Kim Stanley Robinson – Vörös Mars

Van olyan író, aki egész életében ugyanazt a könyvet írja. Szereplők, helyszínek, plotok változnak, az alaphelyzetek, alapgondolatok, következtetések és végkifejletek nem. Nem tudom bizonyosan, hogy Robinson ilyen író-e, mert bevallom, nem olvastam mást tőle, mint ezt az 1992-ben megjelent kötetet és a 2002-es A rizs és a só éveit. Ez a két könyv azonban minden külsődleges különbség ellenére ugyanaz, és ez az ismertetések alapján a Mars trilógiát megelőző legalább négy regényére is igaznak tűnik.
Úgy tűnik, Robinson inkább gondolkodó, filozófus, mint író – vagy nem mer író lenni, vagy nem képes: súlyos és szubsztanciális gondolatai mint a kátránytó a rá ereszkedő madarat, húzzák vissza a repüléstől. Mindkét könyvben felbukkannak csodálatos, szinte megismételhetetlen tökéletességű szövegrészek, amelyek félelmetes tehetségű írót mutatnak, de ezek a részek elvesznek, megfulladnak, elsüllyednek, felhígulnak a filozófus gondolatainak óriási térfogatában [1]. A közlésvágy, a “hallgass ide, én tudom”, az érzés, hogy a bölcsek köve szintje leszakítja a zsebet, a megszerzett és elméjében transzformált információ átadásának kényszere nem hagyja levegőhöz jutni a mesélőt. Különböző ambíciók léteznek.
Így születik valószínűleg minden esszéregény, így születhetett a Vörös Mars is. A szerző állítólag több, mint egy évtizedig gyűjtötte az anyagot, irodalomtudós [2] létére kiművelte magát a természettudományokban, űrtechnológiában, és az areológiában, a Mars egyelőre képzeletbeli tudományában. Nem hiszem, hogy ez is túlságosan jól sikerült volna: molekuláris biológiai tudása/látásmódja mindenesetre megrekedt egy meglehetősen nevetséges, vulgáris szinten, mely hibás következtetések egész sorozatához vezette. És a portlandcement… [3] Azt jó volna teljesen elfeledni.
De a technológiai-természettudományos tévedések valójában lényegtelenek. Lényegtelen, hogy a Mars földrajzából, az areográfiából hány helyszínt tud megnevezni, hány kellően át nem gondolt technológia ötletet vezet elő. Ezek nem számítanak, mert a Vörös Mars lényege a társadalmi kísérlet – Robinson társadalomtudós, társadalomfilozófus, aki megszállottan keresi a működőképes társadalom receptjét, nem képes kibújni a bőréből, de ez nem is baj, sőt! Ennek könyvnek a veleje, esszenciája a társadalom jövőjéről való gondolkodás, és Robinson ebben kiváló. Iain Banks munkáit lehetne leginkább ehhez a gondolati mélységhez hasonlítani, ha lehántjuk róluk a csapnivalóan üres kalandokat. Robinsonnál még ilyenek sincsenek.
Ezért nem szerencsés Robinsont Clarke-hoz sem hasonlítani: Kimnek csak azért kellenek a technológiai részletek,hogy megtámogassák társadalmi vízióit, Clarke viszont azért építi fel regényeiben [4] kénytelen-kelletlen a jövendő társadalmait, hogy díszletül szolgáljanak technológiai vízióinak.

