Ezt az ismertetőt nem a közben a Galaktikánál megjelent magyar kiadás, hanem a 2006-os Del Ray kiadás alapján írtam. Bár ez remélhetően nem lesz fontos.
A könyv csalódás volt. Hál‘ Istennek a Ráma folytatások után után nemcsak negatív hanem jobbára pozitív csalódás.
A negatívum csalódásra két okot is találtam. Ezekből az első valójában nem is csalódás, várható, mert általában minden Clarke regény negatívuma: nagy csinnadratta után végül is nem derül ki semmi. Az embernél nagyságrendekkel nagyobb szabású idegenek kiléte, motivációi, de főleg jogcíme arra, hogy Istent játszanak velünk, teljességgel homályban marad. A másik negatív csalódás, nekem az elsőnél még fájóbb, hogy ez könyv minden beharangozás, azonos szerzőpáros és egy darab azonos főszereplő ellenére sem a folytatása/megoldása az Idő szemének. Ezt ne is várja a könyvtől senki!
Pozitív csalódás volt viszont, hogy a nagy öreg, a hard sci-fi (akármi is legyen az!) atyja és legjelesebb képviselője teljes fegyverzetben, szinte megfiatalodva visszatért! Nincsenek Gentry Lee féle nonszenszek, (Akvitániai Eleonóra), Baxter féle kalandocskák! A nagy Clarke hangja hallatszik ismét: kozmikus/emberiség léptékű problémát, és az arra adott emberi léptékű, technológiailag tökéletesen megalapozott választ* láthatjuk – ezúttal nem az Idő szeme kisiskolás történelmi ismeretterjesztésének színvonalán.
Ez tehát egy tökéletes A.C. Clarke regény, valahová az első Rama és a II.-III. Űrodüsseszia** mellé helyezném színvonalban. A történet, a problémafelvetés, a karekterábrázolás, még a regényidő is hasonló.
Abban is hasonlít a három regény, hogy inkább szépirodalmi eszközökkel operáló futurológiai esszé, mint valódi szépirodalom. Hogy a közeljövő ábrázolásának minden bizonnyal izgalmas, de mindenképpen veszélyes ábrázolása ebben az esetben mennyire sikerült a szerzőpárosnak, arról csak erősen szubjektív véleményt tudok alkotni. Mivel a regényidő egy kissé kitolódott a jövő irányába, az esetleges futurológiai aránytévesztések nem ellenőrizhetők, mint az Űrodüsszeia esetében, mindazonáltal az Idő szeme kissé elnagyolt geopolitikai felállása ebben a könyvben megszabja a peremfeltételeket. Mivel a felállás ismertetése akkor meglehetősen durva volt, természetesen nem túl szigorú peremfeltételeket. Noha az első kiadás éve 2005, az írásé tehát kb. 2003, Kína és a Közel Kelet (Emirátusok, Irán, Izrael etc.) gazdasági-geopolitikai szerepe kissé nagyvonalúan ábrázoltatott. Clarke rettegése Kína politikai-társadalmi-gazdasági ambícióitól viszont tetten érhető, csakúgy, mint a harmadik Űrodüsszeiában. Nehezen hihető továbbá, hogy a szélsőséges iszlám fanatizmus egy szelíd ökumenikus vallás megteremtődéséhez vezetne, még akkor sem, ha tény, hogy a terrorizmus rémtettei sokszor furcsa ellenreakciókat váltanak ki. A nők olyan fokú térnyerése a politikában, mint amilyen arányban a regényben jelen vannak, a mai tendenciákból következhet, azonban egyéni megítélés kérdése, hogy erre ki mekkora realitást lát a jövőben. A magam részéről kissé indokolatlannak tartom, főként a nyugati civilizációkon kívül felemelkedő új szuperhatalmak lehetőségének árnyékában.
