Stefan Brijs – Angyalgyár

A Tescóban vettem, véletlenül belebotolva. Valószínűleg a kiadás is véletlen volt: elképzelem, hogy a kiadó valami sikerest, belgát és divattémát keresve rábukkant erre a hazájában sikeresnek, irodalmi szenzációnak (botránynak?) mondott könyvre. Megtalálták, bár a keresőkifejezés első szavát nemigen értem: tudniillik, mitől és hol volt sikeres ez a regény?*
A divattéma adott: ember klónozás, az alapötlet annyiban újszerű, hogy a kísérlet idejét akkorra teszi, a nyolcvanas évekre, amikor elvileg minden tudás és eszköz már rendelkezésre állt, de valamiért igazán még sem a közvélemény, sem a média, sem maga tudomány nem mozdult rá a kérdésre. Ebből az alapfelvetésből simán kihozható lett volna egy jó crichtoni sci-fi sőt, talán még valami jobb is – ahogyan egyeseknek sikerült is jóval korábban.
Talán az a baj, hogy ez a regény nem akarja vállalni a fantasztikumot, nem akarja vállalni hogy 1984-be (hehe, mosoda allúzió!) helyezve a klónozás tisztán fantáziaelem, mely MELLÉ fel lehet építeni egy jól megkonstruált lélektani történetet, de melyből a lélektani elem körítéseként, realizmusként felfogva csak a zseni képes közepesnél jobb eredményt produkálni. Brijs pedig nem zseni.
Pedig még a mondott lélektani elem is parádés lehetőségeket rejt magában, hiszen az Istennel birkózás tragédiáját és komikumát külön-külön vagy akár egyszerre sokan, sokkal jobb eredménnyel kihasználták zsánerben vagy azon kívül egyaránt.
Brijs regényének alapfeltevése, hogy a főhős, Hoppe doktor fordított vallási fanatikusként (őrület), Istennel versengve kezd bele klónozási kísérleteibe****. Ebből a felállásból azt lehetne mondani, hogy a kudarcba fordult kísérlet bemutatása ennek a versenynek a kilátástalanságán keresztül vallásos intés, parabola arról, hogy ember ne kontárkodjon bele Isten munkájába, de…
De Hoppe motivációinak bemutatása eléggé elnagyolt, és jobbára kimerül a lebegtetett autizmus, az elutasító szülők, és főként a katolikus nevelőintézetekben eltöltött gyermekkor szörnyűségekben bővelkedő leírásában, és leginkább az ezredforduló környékén divatos katolikusgyalázás szintjére süllyeszti a könyvet.
De a regény legvége azt sugallja, hogy a verseny nem ért véget, és Isten vesztésre áll.
Egyszóval, a regény hitről és vallásról szóló üzenete meglehetősen kétséges és zavaros.
Csakúgy, mint az ember klónozás etikájának nem valláserkölcsi megközelítése is a szövegben. Ebben a kérdésben az író szereplőin és/vagy a narrátoron keresztül gyakorlatilag nem foglal állást. Úgy tűnik etikai alapon nem utasítja azt el, vagy inkább etikai megfontolásokkal nem is közelít a kérdéshez. A legfontosabb ebből a szempontból Hoppe doktor kutatóintézeti főnökének “álláspontja”, vagyis a kísérlet etikáját csak mint tudománymódszertani kérdést vizsgálja, azaz nem a kísérlet tágabb erkölcsi problémái érdeklik, hanem, hogy a kísérlet eredménye hamisítás vagy valóságos eredmény. Bár a természettudósok körében sokan vannak, akik a kutatás és a tudomány etikai problémáit hasonló nagyvonalúsággal kezelik (vagyis nem kezelik) ez az ábrázolás (a regény egyik tudósa elmebeteg, a másik gátlástalan karrierista) inkább elnagyolt, hamis és szenzációhajhász tömegmédia-megközelítés, mint hitelesnek mondható kép.
