A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alternatív történelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: alternatív történelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. március 14., péntek

Jasper Fforde – Egy regény rabjai

Bár a borító egy hangyabokányit barátságosabb a szemhez, mint az első köteté, ha nem tudnám, mit rejt a fertelmes bőr, a kezembe nem venném ezt a könyvet sem.

Olvasván sem ért meglepetés – ugyanazt mondhatnám, minta A Jane Eyre ügy-ről, így – bár ismétlés a tudás anyukája, az önismétlés viszont az érdeklődés gonosz mostohája – nem fecsegek sokat.
„Az egyik legszellemesebb alternatív történelmi regényt kötötték ebbe a nevetséges bundába, ráadásul kiváló stílusparódiája is a Doyle-tól Rankinig tartó brit krimiirodalomnak (és a Guy Ritchie-utáni angol krimi-mozgóképnek), és maga az alternatív valóság is összemosódik egyfajta mágikus megnyilvánulásokkal. Szóval: alternatív mágikus realizmus, vagy mi a fene!?”
Ebben a kötetben az alternatív történelmi vonulat – sajnos – árnyalatnyit kisebb koncentrációban van jelen. Emiatt azonban a fantasztikum rajongóit bőven kárpótolhatja az olvasásmágia szál megerősödése.
A könyv humora merészebb, a fordítás még elengedettebb, szellemesebb lett: a könyvet nem biztonságos nyilvános helyen, tömegközlekedés közben olvasni, mert aki magéban hangosan röhög, azt azért még a mai el- és fölszabadult, okostelefonos világban is hülyének nézik.

További ömlengés helyett elmesélem, hogyan jártam a könyvvel az adóhivatalba menet. Ez az adóhivatal az isten háta mögött van, a Gvadányi utcában, és oda troli visz ki. Odafelé simán is ment, olvastam a könyvet, néha hangosan felröhögtem, leszálltam, ahol kell, intézkedtem, mintegy, és dolgom végeztével már a megállóban olvasni kezdvén, felszálltam az éppen érkező trolimra. Olvastam, olvastam, időnként felröhögtem, azután egyszerre csak időhurokban éreztem magam. A troli abban a megállóban állt az út túloldalán, ahová egy órával azelőtt megérkeztem. Hát persze, hogy hurok! Csak nem idő, hanem az istenverte másik troli vonal hurka! Másodszorra már jobban figyeltem, na!

Hát így lehet elveszni egy jó könyvben, ahogy a regény eredeti címe mondja.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, aki könnyed, de szellemes, a műveltséget próbára tevő szórakozásra vágynak. Még a borító is megbocsátható…

Cor Leonis kiadó
2013.
Papírfedél
401 oldal
Fordította Tóth Tamás Boldizsár

2014. február 17., hétfő

Jasper Fforde – A Jane Eyre eset

A hazai könyvszakma nyomorúságos állapotát minősíti ez a regény is. Bárminemű hírverés híján olyan észrevétlenül tűnt volna el a címek tengerében, hogy a szemem elé sem kerül. De még ha oda is kerülne, ezzel az erősen ifjúsági művekre hajazó borítógrafikával, pláne a fertelmes tipográfiával [1], kezembe nem venném. Azonban a tavalyi Szefantoron Józsi barátunk buzgón olvasta, és meglehetősen szűkszavú minősítése („Jó.”) felkeltette az érdeklődésemet – pláne, mert akkortájt végezvén a Dühös nemzedékkel, kellett valamibe kapaszkodni, hogy végleg el ne veszítsem az irodalomba vetett hitemet. Plusz feleségem Eyre mániás. Szóval, hamarjában megvettem, és el is elolvastam.

