Neil Gaiman - Törékeny holmik

Valószínűleg kiderül ezekből a könyvismertetésekből, hogy szeretem Gaimant, az anyablogból még az is, hogy mint embert is szeretem (Na jó, mint EMBERT szeretem, csak hogy egyértelműek – straight, ugyebár, hehe – legyenek a dolgok.), éppen ezért haragszom erre a könyvre. Illetve a könyvre nem, az értelmetlen lenne, hanem az EMBEREKRE, mindazon érző és értelmes lényekre, akik a könyv – eredeti és magyar változat – létrehozásában részt vettek. Beleértve magát az írót is.
Ez nem azt jelenti, hogy rossz könyv lenne, tömve olvashatatlan, élvezhetetlen novellákkal, hanem azt, hogy néhány – mennyiségileg elhanyagolható – kivételtől eltekintve senki sem hozta ki magából a maximumot. Beleértve az írót is.

A Törékeny holmik novelláskötet (illetve nem egészen, hiszen az író nem prózai alkotásaiból is válogattak a harmincegy mű közé.), az elején a Tükör és füst kötetnél alkalmazott, sokszor maguknál a műveknél értékesebb bevezetőkkel. Az írások többsége ilyen-olyan világokba, ilyen-olyan magazinokat, válogatásokat szerkesztő barátok felkérésére írt szöveg – s ez többnyire meg is látszik. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy rosszak lennének: messze olvashatóbbak, szellemesebbek, jobban megírtak – EMBERIBBEK –, mint az átlag fantasztikus felhozatal, szóval, igazi Gaiman szövegek. Csak éppen a professzionális író Gaimanéi, ha érted, mire gondolok, és csupán néhányuk közelíti meg azt a csúcsot, melyet a Tükör és füst kötet A gyilkosság misztériuma* történetével elért. A kötet legjobb írásai azok, melyek mögött nincs felkérés, illetve, ha van, akkor az írás valamilyen szempontból valamiképpen nem elégítette ki a felkérés kívánalmait. Tipikusan ilyen a Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című novella és ilyen a kötet záró darabja, A völgy császára című Árnyék (Amerikai istenek) kisregény is.
Azonban a legjobb írások azok, melyeket a szerző magának írt, melyekben mágikus képzelete magától, saját inspirációitól hajtva, nem "parancsra" szárnyal. Személyes kedvencem, és azt hiszem, a kötet csúcsa a Susan problémája, ez az igen sok rétegű, alternatív Narnia-történet. Másik kedvencem, a sokkal könnyedebb, stílusgyakorlatnak ható (talán az is), de szellemes, eredeti világba helyezett és rendkívül szórakoztató A napmadár című történet**.
A kötetnek nincs vezérfonala, világos szerkezete, bár több novellában is (Október a székben, Arcanincs pórok…, Susan problémája, Aladdin a kalapból) tetten érhetők a szerzőnek a valóság és írott szó viszonyát, az írás teremtő erejét analizáló gondolatai. Valahogy Örkény egypercese járt az eszemben, amikor ezeket olvastam.
Az írások, különösen a versek megvillantják Gaiman jellegzetesen angol humorát, (ön)iróniáját, (stílus)karikírozó kézségét. Az önirónia az Arcanincs pórok…-ban éri el a csúcsát, a képzelt betegségeket és a rajtuk élősködő pszeudogyógyászokat karikírozó ...Krupp pedig az én ízlésem szerint már túl is megy a paródia határán: felesleges, bántó gúnyként hat. Bár – El kell ismerni! – a hipochondria-gyógyító őrület előrehaladtának folyamata briliáns módon ábrázoltatik e rövid darabban.