A Vörös Mars receptje ugyanaz, mint egy évtizeddel később A rizsé: végy egy olyan szituációt, ahol a társadalom adott szintjéről szinte tökéletesen steril, laboratóriumi körülmények között fejlődhet (idegen bolygó vagy a középkorban tökéletesen kihalt Európa), alaposan fontold meg a lehetséges fejlődési irányokat, csomópontokat, add hozzá saját történelem, filozófia és irodalomtudásodat, pszichológiai ismereteidet és elméleteidet, vágyaidat és elképzeléseidet az ideális társadalomról, fűszerezd meg némi keleti bölcsességgel és műveltséggel [5], majd az eredményt ne történelmi megközelítésben tálald fel, hanem néhány egyáltalán nem átlagos, de nem is túlságosan kiemelkedő kulcsfigura szemszögéből, és kész! Ennek a receptnek az a veszélye, hogy ha nem találja el a célközönséget, azaz az esszéregényre fogékony olvasót, megbukik. A könyv ugyanis, bár egy bolygó meghódítását meséli el, nem sok valós izgalmat kínál az intellektuális fajtán kívül. (Már csak ezért sem lehet Clarke-hoz hasonlítani: Robinsonnál szó sincs emberléptékűnél nagyobb szabású helyzetekről.) A regénynek nincsen valódi főszereplője, a legtöbbet foglalkoztatott két hős, Frank Chalmers és Maja Tojtovna komplett szociopaták, ráadásul, mintha szándékosan tenné, Kim szinte perverz örömmel öl meg minden szimpatikus szereplőt – valószínűleg azért, mert a szimpatikus szereplők képviselik a potenciálisan optimálisba hajló társadalmi megoldásokat, és ezek nyilvánvalóan a filozofálás végét jelentenék. Így aztán a sötét pragmatisták, vagy elvakult fanatikusok húzzák legtovább.

Ami igazán meglepő, hogy ez a tulajdonképpen szegényes és olvasóellenes eszköztár mégsem ad dögunalmat végeredményül, bár meg kell vallani, akad azért karakterhalmozó üresjárat is jócskán ebben könyvben.

Valami mégiscsak lehet abban az intellektuális kalandozásban, amit mi, olívzöld, ostoba, otromba ogrék nem tudunk kellően értékelni… Mégis szerettem olvasni. Mindenesetre nagyon ajánlom a hard sci-fi, főként a very hard socio fiction kedvelőinek.

A regényszöveget Dr Horváth András űrkutató Mars tanulmánya egészíti ki.

A fordítás még csak ritka gyerekbetegség-tünetek formájában tartalmazza a később oly általánossá vált transzlációs hajmeresztéseket, egyelés például alig fordul elő benne.

Möbius Kiadó, 2001. Puhafedelű, két kötetben 463 és 444 oldal. Fordította Danka Sándor.
Még kapható a Galaktika szerkesztőségében…

Jegyzetek:

[1] A koncentráció, nem az abszolút anyagmennyiség határozza meg a pH-t. :-)
[2] PhD dolgozatának címe: The novels of Philip K. Dick.
[3] Well… A cementipar a nehéziparok közül az egyik legnehezebb – nemcsak berendezéseiben, hanem alapanyagában és végtermékében is. Az gyakorlatilag löhetetlen, hogy az ember cementet cipeljen magával a Földről, az pedig, hogy a Marson olyan gyorsan és könnyen előállítsa, hát, annak van egy igen-igen komoly akadálya: nincsen mészkő a bolygón… Egyáltalán nincsenek karbonátos kőzetek. Möglehet, akkora kitalálják, hogyan lehet cementet csinálni bazaltból, de azt már semmiképpen sem hívható portlandcementnek.
[4] A novellista Clarke egészen más tárgyalást igényel. Az az író.
[5] Ugyanaz a szúfi versrészlet mindkét regénybe beidéződött.

Kim Stanley Robinson – A só és a rizs évei

Nem igazán ismer(t)em Robinson munkáit, néhány novellát csak; a Möbius féle Vörös Marsról szerencsétlenül lemaradtam, mostanában igyekszem pótolni; de ez az első nagy találkozás mély nyomot hagyott bennem. Nagyon kellett már, hogy a hazai sci-fi kiadásban ilyen mélységű mű is napvilágot lásson!

