Ezt az ismertetőt nem a közben a Galaktikánál megjelent magyar kiadás, hanem a 2006-os Del Ray kiadás alapján írtam. Bár ez remélhetően nem lesz fontos.
A könyv csalódás volt. Hál‘ Istennek a Ráma folytatások után után nemcsak negatív hanem jobbára pozitív csalódás.
A negatívum csalódásra két okot is találtam. Ezekből az első valójában nem is csalódás, várható, mert általában minden Clarke regény negatívuma: nagy csinnadratta után végül is nem derül ki semmi. Az embernél nagyságrendekkel nagyobb szabású idegenek kiléte, motivációi, de főleg jogcíme arra, hogy Istent játszanak velünk, teljességgel homályban marad. A másik negatív csalódás, nekem az elsőnél még fájóbb, hogy ez könyv minden beharangozás, azonos szerzőpáros és egy darab azonos főszereplő ellenére sem a folytatása/megoldása az Idő szemének. Ezt ne is várja a könyvtől senki!
Pozitív csalódás volt viszont, hogy a nagy öreg, a hard sci-fi (akármi is legyen az!) atyja és legjelesebb képviselője teljes fegyverzetben, szinte megfiatalodva visszatért! Nincsenek Gentry Lee féle nonszenszek, (Akvitániai Eleonóra), Baxter féle kalandocskák! A nagy Clarke hangja hallatszik ismét: kozmikus/emberiség léptékű problémát, és az arra adott emberi léptékű, technológiailag tökéletesen megalapozott választ* láthatjuk – ezúttal nem az Idő szeme kisiskolás történelmi ismeretterjesztésének színvonalán.
Ez tehát egy tökéletes A.C. Clarke regény, valahová az első Rama és a II.-III. Űrodüsseszia** mellé helyezném színvonalban. A történet, a problémafelvetés, a karekterábrázolás, még a regényidő is hasonló.
Abban is hasonlít a három regény, hogy inkább szépirodalmi eszközökkel operáló futurológiai esszé, mint valódi szépirodalom. Hogy a közeljövő ábrázolásának minden bizonnyal izgalmas, de mindenképpen veszélyes ábrázolása ebben az esetben mennyire sikerült a szerzőpárosnak, arról csak erősen szubjektív véleményt tudok alkotni. Mivel a regényidő egy kissé kitolódott a jövő irányába, az esetleges futurológiai aránytévesztések nem ellenőrizhetők, mint az Űrodüsszeia esetében, mindazonáltal az Idő szeme kissé elnagyolt geopolitikai felállása ebben a könyvben megszabja a peremfeltételeket. Mivel a felállás ismertetése akkor meglehetősen durva volt, természetesen nem túl szigorú peremfeltételeket. Noha az első kiadás éve 2005, az írásé tehát kb. 2003, Kína és a Közel Kelet (Emirátusok, Irán, Izrael etc.) gazdasági-geopolitikai szerepe kissé nagyvonalúan ábrázoltatott. Clarke rettegése Kína politikai-társadalmi-gazdasági ambícióitól viszont tetten érhető, csakúgy, mint a harmadik Űrodüsszeiában. Nehezen hihető továbbá, hogy a szélsőséges iszlám fanatizmus egy szelíd ökumenikus vallás megteremtődéséhez vezetne, még akkor sem, ha tény, hogy a terrorizmus rémtettei sokszor furcsa ellenreakciókat váltanak ki. A nők olyan fokú térnyerése a politikában, mint amilyen arányban a regényben jelen vannak, a mai tendenciákból következhet, azonban egyéni megítélés kérdése, hogy erre ki mekkora realitást lát a jövőben. A magam részéről kissé indokolatlannak tartom, főként a nyugati civilizációkon kívül felemelkedő új szuperhatalmak lehetőségének árnyékában.
Az Elsőszülöttek, akikre némi utalás található az Idő szemében, ebben a könyvben egyenesen az emberiség elpusztítására törekednek. Motivációik indoklása egyszerűen nevetséges, módszerük ugyan impozáns, csodálatra méltóan nagyszabású, és még csodálatra méltóbb pontossággal kivitelezett, ám, mint a könyv mutatja, könnyedén* kivédhető. Dramaturgiailag viszont a tökéletes konfliktus és tökéletes alkalom/ürügy bemutatni az emberi faj technológia-politikai összefogásának lehetőségeit. Kissé olyan, mint a Pörgés: az ellenség mindenható és távoli, az egyetlen esély az összmunka. Tehát végre egy optimista könyv az emberiségről***! Az ebből következő forgatóköny viszont nagyvonalúan, bár átlátszóan a szőnyeg alá söpri az Idő szemében bemutatott „sokidejű“ Föld, a Mír megteremtésének, fenntartásának problémáját. Nem kapunk valódi választ a miértre, és azáltal, hogy az Elsőszülötteket a tér és idő urainak látjuk, láttuk az Idő szemében, kissé nevetséges, erőltetett (mintha az írók jártasságát bizonygatná az égi mechanikában) az ebben a regényben látható primitív kozmikus biliárd. Az a paradoxon is feloldatlan maradt, hogy bár az Idő szemében 2037 az utolsó mintavételi pont, tehát utána „vége a világnak“, ahogy az Elsőszülöttek tervezték, ebben a történetben valahogy mégis keresztülhúztuk az öregek számításait.
Az önfényezés sohasem volt idegen Clarke-tól, és ha nem is olyan tolakodóan, mint a Ráma folytatásokban, de itt is megtalálható. Nem maradhat el az űrlift ötlet felemlegetése, de az űrcsúzli gondolat polírozása, és kucsszerepének kidomborítása is ide tartozik.
Az előzményhez képest az emberábrázolás még hiteltelenebbre, papírszagúbbra sikerült, mint az előzményben. E téren nem történt előrelépés Clarke írásművészetében, ami ebben pozitívnak mondható az Idő szemében, az valószínűleg Baxtertől származik.
A két könyvben szereplő azonos hős, Biesa mintha nem ugyanaz a személy lenne, a kamaszok a könyvben mind ütődötten és nótóriusan hülyék, a sok női főbb szereplő nem nő, hanem szoknyába bújt férfi. A homoszexualitás suta, zsákutcás, szégyellős ábrázolása kilógó, szervesületlen mellékszál.
Mindazonáltal ez a könyv nem hiányozhat a sci-fi rajongó könyvespolcáról. Egy nagy név talán utolsó műve, méltó korábbi nagy regényeinek színvonalához, egy nagy technokrata optimista hattyúdala, talán egy egész korszak lezárása. A hard sci-fi rajongók megtalálhatják benne mindazt, amit kedvenc könyveikben szeretnek, de a futurológiai fejtegetések intellektuális kihívást nyújtanak bárki, a jövő iránt érzékeny olvasó számára is.
Magyar kiadás:
Galaktika, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2007. Gálvölgyi Judit és Németh Attila fordítása
* Más lapra tartozik, hogy az ismertetett problémára létezik jóval egyszerűbb, olcsóbb és biztosabb megoldás, de mivel a szerzőpáros az ábrázoltat választotta, és az egész regény ennek a megoldásnak az ismertetésére épül, így ez valójában felesleges, lábjegyzetbe való felvetés.
** A görög üpszilon átírása, legélesebben az odüsszeia-odisszeia írásmódja fájó és megoldatlan kérdése a magyar nyelvnek, mellyet az angol y átírásai csak tovább rontottak (A biokémiában is csata dúl a glükóz és a glukóz használói között, miközben vannak, aki a harmadik variációhoz, a glykózhoz ragaszkodnak. Helyes kis mocsár!). Magam a többséggel egyetértésben az odüsszeusz-odüsszeia hangzás híve vagyok, ezért bántja a fülem a szeptemberi Galaktika „időodisszeia“ felirata. Kicsit sok az „i“…
*** Gyanús, hogy a Ráma folytatások lesújtó emberiség képe Gentry Leetől származik. Érdekes lenne összevetni az idős író egészségi állapotát a művek keletkezési idejével.
2007. szeptember 12., szerda
2007. augusztus 28., kedd
Christopher Moore – Biff evangéliuma
„– Te már elkövetted Onán bűnét?
– Nem, de alig várom.“
Biff szerint a világ...
Olyan jól esett már a sok magát éktelenül komolyan vevő fantasztikus szaharság után végre egy egészen komolytalan, ugyanakkor mély gondolatisággal megírt könyvet a kezembe venni!
Mindazonáltal nem veszélytelen: a könyvet óvatosan kell olvasni nyilvános helyeken, tömegközlekedési eszközökön, mert a hangos röhögés könnyen a javíthatalan hülye cimkéjét aggatja az emberre.
Biff evangéliuma szabályos/szabálytalan evangélium. Jézus/Jozsua történetét gyerekkori barátja meséli el, akit az Ég arra szemelt ki, hogy vigyázzon barátjára egész életében, és holta után kétezer évvel – napjainkban – a maga „örömhírével“ feltárja végre az igazságot a Megváltó körül.
Hát megteszi!
Olykor vaskos, de mindenkor eleven és szórakoztató humorral, abból a fajtából, mely a „nagyok“ tetteihez asszisztáló, azokat kritikus szemmel és éles elmével értékelő kisember – Sancho Panza, Švejk, Small Small, Baldrick, Regös Bendegúz – sajátja. Az a humor, mely miatt többször is újraolvas az ember egy könyvet, ha könnyíteni akar a lelkén.
Lévi, akit Biffnek hívnak, „mindössze“ Jézus elveszett éveit mutatja be. Azokat az évtizedeket, melyek a Megváltó Templombéli szereplése és Isten Fiaként történt előrelépése között teltek el.
Biff szerint Jézus ez alatt az idő alatt a világgal és a kortárs(?) filozófiai rendszerekkel, buddhizmussal, taoval, hiduizmussal ismerkedett, és azok elemeit beépítette a maga tanításaiba. Mellesleg közben mindketten férfivá értek, és lehetelen kalandokon estek át. Biff persze lehetelen szexuális kalandokon is.
Mert a könyv, azon kívül, hogy profán evangélium egyben kalandos urban fantasy is, angyalokkal és démonokkal, isteni tervvel, jetivel és kung fuval.
Csak hogy minél harsányabban röhöghessen az ember.
A fordítás, eleven és magyarságra illesztett, Pék Zoltán kiváló munkája.
Többet mondani a könyvről felesleges. Olvassa el mindenki, aki nem veszi túlságosan komolyan magát – és ezt a kurva életet!
Agave Kiadó, 2006. 440 oldal, puhafedelű.
– Nem, de alig várom.“
Biff szerint a világ...
Olyan jól esett már a sok magát éktelenül komolyan vevő fantasztikus szaharság után végre egy egészen komolytalan, ugyanakkor mély gondolatisággal megírt könyvet a kezembe venni!
Mindazonáltal nem veszélytelen: a könyvet óvatosan kell olvasni nyilvános helyeken, tömegközlekedési eszközökön, mert a hangos röhögés könnyen a javíthatalan hülye cimkéjét aggatja az emberre.
