasó nem (mindig) hülye, nem (mindig) igényli az ötlet szájbarágását.
A szerkesztés hiányából fakadó felesleges körök ebben a témakörben is megtalálhatók.

A harmadik blokk címe „Fantasztikus hétköznapjaink”, melynek írásai a magreálhoz állnak közel. Ne szépítgessem! –, a zömük mágikus realizmus (itt a Közeledik… !), amelyik nem annak meg inkább a másik blokkban lenne a helye. Ne koptassam a számat – szerkesztés.

A kötet legrövidebb, Más, blokkjában általában nem sci-fi írások olvashatók, ezek többnyire számomra amolyan ujjgyakorlat féléknek tűnnek, tematikailag és stílusban is kilógnak a kötetből. Bár a szellemes, ötletes, kitűnő paródiaérzékkel írt Nyelvemlékeink itt található. És itt van a kötetből keserű hangulatával igencsak kilógó Táltosének. Az életmű íve az ironikus, de optimista korai írásoktól eddig az érett, profi, pesszimista alkotásig világosan megmuatakozik. A művészet a valóság tükre.

Mint fentebb írtam: életműkötet összeállításakor a szerkesztő léte nagyon fontos – lenne.
Vegyes tartalmú kötet az erdemény, vegyes minőségben, vegyes benyomásokkal. Mindenképpen jó összbenyomással. Az olvassa, akinek nincsenek előítéletei, aki kíváncsi a világ egy hagyományosabb női felfogására. Akinek hiányoznak a nagyi meséi.

Lilli Kiadó 2008. 244 oldal, puhafedelű.

Jegyzetek:
* Az újnő (neo-female) saját kifejezés. A modern, férfitől elidegenedett, saját nemi identitását akaratlagosan feladó, a férfiakban nem társat, hanem versenytársat, sőt ellenfelet, sőt legyőzendő ellenfelet látó nő. Aki ebben a versenyben még azt a maradék nőiességét is elveszítette, ami volt neki, ugyanakkor optikai nőiségét kíméletlenül kihasználja a férfiak (és nőtársai) ellen. Hogy értsd: a Terminátor III-ban Arnie soros ellenfele…
** Az újnők által jegyzett sci-fik ugyanezt a versenyt tükrözik: férfias témákban, agresszív stílusban írt írások, mintha férfiak által írt történetek mikróban felmelegített változatai lennének.
*** A vérfemina, a modern kori feminista a férfit mindenestül feleslegesnek tudja. A vérfemin sci-fikben a férfi egészen fura látószögben jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán.
**** Sok nő, nyilvánvalóan – jogos –, önvédelemből ebben a tesztoszterontól bűzlő világban ostobábbnak tetteti magát, mint amilyen valójában. A szappanoperák fogyasztói és termelői ők, szemük valóban konyhaablaki távlatot tükröz, ez a távlat azonban hamis, díszlet csupán.
***** Bizony, a Föld nevő bolygó legnagyobb pusztítói ma a természetharmónia vallásait kiatláló India és Kína. Hát nem irónikus?

Jonathan Cross – Veszett lelkek városa

Bevallom, sohasem olvastam volna el Benyák Zoli könyvét, ha nem látom Odo ismertetését a Solarián: a fülszöveg egyszerűen thrillerként határozta meg, és Alsó Meránia jelen állapotában, a nyóckerben lakván, plusz thrillre semmi szükségem.

Well, a regény nem szimpla thriller, nem annyira a borzongatás a lényege, mint inkább a nagyon jó értelemben vett szórakoztatás – igen mély morális tartalommal megtöltve.
Olyan volt olvasni, mintha a szöveg úgy született volna, hogy Gaimann és Miéville a Fivérek módjára leülnek együtt könyvet írni. Azonban senki se gondolja, hogy a könyv stílusában vagy témájában bárhol is akármelyik említett írótól kölcsönzött volna. Egyszerűen az érzés volt olyan.

A regény egyben az első mély gondolatiságú, magyar mágikus realista mű. Máshová nemigen tudnám besorolni, mert néhány urban fantasy elemet leszámítva fantasynak nem nevezhető, tudományos fantasztikumnak semmiképpen, így boldogan ragasztom rá a természetfölötti ezen ágának címkéjét: nagyon ráfért már a magyar irodalomra, hogy legyen ilyen könyv!