Ez a regény/esszéregény valójában talán nem is tudományos-fantasztikus mű. Ha a történetbe kihagyhatatlanul beszőtt természetfölötti (ezoterikus/lélekvándorlási) szálat el is hagyhatnánk, a megmaradó alternatív történelemi művet sem szokás manapság a sci-fihez sorolni [1]. Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: “A vörös hímoroszlán”. Amivel valójában nem mondanék semmit, vájtfülűek azonban biztosan érzik az utalást Szepes Mária művére: Robinson szövege mintha a magyar írónő regényére válaszolna – a lélekvándorlás témájára adna férfi választ.
A központi téma ugyanis a lélekvándorlás eszméje, az a feltételezés, hogy az újra és újra világba születő lelkek alacsonyabb vagy magasabb létbe kerülve valami távoli, nagy cél elérésére szenvedik végig számtalanszor a földi létet. Robinson világosan kitűzi ezt a célt, mely tulajdonképpen kettős: az emberi szellem fölemelkedésén keresztül elérni, hogy a Földön szűnjön meg az értelmes lények közötti igazságtalanság. Robinson alternatív Földjén a követésre kiválasztott lelkek – az általában inkább pesszimista sci-fiben meglehetősen szokatlanul – elérni látszanak ezt az utópisztikus célt. Csak suttogva merem kimondani: a kommunizmust. Meg vagy lepve, mi? Ezt az állítást explicit módon a szöveg alapján bizonyítani persze nem lehet, de a végeredmény, melynek küszöbén az író magukra hagyja hőseit, eléggé egyértelmű. Ezt a “vádat” támasztja alá a marxizmus klasszikus voluntarista szemlétének tettenérése a szöveg egészében: miként lehetne másképpen értelmezni a lélekvándorlási folyamatban az ember alatti létezéseket, melyek vakon, állati módon szolgálják a végső, de nagyon is emberi célt.
A természetfölötti szál végső buktatóját ugyanis ügyesen elkerülte az író, azzal az egyszerű fogással, hogy a kellő ponton hagyta abba könyvet, így mentesült a “És mi van azután?” kérdésre adandó (bár szerintem nem adható) válasz alól. Robinsontól legalábbis nem fogjuk megtudni, hogy mi történik a lélekkel, ha eléri a célt, ha az emberiség egésze harmonikusan, igazságosan, teljes életet él végre. Leáll a lélekvándorlás? Nem születik több gyerek? Istenné válunk? Az író ügyesen elkerülte azt is, hogy igazán alacsonyrendű létezésbe küldje megfigyelt lelkeit, pedig kíváncsi lettem volna, mit kezd a témával… Hogyan érvényesül az igazságtalanság/ igazságosság eszméje az ásványi létezésben? Hogyan szabadul ki a lélek egy hegy mélyére temetett kristályból?

A regény alternatív történelmi szála számomra sokkal izgalmasabb, mint a természetfölötti cöncögés. Robinson merészen és eredeti módon, következetes logikával építi fel történelmét abból a hajmeresztő alapfeltevésből kiindulva, hogy az európai kereszténység az akadálya a kívánatos harmóniának, tehát ha azt kiiktatjuk, hosszú távon minden jobb lesz. Bár a való világ tényei hajlamosítanak azt hinni, hogy ennek a jelenlegi rakás szarnak a kizárólagos oka az európai zsidó-keresztény kapitalizmusfelfogás, véleményem szerint ez csak a regény gondolatkísérletének erejéig elfogadható alapfeltevés. Végeredményben Robinson a kereszténységhez hasonlóan egyaránt elveti a kínai típusú vallás- és világfelfogást és az iszlámot, kettejük szintézisével egyetemben. Megoldásként az amerikai törzsszövetségi kultúrák társadalmi rendszerét kínálja [2], bár a szöveg nyilvános beismerése annak, hogy a fentebb említett civilizációk beavatkozása nélkül a hodinószóni kultúra sehová sem jutott volna [3].