Biff evangéliuma szabályos/szabálytalan evangélium. Jézus/Jozsua történetét gyerekkori barátja meséli el, akit az Ég arra szemelt ki, hogy vigyázzon barátjára egész életében, és holta után kétezer évvel – napjainkban – a maga „örömhírével“ feltárja végre az igazságot a Megváltó körül.
Hát megteszi!
Olykor vaskos, de mindenkor eleven és szórakoztató humorral, abból a fajtából, mely a „nagyok“ tetteihez asszisztáló, azokat kritikus szemmel és éles elmével értékelő kisember – Sancho Panza, Švejk, Small Small, Baldrick, Regös Bendegúz – sajátja. Az a humor, mely miatt többször is újraolvas az ember egy könyvet, ha könnyíteni akar a lelkén.
Lévi, akit Biffnek hívnak, „mindössze“ Jézus elveszett éveit mutatja be. Azokat az évtizedeket, melyek a Megváltó Templombéli szereplése és Isten Fiaként történt előrelépése között teltek el.
Biff szerint Jézus ez alatt az idő alatt a világgal és a kortárs(?) filozófiai rendszerekkel, buddhizmussal, taoval, hiduizmussal ismerkedett, és azok elemeit beépítette a maga tanításaiba. Mellesleg közben mindketten férfivá értek, és lehetelen kalandokon estek át. Biff persze lehetelen szexuális kalandokon is.
Mert a könyv, azon kívül, hogy profán evangélium egyben kalandos urban fantasy is, angyalokkal és démonokkal, isteni tervvel, jetivel és kung fuval.
Csak hogy minél harsányabban röhöghessen az ember.
A fordítás, eleven és magyarságra illesztett, Pék Zoltán kiváló munkája.
Többet mondani a könyvről felesleges. Olvassa el mindenki, aki nem veszi túlságosan komolyan magát – és ezt a kurva életet!
Agave Kiadó, 2006. 440 oldal, puhafedelű.
Iain M. Banks - Emlékezz Phlebasra (Consider Phlebas)
Nem ez volt az első Banks sci-fim (lásd Holtpont, későbbi postban), de illik ezzel kezdeni, mint az első Kultúra regénnyel.
Ugyanolyan várakozással vettem kezembe, mint a Holtpontot, és ugyanannyi, sőt még több csalódás is ért, mint azzal.
A plusz csalódás mindjárt a fordítás menthetelenül gyatra volta.
Nem tanácsként írom, gazdaságilag aztán végképp semmi értelme sincs, de szép lenne a kiadótól, ha rendesen lefordítva újrakiadná, a meglévő raktárkészletet pedig egyszerűen bezúzná.
Ennyivel talán tartoznak Banksnak és olvasóiknak is.
Miután kidühöngtem magam, megpróbáltam a magyar szöveg mögé hatolni, és élvezni a regényt, ért a másik csalódás: történet szintjén ez a könyv semmiről sem szól. Úgy értem, történet szintjén ez bizony maximum a Csillagok Háborújával állítható párhuzamba – semmi kézzelfoghatóan újat nem hoz. A karakterek szintjén csaknem ugyanez a helyzet. Ha a SW űropera, akkor ez a szuper űropera, de csak a nagyságrend különbözik, mint a Közért és a Tesco között: ott egyetlen bolygónyi űrhajó volt, itt több van.
Személy szerint fárasztottak a felesleges, sehova sem vezető kalandok, a nagyszabású felvezetés, a semmit meg nem világító, a célhoz semmivel közelebb nem vivő, „kis színes” ötletrohamok, hogy aztán az egész egy telejesen banális, semmit meg és föl nem oldó egyszerű hentelős befejezésbe torkolljon, mintha az író belfáradt volna saját történetébe és hőseibe. Bosszantottak a hajuknál fogva előrángatott szerereplők, akiket funkciójuk ellátása után a szerző, mint kesztyűbábokat a játékos dobott ki a regényből, láthatóan nem sokat vacakolva sem az ábrázolásukkal, sem a helyükkel a történetben. Mely történet túlságosan is sima: minden a helyén van, a főhős akkora mázlikészlettel rendelkezik, mely talán egy másik univerzum megteremtéséhez is elegendő lenne. Példának okáért az elorzott hajó kapitánya rá abszolút nem jellemző módon hang-emlékeztetőt hagyott hátra, hogy hősünk kényelmesen a bőrébe bújhasson…
A technikai-technológiai-tudományos balfogásokról nem szólok, mert nem tudom mennyiben az író és mennyiben a fordító „leleményei”. Például nem tudom, hogy az űrben értelmezhetetelen „a hajó vízszintbe került” kifejezés vagy a halott testén tátongó „Legalább fél méter átmérőjű lyuk” mint anatómiai nonszensz melyiküktől származott. Azon azért el kellene gondolkodni minden űr-sci-fit író embernek, hogy egy Ciolkovszkíj űrállomáson a gravitációt a forgómozgás biztosítja – már ha átadódik a forgó padlón keresztül a súrlódás révén. Folyadékok esetében ez még rendben is van (vödörben), de mi a helyzet a gázokkal? Elegendő ehhez a gázok belső súrlódása? Azon is illene elgondolkodni mielőtt űrcsata írására/fordítására adja fejét az ember, hogy a lézernyaláb nem közöl mechanikai energiát (a becsapódásakor elgőzölgő anyag kiváltotta nyomásváltozás/robbanás persze igen, de az más tészta), tehát a lézer „lövések ereje” nem „dobja a levegőbe” az embert, nem „rúgja ki alóla a lábát” és nem ”rángatja úgy, mint egy dühödt gyerek a babáját”. És, ha már lézer, akkor, ha „kúp alakú” a nyaláb – régen rossz.
Mindazonáltal ezt a könyvet nem szabad egy „újabb vaskos űropera!” felkiáltással elintézni, mivel a satnya sablontörténet hátterében igen mély gondolatok állnak, és bizony, ha az író odafigyel – véleményem szerint ha megszereti teremtményét -, bizony nagyon is eleven karaktert képes adni neki. Mondjuk az egész regénybe egyetlen ilyen kevéssé papírkarakter került, aki történetesen nem is a főszereplők egyike, és talán maga sem tudja, hogy mit keres a könyvben, mint a Disney-féle Micimackóban az ürge: Fal ’Ngeestra, az emberi elemző. Ő viszont aztán, amikor felbukkan, kárpótol a sok kliséért és papírfiguráért.
A könyv egyik gondolati íve arra konfliktushelyzetre épül, melyet Samuel P. Huntington 1996-ban – tehát Banks regénye után majd tíz évvel* – kiadott, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvéből ismerhetünk, és amelyre az első kézzel fogható jel az első Öböl Háború volt – megint csak évekkel a könyv megjelenése után. Banks könyvében ugyanis egy ultraliberális civilizáció, mely magát minden szerénység nélkül csak úgy nevezi: Kultúra, és egy vallási fanatikus, militarista civilizáció csap össze egy Tejút szintű háborúban. Hogy a párhuzam egészen egyértelmű legyen, a regény mottója egy Korán idézet. Így hangzik:
Banks érdekes módon – nem tudom, hogy helyesen vagy helytelenül teszi –, de nem foglal állást a kérdésben. Bár az egyik félnek az függelékben leírt győzelme talán mégiscsak abba az irányba mutató rokonszenvre utal. A Főhős csillapíthatalan gyűlölete az egyik fél iránt lehetővé tenné az írónak egyfajta állásfoglalást, sőt talán elegánsabb írói eszközökkel mutathatta volna be a konfliktust, mint a regény végére biggyesztett függelék, de sajnos ez a gyűlölet motivációjának kifejtésével együtt elmaradt – ez a hiányosság szerintem a könyv egyik nagy gyengéje.
A függelék léte is azt bizonyítja egyébként számomra, hogy Banks egyszerűen belefáradt a történetbe.
A könyv másik gondolati íve a Kultúra gépagyai, az Elmék léte és a szereplők hozzájuk fűződő viszonya fölött feszül. Banks itt nem hibázott, és ezért minden elismerés megilleti. Mesterséges értelem képe túlhaladja Asimov robotjait, ugyanakkor úgy érzem, az Elmékben valamiképpen rejtetten az Asimovi törvények munkálnak.
Ősszefoglalva, ezt a regényt (még inkább az eredetit vagy az újrafordítását) minden sci-fi kedvelőnek ajánlhatom. Különösen azoknak, akik képesek üres kalandok kásahagyén átrágódva eltöprengeni remek és eredeti gondolatokon.
Agave Kiadó, 2005. 550 oldal, puhafedelű.
* Az igazsághoz tartozik, hogy Huntington saját, 1993-ban, a Foreign Affairs című amerikai lapban publikált hasonló című cikke kifejtéseként írta meg a könyvét, de ez nem változtat a Consider Phlebas megjelenési dátumán: 1987.
Ugyanolyan várakozással vettem kezembe, mint a Holtpontot, és ugyanannyi, sőt még több csalódás is ért, mint azzal.
A plusz csalódás mindjárt a fordítás menthetelenül gyatra volta.
Nem tanácsként írom, gazdaságilag aztán végképp semmi értelme sincs, de szép lenne a kiadótól, ha rendesen lefordítva újrakiadná, a meglévő raktárkészletet pedig egyszerűen bezúzná.
Ennyivel talán tartoznak Banksnak és olvasóiknak is.
Miután kidühöngtem magam, megpróbáltam a magyar szöveg mögé hatolni, és élvezni a regényt, ért a másik csalódás: történet szintjén ez a könyv semmiről sem szól. Úgy értem, történet szintjén ez bizony maximum a Csillagok Háborújával állítható párhuzamba – semmi kézzelfoghatóan újat nem hoz. A karakterek szintjén csaknem ugyanez a helyzet. Ha a SW űropera, akkor ez a szuper űropera, de csak a nagyságrend különbözik, mint a Közért és a Tesco között: ott egyetlen bolygónyi űrhajó volt, itt több van.
Személy szerint fárasztottak a felesleges, sehova sem vezető kalandok, a nagyszabású felvezetés, a semmit meg nem világító, a célhoz semmivel közelebb nem vivő, „kis színes” ötletrohamok, hogy aztán az egész egy telejesen banális, semmit meg és föl nem oldó egyszerű hentelős befejezésbe torkolljon, mintha az író belfáradt volna saját történetébe és hőseibe. Bosszantottak a hajuknál fogva előrángatott szerereplők, akiket funkciójuk ellátása után a szerző, mint kesztyűbábokat a játékos dobott ki a regényből, láthatóan nem sokat vacakolva sem az ábrázolásukkal, sem a helyükkel a történetben. Mely történet túlságosan is sima: minden a helyén van, a főhős akkora mázlikészlettel rendelkezik, mely talán egy másik univerzum megteremtéséhez is elegendő lenne. Példának okáért az elorzott hajó kapitánya rá abszolút nem jellemző módon hang-emlékeztetőt hagyott hátra, hogy hősünk kényelmesen a bőrébe bújhasson…
A technikai-technológiai-tudományos balfogásokról nem szólok, mert nem tudom mennyiben az író és mennyiben a fordító „leleményei”. Például nem tudom, hogy az űrben értelmezhetetelen „a hajó vízszintbe került” kifejezés vagy a halott testén tátongó „Legalább fél méter átmérőjű lyuk” mint anatómiai nonszensz melyiküktől származott. Azon azért el kellene gondolkodni minden űr-sci-fit író embernek, hogy egy Ciolkovszkíj űrállomáson a gravitációt a forgómozgás biztosítja – már ha átadódik a forgó padlón keresztül a súrlódás révén. Folyadékok esetében ez még rendben is van (vödörben), de mi a helyzet a gázokkal? Elegendő ehhez a gázok belső súrlódása? Azon is illene elgondolkodni mielőtt űrcsata írására/fordítására adja fejét az ember, hogy a lézernyaláb nem közöl mechanikai energiát (a becsapódásakor elgőzölgő anyag kiváltotta nyomásváltozás/robbanás persze igen, de az más tészta), tehát a lézer „lövések ereje” nem „dobja a levegőbe” az embert, nem „rúgja ki alóla a lábát” és nem ”rángatja úgy, mint egy dühödt gyerek a babáját”. És, ha már lézer, akkor, ha „kúp alakú” a nyaláb – régen rossz.