Az Elsőszülöttek, akikre némi utalás található az Idő szemében, ebben a könyvben egyenesen az emberiség elpusztítására törekednek. Motivációik indoklása egyszerűen nevetséges, módszerük ugyan impozáns, csodálatra méltóan nagyszabású, és még csodálatra méltóbb pontossággal kivitelezett, ám, mint a könyv mutatja, könnyedén* kivédhető. Dramaturgiailag viszont a tökéletes konfliktus és tökéletes alkalom/ürügy bemutatni az emberi faj technológia-politikai összefogásának lehetőségeit. Kissé olyan, mint a Pörgés: az ellenség mindenható és távoli, az egyetlen esély az összmunka. Tehát végre egy optimista könyv az emberiségről***! Az ebből következő forgatóköny viszont nagyvonalúan, bár átlátszóan a szőnyeg alá söpri az Idő szemében bemutatott „sokidejű“ Föld, a Mír megteremtésének, fenntartásának problémáját. Nem kapunk valódi választ a miértre, és azáltal, hogy az Elsőszülötteket a tér és idő urainak látjuk, láttuk az Idő szemében, kissé nevetséges, erőltetett (mintha az írók jártasságát bizonygatná az égi mechanikában) az ebben a regényben látható primitív kozmikus biliárd. Az a paradoxon is feloldatlan maradt, hogy bár az Idő szemében 2037 az utolsó mintavételi pont, tehát utána „vége a világnak“, ahogy az Elsőszülöttek tervezték, ebben a történetben valahogy mégis keresztülhúztuk az öregek számításait.
Az önfényezés sohasem volt idegen Clarke-tól, és ha nem is olyan tolakodóan, mint a Ráma folytatásokban, de itt is megtalálható. Nem maradhat el az űrlift ötlet felemlegetése, de az űrcsúzli gondolat polírozása, és kucsszerepének kidomborítása is ide tartozik.
Az előzményhez képest az emberábrázolás még hiteltelenebbre, papírszagúbbra sikerült, mint az előzményben. E téren nem történt előrelépés Clarke írásművészetében, ami ebben pozitívnak mondható az Idő szemében, az valószínűleg Baxtertől származik.
A két könyvben szereplő azonos hős, Biesa mintha nem ugyanaz a személy lenne, a kamaszok a könyvben mind ütődötten és nótóriusan hülyék, a sok női főbb szereplő nem nő, hanem szoknyába bújt férfi. A homoszexualitás suta, zsákutcás, szégyellős ábrázolása kilógó, szervesületlen mellékszál.
Mindazonáltal ez a könyv nem hiányozhat a sci-fi rajongó könyvespolcáról. Egy nagy név talán utolsó műve, méltó korábbi nagy regényeinek színvonalához, egy nagy technokrata optimista hattyúdala, talán egy egész korszak lezárása. A hard sci-fi rajongók megtalálhatják benne mindazt, amit kedvenc könyveikben szeretnek, de a futurológiai fejtegetések intellektuális kihívást nyújtanak bárki, a jövő iránt érzékeny olvasó számára is.
Magyar kiadás:
Galaktika, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2007. Gálvölgyi Judit és Németh Attila fordítása
* Más lapra tartozik, hogy az ismertetett problémára létezik jóval egyszerűbb, olcsóbb és biztosabb megoldás, de mivel a szerzőpáros az ábrázoltat választotta, és az egész regény ennek a megoldásnak az ismertetésére épül, így ez valójában felesleges, lábjegyzetbe való felvetés.
** A görög üpszilon átírása, legélesebben az odüsszeia-odisszeia írásmódja fájó és megoldatlan kérdése a magyar nyelvnek, mellyet az angol y átírásai csak tovább rontottak (A biokémiában is csata dúl a glükóz és a glukóz használói között, miközben vannak, aki a harmadik variációhoz, a glykózhoz ragaszkodnak. Helyes kis mocsár!). Magam a többséggel egyetértésben az odüsszeusz-odüsszeia hangzás híve vagyok, ezért bántja a fülem a szeptemberi Galaktika „időodisszeia“ felirata. Kicsit sok az „i“…
*** Gyanús, hogy a Ráma folytatások lesújtó emberiség képe Gentry Leetől származik. Érdekes lenne összevetni az idős író egészségi állapotát a művek keletkezési idejével.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Arthur C. Clarke. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Arthur C. Clarke. Összes bejegyzés megjelenítése
2007. szeptember 12., szerda
2007. május 3., csütörtök
Arthur C. Clarke&Gentry Lee - Ráma folytatások
Két irányból is elfogult voltam ezekkel a könyvekkel. Egyrészt pozitívan, mivel a Rámát kifejezetten szerettem, másrészt negatívan, mert az ún. hard sci-fi méltatói szinte bibliájuknak tartják.