A szövegből úgy tűnik, hogy Robinson számára a világ egyik legfőbb igazságtalansága az, ami a patriarchális rendszerekben a nőkkel történik, és a megoldást a világ inkább női irányításában sejti. Ezzel a gondolattal nem lenne baj, ha nem tudnánk, hogy a másik fél is el tudja követni ugyanazokat az ocsmány hibákat ha kizárólagos helyzetbe kerül, és nyilvánvalóan másmilyen, de valószínűleg ugyanolyan ocsmány hibákra is képes, mint a férfi világ. Valahogy nem értem, hogy miért az inga kilendüléseiben és nem a nyugvópontra csillapításban látja általában mindenki [6] a megoldást. Az említett feminista áthallás ellenére a szövegből fájdalmasan hiányzik a szerelem, különösen annak testi oldala. Mintha nem is létezne ilyesmi. Ebből a szempontból is lehet azt állítani, hogy a regény a Vörös oroszlán férfi ellentéte.

A civilizáció és a lélekvándorlás állomásait Robinson a megfigyelt lelkek reinkarnált életeinek apró történeteivel szemlélteti. Hiányoznak a nagyszabású kalandok, de ez a hétköznapiság inkább erénye, mint hiányossága a könyvnek. A mondanivaló általában könnyen áldozatul esik a kalandoknak, nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt – Robinson meg sem próbálta, inkább biztosra ment a mikromágiával. Egyetlen kivételes esetben a kalandok nagyobb szabásúra sikerültek, érdekes módon éppen a regény irodalmi tetőpontján, az alternatív Világháború ábrázolásában, ahol a valóság és a bardó (az újjászületés előtt a lelkek várakozó helye) pokla összecsúszik. Ez az alig több mint két tucat oldal, az Aszurák háborúja című fejezet, irodalmi csúcsteljesítmény. Az ember beleborzong, ha elképzeli, az egész könyv lehetett volna ilyen…
Valójában azonban a könyv többi része nem haladja meg Zsoldos Péter Távoli tűzének színvonalát, sőt bizonyos estekben, amikor az író explicit fejtegetésekbe bocsátkozik, vékonyítván a szöveg irodalmiságát és vaskosítván az esszéregény jelleget, gyengébb is annál. Ez azonban, szerencsére, összesen, ha három oldalt kitesz a hatszázból.

A szöveg szép, fegyelmezett fordítást, és gondos szerkesztést kapott – pontosan azt, amit egy mestermű megérdemel. Köszönet érte a fordítónak, Uram Tamásnak és a szerkesztőnek, Hajdú Évának!

Kis hiányosságnak érzem, hogy a térképekről nem tüntették el az eredeti angol földrajzi neveket. Manapság ez nem jelent problémát egy grafikusnak. Halvány érzés, hogy az idegen nevek átírása sem elég következetes a szövegben, mivel azonban e téren igen nagy a katymasz a mai Magyarországon, nem várható el, hogy éppen ez a könyv legyen ebben úttörő.

Olvassa el mindenki!

Metropolis Média, Metropolis Könyvek, 2009., puhafedelű, 603 oldal

Jegyzetek:

[1] Saját fantasztikum és tudományos fantasztikus definícióm szerint mindenképpen idetartozik, a történet racionális keretét a Föld, a földi természeti viszonyok adják, a kiinduláson (és a lélekvándorlásos ezotérián) kívül ez a vonulat semmiféle fantasztikus elemet nem tartalmaz többé, a jelen racionalitásának logikája szerint építi fel a világot, arra a tágabb fantasztikumnak, a természetfölöttinek nincs közvetlen befolyása, nem jelentkezik benne mágiaként, etc.
[2] Hadd dübörögjek együtt a nagy íróval! (A különbség nyilvánvaló: amiből Robinson hatszáz oldalt írt, az nekem harminc sorba, ha került…) A Galaktikában megjelent India alkirálya című novellám egy kicsit történelem alternatíváiba is beleártja magát, és ha abban elolvasod a szimulációs részt Amerika felemelkedéséről, valami hasonlót találsz. Bár Robinson nem tartotta annyira az inka civilizációt, mint szerénységem…
[3] Ez letagadhatatlan tény. Ha egyszer jársz a Washingtoni Indián Múzeumban, mely a világ egyik legizgalmasabb múzeumépületében a világ egyik legunalmasabb és semmitmondóbb kiállítását hozza össze [4], az tapasztalhatja, hogy