Mindazonáltal ezt a könyvet nem szabad egy „újabb vaskos űropera!” felkiáltással elintézni, mivel a satnya sablontörténet hátterében igen mély gondolatok állnak, és bizony, ha az író odafigyel – véleményem szerint ha megszereti teremtményét -, bizony nagyon is eleven karaktert képes adni neki. Mondjuk az egész regénybe egyetlen ilyen kevéssé papírkarakter került, aki történetesen nem is a főszereplők egyike, és talán maga sem tudja, hogy mit keres a könyvben, mint a Disney-féle Micimackóban az ürge: Fal ’Ngeestra, az emberi elemző. Ő viszont aztán, amikor felbukkan, kárpótol a sok kliséért és papírfiguráért.
A könyv egyik gondolati íve arra konfliktushelyzetre épül, melyet Samuel P. Huntington 1996-ban – tehát Banks regénye után majd tíz évvel* – kiadott, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvéből ismerhetünk, és amelyre az első kézzel fogható jel az első Öböl Háború volt – megint csak évekkel a könyv megjelenése után. Banks könyvében ugyanis egy ultraliberális civilizáció, mely magát minden szerénység nélkül csak úgy nevezi: Kultúra, és egy vallási fanatikus, militarista civilizáció csap össze egy Tejút szintű háborúban. Hogy a párhuzam egészen egyértelmű legyen, a regény mottója egy Korán idézet. Így hangzik:
„A bálványimádat rosszabb a vérontásnál”
Banks érdekes módon – nem tudom, hogy helyesen vagy helytelenül teszi –, de nem foglal állást a kérdésben. Bár az egyik félnek az függelékben leírt győzelme talán mégiscsak abba az irányba mutató rokonszenvre utal. A Főhős csillapíthatalan gyűlölete az egyik fél iránt lehetővé tenné az írónak egyfajta állásfoglalást, sőt talán elegánsabb írói eszközökkel mutathatta volna be a konfliktust, mint a regény végére biggyesztett függelék, de sajnos ez a gyűlölet motivációjának kifejtésével együtt elmaradt – ez a hiányosság szerintem a könyv egyik nagy gyengéje.
A függelék léte is azt bizonyítja egyébként számomra, hogy Banks egyszerűen belefáradt a történetbe.
A könyv másik gondolati íve a Kultúra gépagyai, az Elmék léte és a szereplők hozzájuk fűződő viszonya fölött feszül. Banks itt nem hibázott, és ezért minden elismerés megilleti. Mesterséges értelem képe túlhaladja Asimov robotjait, ugyanakkor úgy érzem, az Elmékben valamiképpen rejtetten az Asimovi törvények munkálnak.
Ősszefoglalva, ezt a regényt (még inkább az eredetit vagy az újrafordítását) minden sci-fi kedvelőnek ajánlhatom. Különösen azoknak, akik képesek üres kalandok kásahagyén átrágódva eltöprengeni remek és eredeti gondolatokon.
Agave Kiadó, 2005. 550 oldal, puhafedelű.
* Az igazsághoz tartozik, hogy Huntington saját, 1993-ban, a Foreign Affairs című amerikai lapban publikált hasonló című cikke kifejtéseként írta meg a könyvét, de ez nem változtat a Consider Phlebas megjelenési dátumán: 1987.
2007. június 25., hétfő
China Miéville - A Heg (The Scar)
Süllyedt!
Talán a torpedójáték „bűvszava“ a legtalálóbb jellemzése ennek a teljes egészében maritim vonatkozású regénynek.
Pedig az elején az hittem, hogy nem az újranemolvasás lesz a sorsa a könyvnek.
Jól indult, feszesen, rejtelmesen – pontosan úgy, mint lazán hozzákapcsolódó előzménye, a Perdido pályaudvar, végállomás. Melyről tudjuk, hogyan végezte. Nagy, de be nem váltott, vagy csak részben beváltott ígéretként.
Jól indult, Miéville valóban fejlődött, érett erre a harmadik regényére, a könyvnek már van egyértelmű főhőse, cselekménye.
Odáig még nem jutott el, hogy a főhős valóban élő, nota bene, szerethető legyen, de kezdetnek megteszi. Ami ezzel a főhőssel a legnagyobb probléma, hogy rajta keresztül próbálja be- és megmutatni a történet valódi főhősét, így óhatalanul árnyék karakter marad – a nagyobb szabású alak és történet nem emeli fel magához a mellékszereplőt. Mert Miéville-nek nem sikerült az, ami Wilsonnak a Pörgésben: a mellékszereplő szempontjából láttani a valódi főszereplőt és a cselekményt, és ily módon főszereplővé változtatni a mellékszereplőt. Valójában így a főszereplő motivációinak, történetének bemutatása, jellemrajzának felállítása is elsikkadt.
A cselekmény sajnos mondanivaló szempontjából még sokkal silányabb, mint az előzményé. Nagyon egyszerű, mondhatni klisés, tizenkilencedik századi kalandtörténet ez, amely még nem is lenne valódi hátrány, hiszen valamiféle fél-viktoriánus steampunk világban, Bas-Lagon játszódik. De ha tudjuk, hogy Miéville miféle ambíciókkal kezdett neki a fantasy „reformjának“, és milyen írói teljesítményre képes időnként, akkor kevés. Ha az a szándéka, hogy meghaladja Tolkient, be kell vallani, az itt nemigen sikerült, sőt a könyv helyenként olyan ásítóan unalmas és hosszadalmas, hogy egyenesen bűn az olvasóra zúdítani azt a betühalmazt.
Mondanivaló, üzenet szintjén is sekélyesebb, mint a Perdido pályaudvar. Hiányzik belőle az (ál)tudományos fejtegetések elgondolkodtató izgalma is. Még az az izgalmas marxista felhang is kimaradt belőle, amely az előző kötetben megvolt.
Lássuk részletesen!
Úgy gondolom, egy regényt – különösen egy ekkora, csaknem hatszáz oldalas regényt – bátran lehet spoilerezni. Ha egy hosszabb mű egyetlen értéke a cselekménye, akkor az talán nem is ér meg alaposabb elemzést. Aki azonban nem óhajt még egy bekezdés erejéig sem megismerkedni a cselekménnyel, az nyugodtan ugorja át a következőt. Később ugyan hivatkozni fogok bizonyos nevekre, helyekre és eseményekre, de az általános kép, azt hiszem anélkül is felfogható lesz.
A Heg Bas-Lag tengerein játszódik. A főhősnő, a nyelvész Bellis Coldwine a Perdido pályaudvarban megírt bonyodalmak miatt önkéntes számüzetésbe vonul a városállam, New Crobuzon távoli gyarmatára. A hajót a legendás úszó kalózváros, Armada foglyul ejti, hogy utasait saját érdekében felhasználja. A város titokzatos vezérei, a heges arcú Szeretők varázsos küldetésre indítják népüket: egy párhuzamos dimenzióból akarnak átemelni egy avanc-nak nevezett óriási lényt, hogy igába fogják, és így a város mozgatását egyszer és mindenkorra megoldják. További tervük, hogy az avanc vontatásával eljussanak a legendás Heghez (melyet a bolygó kérgébe egykor más dimenziókból érkezett lények látogatása vésett), és hasznosítsák mágikus erejét. A vállalkozás fő irányítója a Szeretők testőre, a titokzatos Uther Doul, a regény valódi főszereplője, fő ellenlábasa a vámpír Brucolac (az első valóban szimpatikus vámpír életemben!). A felbukkanó mellékszereplők közül Silas Fennec, a New Crobuzoni kalandor említésre méltó, az ő mahinációi sokban hozzájárulnak a cselekmény alakulásához.
A legnagyobb hibának a regény bőbeszédűsűgét tartom. Ennyire szűkre szabott cselekményhez a már említett terjedelem ijesztőnek tűnik, s valóban, többnyire töltelékszöveggel van dolgunk. Olyan töltelékszöveggel, mely még csak is nem menthető. Nem felesleges mellékszereplők felesleges kalandjai, vagy felesleges leíró részek nehezítik el a szöveget, egyszerűen maga cselekmény és a helyszínek leírása nehézkes – és következetlen. Ebben a szövegben található meg a világ legunalmasab harc-leírása – öt egész oldalon keresztül, melyet megelőz egy érdekesnek látszó, ámde nevetséges és hiteltelen ötlet leírása. Olyan érzésem van, hogy a harcleírás csupán ezen ötlet kedvéért került bele. Ugyanakkor pedig később, közel a tetőponthoz, az ellábasok (Doul és Brucolac) összeötközésének, harcának leírása egyszerűen kimaradt. Hogy sohasem íródott meg vagy a szerkesztés áldozata lett egy ilyen szín, az valószínűleg sohasem derül ki.
Sajnos sok kortárs fantasztikus regényhez hasonlóan ötletparádévá vált a szöveg, olyan ötletek parádéjává, amelyek semmivel sem viszik előre a cselekményt vagy a jellemábrázolást, mindössze a szerző fantáziáját hivatottak demonstrálni. A kötet 47. oldalán kezdődően („– Tanner! Ébredj! Mesélni akarok neked Shalkrikatorról!“) ez odáig eszkalálódik, hogy a szerző egy mellékszereplővel egész oldalas dicshimnuszt zenget az ábrázolt világ eredetiségéről és fantasztikusságáról. Enyhén szólva olcsó fogás.
Egy ilyen funkció nélküli, esetleges ötlethalmaz előbb idegesítő, azután fárasztóvá és unalmassá válik. Érteni vélem a szerző szándékát, hogy dédelgetett világnak mind több szeletét igyekszik bemutani, de ebben az esetben – és többször a Perdido pályaudvar esetében is – ennek a szándéknak a regény látta kárát.
Utaltam rá, hogy a szereplők jellemábrázolása hagy kivetnivalót maga után. Valóban szinte mindegyik karakter jelleme hiányos, a teljesen kidolgozatlan mellékszereplők felbukkanása és eltűnése/újra előrángatása néha hajmeresztően esetleges. Számomra különösen fájó volt Uther Doul motivációinak teljes homályban hagyása.
Amilyen hiányos és következetlen a cselekmény és jellemábrázolás, olyannyira esetleges a szerkezet és narráció is.
