Először olvastam Gaimant fordításban, és nagyot csalódtam. Illetve egyrészről nem: a fordító hozta a várható minimumot. Nota bene a várható minimum nem egyenlő az elvárható minimummal. Távolról sem. Valószínűleg sohasem fogom megérteni, hogy a magyar fordítók zöme számára a fordítás miért interpretációt és miért nem tolmácsolást jelent. Honnan veszi bárki a felhatalmazást, hogy oda tegyen hangulati elemeket, szójátékokat etc. – vagyis saját géniuszát -, ahol az eredeti szövegben nincsenek, és honnan veszi másrészről a bátorságot, hogy mindkét nyelv biztos ismerete nélkül szépirodalmat fordítson, és emiatt a szövegből árnyalatokat veszítsen, melyek az eredetit színesítik, sőt értelmetlen mondatroncsokat hagyjon a szövegben.
És persze itt van az angol mitológia/fantasy fordításainak rossz beidegződései, melyeknek az új kiadásokból illett volna eltűnnie. Nevezetesen a „tünde” és „törp” szavaknak.
Ennyi puffogás után a csalódás, amely nem is csalódás, ha az olvasó tudja, mire számítson:
ez a szöveg nem az Amerikai istenek, nem az Anansi fiúk – szóval nem mágikus realizmus.
Ez a Neverwhere vonalba tartozó mese. Fantasy nagyon fiatal közönségnek.
Ebben az esetben a történet igen erősen kapaszkodik az ír/kelta mítoszok legősibb rétegeihez*, a való világba beágyazódott Tündérországi jelenléthez. Természetesen annak továbbfejlesztett változata, az ember előtti tündérvilághoz ebben a történetben csatlakozik valamennyi képzeletbeli vidék, mely a Föld felfedezésével eltűntek a térképekről. Igen szép többrétegű metafora.
A történet teljesen átlagos mese, talán annyiban különbözik, hogy az ijesztő szereplők nagyon is valóságosak: néha olyan érzésem volt, hogy egy multinacionális vállalat magyar képviseletének teljes menedzsmentjét össze lehetne állítani abból a rengeteg kisstílű, gonosz(kodó) pszicho- és szociopatából, akik a történetben előfordulnak. Arra utalok, hogy ez a mese azért nem nyolc év alatti gyermekeknek való.
Abban is hasonlít a Neverwhere-hez, hogy bár irodalmi igényessége átüt a fordításon, azért nem sokal több, mint egy forgatókönyv** regényesítése. Nagyon el tudom képzelni, hogy a szöveg lapos ott, ahol a filmben esetleg a látványvilág vagy a színészi játék elviszi a történetet. De nem vagyok biztos benne, nem láttam a filmet.
Könyvészetileg a borító nemzetközi viszonylatban is kiváló, de sohasem hittem volna, hogy itthon megérem az emelt sortávolság megjelenését. Valóban, képtelenség vásárlóerőt találni egy kisregényre?
Leginkább csak mese és/vagy Gaiman rajongóknak ajánlom, másoknak esetleg csalódást fog okozni.
Agave 2007. Puhafedelű, 211 oldal. Pék Zoltán fordítása
Jegyzetek:
* Erről bővebben (angolul) esetleg itt.
** Valaki volt szíves kijavítani, hogy a Stardust az író második regénye, nem pedig forgatókönyv adaptáció. Köszönet. Utánanéztem, valójában graphic novel storybooknak készült eredetileg.
2007. november 28., szerda
2007. november 20., kedd
China Miéville - Vastanács (Iron Council)
Nagyon reméltem, több dolgot is, kettőt főképpen. Reméltem, hogy Miéville megérik, zabolátlan kölyökzseniből érett író lesz, aki törődik a közönségével. És reméltem, hogy megírja pontosan ezt a könyvet. Persze honnan a bakter ződre festett (öncenzúra)ából tudtam volna, hogy mit akar megírni? Nem tudtam, nem is érdekes, akármit is ír, ha így írja meg, pontosan a nekem megfelelő regény sikeredik belőle. Nem a történet számít, nem a szavak számítanak – hanem az eszme. Az Eszme. Reméltem, hogy Miéville megírja, kiírja az eszmét, amelyben hisz, megírja a marxizmusát.
És féltem, hogy ezt azelőtt teszi meg, mielőtt megérne, beérne mint író.
Félelmeim nem, reményeim beigazolódtak. All hail the great author!
Ez az a könyv, amelyet vártam, attól az írótól, akitől annyit vártam.
Ez a könyv végre szerethető*: a hősei szerethetők, megérinthetők, megtapogathatók – élnek, a történet mélyértelmű, sokrétegű, a szövegben alig található üresjárat, felesleges részlet**, díszítőelem, végre nem azt a célt szolgálja, hogy a szerző zsenialitását fényezze, a fantáziában is alig botlik az olvasó üresjáratba, üres ötletbe, gondolati rokokóba; fegyelmezetten minden a Cél szolgálatában áll. És mert van cél, a szöveg nem esik szét, nem válik önmaga unalmas paródiájává, mint a Perdido pályaudvar vagy tűnik egészében feleslegesnek, mint A heg (The Scar).
Mi is a Cél? Valójában nem tudhatom. Számomra az, hogy az Eszme nem veszett el, nem veszhet el. Elbukhat, letiporhatják (figyelj erre a szóra!), kiirthatják a történelemkönyvekből, de nem veszhet el. Ez a regény az Eszme visszatéréséről szól, az Eszmének állít emléket. A történet és szó szerint.
A cím, Iron Council, egy másik szocialista sci-fi könyv címére emlékeztet, Jack London The Iron Heel-ére (magyarul Vaspata), és a két könyv tartalmában is sok hasonlóságot hozdoz. New Crobuzon urai ugyanolyanok, mint a Vaspata kíméletlen iparmágnásai, ugyanúgy egy lázadást tipornak el mindkét könyvben és hasonlóan függőben marad a második forradalom. Természetesen a történet más, a megoldás más, és a címek is egymás szöges ellentétei: a Vastanács a lázadók reménye, az utópisztikus közösségi társadalom, a Vaspata pedig az iparmágnások kontinensméretű uralmát, az Oligarchiát jelenti.***
A regény cselekménye a Perdido pályaudvar, végállomás történései után évtizedekkel játszódik. New Crobuzon kapitalizmusa még fejlettebb lesz, elkezdi vasútvonalai terjeszkedését a kontinensen. Az első cselekményszál ekkor indul, az erőltetett indusztrializáció következtében megszületik a Vastanács, mely a kommunisztikus törekvések szimbólumává válik a városban. A második két cselekményszál egyike a Vastanács keresése, megtalálása a közösségi törekvések legelkeseredettebb képviselői által a városon kívül, a másik szál a Párizsi Kommünhöz hasonló felkelés kirobbanása és bukása, a Tanács visszatérése a városban. A háttérben dúl New Crobuzon háborúja egy másik, kevésbé iparosodott, de mágiában jártasabb hatalommal, Tesh-sel.
A cselekményszálak két fő szereplői csoport körül bonyolódnak. A fő szálat, a Tanács megteremtése, majd keresése Judah Low, Ann-Hari és Cutter szerelmi háromszögén keresztül ismerhetjük meg. A másik szál hőse a fiatal radikális, Ori, akinek történetén keresztül a New Crobuzoni Kömmün kitörését követhetjük végig. Ez a szál eszmeileg főként a terror, az öncélú erőszak feleslegességének bizonyítása, de ezen a szálon mutatja meg az író a radikális és mérsékelt közösségi erők közötti különbségeket és hasonlóságokat.
A fő szál nagyságrendekkel bonyolultabb, és több rétegű, nemcsak a nagyobb időtáv, összetettebb, információgazdagabb történések, hanem a szerelmi háromszög nyújtotta plusz motivációk miatt is. Judah neve beszélő név, az ő „árulása” ugyanúgy a mitológia magasságába emeli a Vastanácsot, mint Júdás árulása Jézust. Ebben a pogány evangéliumban tehát a Tanács Jézus, Ann-Hari Mária Magdaléna, Judah Júdás. Cutter számára az evangélista szerepe marad. Mivel Ann-Hari valódi szerelme nem Judah, hanem a Tanács, az Eszme, ahogy Judahnak is, a szerelmi háromszög valamiképpen négyszög, egy élő/élettelen résztvevővel. Égi és földi szerelem keveredik nehezen kibogozhatóan.
A regény tetőpontján Judah „árulása” saját emlékművévé, a remény örök szimbólumává emeli a Vastanácsot, mely nélküle talán meg sem született volna. Mint Júdás, ő is életével fizetett a tettéért.
A regény narrációja sokkal barátságosabb, olvasóközelibb, mint az előzményeké, a lineáris cselekménymenetet a kellő időben töri meg a beékelődött kisregényszerű rész, mely Judah és a Tanács sorsának összefonódását – az első szálat – mutatja be flashback módjára. A szöveg nem tartalmaz annyi „kis színest”, unalmas ötletelést, mint előzményei, mindössze egy helyen találtam benne olyan számomra felesleges, a történet szempontjából érdektelen kalandot – szerencsére aránylag kis terjedelemben –, mely untatott. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ez a regény számomra innovatívabb, egyénibb fantáziát mutat, mint az előzmények. A stílus mindvégig egyenletes, igazodik a szereplőkhöz, és a környezetekhez, a jellemek kiforrottak, jól megragadottak, akinél szükséges (az ifjú Ori) a kellő/a történet által megkívánt, így hiteles változás is érzékelhető. A szereplők motivácói világosak, hitelesek, többnyire mélyek. A dialógusok élők, nem papírszagúak, nem erőltetnek bennfentes humort, felesleges „laza” dumát az olvasóra. (Bár ez Miéville-nek sohasem volt sajátja.)