Elfogultságaim ötven százalékban beigazolódtak, sajnos negatív irányban: a regények minősége külön-külön, de összességükben sem közelíti meg a Randevú a Rámával színvonalát, és hozzák mindazt a rosszat, amit egy ún. hard sci-fitől vártam.
A hatalmas méretű regényfolyam (a Randevú nélkül több, mint 1500 oldal) két szerző munkája. Az idős Clarke nyilvánvalóan fizikailag nem tudta felvállalni egy ekkora anyag megírását, ezért a NASA egykori főmérnökét, Gentry Lee-t választotta társául a munkához. A választás kissé érthetetlennek tűnik, még akkor is, ha előtte már megírtak közösen egy sci-fi regényt, mely magyarul is megjelent Bölcső címen.
Az érthetetlen választás be is igazolta a negatív várakozást. A Randevú folytatásai mind irodalmilag, mind a tudományos fantasztikum vonatkozásában elmaradnak az előzménytől. Sőt több tekintetben szinte negálják azt.
A méltatások szerint a folytatások inkább karakter orientáltak, mint az első Ráma, bár ezt az kitételt csak akkor tudom értelmezni, ha a karakter -orientáltság és a közhely-orientáltság közé egyenlőségjelet teszek.
Mert ez az 1500 oldal bizony hemzseg az SF kliséktől, a másodosztályú hollywoodi akció és szentimentális filmek sablonjaitól, irodalmi közhelyektől. És mindezek ellénére, vagy éppen ezért, halálosan unalmas. A szereplők, szituációk és történések annyira közhelyesek, hogy több tucat gondosan válogatott másodosztályú sci-fi regény és forgatókönyv kvázi-random összeollózásával valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.
Ekkora volumenű történetet lehetetlen spoilerezni, így bátran megadom a történet rövid összefoglalóját, hogy a későbbiekben könnyebb legyen hivatkozni.
A Rama II története (részletes olvasónapló itt) nem más, mint a Naprendszerbe belépő második Ráma osztályú idegen úrhajóhoz indított földi expedíció története. Mivel arra az időre az emberi társadalom éppen csak kilábalt egy súlyos gazdasági, politikai, lélektani etc. válságból, az űrhajózás az első Rama körüli színvonal alatt maradt. A technológiai elégtelenség és emberi gyengeségek következménye, hogy többen meghalnak, és végül a Ráma II-n reked az expedíció három tagja, Nicole des Jardins orvos (a regényciklus főszereplője), Richard Wakefield tudós/mérnök és Michael O’Toole tábornok, miután a föld koncentrált atomtámadást intéz a jármű ellen. A Ráma készítőiről és céljáról semmiféle információhoz nem jutunk. Annyi sejthető, hogy az embereken kívül még legalább két értelmes faj tartózkodik az űrhajón, amelyek közül az egyik valószínűleg nem baráti.