Nyilván, hogy ennyire semákban gondolkodó és szenzációra/divattémára hangolt szerzőtől túlságosan nagy irodalmi teljesítmény sem várható – és nem is találtam kiemelkedő teljesítményre a szövegben, sem a szerkezet, sem a történetformálás és a jellemábrázolás, sem a nyelv tekintetében.
A szerkezet tökéletesen aránytalan és széteső, mint a főhős klónjai: a regény első könyve (harmada) Hoppe doktor klónozási kísérlete “eredményének” éveit mutatja be a mához közelítve, majd a második könyv teljes egészében a klónozás előzményeit és Hoppe életútját (születéstől a jelenig) mutatja be, hol lineárisan, hol ötletszerű sorrendben, mely öteletszerűség nem flashbackezés, hanem inkább az író fegyelmezetlen csapongásának következménye. A harmadik könyv végül visszatér a jelenbe, majd az utolsó oldalakon előrevetíti a jövőt (mely a szöveg megírásakor múlt), nyitva hagyva a folytatás lehetőségét (Mely reményeim szerint nem következett/zik be.). Ebben a szerkezetben a harmadik személyű, omniscient-omnipresent narrátor olyan írói eszközökkel él, melyek használatától Lem már 1969-ben óvott, és melyet a tudományos fantasztikus irodalom egyik jellemző irodalmi hibájaként hozott föl. Nevezetesen a bűnügyi regény szerű elemeket, titokzatoskodást, homályos utalásokat, az olvasó nyomozásszerű bevezetését az eseményekbe és hátterükbe nota bene, még gyilkosságot is. Személyes véleményem, hogy ezzel nem is lenne önmagában baj, ha következetesen és a krimi klasszikus és modern szabályai szerint alkalmazzuk. Brijs azonban már a könyv közepére fellebbenti a fátylat, és attól kezdve a magyarázó narrátor elemzései még azt a csekélyke izgalmat is elveszik a szövegből, mely addig kísérte.
Mert a történet maga már-már unalmas, tökéletesen kiszámítható és teljességgel a narrátor alá rendelt, így aztán igen kevés szereplő kel benne életre, még a főszereplő sem, már ha Hoppe doktort főszereplőnek nevezhetjük. A regényben ugyanis a narrátor kénye-kedve szerint lépnek elő szereplők pszeudofőhőssé, hogy mire elfogadnjuk/megszokjuk őket annak, szépen eltűnjenek vagy visszasüllyedjenek a többiek szürkeségébe. Én személy szerint a nevelőnőt tekinteném inkább annak, mint az elegyetlen sematikusan, de legalább árnyaltan ábrázolt szereplőt.
Nem tudom, hogy a belga irodalom általában miféle nyelvi eredetiséggel bír, ha léteznek is ilyen törekvések e kötet írója nyilvánvalóan nem csatlakozott hozzájuk. A szöveget valahová a tizenkilencedik és huszadik század közepére helyezném – ha közben megfeledkezem arról, hogy miféle művészeti/nyelvi lelemények születtek az alatt a száz év alatt. Ha szöveget valamiért mindenképpen a modernséggel akarnám kapcsolatba hozni, a poszt- helyett mindképpen a pre- előtagot használnám. De nem akarom.
Számomra az egyedüli olvasási élvezetet a kis belga falu lakóinak ábrázolása hozta, de itt is kétségeim vannak afelől, hogy a nyolcvanas évek belga falusi lakossága ugyanazon a szellemi-kulturális és szociokulturális színvonalon lett volna, mint a kortárs magyar falvak lakói. Sőt!*****
Szóval, akit a kérdés (mármint a klónozás) érdekel, az nyugodtan olvassa el. Ha el akarod kerülni, könnyű felismerni: fertelmes, semmitmondó, ugyanakkor vizuális gusztustalanságot árasztó borítóba sikerült belenyomni.