A szövegben néhol irodalmilag tökéletes részletek lelhetők, melyek líraiságukkal és/vagy szimbolikus erejükkel nagy hatással voltak rám. Az egyik ilyen az esőcseppekbe, mint borostyánba fagyott napfény lírai képe, a másik az a szimbólum, amikor a maga által rakott sínről a Tanács rágördül a város sínhálózatára. Annak ábrázolása, amint egy újonc átesik a tűzkeresztségen, a begyakorolt manőverek és a valóság, az akció múltja, jelene és jövője összemosódnak elméjében, irodalmilag páratlanul erőteljesen megvalósított. Vizuálisan döbbenetes a holttestekből alkotott gólem mozgása. Igen megrázó jelenet, amikor a regény hősei a városból menekülő gépezettel találkoztak: olyan embertelen a helyzet New Crobuzonban, hogy még a gépek is elmenekülnek…
Néhány spekulatív szó Bas Lagról, a regény színteréről, és arról, hogy mi a szösz is ez a könyv valójában? Mi az a weird fiction, melyet Miéville írásművészete reprezentál.
Szubjektív vélemény, de azt hiszem, ezek a regények a science fiction és nem a fantasy alzsánerébe tartoznak. Számomra ezt a szóhasználat, a nevek nagyon is földi eredete bizonyítja leginkább. Judah, Ann, nagyon is földi nevek, a jiddis chaver, chaverim (barát, bajtárs, elvtárs – magyar szlengben haver) a kifejezések, az „Ecce Jabber!” grafitti, egy szörnyeteg bastardizált latin!!! neve, a Homo raptor geometridae, a ghul lény neve földi eredetről tanúskodnak. Mindegy, hogy a világot mágia szövi át, a földi emberek, földi neveikkel leginkább posztapokaliptikus vízióvá teszik a regényeket, mint fantasyvá. Mindegy, hogy a téridő szerkezete esett szét, dimenziók, idősíkok, párhuzamos univerzumok csúsztak egymásba – a kiindulási alap a mi Földünk. Miéville játszik velünk, de ez ezúttal nem bántam.
Nem tudhatom természetesen, hogy a regénynek mi a valódi célja. Ha a cél a marxizmus eszméjének megismertetése egy olyan generációval, mely azt sohasem élte meg, a nyilvánvalóságok ellenére is nem biztos, hogy teljesül. Angolszász területen legalábbis kétséges. Hiányoznak a marxista alapok a fiatal olvasóközönségből. (Nem mintha nálunk meglennének.) Félek, hogy az átlag fiatal olvasó úgy fogja ezt a könyvet olvasni, mint egyszerű fantasyt, sőt értetlenül elfordul tőle. Pedig a másik vélt cél, megőrizni az Eszmét, az emlékét, átmenteni kedvezőbb időkre – ahogy Judah (talán Miéville) mondja: „A történelem ment tovább. Nem volt megfelelő az idő.” Értve ezt a Vastanácsra, a New Crobuzoni Kommünre, a Kollektívára, de értve ezt a nagy kommunista kísérletekre is. – talán még veszélyeztetettebb az értetlenség által. Hiába mondják a regény utolsó szavai: „Voltunk, vagyunk, leszünk.” Ha nincs, aki őrizze a lángot, tovább vigye a zászlót, meséljen, akkor az emlékkel meghal a dolog. De lehet, az is a célja, a könyvnek, hogy éppen erre hívja fel a figyelmet. Emlékművekre szükség van.****
Ugye ismerős: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!*****
Jegyzetek:
* A hatvanas ökölszabályom, miszerint, ha a hatvanadik oldalon nem szeretem a könyvet, már nem is fogom, Miéville három köteténél nagyon beigazolódott.
** Ragadozó ló. Szerencsére csak egyetlen bekezdés erejéig.
*** Természetesen a címen kívül akad párhuzam más alkotásokkal is!
Az idegengyűlölő Új Csévélők (New Quillers) Párt tagjainak „egyenruhája“, a feltűrt nadrág és a keménykalap engem legalalábbis a Kubrick-féle Gépnarancs Alexének és társainak „egyenruhájára“ emlékeztet.
Amikor először felbukkan, Drogon, a suttogó előttem mindenestül mint King Dark Towerének mesterlövésze tűnt fel. Később ez a hasonlóság elillan, de az első benyomás ez volt.
Mosolyogtam, amikor azt a megszólítást olvastam egy szónoklat elején:
„Sisters, councilors, comrades!”, mely egyértelműen Antonius sokszor idézett Caesar temetési beszédének parafrázisa. Shakespear is megvolt!
Megragadott, de természetesen nem valódi allúzió a vonatmotívum, hiszen az eredeti célközönségnek valószínűleg nincs tudomása arról, hogy a vonat, a páncélvonat milyen fontos szerepet játszott az orosz-szovjet polgárháborúban. Arról biztosan nincs, hogy milyet a mi Tanácsköztársaságunkban, és hogy napvilágot látott a bolsevizmus idején egy könyv a Tanácsköztársaság harcairól, melynek az volt a címe: Mennyei páncélvonat.
**** Emlékezzünk meg ehelyt a rencerváltás szobordöntögetőiről!
***** És nehogy mán túl komolyan vegyük magunkat:
A Szovjet Órások Szövetsége órásversenyt hirdet ideológiailag megalapozott időmérők tárgyában. A kakukkos óra kategória harmadik helyezettjének szerkezetéből minden órában kijön a kakukk, és azt kakukkolja: „Lenin! Lenin! Lenin!”. A második helyezett mű kakukkja minden órában kijön, és azt mondja: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”. Az első helyezett órából minden egészkor kijön Lenin, és azt mondja: „Kakukk! Kakukk! Kakukk!”.
És féltem, hogy ezt azelőtt teszi meg, mielőtt megérne, beérne mint író.
Félelmeim nem, reményeim beigazolódtak. All hail the great author!
Ez az a könyv, amelyet vártam, attól az írótól, akitől annyit vártam.
Ez a könyv végre szerethető*: a hősei szerethetők, megérinthetők, megtapogathatók – élnek, a történet mélyértelmű, sokrétegű, a szövegben alig található üresjárat, felesleges részlet**, díszítőelem, végre nem azt a célt szolgálja, hogy a szerző zsenialitását fényezze, a fantáziában is alig botlik az olvasó üresjáratba, üres ötletbe, gondolati rokokóba; fegyelmezetten minden a Cél szolgálatában áll. És mert van cél, a szöveg nem esik szét, nem válik önmaga unalmas paródiájává, mint a Perdido pályaudvar vagy tűnik egészében feleslegesnek, mint A heg (The Scar).
Mi is a Cél? Valójában nem tudhatom. Számomra az, hogy az Eszme nem veszett el, nem veszhet el. Elbukhat, letiporhatják (figyelj erre a szóra!), kiirthatják a történelemkönyvekből, de nem veszhet el. Ez a regény az Eszme visszatéréséről szól, az Eszmének állít emléket. A történet és szó szerint.
A cím, Iron Council, egy másik szocialista sci-fi könyv címére emlékeztet, Jack London The Iron Heel-ére (magyarul Vaspata), és a két könyv tartalmában is sok hasonlóságot hozdoz. New Crobuzon urai ugyanolyanok, mint a Vaspata kíméletlen iparmágnásai, ugyanúgy egy lázadást tipornak el mindkét könyvben és hasonlóan függőben marad a második forradalom. Természetesen a történet más, a megoldás más, és a címek is egymás szöges ellentétei: a Vastanács a lázadók reménye, az utópisztikus közösségi társadalom, a Vaspata pedig az iparmágnások kontinensméretű uralmát, az Oligarchiát jelenti.***
A regény cselekménye a Perdido pályaudvar, végállomás történései után évtizedekkel játszódik. New Crobuzon kapitalizmusa még fejlettebb lesz, elkezdi vasútvonalai terjeszkedését a kontinensen. Az első cselekményszál ekkor indul, az erőltetett indusztrializáció következtében megszületik a Vastanács, mely a kommunisztikus törekvések szimbólumává válik a városban. A második két cselekményszál egyike a Vastanács keresése, megtalálása a közösségi törekvések legelkeseredettebb képviselői által a városon kívül, a másik szál a Párizsi Kommünhöz hasonló felkelés kirobbanása és bukása, a Tanács visszatérése a városban. A háttérben dúl New Crobuzon háborúja egy másik, kevésbé iparosodott, de mágiában jártasabb hatalommal, Tesh-sel.
A cselekményszálak két fő szereplői csoport körül bonyolódnak. A fő szálat, a Tanács megteremtése, majd keresése Judah Low, Ann-Hari és Cutter szerelmi háromszögén keresztül ismerhetjük meg. A másik szál hőse a fiatal radikális, Ori, akinek történetén keresztül a New Crobuzoni Kömmün kitörését követhetjük végig. Ez a szál eszmeileg főként a terror, az öncélú erőszak feleslegességének bizonyítása, de ezen a szálon mutatja meg az író a radikális és mérsékelt közösségi erők közötti különbségeket és hasonlóságokat.
A fő szál nagyságrendekkel bonyolultabb, és több rétegű, nemcsak a nagyobb időtáv, összetettebb, információgazdagabb történések, hanem a szerelmi háromszög nyújtotta plusz motivációk miatt is. Judah neve beszélő név, az ő „árulása” ugyanúgy a mitológia magasságába emeli a Vastanácsot, mint Júdás árulása Jézust. Ebben a pogány evangéliumban tehát a Tanács Jézus, Ann-Hari Mária Magdaléna, Judah Júdás. Cutter számára az evangélista szerepe marad. Mivel Ann-Hari valódi szerelme nem Judah, hanem a Tanács, az Eszme, ahogy Judahnak is, a szerelmi háromszög valamiképpen négyszög, egy élő/élettelen résztvevővel. Égi és földi szerelem keveredik nehezen kibogozhatóan.
A regény tetőpontján Judah „árulása” saját emlékművévé, a remény örök szimbólumává emeli a Vastanácsot, mely nélküle talán meg sem született volna. Mint Júdás, ő is életével fizetett a tettéért.