A Garden of Rama címét a tartalom ismeretében Ráma Édenkertjének kellene fordítani. Ez a kötet két élesen elváló részre oszlik. Az első felében a három Rámán maradt asztronauta útját mesélik el a Szíriusz csillag felé. A cselekmény főként akörül bonyolódik, hogy miként lesznek képesek az emberek az idegen technológia használatára, és miként próbálnak saját természetes szaporulatuk genetikai optimalizálásával legénységet biztosítani a Ráma ismeretlen időtartamú útja alatt. Ez az egy nő-két férfi összetételű csapatban nem megy zökkenők nélkül, de ennek ellenére a Szíriuszhoz már Richard és Nicole három lányával és Michael és Nicole két fiával megszaporodva érnek. A csillag körül a Rámák és hasonló járművek gigantikus fogadóállomása, a titokzatos Csomópont kering, ahol anélkül, hogy az embereknek valódi információt adnának, a Rámát átrendezik, megépül a jövendő emberi kolónia az Új Éden, és két önként a Csomóponton maradó kivételével az embereket útnak indítják vissza a Földre. A Ráma feladata ezúttal az, hogy kapcsolatba lépjen az emberiséggel, és fedélzetén kétezer emberi önkéntessel elinduljon egy ismeretlen útirány felé, bevallottan azért, hogy közben a Ráma alkotói az embereket tanulmányozzák. A regény második fele az emberi kolónia alapítását és történetét meséli el. Mivel a kétezer fős legénységben jócskán akadnak elitélt gyilkosok is, hamarosan a bűnözők ragadják magukhoz a hatalmat, és háborúba kezdenek a Ráma másik felében elszállásolt másik értelmes fajjal, amelyet sikeresen ki is irtanak. Nicole férje, Richard, a másik faj utolsó maradékát egy harmadik, szintén a Rámán utazó fajhoz menekíti. Nicole-t természetesen letartóztatják.
A harmadik könyvben, melynek címe Rama Revealed, − Ráma felfedi magát −, Nicole és gyermekeinek szökését meséli el Új Édenből, életüket a harmadik idegen faj városában, majd a háborút, melyet az emberek ez ellen a faj ellen indítottak. Mielőtt a háborúban minden elpusztulna, a Ráma építői mindenkit elaltatnak (hibernálnak?) a járművön, így az alvó legénységgel érkezik végállomására, a Tau Ceti körül keringő másik Csomóponthoz. A Ráma készítői itt felfedik magukat, és a Ráma küldetések célját.
Ez a folytatása annak a könyvnek, mely annak idején éppen eredetiségével, hangjával és titokzatosságával nyűgözött le. Noha a sztori és a szereplők sztereotípiáiért egyértelműen a társalkotó, a valós író a felelős, a történet ívéért és a Ráma valódi céljának kiötléséért egyértelműen a mélyen vallásos keresztény Clarke. Emiatt ez a könyv sajnos a kreácionisták és intelligens tervezettség hívők bibliája is lehet.
Ami megdöbbentően hiányzik a könyvekből, az a tudomány. Mert a világegyetem értelmének kérdésére adott transzcendens válasz minden, csak nem az, amelyet tudománynak nevezünk.
Ami fájón jelen van viszont a könyvben, az egyrészt a földi események teljesen üres és sehová sem vezető extrapolációja, és olyan mélységes pesszimizmus fajunkkal szemben, mely már a rögeszme határát súrolja.
A szerzők megragadtak a késő nyolcvanas évek társadalmi, technológiai, gazdasági, tudományos problémáinál, és ezeket a problémákat egyszerűen kilőtték a XXIII. századba. Ami az ebből a nyolcvanas évek végi pesszimista életérzésből fakad, vagyis hogy az emberiség javíthatatlan, tulajdonképpen az egyetlen valamirevaló színt hozta volna történetbe, ha a szerzők nem inkább valószínűtlen idegen életformák és társadalmak aprólékos, mégis hiteltelen leírásával töltik meg a lapokat. Tudniillik, az, hogy a Föld az idegenek vizsgálati alanyaként „válogatott” emberanyagot, sőt elítélt gyilkosokat is küld a Rámára, olyan drámai helyzetek és történések lehetőségét veti fel, melyeket egy Dick, egy Brabury, egy Simak vagy a Sztrugackij fivérek nem hagytak volna kiaknázatlanul. És annak ellenére, hogy a Lee-Clarke szerzőpár ezt a helyzetet is csak melodramatikus klisék sorával volt képes megragadni, még mindig a legerősebb része a könyvnek.
