Két okból is húzódzkodom a regény megjelöléstől: egyrészt óvatosan kell bánni a „női regény“ szókapcsolattal (erről még emitt olvashatsz), másrészt ugyanaz a bajom a könyvvel, amiért az idén (2007) a Zsoldos díj zsűrije nem volt hajlandó értékelni azt: ez a kötet nem regényciklus, sorozat nyitó kötete, de nem is önállóan értelmezhető darab. Ez a kötet egyszerűen sem az önálló kötetetek, sem a sorozatok szabályai szerint sincs befejezve. Még a suspense esetleg megkérdőjelezhető eszközének használata sem indokolja ezt a befejezetlenséget, mert feszültségről szó sincsen az egész könyvben. Ezt itt, így abbahagyták. A többes szám szándékos: nem tudható, hogy a kiadó vagy a szerző vagy mindketten döntöttek úgy, hogy itt megállnak (még akkor is, ha esetleg a szövegből jóval több is készen állt volna), és a szöveget első könyvnek nyilvánítják. Azt sem tudom, hogy mekkorára tervezi a szerző a kész regényt, vagy regényfolyamot, de amit kiadtak belőle, abból szerkezetileg, történetileg úgy tűnik, mindössze a bevezetés első felét? olvashattuk, a történet kibontakozására, ha az ebben a tempóban halad, talán a harmadik-negyedik kötetben, ha sor kerül majd.
De nem terjedelme-terjengőssége okán állítom csupán, hogy ez női könyv, hiszen írója nő, szerkesztője nő, várható közönsége női közönség (mint az interneten felbukkanó rajongói bejegyzések, ismertetések zöme is ezt bizonyítja), szereplői a női könyvek megszokott szereplői, témái elsősorban a nőket érdeklő témák (család, gyermekek felnövekvése/nevelése), társadalom és jövőképe a konyhaablakból látható távlat, technológiája-tudománya szóra sem érdemes, érintőleges.
Női könyv annyiban is, hogy a férfiak ábrázolása a megszokott módon sematikus, a női ideák mentén mozog, valójában nem akad a férfiszereplők között egyetlen épkézláb, valóságos, „normális“ férfi sem. Zsarnoki pátriárka-sablon, lázadó, kelekótya, de értékes/géniusz fiú sablon, nagypapa/nagybácsi sablon, áramvonalas-géniusz hős sablon…
A terjedelmet azért hangsúlyoztam a bevezetőben és utána is, mert ez az első fantasztikus könyv, melynél teljes jogúnak érzem azt az alzsáner megjelölést, amely Wilson Tucker rosszízű space opera bon mot-jából származik. Tucker természetesen nem a zenedrámákra gondolt, amikor ezt a kifejezést alkotta, hanem a rádiós-televíziós szappanoperákra*.
Mert ennek a könyvnek a története úgy nyúlik, mint a televíziós szappanoperáké, a szereplők körülbelül olyan valóságosak, a környezet olyan hiteles, mint azoké. Azzal is a szappanoperák rokona, hogy családtörténetet mond el, mint amazok. Még az a didaktikus düh is tetten érhető benne, amely a magyar szappanoperák (Szomszédok, etc.) sajátja.
A történet megoldásai is a szappanopera jelleget erősítik, a történet folyását elősegítendő, vagy a főhősök motivációs hátterének biztosítására a szerző teljesen önkényesen tüntet el – fizikailag elpusztít –szereplőket. Minden nagyon klappol, „ki van találva“, mint a sakktáblán. A halál mindig kapóra jön. Csak az élet hiányzik. A jellegzetes időhúzó szappanopera dramaturgiai fogások és konfliktusforrások is bőségesen jelen vannak:
- félinformációkból, felületességből származó félreértések,
- az, hogy a szereplők betegesen nem figyelnek egymásra – lehetőleg a kritikus pillanatokban a legkevésbé** -, viszont mindenki más véleménye fontosabb számukra, mint az ún. szeretteiké,
- vagy vélt félelmek, illúziók miatt hallgatnak el fontos információkat.
Másfelől a könyv kulcsregény. Nagyon is mai problémákat lő ki a távoli jövőbe, és sajnos nem kerüli el a kulcsregények csapdáját: a kulisszákat, díszleteket nem sikerül élettel megtölteni, a történet szempontjából mindegy lenne, hogy a szereplők lovas kocsit hajtanának, vagy űrkompot, a „politika“ tanyaközpont vagy csillagközi méretű játszmákat játszik***. A szerző meg sem kísérelt jövőbeli problémákat, témákat, konfliktusokat kijelölni: saját mindennapi, földi nyomorunkkal találjuk szembe magunkat - a csodaidőkben.
Mert a kötet rendkívüli ambíciókról tanúskodik. Már a címben is fellehető a szájbarágós igyekezet, mellyel a könyv nagyszerűségére kívánják felhívni a figyelmet, melyet azután tovább fokoz a történések szempontjából teljesen indifferensnek és feleslegesnek ható előszó, mely szerzőjének neve azonos az író pen-nevével.