Igencsak kellemes meglepetés ért.
Az egyik legszellemesebb alternatív történelmi regényt kötötték ebbe a nevetséges bundába, ráadásul kiváló stílusparódiája is a Doyle-tól Rankinig tartó brit [2] krimiirodalomnak (és a Guy Ritchie-utáni angol krimi-mozgóképnek [3]), és maga az alternatív valóság is összemosódik egyfajta mágikus megnyilvánulásokkal. Szóval: alternatív mágikus realizmus, vagy mi a fene!?
Az írónak származása okán [3] valószínűleg a génjeiben van az angol nyelvű irodalom és ehhez még hozzá is olvasott, így aztán allúziókból, utalásokból, irodalmi poénokból nincs is hiány – éppen ezért nem lehet ez ifjúsági irodalom: a poénok felét nem érti még egy brit kamaszgyerek sem, egyszerűen, mert ideje nem volt annyit olvasni, hogy találkozzon velük.

Mint alternatív történelemi regénytéma, nem is annyira a máig tartó Krími háború és ennek következményei (például Wales bolsevik államként kivált Nagy Britániából) a leginkább megragadóak, hanem, hogy ebben az alternatív világban milyen nagy társadalmi presztízse is van a művészeteknek, az irodalomnak. Természetesen a művészetnek ebben a kellemes befogadói korszakában a szuperbűnözők is művészeti szuperbűnöket igyekeznek elkövetni, így a titkosszolgálatban is alapítottak ilyen témákra szakosodott ügyosztályokat.
A KSZ-27 (Irodalmi Detektívcsoport) ügyosztályon dolgozik például a regény hősnője, Thursday Next. A lány krími veterán, természetesen egy elcseszett háború veteránjaihoz illő magánéleti problémákkal: a veteránélményhez pedig Fforde meglepően kevés, de meglepően jól működő eszközzel valamiféle „vietnami háború brit módra” atmoszférát teremtett meg. Az osztályon unatkozó Thursday-nek váratlanul egy olyan szuperbűnözővel kell felvenni a küzdelmet, aki egyenesen az irodalmi hősök életére tör…
A cselekményből többet fölfedni bűn lenne, legyen elég annyi, hogy Thursday szerethető figura, akiért végig lehet és érdemes izgulni, és természetesen a nagy regény szerelmesei is egymásra találnak.
Ahogy meg van írva.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, aki könnyed, de szellemes, a műveltséget próbára tevő szórakozásra vágynak. Még a borító is megbocsátható…

CorLeonis kiadó, 2013.
Papírfedelű
373 oldal.
Fordította Tóth Tamás Boldizsár


















Jegyzetek:

1. A hazai kiadó mentségére legyen mondva, ez az izé a könyv eredeti bőre.
Ha megkeresed szegény Fforde többi köteteét, megdöbbenéssel szembesülhetsz, hogy az egész sorozat ilyen. Broáf! Az Úristen bocsássa meg azoknak a (öncenzúra)oknak és/vagy (öncenzúra)áknak, akik erről így döntöttek!
2. Nem megyek most abba bele, hogy ki a brit, a skót, az angol, a velszi vagy az ír. Cöncögjön ezzel, akiben fölösleges hormonok buzognak! Mind angolul beszélnek, fanyar humoruk és jó sörük van – ennyi elég.
3. Valaki szereti Jasper Ffrode-t. Van magyar Wiki szócikke!
4. Úgy képzelhető el, mintha az Egyesült Államok rövidebb-hosszabb tűzszünetekkel még mindig a Santa Ana-i Mexikóval háborúzna Texasban.

2013. december 29., vasárnap

Michael Chabon – Jiddis rendőrök szövetsége


Ebből az ismertetésből valószínűleg jobbára az derül ki majd, miért tartok jónak egy könyvet. Innen könnyű kitalálni, hogy ezt jónak tartom.
Áttetsző vagyok, mint az üveg.
Ez az ismertető, majd egy éve, kissé más formában elhangzott az Írószövetségben.
Hányan olvasták a Jiddis rendőrök szövetségé-t, akik akkor jelen voltak a teremben?
 …

Na, erre gondolok.