1. az észak amerikai indiánok kőkorszaki szinten éltek
2. semmi közük nem volt az állattenyésztéshez vagy a növénytermesztéshez, de nem is igen akarták, hogy legyen
3. harmóniájuk a természettel csupán mítosz – művészetüket szemlélve arra következtethet az ember, hogy egyszerűen csak rettegtek a természettől [5]; a kaliforniai indiánok pedig a nagy harmóniában rendszeresen felégették az erdőket, tudván, hogy az erdőtűz az általuk valamiért kedvelt sequoyának kedvez…

[4] Az amerikai múzeumok hihetetlenül hatékony és ötletes látványkínáló profizmusát ismerve nem lehet véletlen. Nem is az. Egyrészt nem is az amerikai indiánokat mutatja be, hanem a fehér ember rossz lelkiismeretének állít emléket, másrészt a berendezés áldozatául esett az azóta már bukott koncepciónak, hogy a múzeumban a múzeumi tárgyakat számítógépen nézze meg a látogató. Grrrr.
[5] Az eszkimók művészeti alkotásai kivételesek, nem tükrözik ezt a rettegést. Valószínűleg amiatt, mert náluk a természet már annyira ellenséges, hogy csak röhögve lehet szembenézni vele…
[6] Például Slonczewski jóasszony, mondjuk az Elizium lányában.