Európa-Alexandra Kiadó, 2008, keményfedelű, 436 oldal.

Jegyzetek:

* Az Európa-Alexandra kiadó kötetei nem jellemzően tűnnek fel a Tesco polcain. Ez a kötet 2008-os kiadás 2009-ben. Nyilvánvalóan nem fogy valami jól.** Vagy eleve a Tesco célközönségének szánták. (Aki én vagyok: jaj nekem!) Még a Libriben is láttam belőle, ami vagy azt jelenti, hogy a Leső harcsa kibékült a vetélytárssal, vagy az Európa kiszakadt az Alexandrábó. Mi lenne jobb
** Mellesleg remélem, hogy végre ez lesz a sorsa, mármint a hipermarketek, a Diagnózisnak is. Úgy viszonylag nehéz könyvet eladni, ha nincs a boltokban. A Tesco legalább bolt. Vannak polcai.***
*** Ha Nemzet Csalogányának “80%-os hazai termék arányt a boltokba!” buzgalma a könyvekre is igaz lenne, hajh! itt lenne a Kánaán!
**** Ez az alapgondolat eredendően hibás. A mai biológia tudásunkkal legfeljebb Isten művének lemásolására vagyunk képesek, ráadásul “hozott szalonnával”. A valódi verseny az lenne, ha teljesen más szén-víz biokémiával, horribile dictu egészen más alapelem és oldószer alapon hoznánk létre életet. From the scratch.
***** A francia aforizmagyűjtemény illusztrálása közben érdekes felfedezés volt, hogy a franciák a belgákat egyöntetűen szellemileg elmaradottaknak tartják. Mondjuk, az egyik legismertebb belgának, Jean-Claude van Damme-nak az eszmetörténet által nem igazán jegyzett bemondásai alapján ez akár jogos is lehet. Az aforizmagyűjtemény számomra egyik legkedvesebb darabja egy állítólagos brüsszeli apróhirdetés: “Parketta fényezést vállalok. Házhoz megyek.” Na, ezen a szinten vannak a regénybeli falu lakói. Pont azokén, akik amnfred von Richthofent ki akarták ásni a sírjából – ausztrál katonáknak kellet őrizni a temetőt. Vagy tekinthetjük a Calvairt, azt a belga horrort, mely az amerikai anya/gyerek/testvér/kecske/birka/ disznó/kutyabaszós, beltenyészett redneck, illetve texmex horrfilmek érdekes és élvezetes(sebb) európai változata.
Összeesküvés elmélet pártiaknak ez után csak az a két kérdés marad: Véletlenül lett-e Brüsszel Európa közigazgatási központja? És: Csodálkozunk, ha ide jutottunk?
Természetesen ez a jegyzetpont csak vicc, a belga sörök pedig a legjobbak között vannak a világon!

Neil Gaiman - Törékeny holmik

Valószínűleg kiderül ezekből a könyvismertetésekből, hogy szeretem Gaimant, az anyablogból még az is, hogy mint embert is szeretem (Na jó, mint EMBERT szeretem, csak hogy egyértelműek – straight, ugyebár, hehe – legyenek a dolgok.), éppen ezért haragszom erre a könyvre. Illetve a könyvre nem, az értelmetlen lenne, hanem az EMBEREKRE, mindazon érző és értelmes lényekre, akik a könyv – eredeti és magyar változat – létrehozásában részt vettek. Beleértve magát az írót is.
Ez nem azt jelenti, hogy rossz könyv lenne, tömve olvashatatlan, élvezhetetlen novellákkal, hanem azt, hogy néhány – mennyiségileg elhanyagolható – kivételtől eltekintve senki sem hozta ki magából a maximumot. Beleértve az írót is.

A Törékeny holmik novelláskötet (illetve nem egészen, hiszen az író nem prózai alkotásaiból is válogattak a harmincegy mű közé.), az elején a Tükör és füst kötetnél alkalmazott, sokszor maguknál a műveknél értékesebb bevezetőkkel. Az írások többsége ilyen-olyan világokba, ilyen-olyan magazinokat, válogatásokat szerkesztő barátok felkérésére írt szöveg – s ez többnyire meg is látszik. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy rosszak lennének: messze olvashatóbbak, szellemesebbek, jobban megírtak – EMBERIBBEK –, mint az átlag fantasztikus felhozatal, szóval, igazi Gaiman szövegek. Csak éppen a professzionális író Gaimanéi, ha érted, mire gondolok, és csupán néhányuk közelíti meg azt a csúcsot, melyet a Tükör és füst kötet A gyilkosság misztériuma* történetével elért. A kötet legjobb írásai azok, melyek mögött nincs felkérés, illetve, ha van, akkor az írás valamilyen szempontból valamiképpen nem elégítette ki a felkérés kívánalmait. Tipikusan ilyen a Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című novella és ilyen a kötet záró darabja, A völgy császára című Árnyék (Amerikai istenek) kisregény is.
Azonban a legjobb írások azok, melyeket a szerző magának írt, melyekben mágikus képzelete magától, saját inspirációitól hajtva, nem "parancsra" szárnyal. Személyes kedvencem, és azt hiszem, a kötet csúcsa a Susan problémája, ez az igen sok rétegű, alternatív Narnia-történet. Másik kedvencem, a sokkal könnyedebb, stílusgyakorlatnak ható (talán az is), de szellemes, eredeti világba helyezett és rendkívül szórakoztató A napmadár című történet**.
A kötetnek nincs vezérfonala, világos szerkezete, bár több novellában is (Október a székben, Arcanincs pórok…, Susan problémája, Aladdin a kalapból) tetten érhetők a szerzőnek a valóság és írott szó viszonyát, az írás teremtő erejét analizáló gondolatai. Valahogy Örkény egypercese járt az eszemben, amikor ezeket olvastam.
Az írások, különösen a versek megvillantják Gaiman jellegzetesen angol humorát, (ön)iróniáját, (stílus)karikírozó kézségét. Az önirónia az Arcanincs pórok…-ban éri el a csúcsát, a képzelt betegségeket és a rajtuk élősködő pszeudogyógyászokat karikírozó ...Krupp pedig az én ízlésem szerint már túl is megy a paródia határán: felesleges, bántó gúnyként hat. Bár – El kell ismerni! – a hipochondria-gyógyító őrület előrehaladtának folyamata briliáns módon ábrázoltatik e rövid darabban.