Emiatt szükséges egy kis bemutatás.
Michael Chabon (ejtsd: Sejbon) 1963-ban született, Pittsburgban nőtt fel, elvált anyja jiddis kultúrájú zsidó környezetében és az amerikai popkultúra bűvöletében. Nem csoda, hogy zsánerirodalmat, fiktív világokban játszódó fura krimiket kezdett írni, végül három vagy négy év munkával megalkotta, a Jiddis rendőrök szövetségé-t, melyet 2007-ben adták ki.
A regény 2007-ben Nebula-, 2008-ban Locus-díjat kapott. Ugyancsak 2008-ban Hugo-díjat nyert, olyan mezőny előtt, mint a Scalzi, Stross, Sawyer és McDonald. A szöveget lefordították tucatnyi nyelvre. Lengyel, német, francia és angol nyelven máris több kiadást élt meg.
Jellemzően a kiadói fülszöveg szerint a regény annyiféle zsánerbe sorolható („Krimi, sci-fi, sakkregény, alternatív történelmi fantazmagória, politikai szatíra, szerelmes regény, zsidó sorsregény, nabokovi ihletésű játék a nyelvvel”), hogy szerintük valójában besorolhatatlan.
Mindig problémás a kiadó számára, ha sznob közönségének olyan szöveget akar eladni, amelynek kritikai és piaci fogadtatása sikeres – és sci-fi.
A derekas felsorolásban kiválóan el lehet rejteni, amit a két kapott exkluzívan sci-fi díj mutat: ez a szöveg vérbeli sci-fi – amennyiben az alternatív Földeken játszódó történeteket sci-finek nevezzük.
De miért ne neveznénk annak? Sok klasszikus sci-fi író olyan meggondolatlan volt, hogy a története időtávlatát a mi időkeretünkbe helyezte, így aztán meglehetősen sok sci-fi alternatív történelemmé vált, anélkül, hogy írójának ilyen szándéka lett volna.
Chabon viszont nem bízta a véletlenre: egyértelműen alternatív valóságot akart és kreált. Itt Welles rádiójátékot csinált a Sötétség mélyén-ből, nem filmet, Marilyn Monroe-t Marilyn Monroe Kennedy-nek hívják, Einstein pedig svájci születésű. Ja, Ketchikan azért ugyanaz a Ketchikan nevű helység, mint valójában.
„Chabon világában (ahol Hitler előbb legyőzte Sztálint, s aztán Berlinre hullott az első atombomba) Amerika a második világháború alatt elfogad egy törvényt, amelynek értelmében a menekülő zsidók letelepedhetnek Alaszkában, s így a holokausztban „csak” kétmillió zsidó pusztul el… A Palesztinában létrejövő zsidó államot az arab túlerő elpusztítja, s így a zsidóság nagy része Alaszkában köt ki, egy Sitka nevű városban és környékén, amely hatvan évre autonómiát kap.
Itt, Sitkában játszódik a történet, akkor, amikor megint „fura idők járnak” – az autonómia hat évtizede után a jövő újból bizonytalan: a zsidók elveszítik már-már megszeretett új hazájukat. Landsman nyomozó és félig zsidó, félig alaszkai őslakos társa ekkor kezd el nyomozni egy rejtélyes gyilkosság ügyében, amiből a legelején csak annyi világos: az áldozat egy narkós fiú, és a szobában, ahol megölték, van egy sakktábla, rajta bizarr állással, amely talán valamiféle kulcsa lehet a megoldásnak.”
Spoilerből ennyi elég is…
Valójában persze az alternatív valóság nem volt elég Chabon-nak. A szöveg tartalmaz fantasztikus-misztikus elemeket is: ott él Sitkában, és teszi kis csodáit a nemzedék potenciális Messiása, a Caddik Ha-Dor, sőt valójában körülötte forog a történet.
Ellentétben azzal, amit egykor a Zsoldos Zsűri egyik tisztelt extagja hozott fel indoklásul egy novella ellenében (nem az én novellám), igenis érdekes, hogy felépül-e és miként a Templom Jeruzsálemban.
Ha a kiadó felsorolását nem zsánerbe sorolásnak tekintjük, hanem egyszerűen a szöveg rétegeit ismerjük fel benne, helyére kerülnek a dolgok: ennek a regénynek ennyiféle rétege van, és valójában az olvasótól függ, hogy melyiket érzékeli erőteljesebben.
Az én szívemhez leginkább a szerelmi szál áll közel, a bennem jó mélyen rejtőző értelmes olvasót pedig a nabokoviság fogja meg. Az egész nemzetközi méretűvé duzzadó bűntény, Messiás-biznisz, gyilkosságok, gyilkossági kísérletek és kimenetelük kevésbé izgattak, mint, hogy a főhős újra egymásra talál-e régi szerelmével. A finom eszközökkel vázolt alternatív valóság csiszoltságánál nagyobb örömet okozott a nabokovi párhuzamok, utalások felfedezése.
Hát ilyesmi az, amit jó könyvnek nevezek.
És nem utolsó sorban, nagyon nagy köszönet a fordítónak, M. Nagy Miklósnak. Persze nem véletlen.