Stefan Brijs – Angyalgyár

A Tescóban vettem, véletlenül belebotolva. Valószínűleg a kiadás is véletlen volt: elképzelem, hogy a kiadó valami sikerest, belgát és divattémát keresve rábukkant erre a hazájában sikeresnek, irodalmi szenzációnak (botránynak?) mondott könyvre. Megtalálták, bár a keresőkifejezés első szavát nemigen értem: tudniillik, mitől és hol volt sikeres ez a regény?*
A divattéma adott: ember klónozás, az alapötlet annyiban újszerű, hogy a kísérlet idejét akkorra teszi, a nyolcvanas évekre, amikor elvileg minden tudás és eszköz már rendelkezésre állt, de valamiért igazán még sem a közvélemény, sem a média, sem maga tudomány nem mozdult rá a kérdésre. Ebből az alapfelvetésből simán kihozható lett volna egy jó crichtoni sci-fi sőt, talán még valami jobb is – ahogyan egyeseknek sikerült is jóval korábban.
Talán az a baj, hogy ez a regény nem akarja vállalni a fantasztikumot, nem akarja vállalni hogy 1984-be (hehe, mosoda allúzió!) helyezve a klónozás tisztán fantáziaelem, mely MELLÉ fel lehet építeni egy jól megkonstruált lélektani történetet, de melyből a lélektani elem körítéseként, realizmusként felfogva csak a zseni képes közepesnél jobb eredményt produkálni. Brijs pedig nem zseni.
Pedig még a mondott lélektani elem is parádés lehetőségeket rejt magában, hiszen az Istennel birkózás tragédiáját és komikumát külön-külön vagy akár egyszerre sokan, sokkal jobb eredménnyel kihasználták zsánerben vagy azon kívül egyaránt.
Brijs regényének alapfeltevése, hogy a főhős, Hoppe doktor fordított vallási fanatikusként (őrület), Istennel versengve kezd bele klónozási kísérleteibe****. Ebből a felállásból azt lehetne mondani, hogy a kudarcba fordult kísérlet bemutatása ennek a versenynek a kilátástalanságán keresztül vallásos intés, parabola arról, hogy ember ne kontárkodjon bele Isten munkájába, de…
De Hoppe motivációinak bemutatása eléggé elnagyolt, és jobbára kimerül a lebegtetett autizmus, az elutasító szülők, és főként a katolikus nevelőintézetekben eltöltött gyermekkor szörnyűségekben bővelkedő leírásában, és leginkább az ezredforduló környékén divatos katolikusgyalázás szintjére süllyeszti a könyvet.
De a regény legvége azt sugallja, hogy a verseny nem ért véget, és Isten vesztésre áll.
Egyszóval, a regény hitről és vallásról szóló üzenete meglehetősen kétséges és zavaros.
Csakúgy, mint az ember klónozás etikájának nem valláserkölcsi megközelítése is a szövegben. Ebben a kérdésben az író szereplőin és/vagy a narrátoron keresztül gyakorlatilag nem foglal állást. Úgy tűnik etikai alapon nem utasítja azt el, vagy inkább etikai megfontolásokkal nem is közelít a kérdéshez. A legfontosabb ebből a szempontból Hoppe doktor kutatóintézeti főnökének “álláspontja”, vagyis a kísérlet etikáját csak mint tudománymódszertani kérdést vizsgálja, azaz nem a kísérlet tágabb erkölcsi problémái érdeklik, hanem, hogy a kísérlet eredménye hamisítás vagy valóságos eredmény. Bár a természettudósok körében sokan vannak, akik a kutatás és a tudomány etikai problémáit hasonló nagyvonalúsággal kezelik (vagyis nem kezelik) ez az ábrázolás (a regény egyik tudósa elmebeteg, a másik gátlástalan karrierista) inkább elnagyolt, hamis és szenzációhajhász tömegmédia-megközelítés, mint hitelesnek mondható kép.
Nyilván, hogy ennyire semákban gondolkodó és szenzációra/divattémára hangolt szerzőtől túlságosan nagy irodalmi teljesítmény sem várható – és nem is találtam kiemelkedő teljesítményre a szövegben, sem a szerkezet, sem a történetformálás és a jellemábrázolás, sem a nyelv tekintetében.
A szerkezet tökéletesen aránytalan és széteső, mint a főhős klónjai: a regény első könyve (harmada) Hoppe doktor klónozási kísérlete “eredményének” éveit mutatja be a mához közelítve, majd a második könyv teljes egészében a klónozás előzményeit és Hoppe életútját (születéstől a jelenig) mutatja be, hol lineárisan, hol ötletszerű sorrendben, mely öteletszerűség nem flashbackezés, hanem inkább az író fegyelmezetlen csapongásának következménye. A harmadik könyv végül visszatér a jelenbe, majd az utolsó oldalakon előrevetíti a jövőt (mely a szöveg megírásakor múlt), nyitva hagyva a folytatás lehetőségét (Mely reményeim szerint nem következett/zik be.). Ebben a szerkezetben a harmadik személyű, omniscient-omnipresent narrátor olyan írói eszközökkel él, melyek használatától Lem már 1969-ben óvott, és melyet a tudományos fantasztikus irodalom egyik jellemző irodalmi hibájaként hozott föl. Nevezetesen a bűnügyi regény szerű elemeket, titokzatoskodást, homályos utalásokat, az olvasó nyomozásszerű bevezetését az eseményekbe és hátterükbe nota bene, még gyilkosságot is. Személyes véleményem, hogy ezzel nem is lenne önmagában baj, ha következetesen és a krimi klasszikus és modern szabályai szerint alkalmazzuk. Brijs azonban már a könyv közepére fellebbenti a fátylat, és attól kezdve a magyarázó narrátor elemzései még azt a csekélyke izgalmat is elveszik a szövegből, mely addig kísérte.
Mert a történet maga már-már unalmas, tökéletesen kiszámítható és teljességgel a narrátor alá rendelt, így aztán igen kevés szereplő kel benne életre, még a főszereplő sem, már ha Hoppe doktort főszereplőnek nevezhetjük. A regényben ugyanis a narrátor kénye-kedve szerint lépnek elő szereplők pszeudofőhőssé, hogy mire elfogadnjuk/megszokjuk őket annak, szépen eltűnjenek vagy visszasüllyedjenek a többiek szürkeségébe. Én személy szerint a nevelőnőt tekinteném inkább annak, mint az elegyetlen sematikusan, de legalább árnyaltan ábrázolt szereplőt.
Nem tudom, hogy a belga irodalom általában miféle nyelvi eredetiséggel bír, ha léteznek is ilyen törekvések e kötet írója nyilvánvalóan nem csatlakozott hozzájuk. A szöveget valahová a tizenkilencedik és huszadik század közepére helyezném – ha közben megfeledkezem arról, hogy miféle művészeti/nyelvi lelemények születtek az alatt a száz év alatt. Ha szöveget valamiért mindenképpen a modernséggel akarnám kapcsolatba hozni, a poszt- helyett mindképpen a pre- előtagot használnám. De nem akarom.
Számomra az egyedüli olvasási élvezetet a kis belga falu lakóinak ábrázolása hozta, de itt is kétségeim vannak afelől, hogy a nyolcvanas évek belga falusi lakossága ugyanazon a szellemi-kulturális és szociokulturális színvonalon lett volna, mint a kortárs magyar falvak lakói. Sőt!*****
Szóval, akit a kérdés (mármint a klónozás) érdekel, az nyugodtan olvassa el. Ha el akarod kerülni, könnyű felismerni: fertelmes, semmitmondó, ugyanakkor vizuális gusztustalanságot árasztó borítóba sikerült belenyomni.