A több – bár nem túlságosan sok – színhelyes történet színhelyei közötti váltást a szerző közjátékok beiktatásával oldotta meg. E téren következetesen és jól járt el, a titokzatosságot remekül fokozzák ezek a közjátékok, és a le-leülő cselekménybe életet is visznek.
A szerkezet Achilles sarka a narráció következetlen váltogatása. Főtömegében a szöveg múlt idő egyes szám harmadik személyű mindentudó narráció, de – s ennek először rendkívül örültem – helyenként megszakítják a főhős levélnaplójának részletei. A levélnapló abszolút kicizellált, stilizált irodalmi stílusa először bosszantott, de hamar megbékéltem vele: elvégre literátus ember leveleiről van szó*. Azonban ezek a levélnaplórészletek teljesen esetlegesen és indokolatlanul kerülnek a szövegbe, előfordul, hogy több száz oldalon keresztül a szerző egyszerűen „megfeledkezik“ a levélnapló létezéséről, hogy aztán egészen váratlanul, és oda nem illően egy-két oldal erejéig „előrántsa“ azt varázsló cilinderéből, és újra megfeledkezzen róla. Nem arról van szó, hogy a cselekmény olyan gyors lenne (bárcsak egy paraszthajszálnyival gyorsabb lenne!), hogy a naplószövegnek nem férnek bele, vagy, hogy a napló a felpörgő cselekménybe „suspense“ eszközként szolgálna. Sőt. Indokolatlanságuk a logikátlanságik fokozódik. Igen kétséges, hogy amikor valaki adott rendszerben az életét kockáztatva rendszerellenes cselekedeteket visz véghez, az első dolga az lesz, hogy mintegy írásos vallomásként azokat naplójába rögzíti. A bejegyzés vége felé Miéville erre maga is rájött, de nyilvánvalóan nem volt szíve megválni szeretett soraitól…
A logika figyelmen kívül hagyása a kis színes, az ötlet és az egyébként lanyha cselekmény kedvéért sajnos szintén tetten érhető. Sajnos ugyanolyan hihetelen/hiteltelen elemek kerültek bele a zabolátlan ötletelés következtében, mint amelyekre a Perdido pályaudvar esetében nem egy elemző rámutatott.
Hogy néhányat említsek. A hajókra épített úszó város jellemzői ugyancsak diffúzak, az író erre a leírás szerint nagyjából egy négyzetmérföldes területre, amelyen még nagy parkok, gyárak, üzemek, termőterület is megtalálható, százezer lakost telepít. Toronyházak nélkül ez nevetségesen túlzónak tűnik, mert az maga a szerző is elismeri, hogy toronyházak nincsenek Armadán. Egy közepes méretű vérengzéssel egybekötött polgárháború végén azután ez a százezernyi ember szinte maréknyinak tűnik fel.
Mint lovak körül forgolódó ember, külön fáj, hogy ezen a korlátozott felszínen, csak egy odavetett félmondat kedvéért Miéville lótenyésztést tételez fel.
Mindeféle iparuk van, de papírt nem tudnak gyártani. A papírhiány miatt tehát nem nyomtatnak könyveket, azokat rabolják e furcsa kalózok – de politikai röplapokkal képesek elárasztani az utcákat.
Egy olyan mély tengerészhagyományokkal rendelkező ország írójának tudni illene, hogy mit bír el és ki egy tizenkilencedik századi hajó, de a könyvben olyan szerkezeti megoldások, leírások kerülnek elő, melyek mágia nélkül elképzelhetetlenek – és esetünkben nincs szó mágiáról. A legkisebbel kezdve: nagy hajótestek közé bekerülő kisebb hajókat a hullámverésben a nagyok óhatalanul összezúzzák (egymást is!), hacsak a nagy törzseket igen erős bakokkal el nem választják egymástól. Erről szó sincs. Már a Perdido pályaudvarból tudjuk, hogy Miéville hadilábon áll a fémek sűrűségével, tömegük és térfogatuk arányával. Itt ez egészen hajmeresztő módon nyilvánul meg az avanc hámjának leírásánál. A hámot ugyanis harminc centiméter vastag rudakból kovácsolt, egyenként tizenöt méteres szemekből álló láncok kötik Armadához. A lánc hossza legalább öt kilométer. Vettem a fáradtságot és kiszámoltam egy minimálisra méretezett szem súlyát, melyekből ezen a hosszon körülbelül 350 szükséges. Egy szem körülbelül 16 tonnát, egy lánc 5600 tonnát nyom. Van belőlük minimum három. Kétséges, hogy azok úszó szerkezetek ezt a súlyt elbírják. A hab a tortán, hogy a Szeretők a lánchoz szükséges anyagot hajók lebontásával nyerik…
A történet belső logikáját szerencsére csak néhány apró hiba feszegeti, s ezek sem súlyosak. Egy-egy szereplő nem tudhat bizonyos történésekről, másoknak nem lenne szabad rácsodálkozni bizonyos eseményekre. Gyenge szerkesztéssel ilyesmi becsúszik, ha a szerzőt elragadja a mesélés heve.
Mindemellett akad néhány ragyogó részlet a könyben, melyért érdemes az olvasónak átrágnia magát a leült részeken is. Amikor Bellis megtalálja elrabolt könyveit a kalózok könyvtárában, vagy amikor addig írástudatlan tanítványa felfedezi az írott nyelvek létezését. A tengerparton rozsdálló ősi gépek leírása páratlanul jó, és elgondolkodtat Bas-Lag eredetéről.
Mert a legfőbb erőssége Miéville Bas-Lagi regényeinek maga a világ, mely állandó spekulációra késztet. Földi eredetre tett utalásaival – személynevekkel, elnevezésekkel, lényekkel. Arronax Lab, jihaaa!
Aki szerette a Perdido pályaudvart, okvetlenül olvassa el!
Én is alig várom már, hogy elkezdhessem a „folytatást“ a Vas tanácsot (Iron Council), mely legalábbis címében egy izgalmas jack londoni utalással valami marxizmust sejtet.
*: Bárcsak negyedannyira tudna levélnaplót írni Miéville, mint ahogy a mi Mikes Kelemenünk tudott!
Talán a torpedójáték „bűvszava“ a legtalálóbb jellemzése ennek a teljes egészében maritim vonatkozású regénynek.
Pedig az elején az hittem, hogy nem az újranemolvasás lesz a sorsa a könyvnek.
Jól indult, feszesen, rejtelmesen – pontosan úgy, mint lazán hozzákapcsolódó előzménye, a Perdido pályaudvar, végállomás. Melyről tudjuk, hogyan végezte. Nagy, de be nem váltott, vagy csak részben beváltott ígéretként.
Jól indult, Miéville valóban fejlődött, érett erre a harmadik regényére, a könyvnek már van egyértelmű főhőse, cselekménye.
Odáig még nem jutott el, hogy a főhős valóban élő, nota bene, szerethető legyen, de kezdetnek megteszi. Ami ezzel a főhőssel a legnagyobb probléma, hogy rajta keresztül próbálja be- és megmutatni a történet valódi főhősét, így óhatalanul árnyék karakter marad – a nagyobb szabású alak és történet nem emeli fel magához a mellékszereplőt. Mert Miéville-nek nem sikerült az, ami Wilsonnak a Pörgésben: a mellékszereplő szempontjából láttani a valódi főszereplőt és a cselekményt, és ily módon főszereplővé változtatni a mellékszereplőt. Valójában így a főszereplő motivációinak, történetének bemutatása, jellemrajzának felállítása is elsikkadt.
A cselekmény sajnos mondanivaló szempontjából még sokkal silányabb, mint az előzményé. Nagyon egyszerű, mondhatni klisés, tizenkilencedik századi kalandtörténet ez, amely még nem is lenne valódi hátrány, hiszen valamiféle fél-viktoriánus steampunk világban, Bas-Lagon játszódik. De ha tudjuk, hogy Miéville miféle ambíciókkal kezdett neki a fantasy „reformjának“, és milyen írói teljesítményre képes időnként, akkor kevés. Ha az a szándéka, hogy meghaladja Tolkient, be kell vallani, az itt nemigen sikerült, sőt a könyv helyenként olyan ásítóan unalmas és hosszadalmas, hogy egyenesen bűn az olvasóra zúdítani azt a betühalmazt.
Mondanivaló, üzenet szintjén is sekélyesebb, mint a Perdido pályaudvar. Hiányzik belőle az (ál)tudományos fejtegetések elgondolkodtató izgalma is. Még az az izgalmas marxista felhang is kimaradt belőle, amely az előző kötetben megvolt.
Lássuk részletesen!
Úgy gondolom, egy regényt – különösen egy ekkora, csaknem hatszáz oldalas regényt – bátran lehet spoilerezni. Ha egy hosszabb mű egyetlen értéke a cselekménye, akkor az talán nem is ér meg alaposabb elemzést. Aki azonban nem óhajt még egy bekezdés erejéig sem megismerkedni a cselekménnyel, az nyugodtan ugorja át a következőt. Később ugyan hivatkozni fogok bizonyos nevekre, helyekre és eseményekre, de az általános kép, azt hiszem anélkül is felfogható lesz.
A Heg Bas-Lag tengerein játszódik. A főhősnő, a nyelvész Bellis Coldwine a Perdido pályaudvarban megírt bonyodalmak miatt önkéntes számüzetésbe vonul a városállam, New Crobuzon távoli gyarmatára. A hajót a legendás úszó kalózváros, Armada foglyul ejti, hogy utasait saját érdekében felhasználja. A város titokzatos vezérei, a heges arcú Szeretők varázsos küldetésre indítják népüket: egy párhuzamos dimenzióból akarnak átemelni egy avanc-nak nevezett óriási lényt, hogy igába fogják, és így a város mozgatását egyszer és mindenkorra megoldják. További tervük, hogy az avanc vontatásával eljussanak a legendás Heghez (melyet a bolygó kérgébe egykor más dimenziókból érkezett lények látogatása vésett), és hasznosítsák mágikus erejét. A vállalkozás fő irányítója a Szeretők testőre, a titokzatos Uther Doul, a regény valódi főszereplője, fő ellenlábasa a vámpír Brucolac (az első valóban szimpatikus vámpír életemben!). A felbukkanó mellékszereplők közül Silas Fennec, a New Crobuzoni kalandor említésre méltó, az ő mahinációi sokban hozzájárulnak a cselekmény alakulásához.
A legnagyobb hibának a regény bőbeszédűsűgét tartom. Ennyire szűkre szabott cselekményhez a már említett terjedelem ijesztőnek tűnik, s valóban, többnyire töltelékszöveggel van dolgunk. Olyan töltelékszöveggel, mely még csak is nem menthető. Nem felesleges mellékszereplők felesleges kalandjai, vagy felesleges leíró részek nehezítik el a szöveget, egyszerűen maga cselekmény és a helyszínek leírása nehézkes – és következetlen. Ebben a szövegben található meg a világ legunalmasab harc-leírása – öt egész oldalon keresztül, melyet megelőz egy érdekesnek látszó, ámde nevetséges és hiteltelen ötlet leírása. Olyan érzésem van, hogy a harcleírás csupán ezen ötlet kedvéért került bele. Ugyanakkor pedig később, közel a tetőponthoz, az ellábasok (Doul és Brucolac) összeötközésének, harcának leírása egyszerűen kimaradt. Hogy sohasem íródott meg vagy a szerkesztés áldozata lett egy ilyen szín, az valószínűleg sohasem derül ki.