Cartaphilus Kiadó

2012.

Puhafedelű

432 oldal.

Fordította: M. Nagy Miklós

2009. május 23., szombat

Kim Stanley Robinson – A só és a rizs évei

Nem igazán ismer(t)em Robinson munkáit, néhány novellát csak; a Möbius féle Vörös Marsról szerencsétlenül lemaradtam, mostanában igyekszem pótolni; de ez az első nagy találkozás mély nyomot hagyott bennem. Nagyon kellett már, hogy a hazai sci-fi kiadásban ilyen mélységű mű is napvilágot lásson!

Ez a regény/esszéregény valójában talán nem is tudományos-fantasztikus mű. Ha a történetbe kihagyhatatlanul beszőtt természetfölötti (ezoterikus/lélekvándorlási) szálat el is hagyhatnánk, a megmaradó alternatív történelemi művet sem szokás manapság a sci-fihez sorolni [1]. Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: “A vörös hímoroszlán”. Amivel valójában nem mondanék semmit, vájtfülűek azonban biztosan érzik az utalást Szepes Mária művére: Robinson szövege mintha a magyar írónő regényére válaszolna – a lélekvándorlás témájára adna férfi választ.
A központi téma ugyanis a lélekvándorlás eszméje, az a feltételezés, hogy az újra és újra világba születő lelkek alacsonyabb vagy magasabb létbe kerülve valami távoli, nagy cél elérésére szenvedik végig számtalanszor a földi létet. Robinson világosan kitűzi ezt a célt, mely tulajdonképpen kettős: az emberi szellem fölemelkedésén keresztül elérni, hogy a Földön szűnjön meg az értelmes lények közötti igazságtalanság. Robinson alternatív Földjén a követésre kiválasztott lelkek – az általában inkább pesszimista sci-fiben meglehetősen szokatlanul – elérni látszanak ezt az utópisztikus célt. Csak suttogva merem kimondani: a kommunizmust. Meg vagy lepve, mi? Ezt az állítást explicit módon a szöveg alapján bizonyítani persze nem lehet, de a végeredmény, melynek küszöbén az író magukra hagyja hőseit, eléggé egyértelmű. Ezt a “vádat” támasztja alá a marxizmus klasszikus voluntarista szemlétének tettenérése a szöveg egészében: miként lehetne másképpen értelmezni a lélekvándorlási folyamatban az ember alatti létezéseket, melyek vakon, állati módon szolgálják a végső, de nagyon is emberi célt.
A természetfölötti szál végső buktatóját ugyanis ügyesen elkerülte az író, azzal az egyszerű fogással, hogy a kellő ponton hagyta abba könyvet, így mentesült a “És mi van azután?” kérdésre adandó (bár szerintem nem adható) válasz alól. Robinsontól legalábbis nem fogjuk megtudni, hogy mi történik a lélekkel, ha eléri a célt, ha az emberiség egésze harmonikusan, igazságosan, teljes életet él végre. Leáll a lélekvándorlás? Nem születik több gyerek? Istenné válunk? Az író ügyesen elkerülte azt is, hogy igazán alacsonyrendű létezésbe küldje megfigyelt lelkeit, pedig kíváncsi lettem volna, mit kezd a témával… Hogyan érvényesül az igazságtalanság/ igazságosság eszméje az ásványi létezésben? Hogyan szabadul ki a lélek egy hegy mélyére temetett kristályból?