A javíthatatlan pesszimizmus már az első könyvben, a Rama II-ben is tetten érhető, hiszen a fő konfliktusforrás az, hogy a nemzetközi űrhajózási hivatal egy majdnem teljesen emberi hulladékból álló legénységet válogatott össze az expedícióra. Ez a válogatás talán magyarázható a Nagy Káosz okozta visszaeséssel, azonban a Ráma II első látogatása és visszatérése között eltelt több mint negyven évben a Föld már a Mars újratelepítésén fáradozik: természetesen ugyannal az emberanyaggal, amelyet a Rámra küldenek.
Van még a könyvben jókora adag öntömjénezés is, mely Clarke-nek sohasem volt sajátja, de mely a későbbi írói generációk rákfenéje. Többször elhangzanak a szereplők szájából az egész Ráma küldetés nagyszerűségéről szóló ömlengések, a férfi főszeplő speciel Lee önmagáról alkotott idealizált képe, átlag száz oldalankét valamilyen formában elhangzik Clarke mondása, miszerint „Bármely meglelően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”
Biokémiával foglakozó emberként mérhetetlenül idegesített Lee minduntalan ájult csodálata a biológia tudománya iránt és, hogy a könyvek „tudománya” főként elrugaszkodott biológiai spekulációkból áll. Lelki szemeim előtt megjelent a következő jelenet:
Lee kipirult arccal fordul az idős mester felé:
- Arthur bátyám! Eszembe jutott valami! Az AIDS olyan divatos, meg titokzatos, meg minden és olyan csúnyán bántak kezdetben a hordozóival. Nem kéne erről is írni?
- Írjá, Gentry fiam!
És írt.
Mindazonáltal azok, akiknek elég, ha hosszadalmas leírásokat ismeretlen rendeltetésű szerkezetekről, lehetetlen biológiájú és társadalmi berendezkedésű idegenekről, az élvezni fogja a könyvet.
Ha pedig valaki megveszi majd mind a négy kötetet legalább nem fog billegni az asztal. Bár a Randevú valószínűleg nem végzi az asztalláb alatt. Különben is jócskán vékonyabb.
Ja és az uplift ideát pofa nélkül lenyúlták Brintől.
Elfogultságaim ötven százalékban beigazolódtak, sajnos negatív irányban: a regények minősége külön-külön, de összességükben sem közelíti meg a Randevú a Rámával színvonalát, és hozzák mindazt a rosszat, amit egy ún. hard sci-fitől vártam.
A hatalmas méretű regényfolyam (a Randevú nélkül több, mint 1500 oldal) két szerző munkája. Az idős Clarke nyilvánvalóan fizikailag nem tudta felvállalni egy ekkora anyag megírását, ezért a NASA egykori főmérnökét, Gentry Lee-t választotta társául a munkához. A választás kissé érthetetlennek tűnik, még akkor is, ha előtte már megírtak közösen egy sci-fi regényt, mely magyarul is megjelent Bölcső címen.
Az érthetetlen választás be is igazolta a negatív várakozást. A Randevú folytatásai mind irodalmilag, mind a tudományos fantasztikum vonatkozásában elmaradnak az előzménytől. Sőt több tekintetben szinte negálják azt.
A méltatások szerint a folytatások inkább karakter orientáltak, mint az első Ráma, bár ezt az kitételt csak akkor tudom értelmezni, ha a karakter -orientáltság és a közhely-orientáltság közé egyenlőségjelet teszek.
Mert ez az 1500 oldal bizony hemzseg az SF kliséktől, a másodosztályú hollywoodi akció és szentimentális filmek sablonjaitól, irodalmi közhelyektől. És mindezek ellénére, vagy éppen ezért, halálosan unalmas. A szereplők, szituációk és történések annyira közhelyesek, hogy több tucat gondosan válogatott másodosztályú sci-fi regény és forgatókönyv kvázi-random összeollózásával valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.
Ekkora volumenű történetet lehetetlen spoilerezni, így bátran megadom a történet rövid összefoglalóját, hogy a későbbiekben könnyebb legyen hivatkozni.