A szerkesztésből/válogatásból fakadó gyöngeségeket a kötet eredetije is magában hordozza, azonban a magyar kiadásnak – természetesen – sikerült erre ráfejelnie.
Bizonyára létezik az egy-írót-minél-több-fordítóval-fordíttassunk-le-ugyanabban-a-kibaszott-kötetben! logikának kiadói létjogosultsága, bár személy szerint ez a gyakorlat inkább dühöt vált ki belőlem. Elismerem, hogy minél több havert pénzhez kell juttatni, sőt nem árt, ha a szerkesztőnek is jut egy kis fordítói díj és/vagy spórol a kiadójának, de…
Nagyon valószínűtlen (És most hagyjuk a tehetség fokozatait!), hogy minden fordító képes megérezni adott írót, ugyanazokon a húrokon játszani, mint az eredeti szerző, a „szívnek ugyanazon segédigéit” használni – és ez így is van jól. Még ha a fordító nem is képes megpendíteni ugyanazokat a húrokat de legalább alázat lakozik benne a zseni, a tehetség általában átüt a rajta és az író képes megszólalni saját hangján. A kötet fordítóiból valószínűleg nem hiányzik ez az alázat, mert Gaiman többnyire átütött rajtuk. Azonban csak néhányuknak sikerült szimulálni, saját egyéniségük – Jaj! Bizony: tehetségük…– erejével megeleveníteni a szerzőt. Hogy mennyire igaz az „egy szerző-egy jó fordító vagy még az se” állítás, elég megnézni, hogy ugyanaz a fordító – Pék Zoltán –, egészen varázsosan képes visszaadni a gaimani verset, míg a prózák elég gyengére, döcögősre sikerültek a keze alatt. Azt hiszem Gaiman magyar fordítója – e kötet alapján – Huszár Zoltán; szerencsére az Árnyék kisregény (egyedül annak ismerem az eredetijét) az ő munkája.
Nagyon nagy bánatom a borító. Rendben, hogy minimalista AGAVE vonal*** meg miegymás, de ez a borító nem egyéb, mint alibi: semmi köze a könyvhöz, grafikai megoldásában pedig említést sem érdemel. Kár érte. Főleg, hogy ugyanazon szerzőtől ugyanazon kiadó által megjelentetett Sosehol kötet bőre egészen találóra, szépre sikerült.

Agave kiadó, 2008. puhafedelű, 280 oldal.

Jegyzetek:
* Jellemző példája az újabb sütésű magyar fordításoknak mely világosan mutatja a tárgynyelv kultúrájának mély nem ismeretét és/vagy a hazai, tárgynyelvet nem ismerő olvasó lenézését és semmibe vételét. Ez az a fajta műveltségbeli hiány és/vagy fordítói attitűd, mellyel "felvértezve" bármily virtuóznak tételezett nyelvismerettel sem lenne szabad nekivágni a fordításnak. A novella eredeti címe Murder Mysteries. Ez a cím tehát egy szinte lefordíthatatlan szójáték, mely a mennyei misztériumot a krimi (mystery) "ki a gyilkos?" alzsánerének nevében (murder mystery) rejti el. Nem rossz A gyilkosság misztériuma megoldás, csak direkt és olcsó. És szokás szerint rétegek tűnnek el…

** Ha mindaz igaz, amit a bevezetőben áll R.A. Lafferty-ről, van egy nagy mulasztásom. Meg a magyar könyvkiadásnak is. Tíz novellája jelent meg a Galaktikákban, és egy frissen a Hypergalaktika 2-ben. Ezen a linken pedig egy novellája teljes fordításban olvasható.