A regény alternatív történelmi szála számomra sokkal izgalmasabb, mint a természetfölötti cöncögés. Robinson merészen és eredeti módon, következetes logikával építi fel történelmét abból a hajmeresztő alapfeltevésből kiindulva, hogy az európai kereszténység az akadálya a kívánatos harmóniának, tehát ha azt kiiktatjuk, hosszú távon minden jobb lesz. Bár a való világ tényei hajlamosítanak azt hinni, hogy ennek a jelenlegi rakás szarnak a kizárólagos oka az európai zsidó-keresztény kapitalizmusfelfogás, véleményem szerint ez csak a regény gondolatkísérletének erejéig elfogadható alapfeltevés. Végeredményben Robinson a kereszténységhez hasonlóan egyaránt elveti a kínai típusú vallás- és világfelfogást és az iszlámot, kettejük szintézisével egyetemben. Megoldásként az amerikai törzsszövetségi kultúrák társadalmi rendszerét kínálja [2], bár a szöveg nyilvános beismerése annak, hogy a fentebb említett civilizációk beavatkozása nélkül a hodinószóni kultúra sehová sem jutott volna [3].

A szövegből úgy tűnik, hogy Robinson számára a világ egyik legfőbb igazságtalansága az, ami a patriarchális rendszerekben a nőkkel történik, és a megoldást a világ inkább női irányításában sejti. Ezzel a gondolattal nem lenne baj, ha nem tudnánk, hogy a másik fél is el tudja követni ugyanazokat az ocsmány hibákat ha kizárólagos helyzetbe kerül, és nyilvánvalóan másmilyen, de valószínűleg ugyanolyan ocsmány hibákra is képes, mint a férfi világ. Valahogy nem értem, hogy miért az inga kilendüléseiben és nem a nyugvópontra csillapításban látja általában mindenki [6] a megoldást. Az említett feminista áthallás ellenére a szövegből fájdalmasan hiányzik a szerelem, különösen annak testi oldala. Mintha nem is létezne ilyesmi. Ebből a szempontból is lehet azt állítani, hogy a regény a Vörös oroszlán férfi ellentéte.

A civilizáció és a lélekvándorlás állomásait Robinson a megfigyelt lelkek reinkarnált életeinek apró történeteivel szemlélteti. Hiányoznak a nagyszabású kalandok, de ez a hétköznapiság inkább erénye, mint hiányossága a könyvnek. A mondanivaló általában könnyen áldozatul esik a kalandoknak, nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt – Robinson meg sem próbálta, inkább biztosra ment a mikromágiával. Egyetlen kivételes esetben a kalandok nagyobb szabásúra sikerültek, érdekes módon éppen a regény irodalmi tetőpontján, az alternatív Világháború ábrázolásában, ahol a valóság és a bardó (az újjászületés előtt a lelkek várakozó helye) pokla összecsúszik. Ez az alig több mint két tucat oldal, az Aszurák háborúja című fejezet, irodalmi csúcsteljesítmény. Az ember beleborzong, ha elképzeli, az egész könyv lehetett volna ilyen…
Valójában azonban a könyv többi része nem haladja meg Zsoldos Péter Távoli tűzének színvonalát, sőt bizonyos estekben, amikor az író explicit fejtegetésekbe bocsátkozik, vékonyítván a szöveg irodalmiságát és vaskosítván az esszéregény jelleget, gyengébb is annál. Ez azonban, szerencsére, összesen, ha három oldalt kitesz a hatszázból.