A regény narrációja sokkal barátságosabb, olvasóközelibb, mint az előzményeké, a lineáris cselekménymenetet a kellő időben töri meg a beékelődött kisregényszerű rész, mely Judah és a Tanács sorsának összefonódását – az első szálat – mutatja be flashback módjára. A szöveg nem tartalmaz annyi „kis színest”, unalmas ötletelést, mint előzményei, mindössze egy helyen találtam benne olyan számomra felesleges, a történet szempontjából érdektelen kalandot – szerencsére aránylag kis terjedelemben –, mely untatott. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ez a regény számomra innovatívabb, egyénibb fantáziát mutat, mint az előzmények. A stílus mindvégig egyenletes, igazodik a szereplőkhöz, és a környezetekhez, a jellemek kiforrottak, jól megragadottak, akinél szükséges (az ifjú Ori) a kellő/a történet által megkívánt, így hiteles változás is érzékelhető. A szereplők motivácói világosak, hitelesek, többnyire mélyek. A dialógusok élők, nem papírszagúak, nem erőltetnek bennfentes humort, felesleges „laza” dumát az olvasóra. (Bár ez Miéville-nek sohasem volt sajátja.)
A szövegben néhol irodalmilag tökéletes részletek lelhetők, melyek líraiságukkal és/vagy szimbolikus erejükkel nagy hatással voltak rám. Az egyik ilyen az esőcseppekbe, mint borostyánba fagyott napfény lírai képe, a másik az a szimbólum, amikor a maga által rakott sínről a Tanács rágördül a város sínhálózatára. Annak ábrázolása, amint egy újonc átesik a tűzkeresztségen, a begyakorolt manőverek és a valóság, az akció múltja, jelene és jövője összemosódnak elméjében, irodalmilag páratlanul erőteljesen megvalósított. Vizuálisan döbbenetes a holttestekből alkotott gólem mozgása. Igen megrázó jelenet, amikor a regény hősei a városból menekülő gépezettel találkoztak: olyan embertelen a helyzet New Crobuzonban, hogy még a gépek is elmenekülnek…
Néhány spekulatív szó Bas Lagról, a regény színteréről, és arról, hogy mi a szösz is ez a könyv valójában? Mi az a weird fiction, melyet Miéville írásművészete reprezentál.
Szubjektív vélemény, de azt hiszem, ezek a regények a science fiction és nem a fantasy alzsánerébe tartoznak. Számomra ezt a szóhasználat, a nevek nagyon is földi eredete bizonyítja leginkább. Judah, Ann, nagyon is földi nevek, a jiddis chaver, chaverim (barát, bajtárs, elvtárs – magyar szlengben haver) a kifejezések, az „Ecce Jabber!” grafitti, egy szörnyeteg bastardizált latin!!! neve, a Homo raptor geometridae, a ghul lény neve földi eredetről tanúskodnak. Mindegy, hogy a világot mágia szövi át, a földi emberek, földi neveikkel leginkább posztapokaliptikus vízióvá teszik a regényeket, mint fantasyvá. Mindegy, hogy a téridő szerkezete esett szét, dimenziók, idősíkok, párhuzamos univerzumok csúsztak egymásba – a kiindulási alap a mi Földünk. Miéville játszik velünk, de ez ezúttal nem bántam.
Nem tudhatom természetesen, hogy a regénynek mi a valódi célja. Ha a cél a marxizmus eszméjének megismertetése egy olyan generációval, mely azt sohasem élte meg, a nyilvánvalóságok ellenére is nem biztos, hogy teljesül. Angolszász területen legalábbis kétséges. Hiányoznak a marxista alapok a fiatal olvasóközönségből. (Nem mintha nálunk meglennének.) Félek, hogy az átlag fiatal olvasó úgy fogja ezt a könyvet olvasni, mint egyszerű fantasyt, sőt értetlenül elfordul tőle. Pedig a másik vélt cél, megőrizni az Eszmét, az emlékét, átmenteni kedvezőbb időkre – ahogy Judah (talán Miéville) mondja: „A történelem ment tovább. Nem volt megfelelő az idő.” Értve ezt a Vastanácsra, a New Crobuzoni Kommünre, a Kollektívára, de értve ezt a nagy kommunista kísérletekre is. – talán még veszélyeztetettebb az értetlenség által. Hiába mondják a regény utolsó szavai: „Voltunk, vagyunk, leszünk.” Ha nincs, aki őrizze a lángot, tovább vigye a zászlót, meséljen, akkor az emlékkel meghal a dolog. De lehet, az is a célja, a könyvnek, hogy éppen erre hívja fel a figyelmet. Emlékművekre szükség van.****
Ugye ismerős: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!*****
Jegyzetek:
* A hatvanas ökölszabályom, miszerint, ha a hatvanadik oldalon nem szeretem a könyvet, már nem is fogom, Miéville három köteténél nagyon beigazolódott.
** Ragadozó ló. Szerencsére csak egyetlen bekezdés erejéig.
*** Természetesen a címen kívül akad párhuzam más alkotásokkal is!
Az idegengyűlölő Új Csévélők (New Quillers) Párt tagjainak „egyenruhája“, a feltűrt nadrág és a keménykalap engem legalalábbis a Kubrick-féle Gépnarancs Alexének és társainak „egyenruhájára“ emlékeztet.
Amikor először felbukkan, Drogon, a suttogó előttem mindenestül mint King Dark Towerének mesterlövésze tűnt fel. Később ez a hasonlóság elillan, de az első benyomás ez volt.
Mosolyogtam, amikor azt a megszólítást olvastam egy szónoklat elején:
„Sisters, councilors, comrades!”, mely egyértelműen Antonius sokszor idézett Caesar temetési beszédének parafrázisa. Shakespear is megvolt!
Megragadott, de természetesen nem valódi allúzió a vonatmotívum, hiszen az eredeti célközönségnek valószínűleg nincs tudomása arról, hogy a vonat, a páncélvonat milyen fontos szerepet játszott az orosz-szovjet polgárháborúban. Arról biztosan nincs, hogy milyet a mi Tanácsköztársaságunkban, és hogy napvilágot látott a bolsevizmus idején egy könyv a Tanácsköztársaság harcairól, melynek az volt a címe: Mennyei páncélvonat.
**** Emlékezzünk meg ehelyt a rencerváltás szobordöntögetőiről!
***** És nehogy mán túl komolyan vegyük magunkat:
A Szovjet Órások Szövetsége órásversenyt hirdet ideológiailag megalapozott időmérők tárgyában. A kakukkos óra kategória harmadik helyezettjének szerkezetéből minden órában kijön a kakukk, és azt kakukkolja: „Lenin! Lenin! Lenin!”. A második helyezett mű kakukkja minden órában kijön, és azt mondja: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”. Az első helyezett órából minden egészkor kijön Lenin, és azt mondja: „Kakukk! Kakukk! Kakukk!”.
2007. október 24., szerda
Szergej Lukjanyenko - Éjszakai Őrség
A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.
Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).
Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.
Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.
Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.
A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.
Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?
Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.
Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.
Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.
Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.
A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…
És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!
Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…
De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.
Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.
És persze hódolat.
Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.
Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.
És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.
Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…
A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?
Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.
Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.
Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).
Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.
Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.
Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.
A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.
Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?
Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.
Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.
Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.
Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.
A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…
És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!
Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…
De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.
Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.
És persze hódolat.
Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.
Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.
És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.
Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…
A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?
Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.
Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.
2007. október 16., kedd
Raana Raas – Csodaidők Első könyv: Az ogfák vöröse
Nehezen találtam jelzőt erre a kötetre, azután előjött megfelelő: női könyv.
Két okból is húzódzkodom a regény megjelöléstől: egyrészt óvatosan kell bánni a „női regény“ szókapcsolattal (erről még emitt olvashatsz), másrészt ugyanaz a bajom a könyvvel, amiért az idén (2007) a Zsoldos díj zsűrije nem volt hajlandó értékelni azt: ez a kötet nem regényciklus, sorozat nyitó kötete, de nem is önállóan értelmezhető darab. Ez a kötet egyszerűen sem az önálló kötetetek, sem a sorozatok szabályai szerint sincs befejezve. Még a suspense esetleg megkérdőjelezhető eszközének használata sem indokolja ezt a befejezetlenséget, mert feszültségről szó sincsen az egész könyvben. Ezt itt, így abbahagyták. A többes szám szándékos: nem tudható, hogy a kiadó vagy a szerző vagy mindketten döntöttek úgy, hogy itt megállnak (még akkor is, ha esetleg a szövegből jóval több is készen állt volna), és a szöveget első könyvnek nyilvánítják. Azt sem tudom, hogy mekkorára tervezi a szerző a kész regényt, vagy regényfolyamot, de amit kiadtak belőle, abból szerkezetileg, történetileg úgy tűnik, mindössze a bevezetés első felét? olvashattuk, a történet kibontakozására, ha az ebben a tempóban halad, talán a harmadik-negyedik kötetben, ha sor kerül majd.
De nem terjedelme-terjengőssége okán állítom csupán, hogy ez női könyv, hiszen írója nő, szerkesztője nő, várható közönsége női közönség (mint az interneten felbukkanó rajongói bejegyzések, ismertetések zöme is ezt bizonyítja), szereplői a női könyvek megszokott szereplői, témái elsősorban a nőket érdeklő témák (család, gyermekek felnövekvése/nevelése), társadalom és jövőképe a konyhaablakból látható távlat, technológiája-tudománya szóra sem érdemes, érintőleges.
Női könyv annyiban is, hogy a férfiak ábrázolása a megszokott módon sematikus, a női ideák mentén mozog, valójában nem akad a férfiszereplők között egyetlen épkézláb, valóságos, „normális“ férfi sem. Zsarnoki pátriárka-sablon, lázadó, kelekótya, de értékes/géniusz fiú sablon, nagypapa/nagybácsi sablon, áramvonalas-géniusz hős sablon…
A terjedelmet azért hangsúlyoztam a bevezetőben és utána is, mert ez az első fantasztikus könyv, melynél teljes jogúnak érzem azt az alzsáner megjelölést, amely Wilson Tucker rosszízű space opera bon mot-jából származik. Tucker természetesen nem a zenedrámákra gondolt, amikor ezt a kifejezést alkotta, hanem a rádiós-televíziós szappanoperákra*.
Mert ennek a könyvnek a története úgy nyúlik, mint a televíziós szappanoperáké, a szereplők körülbelül olyan valóságosak, a környezet olyan hiteles, mint azoké. Azzal is a szappanoperák rokona, hogy családtörténetet mond el, mint amazok. Még az a didaktikus düh is tetten érhető benne, amely a magyar szappanoperák (Szomszédok, etc.) sajátja.