Sajnos sok kortárs fantasztikus regényhez hasonlóan ötletparádévá vált a szöveg, olyan ötletek parádéjává, amelyek semmivel sem viszik előre a cselekményt vagy a jellemábrázolást, mindössze a szerző fantáziáját hivatottak demonstrálni. A kötet 47. oldalán kezdődően („– Tanner! Ébredj! Mesélni akarok neked Shalkrikatorról!“) ez odáig eszkalálódik, hogy a szerző egy mellékszereplővel egész oldalas dicshimnuszt zenget az ábrázolt világ eredetiségéről és fantasztikusságáról. Enyhén szólva olcsó fogás.
Egy ilyen funkció nélküli, esetleges ötlethalmaz előbb idegesítő, azután fárasztóvá és unalmassá válik. Érteni vélem a szerző szándékát, hogy dédelgetett világnak mind több szeletét igyekszik bemutani, de ebben az esetben – és többször a Perdido pályaudvar esetében is – ennek a szándéknak a regény látta kárát.
Utaltam rá, hogy a szereplők jellemábrázolása hagy kivetnivalót maga után. Valóban szinte mindegyik karakter jelleme hiányos, a teljesen kidolgozatlan mellékszereplők felbukkanása és eltűnése/újra előrángatása néha hajmeresztően esetleges. Számomra különösen fájó volt Uther Doul motivációinak teljes homályban hagyása.
Amilyen hiányos és következetlen a cselekmény és jellemábrázolás, olyannyira esetleges a szerkezet és narráció is.
A több – bár nem túlságosan sok – színhelyes történet színhelyei közötti váltást a szerző közjátékok beiktatásával oldotta meg. E téren következetesen és jól járt el, a titokzatosságot remekül fokozzák ezek a közjátékok, és a le-leülő cselekménybe életet is visznek.
A szerkezet Achilles sarka a narráció következetlen váltogatása. Főtömegében a szöveg múlt idő egyes szám harmadik személyű mindentudó narráció, de – s ennek először rendkívül örültem – helyenként megszakítják a főhős levélnaplójának részletei. A levélnapló abszolút kicizellált, stilizált irodalmi stílusa először bosszantott, de hamar megbékéltem vele: elvégre literátus ember leveleiről van szó*. Azonban ezek a levélnaplórészletek teljesen esetlegesen és indokolatlanul kerülnek a szövegbe, előfordul, hogy több száz oldalon keresztül a szerző egyszerűen „megfeledkezik“ a levélnapló létezéséről, hogy aztán egészen váratlanul, és oda nem illően egy-két oldal erejéig „előrántsa“ azt varázsló cilinderéből, és újra megfeledkezzen róla. Nem arról van szó, hogy a cselekmény olyan gyors lenne (bárcsak egy paraszthajszálnyival gyorsabb lenne!), hogy a naplószövegnek nem férnek bele, vagy, hogy a napló a felpörgő cselekménybe „suspense“ eszközként szolgálna. Sőt. Indokolatlanságuk a logikátlanságik fokozódik. Igen kétséges, hogy amikor valaki adott rendszerben az életét kockáztatva rendszerellenes cselekedeteket visz véghez, az első dolga az lesz, hogy mintegy írásos vallomásként azokat naplójába rögzíti. A bejegyzés vége felé Miéville erre maga is rájött, de nyilvánvalóan nem volt szíve megválni szeretett soraitól…
A logika figyelmen kívül hagyása a kis színes, az ötlet és az egyébként lanyha cselekmény kedvéért sajnos szintén tetten érhető. Sajnos ugyanolyan hihetelen/hiteltelen elemek kerültek bele a zabolátlan ötletelés következtében, mint amelyekre a Perdido pályaudvar esetében nem egy elemző rámutatott.
Hogy néhányat említsek. A hajókra épített úszó város jellemzői ugyancsak diffúzak, az író erre a leírás szerint nagyjából egy négyzetmérföldes területre, amelyen még nagy parkok, gyárak, üzemek, termőterület is megtalálható, százezer lakost telepít. Toronyházak nélkül ez nevetségesen túlzónak tűnik, mert az maga a szerző is elismeri, hogy toronyházak nincsenek Armadán. Egy közepes méretű vérengzéssel egybekötött polgárháború végén azután ez a százezernyi ember szinte maréknyinak tűnik fel.
Mint lovak körül forgolódó ember, külön fáj, hogy ezen a korlátozott felszínen, csak egy odavetett félmondat kedvéért Miéville lótenyésztést tételez fel.
Mindeféle iparuk van, de papírt nem tudnak gyártani. A papírhiány miatt tehát nem nyomtatnak könyveket, azokat rabolják e furcsa kalózok – de politikai röplapokkal képesek elárasztani az utcákat.
Egy olyan mély tengerészhagyományokkal rendelkező ország írójának tudni illene, hogy mit bír el és ki egy tizenkilencedik századi hajó, de a könyvben olyan szerkezeti megoldások, leírások kerülnek elő, melyek mágia nélkül elképzelhetetlenek – és esetünkben nincs szó mágiáról. A legkisebbel kezdve: nagy hajótestek közé bekerülő kisebb hajókat a hullámverésben a nagyok óhatalanul összezúzzák (egymást is!), hacsak a nagy törzseket igen erős bakokkal el nem választják egymástól. Erről szó sincs. Már a Perdido pályaudvarból tudjuk, hogy Miéville hadilábon áll a fémek sűrűségével, tömegük és térfogatuk arányával. Itt ez egészen hajmeresztő módon nyilvánul meg az avanc hámjának leírásánál. A hámot ugyanis harminc centiméter vastag rudakból kovácsolt, egyenként tizenöt méteres szemekből álló láncok kötik Armadához. A lánc hossza legalább öt kilométer. Vettem a fáradtságot és kiszámoltam egy minimálisra méretezett szem súlyát, melyekből ezen a hosszon körülbelül 350 szükséges. Egy szem körülbelül 16 tonnát, egy lánc 5600 tonnát nyom. Van belőlük minimum három. Kétséges, hogy azok úszó szerkezetek ezt a súlyt elbírják. A hab a tortán, hogy a Szeretők a lánchoz szükséges anyagot hajók lebontásával nyerik…
A történet belső logikáját szerencsére csak néhány apró hiba feszegeti, s ezek sem súlyosak. Egy-egy szereplő nem tudhat bizonyos történésekről, másoknak nem lenne szabad rácsodálkozni bizonyos eseményekre. Gyenge szerkesztéssel ilyesmi becsúszik, ha a szerzőt elragadja a mesélés heve.
Mindemellett akad néhány ragyogó részlet a könyben, melyért érdemes az olvasónak átrágnia magát a leült részeken is. Amikor Bellis megtalálja elrabolt könyveit a kalózok könyvtárában, vagy amikor addig írástudatlan tanítványa felfedezi az írott nyelvek létezését. A tengerparton rozsdálló ősi gépek leírása páratlanul jó, és elgondolkodtat Bas-Lag eredetéről.
Mert a legfőbb erőssége Miéville Bas-Lagi regényeinek maga a világ, mely állandó spekulációra késztet. Földi eredetre tett utalásaival – személynevekkel, elnevezésekkel, lényekkel. Arronax Lab, jihaaa!
Aki szerette a Perdido pályaudvart, okvetlenül olvassa el!
Én is alig várom már, hogy elkezdhessem a „folytatást“ a Vas tanácsot (Iron Council), mely legalábbis címében egy izgalmas jack londoni utalással valami marxizmust sejtet.
*: Bárcsak negyedannyira tudna levélnaplót írni Miéville, mint ahogy a mi Mikes Kelemenünk tudott!
2007. május 3., csütörtök
Arthur C. Clarke&Gentry Lee - Ráma folytatások
Két irányból is elfogult voltam ezekkel a könyvekkel. Egyrészt pozitívan, mivel a Rámát kifejezetten szerettem, másrészt negatívan, mert az ún. hard sci-fi méltatói szinte bibliájuknak tartják.
Elfogultságaim ötven százalékban beigazolódtak, sajnos negatív irányban: a regények minősége külön-külön, de összességükben sem közelíti meg a Randevú a Rámával színvonalát, és hozzák mindazt a rosszat, amit egy ún. hard sci-fitől vártam.
A hatalmas méretű regényfolyam (a Randevú nélkül több, mint 1500 oldal) két szerző munkája. Az idős Clarke nyilvánvalóan fizikailag nem tudta felvállalni egy ekkora anyag megírását, ezért a NASA egykori főmérnökét, Gentry Lee-t választotta társául a munkához. A választás kissé érthetetlennek tűnik, még akkor is, ha előtte már megírtak közösen egy sci-fi regényt, mely magyarul is megjelent Bölcső címen.
Az érthetetlen választás be is igazolta a negatív várakozást. A Randevú folytatásai mind irodalmilag, mind a tudományos fantasztikum vonatkozásában elmaradnak az előzménytől. Sőt több tekintetben szinte negálják azt.
A méltatások szerint a folytatások inkább karakter orientáltak, mint az első Ráma, bár ezt az kitételt csak akkor tudom értelmezni, ha a karakter -orientáltság és a közhely-orientáltság közé egyenlőségjelet teszek.
Mert ez az 1500 oldal bizony hemzseg az SF kliséktől, a másodosztályú hollywoodi akció és szentimentális filmek sablonjaitól, irodalmi közhelyektől. És mindezek ellénére, vagy éppen ezért, halálosan unalmas. A szereplők, szituációk és történések annyira közhelyesek, hogy több tucat gondosan válogatott másodosztályú sci-fi regény és forgatókönyv kvázi-random összeollózásával valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.
Ekkora volumenű történetet lehetetlen spoilerezni, így bátran megadom a történet rövid összefoglalóját, hogy a későbbiekben könnyebb legyen hivatkozni.
A Rama II története (részletes olvasónapló itt) nem más, mint a Naprendszerbe belépő második Ráma osztályú idegen úrhajóhoz indított földi expedíció története. Mivel arra az időre az emberi társadalom éppen csak kilábalt egy súlyos gazdasági, politikai, lélektani etc. válságból, az űrhajózás az első Rama körüli színvonal alatt maradt. A technológiai elégtelenség és emberi gyengeségek következménye, hogy többen meghalnak, és végül a Ráma II-n reked az expedíció három tagja, Nicole des Jardins orvos (a regényciklus főszereplője), Richard Wakefield tudós/mérnök és Michael O’Toole tábornok, miután a föld koncentrált atomtámadást intéz a jármű ellen. A Ráma készítőiről és céljáról semmiféle információhoz nem jutunk. Annyi sejthető, hogy az embereken kívül még legalább két értelmes faj tartózkodik az űrhajón, amelyek közül az egyik valószínűleg nem baráti.