A szerkesztésből/válogatásból fakadó gyöngeségeket a kötet eredetije is magában hordozza, azonban a magyar kiadásnak – természetesen – sikerült erre ráfejelnie.
Bizonyára létezik az egy-írót-minél-több-fordítóval-fordíttassunk-le-ugyanabban-a-kibaszott-kötetben! logikának kiadói létjogosultsága, bár személy szerint ez a gyakorlat inkább dühöt vált ki belőlem. Elismerem, hogy minél több havert pénzhez kell juttatni, sőt nem árt, ha a szerkesztőnek is jut egy kis fordítói díj és/vagy spórol a kiadójának, de…
Nagyon valószínűtlen (És most hagyjuk a tehetség fokozatait!), hogy minden fordító képes megérezni adott írót, ugyanazokon a húrokon játszani, mint az eredeti szerző, a „szívnek ugyanazon segédigéit” használni – és ez így is van jól. Még ha a fordító nem is képes megpendíteni ugyanazokat a húrokat de legalább alázat lakozik benne a zseni, a tehetség általában átüt a rajta és az író képes megszólalni saját hangján. A kötet fordítóiból valószínűleg nem hiányzik ez az alázat, mert Gaiman többnyire átütött rajtuk. Azonban csak néhányuknak sikerült szimulálni, saját egyéniségük – Jaj! Bizony: tehetségük…– erejével megeleveníteni a szerzőt. Hogy mennyire igaz az „egy szerző-egy jó fordító vagy még az se” állítás, elég megnézni, hogy ugyanaz a fordító – Pék Zoltán –, egészen varázsosan képes visszaadni a gaimani verset, míg a prózák elég gyengére, döcögősre sikerültek a keze alatt. Azt hiszem Gaiman magyar fordítója – e kötet alapján – Huszár Zoltán; szerencsére az Árnyék kisregény (egyedül annak ismerem az eredetijét) az ő munkája.
Nagyon nagy bánatom a borító. Rendben, hogy minimalista AGAVE vonal*** meg miegymás, de ez a borító nem egyéb, mint alibi: semmi köze a könyvhöz, grafikai megoldásában pedig említést sem érdemel. Kár érte. Főleg, hogy ugyanazon szerzőtől ugyanazon kiadó által megjelentetett Sosehol kötet bőre egészen találóra, szépre sikerült.

Agave kiadó, 2008. puhafedelű, 280 oldal.

Jegyzetek:
* Jellemző példája az újabb sütésű magyar fordításoknak mely világosan mutatja a tárgynyelv kultúrájának mély nem ismeretét és/vagy a hazai, tárgynyelvet nem ismerő olvasó lenézését és semmibe vételét. Ez az a fajta műveltségbeli hiány és/vagy fordítói attitűd, mellyel "felvértezve" bármily virtuóznak tételezett nyelvismerettel sem lenne szabad nekivágni a fordításnak. A novella eredeti címe Murder Mysteries. Ez a cím tehát egy szinte lefordíthatatlan szójáték, mely a mennyei misztériumot a krimi (mystery) "ki a gyilkos?" alzsánerének nevében (murder mystery) rejti el. Nem rossz A gyilkosság misztériuma megoldás, csak direkt és olcsó. És szokás szerint rétegek tűnnek el…

** Ha mindaz igaz, amit a bevezetőben áll R.A. Lafferty-ről, van egy nagy mulasztásom. Meg a magyar könyvkiadásnak is. Tíz novellája jelent meg a Galaktikákban, és egy frissen a Hypergalaktika 2-ben. Ezen a linken pedig egy novellája teljes fordításban olvasható.

*** Minimalista a brit kiadás címlapja is, de a különbséget le lehet zongorázni. Az amerikai kiadások viszont szintén semmilyenek. Mi van? Ez Gaiman, emberek!

Neil Gaiman - Tükör és füst

Szeretek Gaimant olvasni.

Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
Még a terjedelemre is ügyel, szinte sohasem terjengős, a történetei éppen olyan hosszúak, amilyen hosszúaknak lenniük kell.