A történet megoldásai is a szappanopera jelleget erősítik, a történet folyását elősegítendő, vagy a főhősök motivációs hátterének biztosítására a szerző teljesen önkényesen tüntet el – fizikailag elpusztít –szereplőket. Minden nagyon klappol, „ki van találva“, mint a sakktáblán. A halál mindig kapóra jön. Csak az élet hiányzik. A jellegzetes időhúzó szappanopera dramaturgiai fogások és konfliktusforrások is bőségesen jelen vannak:
Másfelől a könyv kulcsregény. Nagyon is mai problémákat lő ki a távoli jövőbe, és sajnos nem kerüli el a kulcsregények csapdáját: a kulisszákat, díszleteket nem sikerül élettel megtölteni, a történet szempontjából mindegy lenne, hogy a szereplők lovas kocsit hajtanának, vagy űrkompot, a „politika“ tanyaközpont vagy csillagközi méretű játszmákat játszik***. A szerző meg sem kísérelt jövőbeli problémákat, témákat, konfliktusokat kijelölni: saját mindennapi, földi nyomorunkkal találjuk szembe magunkat - a csodaidőkben.
Mert a kötet rendkívüli ambíciókról tanúskodik. Már a címben is fellehető a szájbarágós igyekezet, mellyel a könyv nagyszerűségére kívánják felhívni a figyelmet, melyet azután tovább fokoz a történések szempontjából teljesen indifferensnek és feleslegesnek ható előszó, mely szerzőjének neve azonos az író pen-nevével.
Ambíciózus a jövő csillagközi társadalma ábrázolásának szándéka, bár teljesen sikertelen. Nem véletlenül: reális csillagközi méretű gazdasági-társadalmi hajtóerők nélkül a dolog még gondolatkísérlet szintjén sem hiteles – működőképes.
Még nagyobb, már-már tolkieni ambíció a jövő egyik lehetséges nyelvének megalkotása, és kétségtelen, hogy a szerző ebből a szempontból sikeres. Azt ne firtassuk, hogy egy kevert, angol-latin nyelv (nitan – kissé gyenge rövidítés) hogyan alakulhat ki egy gyarmatosító populációban, amelyben vélhetőleg nem klasszika-filológusok teszik ki a legénység döntő hányadát, és azt se firtassuk, hogy a jelenkori tendenciák fényében a nyelv éppen a bemutatott irányba fejlődik-e. Ez a könyv legtisztábban fantasztikus része, és a leginkább értékelhető teljesítmény, még ha a megvalósítás hagy is kívánnivalót maga után.
Mire gondolok?
Az idegen nyelvi részek dramaturgiailag és a narráció szempontjából is teljesen indokolatlanul és redundánsan jelennek meg, sőt tolakodnak elő, az idegen kifejezések értelmetlen, és unalmas ismételgetése mintha csak ugyanazt a célt szolgálná, mint a cím: hogy tudniillik belesulykolja az olvasóba milyen nagyszerű is az, amit olvas! Ráadásul a szerző kihagyott egy nagyszerű elehetőséget nyelvészeti ambíciói kiélésének szervesebb beillesztésére. Az idegen gyerek közösségbe illeszkedésének folyamatában ezt kevésbé bántóan, sokkal több indokkal és egészen elegánsan meg lehetett volna tenni. Csak gondoljunk arra, ahogyan Crichton ezt az ügyet kezeli a Tizenharmadik harcosban! Mellesleg ezzel a fogással a kislány zsenialitását a szájbarágásnál sokkal hatékonyabban kidomboríthatta volna. Ehelyett idegen nyelvű betéteket és lábjegyzetes fordításokat kap az olvasó.
A narrációs fegyelemmel ezen kívül is gondok vannak. Még akkor is a mindentudó narrátor magyaráz az olvasónak, amikor a szereplők gondolataiban járunk, akik rendre elmagyarázzák maguknak a kisgyerekkoruk óta magától értetődő dolgokat.
Természetesen sommás ítélet lenne annyival elintézni ezt a könyvet, hogy egy bizonyos közönség számára íródott, és azok valószínűleg remekül is fognak szórakozni rajta, más pedig jobb, ha fenntartásokkal kezeli.
Tehát a fenntartások figyelembevétele mellett, bizony igyekezzen minden olvasó végigkövetni a könyv nyelvi, társadalmi gondolatkísérleteit, és mindenekelőtt azt, ami a kulcsregényt kulcsregénnyé teszi: a mának szóló üzenetét.
Ha a politikai fejtegetéseket a maguk súlyával is tekintem, számomra a könyv alapkonfliktusa mindenekelőtt Izrael állam létének alapkonfliktusával állítható párhuzamba. A könyv a vallásos közösségek jelentette kihívásokról szól a modern társadalom és a közösségek tagjai számára, a hagyomány és modernség összeütközéséről, a közösségi és generációs határvonalak mentén élők dilemmáiról. Mindezt sajátos női szemszögből tárgyalva, melyre érdemes odafigyelni még akkor is, ha argumentumait nem szilaj kalandok és végsőkig sarkított konfliktusok tüzével, hanem a házitűzhely otthonos fényével világítja meg.
Érdekes és eredeti gondolat, hogy a zárt közösség tagjai életét a nagyobb társadalmi tér történései természeti erő-szerűen befolyásolják, hogy a tradicionális közösségből valójában lehetetlen a kiszakadás.
Nagyon remélem, hogy a ciklus folytatódik, egészségesebb szerkesztőelvek szerint rendeződik majd kötetekbe, és köteteit egy jövőbeli Zsoldos-díj zsűri érdemei szerint majd valódi regényként ítélheti meg.
Animus kiadó, 2006. 447 oldal, keményfedél
Jegyzetek:
* Ha a Zsoldos zsűri jelen állapotában ítélte volna meg a könyvet, az olyan lett volna, mintha a Dallast valaki az első három epizód után értékelné. Pedig hol van még onnan Pamela álma!
** Egyetlen példa. Giin kudarca a fiatal Yaannal egyetlen egyet mutat: a férfi tökéletesen és eredendően alkalmatlan a társadalomban betöltött szerepére. Természetesen ez a viselkedés a szappanoperai dramaturgia és az elvárt jellemfejlődés kötelező gyakorlata szempontjából tökéletesen indokolt, csupán a karakter hitelességét rengeti meg alapjaiban.
*** Felmerülhet, hogy sci-fi-e egyáltalán, nem merő science faketion, de ennek boncolgatása most messzire vezetne.
Két okból is húzódzkodom a regény megjelöléstől: egyrészt óvatosan kell bánni a „női regény“ szókapcsolattal (erről még emitt olvashatsz), másrészt ugyanaz a bajom a könyvvel, amiért az idén (2007) a Zsoldos díj zsűrije nem volt hajlandó értékelni azt: ez a kötet nem regényciklus, sorozat nyitó kötete, de nem is önállóan értelmezhető darab. Ez a kötet egyszerűen sem az önálló kötetetek, sem a sorozatok szabályai szerint sincs befejezve. Még a suspense esetleg megkérdőjelezhető eszközének használata sem indokolja ezt a befejezetlenséget, mert feszültségről szó sincsen az egész könyvben. Ezt itt, így abbahagyták. A többes szám szándékos: nem tudható, hogy a kiadó vagy a szerző vagy mindketten döntöttek úgy, hogy itt megállnak (még akkor is, ha esetleg a szövegből jóval több is készen állt volna), és a szöveget első könyvnek nyilvánítják. Azt sem tudom, hogy mekkorára tervezi a szerző a kész regényt, vagy regényfolyamot, de amit kiadtak belőle, abból szerkezetileg, történetileg úgy tűnik, mindössze a bevezetés első felét? olvashattuk, a történet kibontakozására, ha az ebben a tempóban halad, talán a harmadik-negyedik kötetben, ha sor kerül majd.
De nem terjedelme-terjengőssége okán állítom csupán, hogy ez női könyv, hiszen írója nő, szerkesztője nő, várható közönsége női közönség (mint az interneten felbukkanó rajongói bejegyzések, ismertetések zöme is ezt bizonyítja), szereplői a női könyvek megszokott szereplői, témái elsősorban a nőket érdeklő témák (család, gyermekek felnövekvése/nevelése), társadalom és jövőképe a konyhaablakból látható távlat, technológiája-tudománya szóra sem érdemes, érintőleges.
Női könyv annyiban is, hogy a férfiak ábrázolása a megszokott módon sematikus, a női ideák mentén mozog, valójában nem akad a férfiszereplők között egyetlen épkézláb, valóságos, „normális“ férfi sem. Zsarnoki pátriárka-sablon, lázadó, kelekótya, de értékes/géniusz fiú sablon, nagypapa/nagybácsi sablon, áramvonalas-géniusz hős sablon…
A terjedelmet azért hangsúlyoztam a bevezetőben és utána is, mert ez az első fantasztikus könyv, melynél teljes jogúnak érzem azt az alzsáner megjelölést, amely Wilson Tucker rosszízű space opera bon mot-jából származik. Tucker természetesen nem a zenedrámákra gondolt, amikor ezt a kifejezést alkotta, hanem a rádiós-televíziós szappanoperákra*.
Mert ennek a könyvnek a története úgy nyúlik, mint a televíziós szappanoperáké, a szereplők körülbelül olyan valóságosak, a környezet olyan hiteles, mint azoké. Azzal is a szappanoperák rokona, hogy családtörténetet mond el, mint amazok. Még az a didaktikus düh is tetten érhető benne, amely a magyar szappanoperák (Szomszédok, etc.) sajátja.
A történet megoldásai is a szappanopera jelleget erősítik, a történet folyását elősegítendő, vagy a főhősök motivációs hátterének biztosítására a szerző teljesen önkényesen tüntet el – fizikailag elpusztít –szereplőket. Minden nagyon klappol, „ki van találva“, mint a sakktáblán. A halál mindig kapóra jön. Csak az élet hiányzik. A jellegzetes időhúzó szappanopera dramaturgiai fogások és konfliktusforrások is bőségesen jelen vannak:
- félinformációkból, felületességből származó félreértések,
- az, hogy a szereplők betegesen nem figyelnek egymásra – lehetőleg a kritikus pillanatokban a legkevésbé** -, viszont mindenki más véleménye fontosabb számukra, mint az ún. szeretteiké,
- vagy vélt félelmek, illúziók miatt hallgatnak el fontos információkat.