A Garden of Rama címét a tartalom ismeretében Ráma Édenkertjének kellene fordítani. Ez a kötet két élesen elváló részre oszlik. Az első felében a három Rámán maradt asztronauta útját mesélik el a Szíriusz csillag felé. A cselekmény főként akörül bonyolódik, hogy miként lesznek képesek az emberek az idegen technológia használatára, és miként próbálnak saját természetes szaporulatuk genetikai optimalizálásával legénységet biztosítani a Ráma ismeretlen időtartamú útja alatt. Ez az egy nő-két férfi összetételű csapatban nem megy zökkenők nélkül, de ennek ellenére a Szíriuszhoz már Richard és Nicole három lányával és Michael és Nicole két fiával megszaporodva érnek. A csillag körül a Rámák és hasonló járművek gigantikus fogadóállomása, a titokzatos Csomópont kering, ahol anélkül, hogy az embereknek valódi információt adnának, a Rámát átrendezik, megépül a jövendő emberi kolónia az Új Éden, és két önként a Csomóponton maradó kivételével az embereket útnak indítják vissza a Földre. A Ráma feladata ezúttal az, hogy kapcsolatba lépjen az emberiséggel, és fedélzetén kétezer emberi önkéntessel elinduljon egy ismeretlen útirány felé, bevallottan azért, hogy közben a Ráma alkotói az embereket tanulmányozzák. A regény második fele az emberi kolónia alapítását és történetét meséli el. Mivel a kétezer fős legénységben jócskán akadnak elitélt gyilkosok is, hamarosan a bűnözők ragadják magukhoz a hatalmat, és háborúba kezdenek a Ráma másik felében elszállásolt másik értelmes fajjal, amelyet sikeresen ki is irtanak. Nicole férje, Richard, a másik faj utolsó maradékát egy harmadik, szintén a Rámán utazó fajhoz menekíti. Nicole-t természetesen letartóztatják.
A harmadik könyvben, melynek címe Rama Revealed, − Ráma felfedi magát −, Nicole és gyermekeinek szökését meséli el Új Édenből, életüket a harmadik idegen faj városában, majd a háborút, melyet az emberek ez ellen a faj ellen indítottak. Mielőtt a háborúban minden elpusztulna, a Ráma építői mindenkit elaltatnak (hibernálnak?) a járművön, így az alvó legénységgel érkezik végállomására, a Tau Ceti körül keringő másik Csomóponthoz. A Ráma készítői itt felfedik magukat, és a Ráma küldetések célját.
Ez a folytatása annak a könyvnek, mely annak idején éppen eredetiségével, hangjával és titokzatosságával nyűgözött le. Noha a sztori és a szereplők sztereotípiáiért egyértelműen a társalkotó, a valós író a felelős, a történet ívéért és a Ráma valódi céljának kiötléséért egyértelműen a mélyen vallásos keresztény Clarke. Emiatt ez a könyv sajnos a kreácionisták és intelligens tervezettség hívők bibliája is lehet.
Ami megdöbbentően hiányzik a könyvekből, az a tudomány. Mert a világegyetem értelmének kérdésére adott transzcendens válasz minden, csak nem az, amelyet tudománynak nevezünk.
Ami fájón jelen van viszont a könyvben, az egyrészt a földi események teljesen üres és sehová sem vezető extrapolációja, és olyan mélységes pesszimizmus fajunkkal szemben, mely már a rögeszme határát súrolja.
A szerzők megragadtak a késő nyolcvanas évek társadalmi, technológiai, gazdasági, tudományos problémáinál, és ezeket a problémákat egyszerűen kilőtték a XXIII. századba. Ami az ebből a nyolcvanas évek végi pesszimista életérzésből fakad, vagyis hogy az emberiség javíthatatlan, tulajdonképpen az egyetlen valamirevaló színt hozta volna történetbe, ha a szerzők nem inkább valószínűtlen idegen életformák és társadalmak aprólékos, mégis hiteltelen leírásával töltik meg a lapokat. Tudniillik, az, hogy a Föld az idegenek vizsgálati alanyaként „válogatott” emberanyagot, sőt elítélt gyilkosokat is küld a Rámára, olyan drámai helyzetek és történések lehetőségét veti fel, melyeket egy Dick, egy Brabury, egy Simak vagy a Sztrugackij fivérek nem hagytak volna kiaknázatlanul. És annak ellenére, hogy a Lee-Clarke szerzőpár ezt a helyzetet is csak melodramatikus klisék sorával volt képes megragadni, még mindig a legerősebb része a könyvnek.
A javíthatatlan pesszimizmus már az első könyvben, a Rama II-ben is tetten érhető, hiszen a fő konfliktusforrás az, hogy a nemzetközi űrhajózási hivatal egy majdnem teljesen emberi hulladékból álló legénységet válogatott össze az expedícióra. Ez a válogatás talán magyarázható a Nagy Káosz okozta visszaeséssel, azonban a Ráma II első látogatása és visszatérése között eltelt több mint negyven évben a Föld már a Mars újratelepítésén fáradozik: természetesen ugyannal az emberanyaggal, amelyet a Rámra küldenek.
Van még a könyvben jókora adag öntömjénezés is, mely Clarke-nek sohasem volt sajátja, de mely a későbbi írói generációk rákfenéje. Többször elhangzanak a szereplők szájából az egész Ráma küldetés nagyszerűségéről szóló ömlengések, a férfi főszeplő speciel Lee önmagáról alkotott idealizált képe, átlag száz oldalankét valamilyen formában elhangzik Clarke mondása, miszerint „Bármely meglelően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”
Biokémiával foglakozó emberként mérhetetlenül idegesített Lee minduntalan ájult csodálata a biológia tudománya iránt és, hogy a könyvek „tudománya” főként elrugaszkodott biológiai spekulációkból áll. Lelki szemeim előtt megjelent a következő jelenet:
Lee kipirult arccal fordul az idős mester felé:
- Arthur bátyám! Eszembe jutott valami! Az AIDS olyan divatos, meg titokzatos, meg minden és olyan csúnyán bántak kezdetben a hordozóival. Nem kéne erről is írni?
- Írjá, Gentry fiam!
És írt.
Mindazonáltal azok, akiknek elég, ha hosszadalmas leírásokat ismeretlen rendeltetésű szerkezetekről, lehetetlen biológiájú és társadalmi berendezkedésű idegenekről, az élvezni fogja a könyvet.
Ha pedig valaki megveszi majd mind a négy kötetet legalább nem fog billegni az asztal. Bár a Randevú valószínűleg nem végzi az asztalláb alatt. Különben is jócskán vékonyabb.
Ja és az uplift ideát pofa nélkül lenyúlták Brintől.
Elfogultságaim ötven százalékban beigazolódtak, sajnos negatív irányban: a regények minősége külön-külön, de összességükben sem közelíti meg a Randevú a Rámával színvonalát, és hozzák mindazt a rosszat, amit egy ún. hard sci-fitől vártam.
A hatalmas méretű regényfolyam (a Randevú nélkül több, mint 1500 oldal) két szerző munkája. Az idős Clarke nyilvánvalóan fizikailag nem tudta felvállalni egy ekkora anyag megírását, ezért a NASA egykori főmérnökét, Gentry Lee-t választotta társául a munkához. A választás kissé érthetetlennek tűnik, még akkor is, ha előtte már megírtak közösen egy sci-fi regényt, mely magyarul is megjelent Bölcső címen.
Az érthetetlen választás be is igazolta a negatív várakozást. A Randevú folytatásai mind irodalmilag, mind a tudományos fantasztikum vonatkozásában elmaradnak az előzménytől. Sőt több tekintetben szinte negálják azt.
A méltatások szerint a folytatások inkább karakter orientáltak, mint az első Ráma, bár ezt az kitételt csak akkor tudom értelmezni, ha a karakter -orientáltság és a közhely-orientáltság közé egyenlőségjelet teszek.
Mert ez az 1500 oldal bizony hemzseg az SF kliséktől, a másodosztályú hollywoodi akció és szentimentális filmek sablonjaitól, irodalmi közhelyektől. És mindezek ellénére, vagy éppen ezért, halálosan unalmas. A szereplők, szituációk és történések annyira közhelyesek, hogy több tucat gondosan válogatott másodosztályú sci-fi regény és forgatókönyv kvázi-random összeollózásával valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.
Ekkora volumenű történetet lehetetlen spoilerezni, így bátran megadom a történet rövid összefoglalóját, hogy a későbbiekben könnyebb legyen hivatkozni.
A Rama II története (részletes olvasónapló itt) nem más, mint a Naprendszerbe belépő második Ráma osztályú idegen úrhajóhoz indított földi expedíció története. Mivel arra az időre az emberi társadalom éppen csak kilábalt egy súlyos gazdasági, politikai, lélektani etc. válságból, az űrhajózás az első Rama körüli színvonal alatt maradt. A technológiai elégtelenség és emberi gyengeségek következménye, hogy többen meghalnak, és végül a Ráma II-n reked az expedíció három tagja, Nicole des Jardins orvos (a regényciklus főszereplője), Richard Wakefield tudós/mérnök és Michael O’Toole tábornok, miután a föld koncentrált atomtámadást intéz a jármű ellen. A Ráma készítőiről és céljáról semmiféle információhoz nem jutunk. Annyi sejthető, hogy az embereken kívül még legalább két értelmes faj tartózkodik az űrhajón, amelyek közül az egyik valószínűleg nem baráti.
A Garden of Rama címét a tartalom ismeretében Ráma Édenkertjének kellene fordítani. Ez a kötet két élesen elváló részre oszlik. Az első felében a három Rámán maradt asztronauta útját mesélik el a Szíriusz csillag felé. A cselekmény főként akörül bonyolódik, hogy miként lesznek képesek az emberek az idegen technológia használatára, és miként próbálnak saját természetes szaporulatuk genetikai optimalizálásával legénységet biztosítani a Ráma ismeretlen időtartamú útja alatt. Ez az egy nő-két férfi összetételű csapatban nem megy zökkenők nélkül, de ennek ellenére a Szíriuszhoz már Richard és Nicole három lányával és Michael és Nicole két fiával megszaporodva érnek. A csillag körül a Rámák és hasonló járművek gigantikus fogadóállomása, a titokzatos Csomópont kering, ahol anélkül, hogy az embereknek valódi információt adnának, a Rámát átrendezik, megépül a jövendő emberi kolónia az Új Éden, és két önként a Csomóponton maradó kivételével az embereket útnak indítják vissza a Földre. A Ráma feladata ezúttal az, hogy kapcsolatba lépjen az emberiséggel, és fedélzetén kétezer emberi önkéntessel elinduljon egy ismeretlen útirány felé, bevallottan azért, hogy közben a Ráma alkotói az embereket tanulmányozzák. A regény második fele az emberi kolónia alapítását és történetét meséli el. Mivel a kétezer fős legénységben jócskán akadnak elitélt gyilkosok is, hamarosan a bűnözők ragadják magukhoz a hatalmat, és háborúba kezdenek a Ráma másik felében elszállásolt másik értelmes fajjal, amelyet sikeresen ki is irtanak. Nicole férje, Richard, a másik faj utolsó maradékát egy harmadik, szintén a Rámán utazó fajhoz menekíti. Nicole-t természetesen letartóztatják.