A szöveg szép, fegyelmezett fordítást, és gondos szerkesztést kapott – pontosan azt, amit egy mestermű megérdemel. Köszönet érte a fordítónak, Uram Tamásnak és a szerkesztőnek, Hajdú Évának!

Kis hiányosságnak érzem, hogy a térképekről nem tüntették el az eredeti angol földrajzi neveket. Manapság ez nem jelent problémát egy grafikusnak. Halvány érzés, hogy az idegen nevek átírása sem elég következetes a szövegben, mivel azonban e téren igen nagy a katymasz a mai Magyarországon, nem várható el, hogy éppen ez a könyv legyen ebben úttörő.

Olvassa el mindenki!

Metropolis Média, Metropolis Könyvek, 2009., puhafedelű, 603 oldal

Jegyzetek:

[1] Saját fantasztikum és tudományos fantasztikus definícióm szerint mindenképpen idetartozik, a történet racionális keretét a Föld, a földi természeti viszonyok adják, a kiinduláson (és a lélekvándorlásos ezotérián) kívül ez a vonulat semmiféle fantasztikus elemet nem tartalmaz többé, a jelen racionalitásának logikája szerint építi fel a világot, arra a tágabb fantasztikumnak, a természetfölöttinek nincs közvetlen befolyása, nem jelentkezik benne mágiaként, etc.
[2] Hadd dübörögjek együtt a nagy íróval! (A különbség nyilvánvaló: amiből Robinson hatszáz oldalt írt, az nekem harminc sorba, ha került…) A Galaktikában megjelent India alkirálya című novellám egy kicsit történelem alternatíváiba is beleártja magát, és ha abban elolvasod a szimulációs részt Amerika felemelkedéséről, valami hasonlót találsz. Bár Robinson nem tartotta annyira az inka civilizációt, mint szerénységem…
[3] Ez letagadhatatlan tény. Ha egyszer jársz a Washingtoni Indián Múzeumban, mely a világ egyik legizgalmasabb múzeumépületében a világ egyik legunalmasabb és semmitmondóbb kiállítását hozza össze [4], az tapasztalhatja, hogy
  1. az észak amerikai indiánok kőkorszaki szinten éltek
  2. semmi közük nem volt az állattenyésztéshez vagy a növénytermesztéshez, de nem is igen akarták, hogy legyen
  3. harmóniájuk a természettel csupán mítosz – művészetüket szemlélve arra következtethet az ember, hogy egyszerűen csak rettegtek a természettől [5]; a kaliforniai indiánok pedig a nagy harmóniában rendszeresen felégették az erdőket, tudván, hogy az erdőtűz az általuk valamiért kedvelt sequoyának kedvez…
[4] Az amerikai múzeumok hihetetlenül hatékony és ötletes látványkínáló profizmusát ismerve nem lehet véletlen. Nem is az. Egyrészt nem is az amerikai indiánokat mutatja be, hanem a fehér ember rossz lelkiismeretének állít emléket, másrészt a berendezés áldozatául esett az azóta már bukott koncepciónak, hogy a múzeumban a múzeumi tárgyakat számítógépen nézze meg a látogató. Grrrr.
[5] Az eszkimók művészeti alkotásai kivételesek, nem tükrözik ezt a rettegést. Valószínűleg amiatt, mert náluk a természet már annyira ellenséges, hogy csak röhögve lehet szembenézni vele…
[6] Például Slonczewski jóasszony, mondjuk az Elizium lányában.