A történet a lélek megtisztulásának problémájával foglakozik: képes-e az ember felismerni és őszintén megbánni, esetleg jóvá tenni bűneit – ha erre lehetőséget kap? A válasz a mű komor hangulat ellenére igenlő, még ha nem is általános érvényűen, minden emberre, minden bűnösre és bűnre vonatkozóan. A második esély, a próbatétel nem új motívum a fantasztikumban, a megvalósítás tere és mikéntje azonban igen. Még ha nem is ért mindenki egyet azzal, hogy piti bűnökért a purgatórium várhat valakire, ahonnan súlyos bűnökért is a szinte „bocsika” szintű jóvátétel után szabadulhatnak egyesek. Ha nem is tetszik a módszer, üdvözlöm az irodalmi megvalósítást és az állásfoglalást. Szeretem az optimista végkifejletű műveket.

A cím telitalálat, a veszett szó mindkét értelmével eljátszani ebben a történetben nagyon is helyénvaló.

A színhely, Backyard, a mindenkori Város, a Bűnök Városa, Babilon, még ha méreteiben és bűneiben nem is ér fel azzal, bárki számára ismerős lehet. Belvárosi lakosoknak még inkább. Előszörre kissé zavaró a környezet átláthatatlansága, változatosságának és változatlanságának ellentmondása, azonban mindez magyarázatot és igazolást nyer a történet fejlődésével.

A jellemek archetípusokat testesítenek meg, de kellően rugalmasak és hatásos eszközökkel ábrázoltak, hogy ne legyenek unalmasak és papírízűek. A szereplők egyensúlyán egy keveset ront, hogy – talán dramaturgiai okból –, a tulajdonképpeni női főhős szinte csak jelzésszerűen van jelen a regényben.
Ugyanígy néhol hiányosnak érzem a szöveget, mintha egész fejezetek maradtak volna ki, azonban a történet, és a szöveg koherenciája szempontjából ez nem jelentkezik, nem zavaró. Talán csak még többet akartam olvasni bizonyos részeknél.

A regény keretes szerkezetű, a keret lehetőséget ad a szöveg végén még egy történetcsavarra, melyre talán nem is lenne szükség, az ilyesmi stilárisan inkább a novella esetében szerencsés elem. Az író jó ritmusban váltogatja az eseményeket az idézet formában megvalósított (lásd Frank Hebert Dűne) magyarázó, leíró részekkel.

A stílus modern, élénk, friss, általában nem fárasztó – éppen ellenkezőleg. Stílustörés ott tapasztalható, ahol a nyelvezet helyenként – szerencsére ritkán –, átmegy abba a fajta költőies, rokokós, feleslegesen cizellált, tartalmatlan és zavaros, egyszóval idegesítő nyammogásba, amit általában az ilyen-olyan írókörök produktumainál tapasztalok.

A nyelv élő, általában a helyén van, a divatos, tiniszlengből átszivárgó lehetetlen igekötőhasználat (lenyugszik, de nem a nap, absza meg!) talán csak ha kétszer kerül elő. Jó pont, hogy a be igekötő katymaszolása egyszer sem fordult elő. Ami személyesen kissé bosszantott, az az „egy” angolosan notórius használata. Nem hinném, hogy különösen kihangsúlyozandó lenne például, hogy valaki egyetlen inget visel vagy egyetlen feje van.

Gondosabb szerkesztői munkával csaknem hibátlan mű születhetett volna, azonban ezek a kisebb hiányosságok tökéletesen feledhetők, amíg a regényt olvassa az ember. Önjáró szöveg.

Ha a végeredmény még nem is tökéletes, kezdetnek a kiváló. Előre a magreál magyar megteremtéséért!

Melegen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, különösen a mágikus realizmus rajongóinak, de az urban fantsy kedvelői sem csalódnak, ha elolvassák.

Agenda Kiadó, 2006. paperback.

Christopher Moore – Biff evangéliuma

„– Te már elkövetted Onán bűnét?
– Nem, de alig várom.“

Biff szerint a világ...