A harmadik könyvben, melynek címe Rama Revealed, − Ráma felfedi magát −, Nicole és gyermekeinek szökését meséli el Új Édenből, életüket a harmadik idegen faj városában, majd a háborút, melyet az emberek ez ellen a faj ellen indítottak. Mielőtt a háborúban minden elpusztulna, a Ráma építői mindenkit elaltatnak (hibernálnak?) a járművön, így az alvó legénységgel érkezik végállomására, a Tau Ceti körül keringő másik Csomóponthoz. A Ráma készítői itt felfedik magukat, és a Ráma küldetések célját.
Ez a folytatása annak a könyvnek, mely annak idején éppen eredetiségével, hangjával és titokzatosságával nyűgözött le. Noha a sztori és a szereplők sztereotípiáiért egyértelműen a társalkotó, a valós író a felelős, a történet ívéért és a Ráma valódi céljának kiötléséért egyértelműen a mélyen vallásos keresztény Clarke. Emiatt ez a könyv sajnos a kreácionisták és intelligens tervezettség hívők bibliája is lehet.
Ami megdöbbentően hiányzik a könyvekből, az a tudomány. Mert a világegyetem értelmének kérdésére adott transzcendens válasz minden, csak nem az, amelyet tudománynak nevezünk.
Ami fájón jelen van viszont a könyvben, az egyrészt a földi események teljesen üres és sehová sem vezető extrapolációja, és olyan mélységes pesszimizmus fajunkkal szemben, mely már a rögeszme határát súrolja.
A szerzők megragadtak a késő nyolcvanas évek társadalmi, technológiai, gazdasági, tudományos problémáinál, és ezeket a problémákat egyszerűen kilőtték a XXIII. századba. Ami az ebből a nyolcvanas évek végi pesszimista életérzésből fakad, vagyis hogy az emberiség javíthatatlan, tulajdonképpen az egyetlen valamirevaló színt hozta volna történetbe, ha a szerzők nem inkább valószínűtlen idegen életformák és társadalmak aprólékos, mégis hiteltelen leírásával töltik meg a lapokat. Tudniillik, az, hogy a Föld az idegenek vizsgálati alanyaként „válogatott” emberanyagot, sőt elítélt gyilkosokat is küld a Rámára, olyan drámai helyzetek és történések lehetőségét veti fel, melyeket egy Dick, egy Brabury, egy Simak vagy a Sztrugackij fivérek nem hagytak volna kiaknázatlanul. És annak ellenére, hogy a Lee-Clarke szerzőpár ezt a helyzetet is csak melodramatikus klisék sorával volt képes megragadni, még mindig a legerősebb része a könyvnek.
A javíthatatlan pesszimizmus már az első könyvben, a Rama II-ben is tetten érhető, hiszen a fő konfliktusforrás az, hogy a nemzetközi űrhajózási hivatal egy majdnem teljesen emberi hulladékból álló legénységet válogatott össze az expedícióra. Ez a válogatás talán magyarázható a Nagy Káosz okozta visszaeséssel, azonban a Ráma II első látogatása és visszatérése között eltelt több mint negyven évben a Föld már a Mars újratelepítésén fáradozik: természetesen ugyannal az emberanyaggal, amelyet a Rámra küldenek.
Van még a könyvben jókora adag öntömjénezés is, mely Clarke-nek sohasem volt sajátja, de mely a későbbi írói generációk rákfenéje. Többször elhangzanak a szereplők szájából az egész Ráma küldetés nagyszerűségéről szóló ömlengések, a férfi főszeplő speciel Lee önmagáról alkotott idealizált képe, átlag száz oldalankét valamilyen formában elhangzik Clarke mondása, miszerint „Bármely meglelően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”
Biokémiával foglakozó emberként mérhetetlenül idegesített Lee minduntalan ájult csodálata a biológia tudománya iránt és, hogy a könyvek „tudománya” főként elrugaszkodott biológiai spekulációkból áll. Lelki szemeim előtt megjelent a következő jelenet:
Lee kipirult arccal fordul az idős mester felé:
- Arthur bátyám! Eszembe jutott valami! Az AIDS olyan divatos, meg titokzatos, meg minden és olyan csúnyán bántak kezdetben a hordozóival. Nem kéne erről is írni?
- Írjá, Gentry fiam!
És írt.
Mindazonáltal azok, akiknek elég, ha hosszadalmas leírásokat ismeretlen rendeltetésű szerkezetekről, lehetetlen biológiájú és társadalmi berendezkedésű idegenekről, az élvezni fogja a könyvet.
Ha pedig valaki megveszi majd mind a négy kötetet legalább nem fog billegni az asztal. Bár a Randevú valószínűleg nem végzi az asztalláb alatt. Különben is jócskán vékonyabb.
Ja és az uplift ideát pofa nélkül lenyúlták Brintől.
2007. április 21., szombat
Bret Easton Ellis - Holdpark
Természetfölöttiről/horrorról még úgysem írtam.
Nem mintha Kingen kívül olyan sok ilyesmit olvasnék, bár van egy Lovecraft kötetem, amely olvasásra vár. De a könyv, melyről szó lesz sem nem Lovecraft, sem nem King.
Bret Easton Ellis, akit igazából az Amerikai pszicho tett híressé/hírhedté, írt egy regényt Holdpark („Lunar park“) címmel, melyet, mivel előző könyveit kedveltem, gyanútlanul megvettem, hogy aztán a harmincadik oldalon nagy méltatlankodások közepette csaknem a sarokba vágjam.
Át lettem abszva!
Mielőtt bárki e ponton abbahagyná, elkönyvelvén magában, hogy itt vagy egy rossz könyv ismertetése következik, vagy egy rossz ismertetés – vagy mindkettő, kérem ne tegye! Remélem, hogy egyik sem az utolsó kettőből. Az első semmiképpen.
Félreértések, félreértések, félreértések.
Mint említettem, át lettem abszva.
Sokszorosan.
Bevallom, felületes és ostoba voltam, meg talán nagyképű is. Az ilyenek szoktak bedőlni az Elefáncsontpartról „Ostoba“ törzsi névről érkező nagyösszegű dollár átutalások ígéreteinek…
Szóval azt történt, hogy balfrász felülkerekedett, és az első bekezdés után úgy döntött, hogy az első fejezet nem más, mint egy előszó, és mivel az utószókkal ellentétben azokat nem szereti, hát ugorgyuk! Tehát elkezdtem olvasni a második fejezetet, és akkor az történt, hogy nem állt össze a kép. Mi van? Ellis megírja itten az Amerikai Pszicho folytatását, ugyanazokkal az ezúttal már lejárt szavatosságú írói eszközökkel, saját magát téve a fikció főhősévé? Egyáltalán, mi a fikció és mi nem? Balfrászt tehát visszaküldtem a lövészárokba, visszalapoztam az első fejezethez, hátha az előszó elárul valamit arról, mi is folyik itten. Akkor jött a második pofon. Egy nagyképű, önfényező, hazug valamin rágtam át magam, egy gyomorforgató semmiségen, mely semmit sem tett világossá, irodalmi értéke nulla. Ellis ettől sokkal, sokkal jobb író! Gyanakodni kezdtem, hogy ez talán mégsem előszó, hanem egy furcsa fikció valódi első fejezete, és utánanéztem Ellisnek. Lo and behold! Az első fejezet csak töredékesen igaz, lényeges elemei egészében kitaláltak. Ellis felesége Jeyne Dennis, dacára szépen elkészített hivatalos honlapjának, nem létezik.
Semmi sem létezik.
Át lettem abszva!
Viszont minden a helyére került, és végre egy remek horrortörténetet olvastam.
Egy jól szabott, remekül, emberi terjedelemben megírt modern kísértethistóriát, szikrázó öniróniával és humorral. Egy hatásosan szerkesztett művet, mely kihasználja a téma minden lehetőségét, de sehol sem spilázva túl, majdhogynem szikáran követi az eseményeket.
Mindig kis kétkedéssel fogadom az első személyben megírt történeteket, de ez az írói ál-önvallomás olyan profizmussal készült, hogy kétségeim, és félelmeim sehol sem igazolódtak be.
Az Amerikai pszicho valójában csak egyetlenegyszer ütős (sokakat egyébként az agyhalál közelébe kergető) stílusa sem puszta ismétlésnek, modorosságnak bizonyult, hanem szerves egészet alkot a történet belső logikájával.
Mindeközben kiváló kor és kórrajzot, társadalomkritikát kap az olvasó a kilencvenes évek kaliforniai (sajnos általában amerikai) felső középosztályáról, médiaértelmiségéről.
Vastagon el lehet gondolkodni az író felelősségén is. Azon a felelősségen melyet a szöveg publikálása után a szövegnek a társadalomra gyakorolt hatása miatt kell, hogy érezzen az alkotó, és azon a kívülálló számára talán nem is megfogható, nem létező felelősségen, melyet az alkotó teremtett hőseivel szemben érez.
Mellesleg egy olvasatban betekintést nyerhetünk még az írói alkotási folyamatba, motivációkba, válságokba is.
Hacsak nem lettem megint átabszva valamiképpen!
Magyarul: Bret Easton Ellis, Holdpark, 2005, Európa kiadó, fordította: M. Nagy Miklós
Nem mintha Kingen kívül olyan sok ilyesmit olvasnék, bár van egy Lovecraft kötetem, amely olvasásra vár. De a könyv, melyről szó lesz sem nem Lovecraft, sem nem King.
Bret Easton Ellis, akit igazából az Amerikai pszicho tett híressé/hírhedté, írt egy regényt Holdpark („Lunar park“) címmel, melyet, mivel előző könyveit kedveltem, gyanútlanul megvettem, hogy aztán a harmincadik oldalon nagy méltatlankodások közepette csaknem a sarokba vágjam.
Át lettem abszva!
Mielőtt bárki e ponton abbahagyná, elkönyvelvén magában, hogy itt vagy egy rossz könyv ismertetése következik, vagy egy rossz ismertetés – vagy mindkettő, kérem ne tegye! Remélem, hogy egyik sem az utolsó kettőből. Az első semmiképpen.
Félreértések, félreértések, félreértések.
Mint említettem, át lettem abszva.
Sokszorosan.
Bevallom, felületes és ostoba voltam, meg talán nagyképű is. Az ilyenek szoktak bedőlni az Elefáncsontpartról „Ostoba“ törzsi névről érkező nagyösszegű dollár átutalások ígéreteinek…
Szóval azt történt, hogy balfrász felülkerekedett, és az első bekezdés után úgy döntött, hogy az első fejezet nem más, mint egy előszó, és mivel az utószókkal ellentétben azokat nem szereti, hát ugorgyuk! Tehát elkezdtem olvasni a második fejezetet, és akkor az történt, hogy nem állt össze a kép. Mi van? Ellis megírja itten az Amerikai Pszicho folytatását, ugyanazokkal az ezúttal már lejárt szavatosságú írói eszközökkel, saját magát téve a fikció főhősévé? Egyáltalán, mi a fikció és mi nem? Balfrászt tehát visszaküldtem a lövészárokba, visszalapoztam az első fejezethez, hátha az előszó elárul valamit arról, mi is folyik itten. Akkor jött a második pofon. Egy nagyképű, önfényező, hazug valamin rágtam át magam, egy gyomorforgató semmiségen, mely semmit sem tett világossá, irodalmi értéke nulla. Ellis ettől sokkal, sokkal jobb író! Gyanakodni kezdtem, hogy ez talán mégsem előszó, hanem egy furcsa fikció valódi első fejezete, és utánanéztem Ellisnek. Lo and behold! Az első fejezet csak töredékesen igaz, lényeges elemei egészében kitaláltak. Ellis felesége Jeyne Dennis, dacára szépen elkészített hivatalos honlapjának, nem létezik.