A Rama II története (részletes olvasónapló itt) nem más, mint a Naprendszerbe belépő második Ráma osztályú idegen úrhajóhoz indított földi expedíció története. Mivel arra az időre az emberi társadalom éppen csak kilábalt egy súlyos gazdasági, politikai, lélektani etc. válságból, az űrhajózás az első Rama körüli színvonal alatt maradt. A technológiai elégtelenség és emberi gyengeségek következménye, hogy többen meghalnak, és végül a Ráma II-n reked az expedíció három tagja, Nicole des Jardins orvos (a regényciklus főszereplője), Richard Wakefield tudós/mérnök és Michael O’Toole tábornok, miután a föld koncentrált atomtámadást intéz a jármű ellen. A Ráma készítőiről és céljáról semmiféle információhoz nem jutunk. Annyi sejthető, hogy az embereken kívül még legalább két értelmes faj tartózkodik az űrhajón, amelyek közül az egyik valószínűleg nem baráti.
A Garden of Rama címét a tartalom ismeretében Ráma Édenkertjének kellene fordítani. Ez a kötet két élesen elváló részre oszlik. Az első felében a három Rámán maradt asztronauta útját mesélik el a Szíriusz csillag felé. A cselekmény főként akörül bonyolódik, hogy miként lesznek képesek az emberek az idegen technológia használatára, és miként próbálnak saját természetes szaporulatuk genetikai optimalizálásával legénységet biztosítani a Ráma ismeretlen időtartamú útja alatt. Ez az egy nő-két férfi összetételű csapatban nem megy zökkenők nélkül, de ennek ellenére a Szíriuszhoz már Richard és Nicole három lányával és Michael és Nicole két fiával megszaporodva érnek. A csillag körül a Rámák és hasonló járművek gigantikus fogadóállomása, a titokzatos Csomópont kering, ahol anélkül, hogy az embereknek valódi információt adnának, a Rámát átrendezik, megépül a jövendő emberi kolónia az Új Éden, és két önként a Csomóponton maradó kivételével az embereket útnak indítják vissza a Földre. A Ráma feladata ezúttal az, hogy kapcsolatba lépjen az emberiséggel, és fedélzetén kétezer emberi önkéntessel elinduljon egy ismeretlen útirány felé, bevallottan azért, hogy közben a Ráma alkotói az embereket tanulmányozzák. A regény második fele az emberi kolónia alapítását és történetét meséli el. Mivel a kétezer fős legénységben jócskán akadnak elitélt gyilkosok is, hamarosan a bűnözők ragadják magukhoz a hatalmat, és háborúba kezdenek a Ráma másik felében elszállásolt másik értelmes fajjal, amelyet sikeresen ki is irtanak. Nicole férje, Richard, a másik faj utolsó maradékát egy harmadik, szintén a Rámán utazó fajhoz menekíti. Nicole-t természetesen letartóztatják.
A harmadik könyvben, melynek címe Rama Revealed, − Ráma felfedi magát −, Nicole és gyermekeinek szökését meséli el Új Édenből, életüket a harmadik idegen faj városában, majd a háborút, melyet az emberek ez ellen a faj ellen indítottak. Mielőtt a háborúban minden elpusztulna, a Ráma építői mindenkit elaltatnak (hibernálnak?) a járművön, így az alvó legénységgel érkezik végállomására, a Tau Ceti körül keringő másik Csomóponthoz. A Ráma készítői itt felfedik magukat, és a Ráma küldetések célját.
Ez a folytatása annak a könyvnek, mely annak idején éppen eredetiségével, hangjával és titokzatosságával nyűgözött le. Noha a sztori és a szereplők sztereotípiáiért egyértelműen a társalkotó, a valós író a felelős, a történet ívéért és a Ráma valódi céljának kiötléséért egyértelműen a mélyen vallásos keresztény Clarke. Emiatt ez a könyv sajnos a kreácionisták és intelligens tervezettség hívők bibliája is lehet.
Ami megdöbbentően hiányzik a könyvekből, az a tudomány. Mert a világegyetem értelmének kérdésére adott transzcendens válasz minden, csak nem az, amelyet tudománynak nevezünk.