Ambíciózus a jövő csillagközi társadalma ábrázolásának szándéka, bár teljesen sikertelen. Nem véletlenül: reális csillagközi méretű gazdasági-társadalmi hajtóerők nélkül a dolog még gondolatkísérlet szintjén sem hiteles – működőképes.
Még nagyobb, már-már tolkieni ambíció a jövő egyik lehetséges nyelvének megalkotása, és kétségtelen, hogy a szerző ebből a szempontból sikeres. Azt ne firtassuk, hogy egy kevert, angol-latin nyelv (nitan – kissé gyenge rövidítés) hogyan alakulhat ki egy gyarmatosító populációban, amelyben vélhetőleg nem klasszika-filológusok teszik ki a legénység döntő hányadát, és azt se firtassuk, hogy a jelenkori tendenciák fényében a nyelv éppen a bemutatott irányba fejlődik-e. Ez a könyv legtisztábban fantasztikus része, és a leginkább értékelhető teljesítmény, még ha a megvalósítás hagy is kívánnivalót maga után.
Mire gondolok?
Az idegen nyelvi részek dramaturgiailag és a narráció szempontjából is teljesen indokolatlanul és redundánsan jelennek meg, sőt tolakodnak elő, az idegen kifejezések értelmetlen, és unalmas ismételgetése mintha csak ugyanazt a célt szolgálná, mint a cím: hogy tudniillik belesulykolja az olvasóba milyen nagyszerű is az, amit olvas! Ráadásul a szerző kihagyott egy nagyszerű elehetőséget nyelvészeti ambíciói kiélésének szervesebb beillesztésére. Az idegen gyerek közösségbe illeszkedésének folyamatában ezt kevésbé bántóan, sokkal több indokkal és egészen elegánsan meg lehetett volna tenni. Csak gondoljunk arra, ahogyan Crichton ezt az ügyet kezeli a Tizenharmadik harcosban! Mellesleg ezzel a fogással a kislány zsenialitását a szájbarágásnál sokkal hatékonyabban kidomboríthatta volna. Ehelyett idegen nyelvű betéteket és lábjegyzetes fordításokat kap az olvasó.
A narrációs fegyelemmel ezen kívül is gondok vannak. Még akkor is a mindentudó narrátor magyaráz az olvasónak, amikor a szereplők gondolataiban járunk, akik rendre elmagyarázzák maguknak a kisgyerekkoruk óta magától értetődő dolgokat.
Természetesen sommás ítélet lenne annyival elintézni ezt a könyvet, hogy egy bizonyos közönség számára íródott, és azok valószínűleg remekül is fognak szórakozni rajta, más pedig jobb, ha fenntartásokkal kezeli.
Tehát a fenntartások figyelembevétele mellett, bizony igyekezzen minden olvasó végigkövetni a könyv nyelvi, társadalmi gondolatkísérleteit, és mindenekelőtt azt, ami a kulcsregényt kulcsregénnyé teszi: a mának szóló üzenetét.
Ha a politikai fejtegetéseket a maguk súlyával is tekintem, számomra a könyv alapkonfliktusa mindenekelőtt Izrael állam létének alapkonfliktusával állítható párhuzamba. A könyv a vallásos közösségek jelentette kihívásokról szól a modern társadalom és a közösségek tagjai számára, a hagyomány és modernség összeütközéséről, a közösségi és generációs határvonalak mentén élők dilemmáiról. Mindezt sajátos női szemszögből tárgyalva, melyre érdemes odafigyelni még akkor is, ha argumentumait nem szilaj kalandok és végsőkig sarkított konfliktusok tüzével, hanem a házitűzhely otthonos fényével világítja meg.
Érdekes és eredeti gondolat, hogy a zárt közösség tagjai életét a nagyobb társadalmi tér történései természeti erő-szerűen befolyásolják, hogy a tradicionális közösségből valójában lehetetlen a kiszakadás.
Nagyon remélem, hogy a ciklus folytatódik, egészségesebb szerkesztőelvek szerint rendeződik majd kötetekbe, és köteteit egy jövőbeli Zsoldos-díj zsűri érdemei szerint majd valódi regényként ítélheti meg.
Animus kiadó, 2006. 447 oldal, keményfedél
Jegyzetek:
* Ha a Zsoldos zsűri jelen állapotában ítélte volna meg a könyvet, az olyan lett volna, mintha a Dallast valaki az első három epizód után értékelné. Pedig hol van még onnan Pamela álma!
** Egyetlen példa. Giin kudarca a fiatal Yaannal egyetlen egyet mutat: a férfi tökéletesen és eredendően alkalmatlan a társadalomban betöltött szerepére. Természetesen ez a viselkedés a szappanoperai dramaturgia és az elvárt jellemfejlődés kötelező gyakorlata szempontjából tökéletesen indokolt, csupán a karakter hitelességét rengeti meg alapjaiban.
*** Felmerülhet, hogy sci-fi-e egyáltalán, nem merő science faketion, de ennek boncolgatása most messzire vezetne.