Európa-Alexandra Kiadó, 2008, keményfedelű, 436 oldal.

Jegyzetek:

* Az Európa-Alexandra kiadó kötetei nem jellemzően tűnnek fel a Tesco polcain. Ez a kötet 2008-os kiadás 2009-ben. Nyilvánvalóan nem fogy valami jól.** Vagy eleve a Tesco célközönségének szánták. (Aki én vagyok: jaj nekem!) Még a Libriben is láttam belőle, ami vagy azt jelenti, hogy a Leső harcsa kibékült a vetélytárssal, vagy az Európa kiszakadt az Alexandrábó. Mi lenne jobb
** Mellesleg remélem, hogy végre ez lesz a sorsa, mármint a hipermarketek, a Diagnózisnak is. Úgy viszonylag nehéz könyvet eladni, ha nincs a boltokban. A Tesco legalább bolt. Vannak polcai.***
*** Ha Nemzet Csalogányának “80%-os hazai termék arányt a boltokba!” buzgalma a könyvekre is igaz lenne, hajh! itt lenne a Kánaán!
**** Ez az alapgondolat eredendően hibás. A mai biológia tudásunkkal legfeljebb Isten művének lemásolására vagyunk képesek, ráadásul “hozott szalonnával”. A valódi verseny az lenne, ha teljesen más szén-víz biokémiával, horribile dictu egészen más alapelem és oldószer alapon hoznánk létre életet. From the scratch.
***** A francia aforizmagyűjtemény illusztrálása közben érdekes felfedezés volt, hogy a franciák a belgákat egyöntetűen szellemileg elmaradottaknak tartják. Mondjuk, az egyik legismertebb belgának, Jean-Claude van Damme-nak az eszmetörténet által nem igazán jegyzett bemondásai alapján ez akár jogos is lehet. Az aforizmagyűjtemény számomra egyik legkedvesebb darabja egy állítólagos brüsszeli apróhirdetés: “Parketta fényezést vállalok. Házhoz megyek.” Na, ezen a szinten vannak a regénybeli falu lakói. Pont azokén, akik amnfred von Richthofent ki akarták ásni a sírjából – ausztrál katonáknak kellet őrizni a temetőt. Vagy tekinthetjük a Calvairt, azt a belga horrort, mely az amerikai anya/gyerek/testvér/kecske/birka/ disznó/kutyabaszós, beltenyészett redneck, illetve texmex horrfilmek érdekes és élvezetes(sebb) európai változata.
Összeesküvés elmélet pártiaknak ez után csak az a két kérdés marad: Véletlenül lett-e Brüsszel Európa közigazgatási központja? És: Csodálkozunk, ha ide jutottunk?
Természetesen ez a jegyzetpont csak vicc, a belga sörök pedig a legjobbak között vannak a világon!