Másfelől a könyv kulcsregény. Nagyon is mai problémákat lő ki a távoli jövőbe, és sajnos nem kerüli el a kulcsregények csapdáját: a kulisszákat, díszleteket nem sikerül élettel megtölteni, a történet szempontjából mindegy lenne, hogy a szereplők lovas kocsit hajtanának, vagy űrkompot, a „politika“ tanyaközpont vagy csillagközi méretű játszmákat játszik***. A szerző meg sem kísérelt jövőbeli problémákat, témákat, konfliktusokat kijelölni: saját mindennapi, földi nyomorunkkal találjuk szembe magunkat - a csodaidőkben.
Mert a kötet rendkívüli ambíciókról tanúskodik. Már a címben is fellehető a szájbarágós igyekezet, mellyel a könyv nagyszerűségére kívánják felhívni a figyelmet, melyet azután tovább fokoz a történések szempontjából teljesen indifferensnek és feleslegesnek ható előszó, mely szerzőjének neve azonos az író pen-nevével.
Ambíciózus a jövő csillagközi társadalma ábrázolásának szándéka, bár teljesen sikertelen. Nem véletlenül: reális csillagközi méretű gazdasági-társadalmi hajtóerők nélkül a dolog még gondolatkísérlet szintjén sem hiteles – működőképes.
Még nagyobb, már-már tolkieni ambíció a jövő egyik lehetséges nyelvének megalkotása, és kétségtelen, hogy a szerző ebből a szempontból sikeres. Azt ne firtassuk, hogy egy kevert, angol-latin nyelv (nitan – kissé gyenge rövidítés) hogyan alakulhat ki egy gyarmatosító populációban, amelyben vélhetőleg nem klasszika-filológusok teszik ki a legénység döntő hányadát, és azt se firtassuk, hogy a jelenkori tendenciák fényében a nyelv éppen a bemutatott irányba fejlődik-e. Ez a könyv legtisztábban fantasztikus része, és a leginkább értékelhető teljesítmény, még ha a megvalósítás hagy is kívánnivalót maga után.
Mire gondolok?
Az idegen nyelvi részek dramaturgiailag és a narráció szempontjából is teljesen indokolatlanul és redundánsan jelennek meg, sőt tolakodnak elő, az idegen kifejezések értelmetlen, és unalmas ismételgetése mintha csak ugyanazt a célt szolgálná, mint a cím: hogy tudniillik belesulykolja az olvasóba milyen nagyszerű is az, amit olvas! Ráadásul a szerző kihagyott egy nagyszerű elehetőséget nyelvészeti ambíciói kiélésének szervesebb beillesztésére. Az idegen gyerek közösségbe illeszkedésének folyamatában ezt kevésbé bántóan, sokkal több indokkal és egészen elegánsan meg lehetett volna tenni. Csak gondoljunk arra, ahogyan Crichton ezt az ügyet kezeli a Tizenharmadik harcosban! Mellesleg ezzel a fogással a kislány zsenialitását a szájbarágásnál sokkal hatékonyabban kidomboríthatta volna. Ehelyett idegen nyelvű betéteket és lábjegyzetes fordításokat kap az olvasó.
A narrációs fegyelemmel ezen kívül is gondok vannak. Még akkor is a mindentudó narrátor magyaráz az olvasónak, amikor a szereplők gondolataiban járunk, akik rendre elmagyarázzák maguknak a kisgyerekkoruk óta magától értetődő dolgokat.
Természetesen sommás ítélet lenne annyival elintézni ezt a könyvet, hogy egy bizonyos közönség számára íródott, és azok valószínűleg remekül is fognak szórakozni rajta, más pedig jobb, ha fenntartásokkal kezeli.
Tehát a fenntartások figyelembevétele mellett, bizony igyekezzen minden olvasó végigkövetni a könyv nyelvi, társadalmi gondolatkísérleteit, és mindenekelőtt azt, ami a kulcsregényt kulcsregénnyé teszi: a mának szóló üzenetét.
Ha a politikai fejtegetéseket a maguk súlyával is tekintem, számomra a könyv alapkonfliktusa mindenekelőtt Izrael állam létének alapkonfliktusával állítható párhuzamba. A könyv a vallásos közösségek jelentette kihívásokról szól a modern társadalom és a közösségek tagjai számára, a hagyomány és modernség összeütközéséről, a közösségi és generációs határvonalak mentén élők dilemmáiról. Mindezt sajátos női szemszögből tárgyalva, melyre érdemes odafigyelni még akkor is, ha argumentumait nem szilaj kalandok és végsőkig sarkított konfliktusok tüzével, hanem a házitűzhely otthonos fényével világítja meg.
Érdekes és eredeti gondolat, hogy a zárt közösség tagjai életét a nagyobb társadalmi tér történései természeti erő-szerűen befolyásolják, hogy a tradicionális közösségből valójában lehetetlen a kiszakadás.
Nagyon remélem, hogy a ciklus folytatódik, egészségesebb szerkesztőelvek szerint rendeződik majd kötetekbe, és köteteit egy jövőbeli Zsoldos-díj zsűri érdemei szerint majd valódi regényként ítélheti meg.
Animus kiadó, 2006. 447 oldal, keményfedél
Jegyzetek:
* Ha a Zsoldos zsűri jelen állapotában ítélte volna meg a könyvet, az olyan lett volna, mintha a Dallast valaki az első három epizód után értékelné. Pedig hol van még onnan Pamela álma!
** Egyetlen példa. Giin kudarca a fiatal Yaannal egyetlen egyet mutat: a férfi tökéletesen és eredendően alkalmatlan a társadalomban betöltött szerepére. Természetesen ez a viselkedés a szappanoperai dramaturgia és az elvárt jellemfejlődés kötelező gyakorlata szempontjából tökéletesen indokolt, csupán a karakter hitelességét rengeti meg alapjaiban.
*** Felmerülhet, hogy sci-fi-e egyáltalán, nem merő science faketion, de ennek boncolgatása most messzire vezetne.
2007. szeptember 12., szerda
A.C. Clarke&Stephen Baxter – Napvihar (Sunstorm)
Ezt az ismertetőt nem a közben a Galaktikánál megjelent magyar kiadás, hanem a 2006-os Del Ray kiadás alapján írtam. Bár ez remélhetően nem lesz fontos.
A könyv csalódás volt. Hál‘ Istennek a Ráma folytatások után után nemcsak negatív hanem jobbára pozitív csalódás.
A negatívum csalódásra két okot is találtam. Ezekből az első valójában nem is csalódás, várható, mert általában minden Clarke regény negatívuma: nagy csinnadratta után végül is nem derül ki semmi. Az embernél nagyságrendekkel nagyobb szabású idegenek kiléte, motivációi, de főleg jogcíme arra, hogy Istent játszanak velünk, teljességgel homályban marad. A másik negatív csalódás, nekem az elsőnél még fájóbb, hogy ez könyv minden beharangozás, azonos szerzőpáros és egy darab azonos főszereplő ellenére sem a folytatása/megoldása az Idő szemének. Ezt ne is várja a könyvtől senki!
Pozitív csalódás volt viszont, hogy a nagy öreg, a hard sci-fi (akármi is legyen az!) atyja és legjelesebb képviselője teljes fegyverzetben, szinte megfiatalodva visszatért! Nincsenek Gentry Lee féle nonszenszek, (Akvitániai Eleonóra), Baxter féle kalandocskák! A nagy Clarke hangja hallatszik ismét: kozmikus/emberiség léptékű problémát, és az arra adott emberi léptékű, technológiailag tökéletesen megalapozott választ* láthatjuk – ezúttal nem az Idő szeme kisiskolás történelmi ismeretterjesztésének színvonalán.
Ez tehát egy tökéletes A.C. Clarke regény, valahová az első Rama és a II.-III. Űrodüsseszia** mellé helyezném színvonalban. A történet, a problémafelvetés, a karekterábrázolás, még a regényidő is hasonló.
Abban is hasonlít a három regény, hogy inkább szépirodalmi eszközökkel operáló futurológiai esszé, mint valódi szépirodalom. Hogy a közeljövő ábrázolásának minden bizonnyal izgalmas, de mindenképpen veszélyes ábrázolása ebben az esetben mennyire sikerült a szerzőpárosnak, arról csak erősen szubjektív véleményt tudok alkotni. Mivel a regényidő egy kissé kitolódott a jövő irányába, az esetleges futurológiai aránytévesztések nem ellenőrizhetők, mint az Űrodüsszeia esetében, mindazonáltal az Idő szeme kissé elnagyolt geopolitikai felállása ebben a könyvben megszabja a peremfeltételeket. Mivel a felállás ismertetése akkor meglehetősen durva volt, természetesen nem túl szigorú peremfeltételeket. Noha az első kiadás éve 2005, az írásé tehát kb. 2003, Kína és a Közel Kelet (Emirátusok, Irán, Izrael etc.) gazdasági-geopolitikai szerepe kissé nagyvonalúan ábrázoltatott. Clarke rettegése Kína politikai-társadalmi-gazdasági ambícióitól viszont tetten érhető, csakúgy, mint a harmadik Űrodüsszeiában. Nehezen hihető továbbá, hogy a szélsőséges iszlám fanatizmus egy szelíd ökumenikus vallás megteremtődéséhez vezetne, még akkor sem, ha tény, hogy a terrorizmus rémtettei sokszor furcsa ellenreakciókat váltanak ki. A nők olyan fokú térnyerése a politikában, mint amilyen arányban a regényben jelen vannak, a mai tendenciákból következhet, azonban egyéni megítélés kérdése, hogy erre ki mekkora realitást lát a jövőben. A magam részéről kissé indokolatlannak tartom, főként a nyugati civilizációkon kívül felemelkedő új szuperhatalmak lehetőségének árnyékában.