Olyan jól esett már a sok magát éktelenül komolyan vevő fantasztikus szaharság után végre egy egészen komolytalan, ugyanakkor mély gondolatisággal megírt könyvet a kezembe venni!
Mindazonáltal nem veszélytelen: a könyvet óvatosan kell olvasni nyilvános helyeken, tömegközlekedési eszközökön, mert a hangos röhögés könnyen a javíthatalan hülye cimkéjét aggatja az emberre.

Biff evangéliuma szabályos/szabálytalan evangélium. Jézus/Jozsua történetét gyerekkori barátja meséli el, akit az Ég arra szemelt ki, hogy vigyázzon barátjára egész életében, és holta után kétezer évvel – napjainkban – a maga „örömhírével“ feltárja végre az igazságot a Megváltó körül.

Hát megteszi!
Olykor vaskos, de mindenkor eleven és szórakoztató humorral, abból a fajtából, mely a „nagyok“ tetteihez asszisztáló, azokat kritikus szemmel és éles elmével értékelő kisember – Sancho Panza, Švejk, Small Small, Baldrick, Regös Bendegúz – sajátja. Az a humor, mely miatt többször is újraolvas az ember egy könyvet, ha könnyíteni akar a lelkén.

Lévi, akit Biffnek hívnak, „mindössze“ Jézus elveszett éveit mutatja be. Azokat az évtizedeket, melyek a Megváltó Templombéli szereplése és Isten Fiaként történt előrelépése között teltek el.

Biff szerint Jézus ez alatt az idő alatt a világgal és a kortárs(?) filozófiai rendszerekkel, buddhizmussal, taoval, hiduizmussal ismerkedett, és azok elemeit beépítette a maga tanításaiba. Mellesleg közben mindketten férfivá értek, és lehetelen kalandokon estek át. Biff persze lehetelen szexuális kalandokon is.

Mert a könyv, azon kívül, hogy profán evangélium egyben kalandos urban fantasy is, angyalokkal és démonokkal, isteni tervvel, jetivel és kung fuval.

Csak hogy minél harsányabban röhöghessen az ember.

A fordítás, eleven és magyarságra illesztett, Pék Zoltán kiváló munkája.

Többet mondani a könyvről felesleges. Olvassa el mindenki, aki nem veszi túlságosan komolyan magát – és ezt a kurva életet!

Agave Kiadó, 2006. 440 oldal, puhafedelű.

Neil Gaiman - Anansi boys (Anansi fiúk)

Szeretek Gaimant olvasni.

Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.

És ad valami kényelmes, otthonos érzést.
Az Amerikai istenekben a számtalan mitológiai utalással, a Tükör és füstben a régi Galaktikák, Metagalaktikák és Kozmosz-novelláskötetek emlékével.

És az „Anansi Boys“ (Anansi fiúk) az afrikai mesékkel melyeket még gyerekkoromból ismerek, érdekes módon szintén a Móra kiadó jóvoltából. Otthonos, mert a történet kiváltója, bár a szövegben explicite alig jelenik meg, az az Anansi, akit az Amerikai istenekben ismerhettünk meg. És ismerős, mert személyes érzelmeket pendít meg, melyekről majd a későbbiekben írok. Bár talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezekben az érzelmekben többekkel osztozom.

Egyszerű történet: egy apa meghalt és kisgyerekkorukban elválasztott fiai ezen alkalomból találkoznak. Elválasztásuk olyan régen történt, hogy az egyik fiú, a regény főhőse, még csak nem is emlékszik a másik létezésére. A fiúk megküzdenek az apa emlékével/örökségével, és természetesen egymással. Megtalálják igaz szerelmüket és valódi életüket.

A bonyodalom abból ered, hogy a halott apa nem más, mint Anansi, az ősi afrikai istenség és a fiúk az ő halandó nővel kötött házasságából származó gyermekei. Az isten apa örökölhető személyisége és mágikus ereje olyan egyenlőtlenül oszlik el a két testvérben, hogy az egyik (hősünk) rendezett hivatalnokéletet él Londonban, miközben a másik, az isteni fiú, körbeszélhámoskodja a fél világot.

Természetesen Anansi – jelleméből következően – még afrikai istenség korában számos ellenséget szerzett magának, akik az apa halála után most a fiain kívánnak bosszút állni, és mellesleg visszaszerezni a lelkek feletti uralmat, melyet Anansi kicsalt tőlük.