Most éppen novellák.
A kötetnek Tükör és füst a magyar címe, valami előttem ismeretelen oknál fogva az eredeti többes szám lemaradt a tükrökről. Szóval, "Smoke and Mirrors".
Azért időzök el a címnél, mert – azt hiszem – a címmel akart valamit közölni a szerző. Egyrészt jelezni, hogy itt varázslatos történetek következnek majd. Másrészt utalni a színpadi bűvészek trükkjeinek mechanizmusaira. Harmadrészt ezáltal visszamenőleg jelezni, hogy a varázslatos történetek mögött trükk lehet. Negyedrészt vezérmotívumot adni a novellafüzérnek. Mert a trükkök és tükrök, a bűvész bizony visszatérő motívumok ebben a válogatásban.

Mi is az előszó első mondata? "Tükrökkel csinálják."

Angolszász területen kiadott novelláskötek esetében nem először találkozom azzal, hogy a szerző előszót ír a történetekhez. Nem akarom megítélni, hogy általában helyes gyakorlat-e ez, Gaiman esetében biztosan nem lehet kifogást emelni ellene: a novellák keletkezésének történetét, jellegüket bemutató néhány mondatos előszavacskák a kötet elején csokorba gyűjtve legalább annyira érdekesek, mint bármelyik történet.

Esszéíró akkor kerül bajba, ha a novellákról kell írni. Mi mondható el egy rövid történetről, anélkül, hogy kárt okoznánk magában elbeszélésben akár egy piciny rész felfedésével is?

Annyit mondhatok, hogy szinte valamennyi történet ugyanazzal az érzékenységgel, tehetséggel és a mese iránti végtelen vonzalommal íródott, mint az Amerikai istenek. A szerző nem ritkán klasszikus vagy népmesét dolgoz fel újszerű, rá jellemző tálalásban – hasonló sikerrel, vagy talán sikeresebben, mint Ilja Varsavszkíj tette.

Ritkán találni altémáktól és műfajoktól függetlenül ilyen egyenletes minőséget olyan hosszú időt felölelő válogatásban (1984-től 1998-ig, gyakorlatilag az írói pálya kezdetétől a kötet megjelenéséig), mint Gaimannél.

Személyesen négy írást emelek ki: a kezdő novellát, melynek angol címe "Chivalry" (talán Lovagkor lett magyarul?), s mely ízig-vérig angol bájával és meseszerűségével tündököl; a "We Can Get Them for You Wholesale"-t (talán: Megszámíthatjuk Önnek nagykeráron) eredetiségével, mely egyben a kötet legkorábbi alkotása, s mely kiválóan érzékeli Gaiman érzékét a groteszkhez (könnyű neki, angol) és a horrorhoz; a hátborzongató Babahúst (Babahús lett, mely elég találó - lenne, ha a az itt kettős értelemben használt "babycakes"-hez hasonlóan a babahús létező magyar szó lenne..., de egy fordítása legalább olvasható a linken, ízelítőül), mely abszurditásához méltóan nem lett hosszabb, mint egy jól sikerült Örkény egyperces; és az utolsó előtti történetet, a "Murder Mysteries"-t (Ki a gyilkos? lehetne), mely hosszabb történet és krimiben meséli el a világ teremtésének és Lucifer bukásának kezdetéről szóló történetet miközben felszínre kerül a Teremtő felelőssége is mindezekben.

A kötet egészében olyan volt számomra, mintha valamelyik jól sikerült régi szerzői Galaktikát olvasnék. Vagy Metagalaktikát. Igen. Mint azokban, alaposan megismerhető a szerző, sokféle alkotói korszakából, sokféle oldaláról.

Még a költő Gaiman is megismerhető – és e téren nehezen tudok bármit is mondani a magyar kiadás ismerete nélkül, mert meglehet, hogy a fordítások jobban sikerültek, mint az eredeti. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy Gaiman közepes költő-e, vagy csak saját személyes idegenkedésem az angol nyelvű verseléssel szemben mondatja velem, hogy a versek a leggyengébb részei a könyvnek, ráadásul a minőségük sem olyan egyenletes, mint a prózáké.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jól megírt rövid történeteket, melyeket más korban egyszerűen mesének neveztek. Ennek az elemzésnek is ez a kulcsszava.

Magyarul: Neil Gaiman, Tükör és füst, 1998 vagy 1999, Benefícium kiadó,