Az Elsőszülöttek, akikre némi utalás található az Idő szemében, ebben a könyvben egyenesen az emberiség elpusztítására törekednek. Motivációik indoklása egyszerűen nevetséges, módszerük ugyan impozáns, csodálatra méltóan nagyszabású, és még csodálatra méltóbb pontossággal kivitelezett, ám, mint a könyv mutatja, könnyedén* kivédhető. Dramaturgiailag viszont a tökéletes konfliktus és tökéletes alkalom/ürügy bemutatni az emberi faj technológia-politikai összefogásának lehetőségeit. Kissé olyan, mint a Pörgés: az ellenség mindenható és távoli, az egyetlen esély az összmunka. Tehát végre egy optimista könyv az emberiségről***! Az ebből következő forgatóköny viszont nagyvonalúan, bár átlátszóan a szőnyeg alá söpri az Idő szemében bemutatott „sokidejű“ Föld, a Mír megteremtésének, fenntartásának problémáját. Nem kapunk valódi választ a miértre, és azáltal, hogy az Elsőszülötteket a tér és idő urainak látjuk, láttuk az Idő szemében, kissé nevetséges, erőltetett (mintha az írók jártasságát bizonygatná az égi mechanikában) az ebben a regényben látható primitív kozmikus biliárd. Az a paradoxon is feloldatlan maradt, hogy bár az Idő szemében 2037 az utolsó mintavételi pont, tehát utána „vége a világnak“, ahogy az Elsőszülöttek tervezték, ebben a történetben valahogy mégis keresztülhúztuk az öregek számításait.
Az önfényezés sohasem volt idegen Clarke-tól, és ha nem is olyan tolakodóan, mint a Ráma folytatásokban, de itt is megtalálható. Nem maradhat el az űrlift ötlet felemlegetése, de az űrcsúzli gondolat polírozása, és kucsszerepének kidomborítása is ide tartozik.
Az előzményhez képest az emberábrázolás még hiteltelenebbre, papírszagúbbra sikerült, mint az előzményben. E téren nem történt előrelépés Clarke írásművészetében, ami ebben pozitívnak mondható az Idő szemében, az valószínűleg Baxtertől származik.
A két könyvben szereplő azonos hős, Biesa mintha nem ugyanaz a személy lenne, a kamaszok a könyvben mind ütődötten és nótóriusan hülyék, a sok női főbb szereplő nem nő, hanem szoknyába bújt férfi. A homoszexualitás suta, zsákutcás, szégyellős ábrázolása kilógó, szervesületlen mellékszál.
Mindazonáltal ez a könyv nem hiányozhat a sci-fi rajongó könyvespolcáról. Egy nagy név talán utolsó műve, méltó korábbi nagy regényeinek színvonalához, egy nagy technokrata optimista hattyúdala, talán egy egész korszak lezárása. A hard sci-fi rajongók megtalálhatják benne mindazt, amit kedvenc könyveikben szeretnek, de a futurológiai fejtegetések intellektuális kihívást nyújtanak bárki, a jövő iránt érzékeny olvasó számára is.
Magyar kiadás:
Galaktika, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2007. Gálvölgyi Judit és Németh Attila fordítása
* Más lapra tartozik, hogy az ismertetett problémára létezik jóval egyszerűbb, olcsóbb és biztosabb megoldás, de mivel a szerzőpáros az ábrázoltat választotta, és az egész regény ennek a megoldásnak az ismertetésére épül, így ez valójában felesleges, lábjegyzetbe való felvetés.
** A görög üpszilon átírása, legélesebben az odüsszeia-odisszeia írásmódja fájó és megoldatlan kérdése a magyar nyelvnek, mellyet az angol y átírásai csak tovább rontottak (A biokémiában is csata dúl a glükóz és a glukóz használói között, miközben vannak, aki a harmadik variációhoz, a glykózhoz ragaszkodnak. Helyes kis mocsár!). Magam a többséggel egyetértésben az odüsszeusz-odüsszeia hangzás híve vagyok, ezért bántja a fülem a szeptemberi Galaktika „időodisszeia“ felirata. Kicsit sok az „i“…
*** Gyanús, hogy a Ráma folytatások lesújtó emberiség képe Gentry Leetől származik. Érdekes lenne összevetni az idős író egészségi állapotát a művek keletkezési idejével.
A könyv csalódás volt. Hál‘ Istennek a Ráma folytatások után után nemcsak negatív hanem jobbára pozitív csalódás.
A negatívum csalódásra két okot is találtam. Ezekből az első valójában nem is csalódás, várható, mert általában minden Clarke regény negatívuma: nagy csinnadratta után végül is nem derül ki semmi. Az embernél nagyságrendekkel nagyobb szabású idegenek kiléte, motivációi, de főleg jogcíme arra, hogy Istent játszanak velünk, teljességgel homályban marad. A másik negatív csalódás, nekem az elsőnél még fájóbb, hogy ez könyv minden beharangozás, azonos szerzőpáros és egy darab azonos főszereplő ellenére sem a folytatása/megoldása az Idő szemének. Ezt ne is várja a könyvtől senki!
Pozitív csalódás volt viszont, hogy a nagy öreg, a hard sci-fi (akármi is legyen az!) atyja és legjelesebb képviselője teljes fegyverzetben, szinte megfiatalodva visszatért! Nincsenek Gentry Lee féle nonszenszek, (Akvitániai Eleonóra), Baxter féle kalandocskák! A nagy Clarke hangja hallatszik ismét: kozmikus/emberiség léptékű problémát, és az arra adott emberi léptékű, technológiailag tökéletesen megalapozott választ* láthatjuk – ezúttal nem az Idő szeme kisiskolás történelmi ismeretterjesztésének színvonalán.
Ez tehát egy tökéletes A.C. Clarke regény, valahová az első Rama és a II.-III. Űrodüsseszia** mellé helyezném színvonalban. A történet, a problémafelvetés, a karekterábrázolás, még a regényidő is hasonló.
Abban is hasonlít a három regény, hogy inkább szépirodalmi eszközökkel operáló futurológiai esszé, mint valódi szépirodalom. Hogy a közeljövő ábrázolásának minden bizonnyal izgalmas, de mindenképpen veszélyes ábrázolása ebben az esetben mennyire sikerült a szerzőpárosnak, arról csak erősen szubjektív véleményt tudok alkotni. Mivel a regényidő egy kissé kitolódott a jövő irányába, az esetleges futurológiai aránytévesztések nem ellenőrizhetők, mint az Űrodüsszeia esetében, mindazonáltal az Idő szeme kissé elnagyolt geopolitikai felállása ebben a könyvben megszabja a peremfeltételeket. Mivel a felállás ismertetése akkor meglehetősen durva volt, természetesen nem túl szigorú peremfeltételeket. Noha az első kiadás éve 2005, az írásé tehát kb. 2003, Kína és a Közel Kelet (Emirátusok, Irán, Izrael etc.) gazdasági-geopolitikai szerepe kissé nagyvonalúan ábrázoltatott. Clarke rettegése Kína politikai-társadalmi-gazdasági ambícióitól viszont tetten érhető, csakúgy, mint a harmadik Űrodüsszeiában. Nehezen hihető továbbá, hogy a szélsőséges iszlám fanatizmus egy szelíd ökumenikus vallás megteremtődéséhez vezetne, még akkor sem, ha tény, hogy a terrorizmus rémtettei sokszor furcsa ellenreakciókat váltanak ki. A nők olyan fokú térnyerése a politikában, mint amilyen arányban a regényben jelen vannak, a mai tendenciákból következhet, azonban egyéni megítélés kérdése, hogy erre ki mekkora realitást lát a jövőben. A magam részéről kissé indokolatlannak tartom, főként a nyugati civilizációkon kívül felemelkedő új szuperhatalmak lehetőségének árnyékában.
Az Elsőszülöttek, akikre némi utalás található az Idő szemében, ebben a könyvben egyenesen az emberiség elpusztítására törekednek. Motivációik indoklása egyszerűen nevetséges, módszerük ugyan impozáns, csodálatra méltóan nagyszabású, és még csodálatra méltóbb pontossággal kivitelezett, ám, mint a könyv mutatja, könnyedén* kivédhető. Dramaturgiailag viszont a tökéletes konfliktus és tökéletes alkalom/ürügy bemutatni az emberi faj technológia-politikai összefogásának lehetőségeit. Kissé olyan, mint a Pörgés: az ellenség mindenható és távoli, az egyetlen esély az összmunka. Tehát végre egy optimista könyv az emberiségről***! Az ebből következő forgatóköny viszont nagyvonalúan, bár átlátszóan a szőnyeg alá söpri az Idő szemében bemutatott „sokidejű“ Föld, a Mír megteremtésének, fenntartásának problémáját. Nem kapunk valódi választ a miértre, és azáltal, hogy az Elsőszülötteket a tér és idő urainak látjuk, láttuk az Idő szemében, kissé nevetséges, erőltetett (mintha az írók jártasságát bizonygatná az égi mechanikában) az ebben a regényben látható primitív kozmikus biliárd. Az a paradoxon is feloldatlan maradt, hogy bár az Idő szemében 2037 az utolsó mintavételi pont, tehát utána „vége a világnak“, ahogy az Elsőszülöttek tervezték, ebben a történetben valahogy mégis keresztülhúztuk az öregek számításait.
Az önfényezés sohasem volt idegen Clarke-tól, és ha nem is olyan tolakodóan, mint a Ráma folytatásokban, de itt is megtalálható. Nem maradhat el az űrlift ötlet felemlegetése, de az űrcsúzli gondolat polírozása, és kucsszerepének kidomborítása is ide tartozik.
Az előzményhez képest az emberábrázolás még hiteltelenebbre, papírszagúbbra sikerült, mint az előzményben. E téren nem történt előrelépés Clarke írásművészetében, ami ebben pozitívnak mondható az Idő szemében, az valószínűleg Baxtertől származik.
A két könyvben szereplő azonos hős, Biesa mintha nem ugyanaz a személy lenne, a kamaszok a könyvben mind ütődötten és nótóriusan hülyék, a sok női főbb szereplő nem nő, hanem szoknyába bújt férfi. A homoszexualitás suta, zsákutcás, szégyellős ábrázolása kilógó, szervesületlen mellékszál.