Mert Anansi nemcsak nekem lehet ismerős. A szélhámos archetípusa ő. Az az istenség, aki hol nyúl, hol pók alakban jelenik meg a mesékben (Gaiman szerint a pók az igazi) és ravaszságával kerekedik felül erős és erőszakos ellenségein. Persze nem hibátlan jellem. Önző, mint minden isten, de nem öl és aláz csak az ölés és alázás kedvéért: szeretnivaló szélhámos.

És itt jön a regény valódi ereje: annak ábrázolása, hogy mennyire zavaró lehet egy többé-kevésbé link apai alak egy többé-kevésbé normális fiúgyerek számára tökéletesen sikerült. Ez az a szál ahol kedvemre lubickolhattam az otthonosság érzésében. Zavaró apában én is szakértő vagyok. (Bár nagyon sokat adnék, ha megint érezhetném azokat a zavartságokat, amelyeket az én apám okozott.)

A regény másik erőssége a fegyelmezett mederben hömpölygő mese. Mert hömpölyög rendesen, magával ragad, de nem árad ki parttalanul. Gaiman megadja a módját terjedelemben is, de nem terjengős: a szöveg éppen akkora, amekkorának lennie kell. Pedig a kísértés az angolszász könyvkiadást ismerve nem lehetett csekély, hogy a leütések számát akár meg is duplázza az író. Kísértő érzés lehetett az Amerikai istenek jól megérdemelt sikere is, hogy Anansi valóban szerethető karaktere köré még nagyobb volumenű történetet szőjön. Szerencsére nem tette meg.

Tiszta szívből ajánlom a regényt a mágikus realizmus kedvelőinek. Nem fognak csalódni.

Neil Gaiman - American Gods (Amerikai istenek)

Aki gyerekfejjel megszerette Michael Ende Végtelen történetét (a filmet felejtsd el!), azokat a mágikus piros és zöld jeleket a papíron, az felnőttként szeretni fogja ezt a könyvet is. Akit nem annyira a szárnyaló fantázia, hanem inkább a szövegben rejtőzködő intellektuális kaland, rejtvények és utalások (1) tengere ragad magával, azt emiatt varázsolja el a könyv. Aki posztmodern módon kínált ismerethalmazt kíván (ezúttal leginkább az emberiség mítoszaiból), à la Umberto Eco a legjobb formájában, az sem csalatkozik elvárásaiban. Aki pedig egyszerűen, megfontolások nélkül rajongója a mágikus realizmus meséinek, szintén megtalálja ebben a könyvben azt, amit keres.

Ha valakit egyik vonulat sem érint meg, az úgysem olvassa ezt az ismertetőt.

Neil Gaiman a cyberpunk nagy generációját követő első új fantasztikus-írói nemzedékhez (Neil Stephenson, Charless Stross, Richard Morgan) tartozik, akit azonban, úgy tetszik, nemigen fertőzött meg az áramlat.
Hál' Istennek!
Sőt, ebből a regényből úgy látom, inkább a cyberpunk által vizionált jövőkép ellenében teszi le a voksát, fontosabbnak tételezve a humanizmust a technokráciánál. Mindjárt meglátod miért gondolom így!

A regény valamiképpen az emberiség valaha megálmodott isteneinek egyfajta háborúját meséli el egy, az eseményekbe mélyen belekeveredett emberi lény sorsán keresztül. De felfoghatjuk az istenek háborúját a tradíció és a modernség összeütközésének is, ugyanis az ősi mítoszok istenei küzdenek meg a regény lapjain a modern világ újkeletű mítoszainak megtestesüléseivel: a hatalom, a média, a információ, a piac/gazdaság isteneivel. Az egyértelmű, hogy a főhős gondolatain és cselekedetein keresztül az író ki mellett teszi le a voksát konkrétan:

"Eszébe villant, hogy egészen egyszerűen azért kedveli jobban Szerdát és Nancy urat meg a többieket az ellenfeleiknél, mert ők, meglehet, mocskosak és olcsók, meglehet, az ételeiknek szar íze van, de legalább nem közhelyekben beszéltek."

de átvitt értelemben is, a modern istenek ábrázolásában. A modern istenek ugyanis még az ősi isteneknél is önzőbbek, kegyetlenebbek, aljasabb módon próbálják fenntartani létezésüket. Személy szerint engem egész mély elégedettséggel töltött el, hogy az információ undorító, felkapaszkodott dotcom komputergeekre emlékeztető istene (2) létezésének igazolására ugyanazokat az jól hangzó, de üres frázisokat ismételgeti, melyet Stross Accelerando-jának (anti?)hősei. Ennek az írói meggyőződésnek az erejét mutatja számomra az is, hogy Árnyéknak, a főhősnek végső igazság lelepleződése után (3) is hiányzik az ősi isten, akinek szolgálatába állt.