Semmi sem létezik.
Át lettem abszva!
Viszont minden a helyére került, és végre egy remek horrortörténetet olvastam.
Egy jól szabott, remekül, emberi terjedelemben megírt modern kísértethistóriát, szikrázó öniróniával és humorral. Egy hatásosan szerkesztett művet, mely kihasználja a téma minden lehetőségét, de sehol sem spilázva túl, majdhogynem szikáran követi az eseményeket.
Mindig kis kétkedéssel fogadom az első személyben megírt történeteket, de ez az írói ál-önvallomás olyan profizmussal készült, hogy kétségeim, és félelmeim sehol sem igazolódtak be.
Az Amerikai pszicho valójában csak egyetlenegyszer ütős (sokakat egyébként az agyhalál közelébe kergető) stílusa sem puszta ismétlésnek, modorosságnak bizonyult, hanem szerves egészet alkot a történet belső logikájával.
Mindeközben kiváló kor és kórrajzot, társadalomkritikát kap az olvasó a kilencvenes évek kaliforniai (sajnos általában amerikai) felső középosztályáról, médiaértelmiségéről.
Vastagon el lehet gondolkodni az író felelősségén is. Azon a felelősségen melyet a szöveg publikálása után a szövegnek a társadalomra gyakorolt hatása miatt kell, hogy érezzen az alkotó, és azon a kívülálló számára talán nem is megfogható, nem létező felelősségen, melyet az alkotó teremtett hőseivel szemben érez.
Mellesleg egy olvasatban betekintést nyerhetünk még az írói alkotási folyamatba, motivációkba, válságokba is.
Hacsak nem lettem megint átabszva valamiképpen!
Magyarul: Bret Easton Ellis, Holdpark, 2005, Európa kiadó, fordította: M. Nagy Miklós
Neil Gaiman - Tükör és füst
Szeretek Gaimant olvasni.
Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
Még a terjedelemre is ügyel, szinte sohasem terjengős, a történetei éppen olyan hosszúak, amilyen hosszúaknak lenniük kell.
Most éppen novellák.
A kötetnek Tükör és füst a magyar címe, valami előttem ismeretelen oknál fogva az eredeti többes szám lemaradt a tükrökről. Szóval, "Smoke and Mirrors".
Azért időzök el a címnél, mert – azt hiszem – a címmel akart valamit közölni a szerző. Egyrészt jelezni, hogy itt varázslatos történetek következnek majd. Másrészt utalni a színpadi bűvészek trükkjeinek mechanizmusaira. Harmadrészt ezáltal visszamenőleg jelezni, hogy a varázslatos történetek mögött trükk lehet. Negyedrészt vezérmotívumot adni a novellafüzérnek. Mert a trükkök és tükrök, a bűvész bizony visszatérő motívumok ebben a válogatásban.
Mi is az előszó első mondata? "Tükrökkel csinálják."
Angolszász területen kiadott novelláskötek esetében nem először találkozom azzal, hogy a szerző előszót ír a történetekhez. Nem akarom megítélni, hogy általában helyes gyakorlat-e ez, Gaiman esetében biztosan nem lehet kifogást emelni ellene: a novellák keletkezésének történetét, jellegüket bemutató néhány mondatos előszavacskák a kötet elején csokorba gyűjtve legalább annyira érdekesek, mint bármelyik történet.
Esszéíró akkor kerül bajba, ha a novellákról kell írni. Mi mondható el egy rövid történetről, anélkül, hogy kárt okoznánk magában elbeszélésben akár egy piciny rész felfedésével is?
Annyit mondhatok, hogy szinte valamennyi történet ugyanazzal az érzékenységgel, tehetséggel és a mese iránti végtelen vonzalommal íródott, mint az Amerikai istenek. A szerző nem ritkán klasszikus vagy népmesét dolgoz fel újszerű, rá jellemző tálalásban – hasonló sikerrel, vagy talán sikeresebben, mint Ilja Varsavszkíj tette.
Ritkán találni altémáktól és műfajoktól függetlenül ilyen egyenletes minőséget olyan hosszú időt felölelő válogatásban (1984-től 1998-ig, gyakorlatilag az írói pálya kezdetétől a kötet megjelenéséig), mint Gaimannél.
Személyesen négy írást emelek ki: a kezdő novellát, melynek angol címe "Chivalry" (talán Lovagkor lett magyarul?), s mely ízig-vérig angol bájával és meseszerűségével tündököl; a "We Can Get Them for You Wholesale"-t (talán: Megszámíthatjuk Önnek nagykeráron) eredetiségével, mely egyben a kötet legkorábbi alkotása, s mely kiválóan érzékeli Gaiman érzékét a groteszkhez (könnyű neki, angol) és a horrorhoz; a hátborzongató Babahúst (Babahús lett, mely elég találó - lenne, ha a az itt kettős értelemben használt "babycakes"-hez hasonlóan a babahús létező magyar szó lenne..., de egy fordítása legalább olvasható a linken, ízelítőül), mely abszurditásához méltóan nem lett hosszabb, mint egy jól sikerült Örkény egyperces; és az utolsó előtti történetet, a "Murder Mysteries"-t (Ki a gyilkos? lehetne), mely hosszabb történet és krimiben meséli el a világ teremtésének és Lucifer bukásának kezdetéről szóló történetet miközben felszínre kerül a Teremtő felelőssége is mindezekben.
A kötet egészében olyan volt számomra, mintha valamelyik jól sikerült régi szerzői Galaktikát olvasnék. Vagy Metagalaktikát. Igen. Mint azokban, alaposan megismerhető a szerző, sokféle alkotói korszakából, sokféle oldaláról.
Még a költő Gaiman is megismerhető – és e téren nehezen tudok bármit is mondani a magyar kiadás ismerete nélkül, mert meglehet, hogy a fordítások jobban sikerültek, mint az eredeti. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy Gaiman közepes költő-e, vagy csak saját személyes idegenkedésem az angol nyelvű verseléssel szemben mondatja velem, hogy a versek a leggyengébb részei a könyvnek, ráadásul a minőségük sem olyan egyenletes, mint a prózáké.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jól megírt rövid történeteket, melyeket más korban egyszerűen mesének neveztek. Ennek az elemzésnek is ez a kulcsszava.
Magyarul: Neil Gaiman, Tükör és füst, 1998 vagy 1999, Benefícium kiadó,
Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
Még a terjedelemre is ügyel, szinte sohasem terjengős, a történetei éppen olyan hosszúak, amilyen hosszúaknak lenniük kell.
Most éppen novellák.
A kötetnek Tükör és füst a magyar címe, valami előttem ismeretelen oknál fogva az eredeti többes szám lemaradt a tükrökről. Szóval, "Smoke and Mirrors".
Azért időzök el a címnél, mert – azt hiszem – a címmel akart valamit közölni a szerző. Egyrészt jelezni, hogy itt varázslatos történetek következnek majd. Másrészt utalni a színpadi bűvészek trükkjeinek mechanizmusaira. Harmadrészt ezáltal visszamenőleg jelezni, hogy a varázslatos történetek mögött trükk lehet. Negyedrészt vezérmotívumot adni a novellafüzérnek. Mert a trükkök és tükrök, a bűvész bizony visszatérő motívumok ebben a válogatásban.
Mi is az előszó első mondata? "Tükrökkel csinálják."
Angolszász területen kiadott novelláskötek esetében nem először találkozom azzal, hogy a szerző előszót ír a történetekhez. Nem akarom megítélni, hogy általában helyes gyakorlat-e ez, Gaiman esetében biztosan nem lehet kifogást emelni ellene: a novellák keletkezésének történetét, jellegüket bemutató néhány mondatos előszavacskák a kötet elején csokorba gyűjtve legalább annyira érdekesek, mint bármelyik történet.
Esszéíró akkor kerül bajba, ha a novellákról kell írni. Mi mondható el egy rövid történetről, anélkül, hogy kárt okoznánk magában elbeszélésben akár egy piciny rész felfedésével is?
Annyit mondhatok, hogy szinte valamennyi történet ugyanazzal az érzékenységgel, tehetséggel és a mese iránti végtelen vonzalommal íródott, mint az Amerikai istenek. A szerző nem ritkán klasszikus vagy népmesét dolgoz fel újszerű, rá jellemző tálalásban – hasonló sikerrel, vagy talán sikeresebben, mint Ilja Varsavszkíj tette.
Ritkán találni altémáktól és műfajoktól függetlenül ilyen egyenletes minőséget olyan hosszú időt felölelő válogatásban (1984-től 1998-ig, gyakorlatilag az írói pálya kezdetétől a kötet megjelenéséig), mint Gaimannél.
Személyesen négy írást emelek ki: a kezdő novellát, melynek angol címe "Chivalry" (talán Lovagkor lett magyarul?), s mely ízig-vérig angol bájával és meseszerűségével tündököl; a "We Can Get Them for You Wholesale"-t (talán: Megszámíthatjuk Önnek nagykeráron) eredetiségével, mely egyben a kötet legkorábbi alkotása, s mely kiválóan érzékeli Gaiman érzékét a groteszkhez (könnyű neki, angol) és a horrorhoz; a hátborzongató Babahúst (Babahús lett, mely elég találó - lenne, ha a az itt kettős értelemben használt "babycakes"-hez hasonlóan a babahús létező magyar szó lenne..., de egy fordítása legalább olvasható a linken, ízelítőül), mely abszurditásához méltóan nem lett hosszabb, mint egy jól sikerült Örkény egyperces; és az utolsó előtti történetet, a "Murder Mysteries"-t (Ki a gyilkos? lehetne), mely hosszabb történet és krimiben meséli el a világ teremtésének és Lucifer bukásának kezdetéről szóló történetet miközben felszínre kerül a Teremtő felelőssége is mindezekben.
A kötet egészében olyan volt számomra, mintha valamelyik jól sikerült régi szerzői Galaktikát olvasnék. Vagy Metagalaktikát. Igen. Mint azokban, alaposan megismerhető a szerző, sokféle alkotói korszakából, sokféle oldaláról.
Még a költő Gaiman is megismerhető – és e téren nehezen tudok bármit is mondani a magyar kiadás ismerete nélkül, mert meglehet, hogy a fordítások jobban sikerültek, mint az eredeti. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy Gaiman közepes költő-e, vagy csak saját személyes idegenkedésem az angol nyelvű verseléssel szemben mondatja velem, hogy a versek a leggyengébb részei a könyvnek, ráadásul a minőségük sem olyan egyenletes, mint a prózáké.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jól megírt rövid történeteket, melyeket más korban egyszerűen mesének neveztek. Ennek az elemzésnek is ez a kulcsszava.
Magyarul: Neil Gaiman, Tükör és füst, 1998 vagy 1999, Benefícium kiadó,
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