*** Minimalista a brit kiadás címlapja is, de a különbséget le lehet zongorázni. Az amerikai kiadások viszont szintén semmilyenek. Mi van? Ez Gaiman, emberek!

Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége

Odónak szokásává vált mióta itthon vagyok, hogy könyvcsomagokkal lep meg. Ennek a lányom is örül, így olvasta el a Perdidót, mert az biza csak angolul volt meg az apjának…
A legutóbbi csomagban ott volt ez a könyv. Nem volt sok kedvem hozzá, nő írta, a címe is igencsak női témát ígért – ha őszinte. Akkortájt jelent meg, amikor Washingtonban éltem, flörtöltem is vele akkor egy kicsit a címe miatt, de inkább vettem az árából tíz kiló használt könyvet – a női írók és női témák annyira nem érdekelnek.
Valahogy mégis rávettem magam, ajándék könyvet illik elolvasni, még ha vásott is a foga…

Nem volt vásott.
Régen került a kezembe ilyen jó regény, könnyed tollal megírva, ugyanakkor mélységes mély témákat – a szerelmet, időt, halált – feldolgozva. Rég olvastam ilyen szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató történetet. Régen dühöngtem, hogy máris vége, és hol van még. És szomorodtam el, mert bizony ennek vége, ez így lezárt, kerek, itt nincs folytatás. Ha lesz, a kiadót kivéve valószínűleg mindenki sajnálni fogja…
És, hm, khm, vágjál pofon, köpj le, drukkoltam a szereplőknek, izgultam értük, még ha egy idő után nyilvánvaló is lett, hogy a történet nem végződhet másképpen.
Ennek az az egyik oka, hogy a könyv – bár nyilvánvalóan dolgozószoba szagú és konstruált – nem hazudik. Azt mondja el, amire a címe utal: az időutazó feleségének történetét. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, mert az író mégiscsak hazudik. Fölfelé csal (bár talán elméletileg is lehetetlen valaki felségének a történetét úgy elmondani, hogy ne szóljuk a valakiről, még ha az a valaki olyan illékony valami is, mint mondjuk egy időutazó…), a történt az időutazó története is, az időutazó is szereplője a könyvnek, sőt második narrátora, és ezt – azt hiszem saját tehetsége mellett főleg az időutazás témának hála – Niffenegger olyan ügyesen képes mozgatni, hogy elkerüli az egyes számú narrációk gyakori hibáját, amikor is halott hős szájába adják a történetet…
Tehát nem szokványos narrációval elmondott, nem szokványos regényidőben, távolról sem lineáris elbeszélésmódban elmesélt történetet olvashatunk a meglepően* jó fordítás tükrözte, élvezetes, könnyű, a mélységeket mégsem iszappal feltöltő stílusban. Természetesen a stílust leszámítva mindezeket a témának köszönheti Niffenegger. Az időutazás ebben a történetben kikövetelte a nonlinearitást, a furcsa regényidőt.
Kikövetelte még az időutazás szereplők életére tett behatásainak könyörtelen logikáját. Hatalmas erénye a szövegnek, de elsősorban az írónak, hogy ezt a logikát sehol el nem vétette, következetesen alkalmazta.
Mintha azonban az időutazás mást ezen kívül nem is követelt volna.
A megszokott időutazós sallangok (jól-rosszul felismert/feloldott időparadoxon, olcsó poénkodás az ősökkel/leszármazottakkal, a történelem befolyásolása, újraírása, etc.) még említésre sem kerülnek ebben a könyvben. Az időutazó spontán és irányíthatatlan elmozdulásai saját idejében adottak, a való világ részei, valójában senki sem – legkevésbé az író – törekszik arra, hogy megmagyarázza a jelenség okát, a hősökre közvetlenül származtatható okozatokon kívül a világ egészére vonatkozó következmények fel sem merülnek. Az az érdekes, hogy sem ezek a kérdések, sem a rájuk adható válaszok nem is hiányoznak a könyvből. Ezeken a kérdéseken Niffenegger a logikát kissé nagyvonalúan kezelő női gondolkodásra jellemzően egyszerűen túllépett. Talán nem is léteztek számára. De ismétlem, a szövegből nem is hiányoznak. Ez a szöveg nem a világról szól, hanem két emberről. Egy férfiről és egy nőről, akik teljesen hétköznapi módon szerelmesek egymásba, összeházasodnak, boldogok és néha boldogtalanok. Mindennapi emberek, csak éppen a férj el-elmozdul az időben. Emiatt aztán a feleségnek akad éppen elég izgulnivalója érte.