A regény egyik legfontosabb üzenete, hogy az új világnak nem a régi romjaira, a régi helyére kell felépülnie, hanem régire, mint alapra. A másik üzenet, hogy nem az istenek teremtették az embert, hanem az emberi képzelet teremti az isteneket, így nem ártana odafigyelni, mit is kreálunk magunknak és gyermekeinknek. Mert amint látható, ahogy az istenek megteremtődnek, attól kezdve szeretik saját céljaikra használni az embereket.

A harmadik üzenet egészen különös: azt állítja, hogy a kereszténység, Jézus hite, a szeretet vallása valójában hiányzik Amerikából. Ennek az üzenetnek - mely még csak nem is egészen eredeti, bár erre az alapfeltevésre épül az egész könyv - az érvényességére hajlamos vagyok nem mérget venni.

Irodalmilag egészen üdítő a szöveg. Ahogy jó magreálhoz illik, kissé bőbeszédű, de sohasem feleslegesen magyarázó, szájbarágó, bőségesen hagy dolgoznivalót az elmének. Nem játszik szómágiát, nem kreál jól hangzó, ámde - ha mélyebbre kaparunk - értelemetlen kifejezéseket. A nyelv régi, jól bevált anyagával dolgozik, amelyre ha a légvárakat nem is, de egy ilyen csodapalotát mindenképpen fel lehet húzni.
A történetben nincs felesleges és elvarratlan mellékszál, melyekből mellesleg éppen elegendőt szőtt egybe az író.
A jellemek kidolgozottak, kényelmesen szerethetők avagy gyűlölhetők. E téren egyetlen bicsak akad, sajnos éppen a főhősnél. Amikor felbukkant Jackson Pollock neve, elég valószínűtlennek tűnt, hogy az addig meglehetősen műveletlennek tűnő Árnyék egyáltalán hallhatta valahol az amerikai absztrakt expresszionizmus legnagyobb alakjának nevét, nemhogy ismerje képi világát. Később úgy tűnt, ez megmagyarázódik Árnyék felnevelkedésével - sokat olvasó, itrovertált fiúcska, aki beutazta anyjával a fél világot és az Államokat. A könyv vége felé azonban Gaiman deklarálja, hogy Árnyék tizenhét évesen felhagyott az olvasással... Zsákutca.

De ezt a kis bakit leszámítva őszintén ajánlom mindenkinek.

Van egy jópofa magyar vonatkozása is a könyvnek:

---

Jegyzetek.
(1) Ilyesmit talász a a Da Vinci Kódban is, szép számmal. Ellentétben Brown rejtvényeivel azonban, Gaiman utalásai és rejtvényei nem jókora információ-darabok kihagyásával, csak az író által megfejthető módon kerültek a könyvbe, hanem annak számára is (nem könnyen, de megfejthetően), aki rendelkezik némi mitológiai ismeretekkel.

Vissza

(2) Az információ istenének vagy egy számomra ismerős és taszító szokása, dalrészletekkel reagál . Ezek közül egy részlet viszont, a Madonna dal parafrázisa:

Analóg lány vagy, aki digitális világban él.

fájdalmasan rímel a Digitall üzenetére. Mellesleg, ha rákeresel az Interneten, tapasztalhatod, hogy a szöveg mára már szinte közhellyé vált.*

Vissza

(3) Hogy ezt hamarabb megsejtsd, szükségeltetik az ősi északi mítoszok némi ismerete, de abszolválható. Ez nem azt jelenti azonban, hogy a könyv fordulatai általában előre sejthetőek, és unalmasan kiszámíthatók lennének.

Vissza

*A magyar fantasztikum legnagyobb élő kritikusa e ponton természetesen megjegyzi, hogy már megint együtt akarok dübörögni egy óriással, de megnyugtatom: a Digitall régebbi, mint az American Gods.