2009. április 2., csütörtök

Vladimir Nabokov – Ada

A véletlen hozta az utamba ezt a vaskos regényt. Nabokovot régen olvastam, és az utolsó olvasott könyvében kicsit csalódtam, de a szép, lágyan visszafogott borító megragadott, majd a fülszöveg annál inkább. Alternatív Föld, alternatív történelem! Megint egy befutott nem zsánerszerző, aki kirándulást tesz a fantasztikum egyébként megvetett vidékére! Ő persze megteheti, és tehetsége okán valószínűleg eredményes is lehet ez a kirándulás.
Az lett. A legjobb alternatív emberi világ, amit valaha olvastam.
Nabokov megismételte Oscar Wilde teljesítményét, úgy szellemes, hogy közben a soraiból szellem (gondolat) is árad.
Nabokov Antiterrája (Demonia) elbűvölő világ, többé-kevésbé viktoriánus – a viktoriánus kor bigottsága nélkül, de annak az emberbe, az emberiségbe, a civilizációba és a technikai fejlődésbe vettet mély hitével. Ez a világ megteheti, hogy elveti az elektromosság használatát valamiféle nem részletezett vallási tilalom hatására, de azonmód talál helyette mást. És így van ez szinte mindennel. Az Antiterra lakója invenciózus, könnyed, szabadelvű, sokáig lehetne sorolni azokat a tulajdonságokat, melyek nagyjából hiányoznak a modern kor emberéből. Mégis, az Antiterra embere számára a mi világunk, Terra, melyről csak az elmebetegek hagymázas álmaiból szerez tudomást, valamiféle boldog, irigylendő túlvilág – még a Hitleri nácizmus is az benne. Jellemző, hogy jósors unalma miként ébreszt hülye képzeteket az emberben.
Antiterra ismerős, mégis ismeretlen, a történelem fordulópontjai kissé másképpen alakították a világ sorsát, az Amerikai Egyesült Államok például, ahol a cselekmény nagy része játszódik érdekes elegye a hódító orosz, francia és angolszász kultúrának. Orosz dominanciával. Európa angol uralom alá került, Franciaország nem létezik, Eurázsia nagy része pedig Tatária néven valamiféle keleti despotizmus igája alatt senyved. Ami az egészben kissé, nagyon halványan , bizonytalan, hogy az író néhány alkalommal, mintha szárnyakat emlegetne a szereplőkkel kapcsolatban. Hál’ Istennek ez az angyalos-túlvilági vonal nagyon a háttérben marad, és nem derül, ki mi volt az író célja vele.
Ebbe a közegbe helyezte Nabokov a főszereplő szerelmespárt, akik gyermekkoruktól halálukig ugyannak a szerelemnek lépvesszején vergődő madárként élnek meg száz évet Antiterra történelméből. A bonyodalmat az okozza, hogy a szuperintelligens szerelmespár valójában titkos testvérpár is, szüleik bonyolult szerelmi élete „jóvoltából”. Nabokov továbblépett a Lolita pedofiliájától – vaskos (és tudatos!) vérfertőzésnek vagyunk tanúi hétszáz oldalon keresztül. Akit ez zavar, az ne is kezdjen bele. Aki viszont szereti a szellemes önkifejezést témában, cselekményben és nyelvben, szereti tetten érni a zsenialitást munka közben, szereti az allúziókat, a rejtvényfejtésszerű olvasást, az érdekes történelmi és irodalmi fejtegetéseket és spekulációkat, szereti a mély szerelmi történeteket, az okvetlenül olvassa el ezt a könyvet!
Valójában az nem árt, ha az ember legalább még négy nyelven (orosz, francia, angol és német) beszél valamicskét. Bár én nem tartozom ezek közé, mégis szinte tökéletesen képes voltam élvezni a könyvet, köszönhetően a jegyzeteknek és még inkább a kitűnő fordításnak. Nem irigylem M. Nagy Miklóst gigászi munkájáért, viszont mélységesen tisztelem, hogy belevágott, és nem győzöm eléggé dicsérni, hogy milyen eredménnyel jött ki belőle. Három-négy nyelvű szójátékokat elvenen magyarra ültetni, és hűnek maradni – ritka teljesítmény.
A könyv szép, elegáns, bár a döglött, fos-kahakizöld csík helyett egy mutatósabb szín kedvezőbb összhatást adott volna. És a hátsó borítón, huncutul, mint egy kobold, ott vigyorog Nabokov.

Európa-Alexandra kiadó, 2008., keményfedelű, 710 oldal, fordította M. Nagy Miklós