Ami fájón jelen van viszont a könyvben, az egyrészt a földi események teljesen üres és sehová sem vezető extrapolációja, és olyan mélységes pesszimizmus fajunkkal szemben, mely már a rögeszme határát súrolja.
A szerzők megragadtak a késő nyolcvanas évek társadalmi, technológiai, gazdasági, tudományos problémáinál, és ezeket a problémákat egyszerűen kilőtték a XXIII. századba. Ami az ebből a nyolcvanas évek végi pesszimista életérzésből fakad, vagyis hogy az emberiség javíthatatlan, tulajdonképpen az egyetlen valamirevaló színt hozta volna történetbe, ha a szerzők nem inkább valószínűtlen idegen életformák és társadalmak aprólékos, mégis hiteltelen leírásával töltik meg a lapokat. Tudniillik, az, hogy a Föld az idegenek vizsgálati alanyaként „válogatott” emberanyagot, sőt elítélt gyilkosokat is küld a Rámára, olyan drámai helyzetek és történések lehetőségét veti fel, melyeket egy Dick, egy Brabury, egy Simak vagy a Sztrugackij fivérek nem hagytak volna kiaknázatlanul. És annak ellenére, hogy a Lee-Clarke szerzőpár ezt a helyzetet is csak melodramatikus klisék sorával volt képes megragadni, még mindig a legerősebb része a könyvnek.
A javíthatatlan pesszimizmus már az első könyvben, a Rama II-ben is tetten érhető, hiszen a fő konfliktusforrás az, hogy a nemzetközi űrhajózási hivatal egy majdnem teljesen emberi hulladékból álló legénységet válogatott össze az expedícióra. Ez a válogatás talán magyarázható a Nagy Káosz okozta visszaeséssel, azonban a Ráma II első látogatása és visszatérése között eltelt több mint negyven évben a Föld már a Mars újratelepítésén fáradozik: természetesen ugyannal az emberanyaggal, amelyet a Rámra küldenek.
Van még a könyvben jókora adag öntömjénezés is, mely Clarke-nek sohasem volt sajátja, de mely a későbbi írói generációk rákfenéje. Többször elhangzanak a szereplők szájából az egész Ráma küldetés nagyszerűségéről szóló ömlengések, a férfi főszeplő speciel Lee önmagáról alkotott idealizált képe, átlag száz oldalankét valamilyen formában elhangzik Clarke mondása, miszerint „Bármely meglelően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”
Biokémiával foglakozó emberként mérhetetlenül idegesített Lee minduntalan ájult csodálata a biológia tudománya iránt és, hogy a könyvek „tudománya” főként elrugaszkodott biológiai spekulációkból áll. Lelki szemeim előtt megjelent a következő jelenet:
Lee kipirult arccal fordul az idős mester felé:
- Arthur bátyám! Eszembe jutott valami! Az AIDS olyan divatos, meg titokzatos, meg minden és olyan csúnyán bántak kezdetben a hordozóival. Nem kéne erről is írni?
- Írjá, Gentry fiam!
És írt.
Mindazonáltal azok, akiknek elég, ha hosszadalmas leírásokat ismeretlen rendeltetésű szerkezetekről, lehetetlen biológiájú és társadalmi berendezkedésű idegenekről, az élvezni fogja a könyvet.
Ha pedig valaki megveszi majd mind a négy kötetet legalább nem fog billegni az asztal. Bár a Randevú valószínűleg nem végzi az asztalláb alatt. Különben is jócskán vékonyabb.
Ja és az uplift ideát pofa nélkül lenyúlták Brintől.
2007. január 17., szerda
Arthur C. Clarke&Stephen Baxter - Time's Eye
A méltatás végül is igaznak bizonyult. Baxter valóban a legtehetségesebb Clarke együttműködői közül, és ez meglátszik a könyvön.
Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.
A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.
Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.
Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.
A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.
Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.
Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.
Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...
Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.
Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.
Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:
Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.
A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.
Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.
Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.
A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.
Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.
Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.
Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...
Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.
Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.
Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