Mindazonáltal ez a könyv nem hiányozhat a sci-fi rajongó könyvespolcáról. Egy nagy név talán utolsó műve, méltó korábbi nagy regényeinek színvonalához, egy nagy technokrata optimista hattyúdala, talán egy egész korszak lezárása. A hard sci-fi rajongók megtalálhatják benne mindazt, amit kedvenc könyveikben szeretnek, de a futurológiai fejtegetések intellektuális kihívást nyújtanak bárki, a jövő iránt érzékeny olvasó számára is.
Magyar kiadás:
Galaktika, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2007. Gálvölgyi Judit és Németh Attila fordítása
* Más lapra tartozik, hogy az ismertetett problémára létezik jóval egyszerűbb, olcsóbb és biztosabb megoldás, de mivel a szerzőpáros az ábrázoltat választotta, és az egész regény ennek a megoldásnak az ismertetésére épül, így ez valójában felesleges, lábjegyzetbe való felvetés.
** A görög üpszilon átírása, legélesebben az odüsszeia-odisszeia írásmódja fájó és megoldatlan kérdése a magyar nyelvnek, mellyet az angol y átírásai csak tovább rontottak (A biokémiában is csata dúl a glükóz és a glukóz használói között, miközben vannak, aki a harmadik variációhoz, a glykózhoz ragaszkodnak. Helyes kis mocsár!). Magam a többséggel egyetértésben az odüsszeusz-odüsszeia hangzás híve vagyok, ezért bántja a fülem a szeptemberi Galaktika „időodisszeia“ felirata. Kicsit sok az „i“…
*** Gyanús, hogy a Ráma folytatások lesújtó emberiség képe Gentry Leetől származik. Érdekes lenne összevetni az idős író egészségi állapotát a művek keletkezési idejével.
2007. augusztus 28., kedd
Christopher Moore – Biff evangéliuma
„– Te már elkövetted Onán bűnét?
– Nem, de alig várom.“
Biff szerint a világ...
Olyan jól esett már a sok magát éktelenül komolyan vevő fantasztikus szaharság után végre egy egészen komolytalan, ugyanakkor mély gondolatisággal megírt könyvet a kezembe venni!
Mindazonáltal nem veszélytelen: a könyvet óvatosan kell olvasni nyilvános helyeken, tömegközlekedési eszközökön, mert a hangos röhögés könnyen a javíthatalan hülye cimkéjét aggatja az emberre.
Biff evangéliuma szabályos/szabálytalan evangélium. Jézus/Jozsua történetét gyerekkori barátja meséli el, akit az Ég arra szemelt ki, hogy vigyázzon barátjára egész életében, és holta után kétezer évvel – napjainkban – a maga „örömhírével“ feltárja végre az igazságot a Megváltó körül.
Hát megteszi!
Olykor vaskos, de mindenkor eleven és szórakoztató humorral, abból a fajtából, mely a „nagyok“ tetteihez asszisztáló, azokat kritikus szemmel és éles elmével értékelő kisember – Sancho Panza, Švejk, Small Small, Baldrick, Regös Bendegúz – sajátja. Az a humor, mely miatt többször is újraolvas az ember egy könyvet, ha könnyíteni akar a lelkén.
Lévi, akit Biffnek hívnak, „mindössze“ Jézus elveszett éveit mutatja be. Azokat az évtizedeket, melyek a Megváltó Templombéli szereplése és Isten Fiaként történt előrelépése között teltek el.
Biff szerint Jézus ez alatt az idő alatt a világgal és a kortárs(?) filozófiai rendszerekkel, buddhizmussal, taoval, hiduizmussal ismerkedett, és azok elemeit beépítette a maga tanításaiba. Mellesleg közben mindketten férfivá értek, és lehetelen kalandokon estek át. Biff persze lehetelen szexuális kalandokon is.
Mert a könyv, azon kívül, hogy profán evangélium egyben kalandos urban fantasy is, angyalokkal és démonokkal, isteni tervvel, jetivel és kung fuval.
Csak hogy minél harsányabban röhöghessen az ember.
A fordítás, eleven és magyarságra illesztett, Pék Zoltán kiváló munkája.
Többet mondani a könyvről felesleges. Olvassa el mindenki, aki nem veszi túlságosan komolyan magát – és ezt a kurva életet!
Agave Kiadó, 2006. 440 oldal, puhafedelű.
– Nem, de alig várom.“
Biff szerint a világ...
Olyan jól esett már a sok magát éktelenül komolyan vevő fantasztikus szaharság után végre egy egészen komolytalan, ugyanakkor mély gondolatisággal megírt könyvet a kezembe venni!
Mindazonáltal nem veszélytelen: a könyvet óvatosan kell olvasni nyilvános helyeken, tömegközlekedési eszközökön, mert a hangos röhögés könnyen a javíthatalan hülye cimkéjét aggatja az emberre.
Biff evangéliuma szabályos/szabálytalan evangélium. Jézus/Jozsua történetét gyerekkori barátja meséli el, akit az Ég arra szemelt ki, hogy vigyázzon barátjára egész életében, és holta után kétezer évvel – napjainkban – a maga „örömhírével“ feltárja végre az igazságot a Megváltó körül.
Hát megteszi!
Olykor vaskos, de mindenkor eleven és szórakoztató humorral, abból a fajtából, mely a „nagyok“ tetteihez asszisztáló, azokat kritikus szemmel és éles elmével értékelő kisember – Sancho Panza, Švejk, Small Small, Baldrick, Regös Bendegúz – sajátja. Az a humor, mely miatt többször is újraolvas az ember egy könyvet, ha könnyíteni akar a lelkén.
Lévi, akit Biffnek hívnak, „mindössze“ Jézus elveszett éveit mutatja be. Azokat az évtizedeket, melyek a Megváltó Templombéli szereplése és Isten Fiaként történt előrelépése között teltek el.
Biff szerint Jézus ez alatt az idő alatt a világgal és a kortárs(?) filozófiai rendszerekkel, buddhizmussal, taoval, hiduizmussal ismerkedett, és azok elemeit beépítette a maga tanításaiba. Mellesleg közben mindketten férfivá értek, és lehetelen kalandokon estek át. Biff persze lehetelen szexuális kalandokon is.
Mert a könyv, azon kívül, hogy profán evangélium egyben kalandos urban fantasy is, angyalokkal és démonokkal, isteni tervvel, jetivel és kung fuval.
Csak hogy minél harsányabban röhöghessen az ember.
A fordítás, eleven és magyarságra illesztett, Pék Zoltán kiváló munkája.
Többet mondani a könyvről felesleges. Olvassa el mindenki, aki nem veszi túlságosan komolyan magát – és ezt a kurva életet!
Agave Kiadó, 2006. 440 oldal, puhafedelű.
Iain M. Banks - Emlékezz Phlebasra (Consider Phlebas)
Nem ez volt az első Banks sci-fim (lásd Holtpont, későbbi postban), de illik ezzel kezdeni, mint az első Kultúra regénnyel.
Ugyanolyan várakozással vettem kezembe, mint a Holtpontot, és ugyanannyi, sőt még több csalódás is ért, mint azzal.
A plusz csalódás mindjárt a fordítás menthetelenül gyatra volta.
Nem tanácsként írom, gazdaságilag aztán végképp semmi értelme sincs, de szép lenne a kiadótól, ha rendesen lefordítva újrakiadná, a meglévő raktárkészletet pedig egyszerűen bezúzná.
Ennyivel talán tartoznak Banksnak és olvasóiknak is.
Miután kidühöngtem magam, megpróbáltam a magyar szöveg mögé hatolni, és élvezni a regényt, ért a másik csalódás: történet szintjén ez a könyv semmiről sem szól. Úgy értem, történet szintjén ez bizony maximum a Csillagok Háborújával állítható párhuzamba – semmi kézzelfoghatóan újat nem hoz. A karakterek szintjén csaknem ugyanez a helyzet. Ha a SW űropera, akkor ez a szuper űropera, de csak a nagyságrend különbözik, mint a Közért és a Tesco között: ott egyetlen bolygónyi űrhajó volt, itt több van.
Személy szerint fárasztottak a felesleges, sehova sem vezető kalandok, a nagyszabású felvezetés, a semmit meg nem világító, a célhoz semmivel közelebb nem vivő, „kis színes” ötletrohamok, hogy aztán az egész egy telejesen banális, semmit meg és föl nem oldó egyszerű hentelős befejezésbe torkolljon, mintha az író belfáradt volna saját történetébe és hőseibe. Bosszantottak a hajuknál fogva előrángatott szerereplők, akiket funkciójuk ellátása után a szerző, mint kesztyűbábokat a játékos dobott ki a regényből, láthatóan nem sokat vacakolva sem az ábrázolásukkal, sem a helyükkel a történetben. Mely történet túlságosan is sima: minden a helyén van, a főhős akkora mázlikészlettel rendelkezik, mely talán egy másik univerzum megteremtéséhez is elegendő lenne. Példának okáért az elorzott hajó kapitánya rá abszolút nem jellemző módon hang-emlékeztetőt hagyott hátra, hogy hősünk kényelmesen a bőrébe bújhasson…
A technikai-technológiai-tudományos balfogásokról nem szólok, mert nem tudom mennyiben az író és mennyiben a fordító „leleményei”. Például nem tudom, hogy az űrben értelmezhetetelen „a hajó vízszintbe került” kifejezés vagy a halott testén tátongó „Legalább fél méter átmérőjű lyuk” mint anatómiai nonszensz melyiküktől származott. Azon azért el kellene gondolkodni minden űr-sci-fit író embernek, hogy egy Ciolkovszkíj űrállomáson a gravitációt a forgómozgás biztosítja – már ha átadódik a forgó padlón keresztül a súrlódás révén. Folyadékok esetében ez még rendben is van (vödörben), de mi a helyzet a gázokkal? Elegendő ehhez a gázok belső súrlódása? Azon is illene elgondolkodni mielőtt űrcsata írására/fordítására adja fejét az ember, hogy a lézernyaláb nem közöl mechanikai energiát (a becsapódásakor elgőzölgő anyag kiváltotta nyomásváltozás/robbanás persze igen, de az más tészta), tehát a lézer „lövések ereje” nem „dobja a levegőbe” az embert, nem „rúgja ki alóla a lábát” és nem ”rángatja úgy, mint egy dühödt gyerek a babáját”. És, ha már lézer, akkor, ha „kúp alakú” a nyaláb – régen rossz.