Nekem kétszeresen is akadt, mindkettőjükért, és ennek az a másik oka, hogy ezt a – nyilvánvalóan dolgozószoba szagú, konstruált etc. – történetet, mely ellentmond a tudományos fantasztikum** valamennyi időutazós változatának, élő, szerethető szereplők népesítik be. Az időutazó felesége természetesen nő, női vágyakkal, női testben rejtőző női lélekkel, és az időutazó… Nos, a női írók férfiábrázolásának szokott vakfoltja szerint az időutazó nem férfi. De – és a női irodalomban ez hatalmas erény – nem is férfiruhás nő, és nem is bizonyos nőkben a férfiról, mint olyanról kialakított sztereotípia, szerep (hős, hódító, férj, apa, etc.) vagy vágykép. Az időutazó… Nos, hajlamos vagyok elhinni Niffenegger-nak, hogy az időutazó mégiscsak férj, apa, tanár – férfi. Ennyit kénytelen voltam – örömmel – meghitelezni az írónőnek. Ritkán teszem. Ebből a szempontból érdekes, hogy a támogató szereplők egyike sokkal hitelesebben férfi, mint a főszereplő időutazó. Vakfolt, vakfolt.
A jellemfejlődés megszállott követelői is tobzódhatnak ebben a szövegben, itt a tág regényidőnek, és a különös emberi sorsoknak hála tág tere van a jellemek (nemcsak a főhősök) fejlődésének. És fejlődnek is, a változás ki nem mondott, pozitív értelmében valóban fejlődnek, bölcsebbek, felnőttebbek, megértőbbek, elnézőbbek, nagyvonalúbbak lesznek magukkal, és másokkal is.

Tanultam Niffenegger-tól. Kösz, Audrey! Kösz Odo!
Elsősorban, hogy az előítéletes gondolkodás – még ha az előítéletek saját tapasztalatokra is épülnek – névrokonom jelzőjével: szamárság.
Másodsorban, hogy női témák nem léteznek. Azokat a témákat gondoljuk női témáknak, melyeket a tömegmédia által korrumpált, magukat alkotóknak tituláló és hívő szerencsétlenek silány bőségben elénk tálalnak. Azok nem női témák: azokról a tömegmédia akarja elhitetni velünk, hogy azok. Azok még csak nem is témák, sablonok csupán, melyeket a mesteremberek hozott anyaggal töltenek meg. Majd a formából vasdoronggal kivert „alkotást” színes mázzal (pl. cukor) leöntik, és mást soha nem is ismerő, többszörösen átvert befogadóik elé lökik.
Ugyan már! Emberi témák léteznek, és ha emberként mutatja be őket valaki – legyen férfi vagy nő – lebilincselő alkotás születik. Manapság patetikusan hangzik, de: katarzis.
Mint ebben a könyvben.
Olvasd el!

Ulpius kiadó, 2004, puhafedelű, két kötet, 579 oldal


Jegyzetek:
* A „meglepő” nem a fordító személyének (Gálvölgyi Judit) szól, hanem a ritka fenoménnak, hogy pontos, szép, könnyed, nem a fordító faltól-falig egóját a szövegen áterőltető, hanem az írót, művét és közös szellemüket tiszteletben tartó, szép magyar nyelvű fordítást olvashatunk.
** Éppen ezért nem is tudományos fantasztikum. A Terrán használt besorolás szerint ez színtiszta mágikus realizmus. Nem kevesebb, de nem is több. Nem racionalizálja, magyarázza a fantasztikus elemeket, jelen esetben az időutazást, hanem tényként, a racionális világ részeként fogadja el. A történet, a szereplők – és az olvasó is.