Mindazonáltal ezt a könyvet nem szabad egy „újabb vaskos űropera!” felkiáltással elintézni, mivel a satnya sablontörténet hátterében igen mély gondolatok állnak, és bizony, ha az író odafigyel – véleményem szerint ha megszereti teremtményét -, bizony nagyon is eleven karaktert képes adni neki. Mondjuk az egész regénybe egyetlen ilyen kevéssé papírkarakter került, aki történetesen nem is a főszereplők egyike, és talán maga sem tudja, hogy mit keres a könyvben, mint a Disney-féle Micimackóban az ürge: Fal ’Ngeestra, az emberi elemző. Ő viszont aztán, amikor felbukkan, kárpótol a sok kliséért és papírfiguráért.
A könyv egyik gondolati íve arra konfliktushelyzetre épül, melyet Samuel P. Huntington 1996-ban – tehát Banks regénye után majd tíz évvel* – kiadott, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvéből ismerhetünk, és amelyre az első kézzel fogható jel az első Öböl Háború volt – megint csak évekkel a könyv megjelenése után. Banks könyvében ugyanis egy ultraliberális civilizáció, mely magát minden szerénység nélkül csak úgy nevezi: Kultúra, és egy vallási fanatikus, militarista civilizáció csap össze egy Tejút szintű háborúban. Hogy a párhuzam egészen egyértelmű legyen, a regény mottója egy Korán idézet. Így hangzik:
Banks érdekes módon – nem tudom, hogy helyesen vagy helytelenül teszi –, de nem foglal állást a kérdésben. Bár az egyik félnek az függelékben leírt győzelme talán mégiscsak abba az irányba mutató rokonszenvre utal. A Főhős csillapíthatalan gyűlölete az egyik fél iránt lehetővé tenné az írónak egyfajta állásfoglalást, sőt talán elegánsabb írói eszközökkel mutathatta volna be a konfliktust, mint a regény végére biggyesztett függelék, de sajnos ez a gyűlölet motivációjának kifejtésével együtt elmaradt – ez a hiányosság szerintem a könyv egyik nagy gyengéje.
A függelék léte is azt bizonyítja egyébként számomra, hogy Banks egyszerűen belefáradt a történetbe.
A könyv másik gondolati íve a Kultúra gépagyai, az Elmék léte és a szereplők hozzájuk fűződő viszonya fölött feszül. Banks itt nem hibázott, és ezért minden elismerés megilleti. Mesterséges értelem képe túlhaladja Asimov robotjait, ugyanakkor úgy érzem, az Elmékben valamiképpen rejtetten az Asimovi törvények munkálnak.
Ősszefoglalva, ezt a regényt (még inkább az eredetit vagy az újrafordítását) minden sci-fi kedvelőnek ajánlhatom. Különösen azoknak, akik képesek üres kalandok kásahagyén átrágódva eltöprengeni remek és eredeti gondolatokon.
Agave Kiadó, 2005. 550 oldal, puhafedelű.
* Az igazsághoz tartozik, hogy Huntington saját, 1993-ban, a Foreign Affairs című amerikai lapban publikált hasonló című cikke kifejtéseként írta meg a könyvét, de ez nem változtat a Consider Phlebas megjelenési dátumán: 1987.
Ugyanolyan várakozással vettem kezembe, mint a Holtpontot, és ugyanannyi, sőt még több csalódás is ért, mint azzal.
A plusz csalódás mindjárt a fordítás menthetelenül gyatra volta.
Nem tanácsként írom, gazdaságilag aztán végképp semmi értelme sincs, de szép lenne a kiadótól, ha rendesen lefordítva újrakiadná, a meglévő raktárkészletet pedig egyszerűen bezúzná.
Ennyivel talán tartoznak Banksnak és olvasóiknak is.
Miután kidühöngtem magam, megpróbáltam a magyar szöveg mögé hatolni, és élvezni a regényt, ért a másik csalódás: történet szintjén ez a könyv semmiről sem szól. Úgy értem, történet szintjén ez bizony maximum a Csillagok Háborújával állítható párhuzamba – semmi kézzelfoghatóan újat nem hoz. A karakterek szintjén csaknem ugyanez a helyzet. Ha a SW űropera, akkor ez a szuper űropera, de csak a nagyságrend különbözik, mint a Közért és a Tesco között: ott egyetlen bolygónyi űrhajó volt, itt több van.
Személy szerint fárasztottak a felesleges, sehova sem vezető kalandok, a nagyszabású felvezetés, a semmit meg nem világító, a célhoz semmivel közelebb nem vivő, „kis színes” ötletrohamok, hogy aztán az egész egy telejesen banális, semmit meg és föl nem oldó egyszerű hentelős befejezésbe torkolljon, mintha az író belfáradt volna saját történetébe és hőseibe. Bosszantottak a hajuknál fogva előrángatott szerereplők, akiket funkciójuk ellátása után a szerző, mint kesztyűbábokat a játékos dobott ki a regényből, láthatóan nem sokat vacakolva sem az ábrázolásukkal, sem a helyükkel a történetben. Mely történet túlságosan is sima: minden a helyén van, a főhős akkora mázlikészlettel rendelkezik, mely talán egy másik univerzum megteremtéséhez is elegendő lenne. Példának okáért az elorzott hajó kapitánya rá abszolút nem jellemző módon hang-emlékeztetőt hagyott hátra, hogy hősünk kényelmesen a bőrébe bújhasson…
A technikai-technológiai-tudományos balfogásokról nem szólok, mert nem tudom mennyiben az író és mennyiben a fordító „leleményei”. Például nem tudom, hogy az űrben értelmezhetetelen „a hajó vízszintbe került” kifejezés vagy a halott testén tátongó „Legalább fél méter átmérőjű lyuk” mint anatómiai nonszensz melyiküktől származott. Azon azért el kellene gondolkodni minden űr-sci-fit író embernek, hogy egy Ciolkovszkíj űrállomáson a gravitációt a forgómozgás biztosítja – már ha átadódik a forgó padlón keresztül a súrlódás révén. Folyadékok esetében ez még rendben is van (vödörben), de mi a helyzet a gázokkal? Elegendő ehhez a gázok belső súrlódása? Azon is illene elgondolkodni mielőtt űrcsata írására/fordítására adja fejét az ember, hogy a lézernyaláb nem közöl mechanikai energiát (a becsapódásakor elgőzölgő anyag kiváltotta nyomásváltozás/robbanás persze igen, de az más tészta), tehát a lézer „lövések ereje” nem „dobja a levegőbe” az embert, nem „rúgja ki alóla a lábát” és nem ”rángatja úgy, mint egy dühödt gyerek a babáját”. És, ha már lézer, akkor, ha „kúp alakú” a nyaláb – régen rossz.
Mindazonáltal ezt a könyvet nem szabad egy „újabb vaskos űropera!” felkiáltással elintézni, mivel a satnya sablontörténet hátterében igen mély gondolatok állnak, és bizony, ha az író odafigyel – véleményem szerint ha megszereti teremtményét -, bizony nagyon is eleven karaktert képes adni neki. Mondjuk az egész regénybe egyetlen ilyen kevéssé papírkarakter került, aki történetesen nem is a főszereplők egyike, és talán maga sem tudja, hogy mit keres a könyvben, mint a Disney-féle Micimackóban az ürge: Fal ’Ngeestra, az emberi elemző. Ő viszont aztán, amikor felbukkan, kárpótol a sok kliséért és papírfiguráért.
A könyv egyik gondolati íve arra konfliktushelyzetre épül, melyet Samuel P. Huntington 1996-ban – tehát Banks regénye után majd tíz évvel* – kiadott, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvéből ismerhetünk, és amelyre az első kézzel fogható jel az első Öböl Háború volt – megint csak évekkel a könyv megjelenése után. Banks könyvében ugyanis egy ultraliberális civilizáció, mely magát minden szerénység nélkül csak úgy nevezi: Kultúra, és egy vallási fanatikus, militarista civilizáció csap össze egy Tejút szintű háborúban. Hogy a párhuzam egészen egyértelmű legyen, a regény mottója egy Korán idézet. Így hangzik:
„A bálványimádat rosszabb a vérontásnál”
Banks érdekes módon – nem tudom, hogy helyesen vagy helytelenül teszi –, de nem foglal állást a kérdésben. Bár az egyik félnek az függelékben leírt győzelme talán mégiscsak abba az irányba mutató rokonszenvre utal. A Főhős csillapíthatalan gyűlölete az egyik fél iránt lehetővé tenné az írónak egyfajta állásfoglalást, sőt talán elegánsabb írói eszközökkel mutathatta volna be a konfliktust, mint a regény végére biggyesztett függelék, de sajnos ez a gyűlölet motivációjának kifejtésével együtt elmaradt – ez a hiányosság szerintem a könyv egyik nagy gyengéje.
A függelék léte is azt bizonyítja egyébként számomra, hogy Banks egyszerűen belefáradt a történetbe.
A könyv másik gondolati íve a Kultúra gépagyai, az Elmék léte és a szereplők hozzájuk fűződő viszonya fölött feszül. Banks itt nem hibázott, és ezért minden elismerés megilleti. Mesterséges értelem képe túlhaladja Asimov robotjait, ugyanakkor úgy érzem, az Elmékben valamiképpen rejtetten az Asimovi törvények munkálnak.
Ősszefoglalva, ezt a regényt (még inkább az eredetit vagy az újrafordítását) minden sci-fi kedvelőnek ajánlhatom. Különösen azoknak, akik képesek üres kalandok kásahagyén átrágódva eltöprengeni remek és eredeti gondolatokon.
Agave Kiadó, 2005. 550 oldal, puhafedelű.
* Az igazsághoz tartozik, hogy Huntington saját, 1993-ban, a Foreign Affairs című amerikai lapban publikált hasonló című cikke kifejtéseként írta meg a könyvét, de ez nem változtat a Consider Phlebas megjelenési dátumán: 1987.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