Maruzs Éva – Emberek és idegenek

Féltem ettől a könyvtől. Az új on-demand könyvkiadási hullám első sci-fijei között látott napvilágot, és bár Maruzs Éva több díjat is nyert írásaival, bevallom, én csak egyetlen novelláját olvastam eddig. Ráadásul női szerző – az én hozzáállásom a női sci-fihez pedig, hm, legalábbis közismert.
Évát volt alkalmam – restellem, de elég felületesen, tudom, hogy kétszeresen is kollégám –, megismerni az AVANA rendezvényeken. Mindennek látszik, csak sci-fi írónak nem! Leginkább jóságos nagymamának látszik, és az olyan felületes szarháziak szerint, mint én, a jóságos nagymamák általában nem írnak fantasztikus történeteket, jó fantasztikus történeteket különösen nem írnak. Figyelj a szóhasználatra!
És mi lesz, ha tényleg nem lesznek jók az írások? És ezt, hacsak nem köpök föl a levegőbe és állok alá, meg is kell mondanom a szerzőnek? Udvarias, zavart mosoly, ahogy szokás, vállveregetés csak így tovább, csak így tovább…

Aztán jött ez a könyv, és csalódnom kellett. Hál’ Istennek, jó irányba. Salgótarjánból visszafelé egy ülésben elolvastam a felét, aztán vasárnap a Főváros és a Rezedaszagú között retúr a másikat. És szinte végig mosolyogtam közben. Lo and behold! A jóságos nagymamák, akik babákat gyűjtenek, meg hímeznek, meg ilyesmi, igenis írnak fantasztikus történeteket, és – legalábbis Maruzs Éva – saját korlátaik között (erre visszatérek) időnként kitűnő, szórakoztató, ironikus fantasztikus történeteket írnak.

Fantasztikusakat. Mert ún. hard sci-finek merészség lenne címkézni ezeket az írásokat, bár a Sárdi Margit-féle probléma-központú sci-fi definícióba többnyire beleillenek. A kötet nem hazudik, sem címében, sem fülszövegében: a fülszöveg szerint ezek mesék, a cím szerint idegenek és emberek viszonyaival foglakozó mesék, s bizony ez így van. Többnyire ironikus mesék az emberiség jelenben gyökerező közeljövőjéről és/vagy az idegenekkel való mindenféle típusú találkozásokról. Igen sajátos szemszögből.

Azzal sértettem vérig sokakat egykor, hogy a női irodalmat a konyhaablak távlatával jellemeztem. Ez a kötet éppenséggel a konyhaablak távlatából szemléli a jövőt (a jelent) és a találkozást, de – nehogy csak én legyek felületes! –, egyáltalán nem mindegy, hogy ki konyhája ablakának a távlatából szemlélődünk. Mert az ablak mögött konyha van, és az aztán igazán nem mindegy, hogy kinek a konyhája! Ki érezné jól magát az újnő* steril, techno konyhájában, ahol a fogások mikróban készülnek** (melegszenek újra)? De nem érezném jól magam a vérfeminista konyhájában sem, annál is inkább, mert a vérfemina*** férfit oda be sem enged. Mint ahogy nem érzem jól magam a túljátszott nőiesség**** szappanopera konyhadíszletei és ételei között sem.
Én mindig is nagyanyám paprikás krumpliját szerettem…

A neolibsi világban nem divat a jövővel, a következő generációkkal, az unokákkal törődni. A nyugati (és keleti*****) világ ma nagy ívben szarik arra, hogy mit hagy örökül köbükire, de még arra is, mit a gyermekeire.

A régi vágású nagymama az unokákkal törődik.

Az Emberek című első blokkban a kötet jó néhány írását ez az indulat szülte. Az az aggodalom, mely a jelenkor tendenciájából igencsak tragikus jövőt sejt. Ebbe a jövőbe azonban nem a szokásos sci-fi díszletek között, dagadó izmú és/vagy hiperintelligens hősök és hősnők által vitt eposzokkal veri bele az orrunkat, hanem csendes, talán butácska, talán csak kevésbé tájékozott hétköznapi hősnők (hősök) hétköznapi történeteivel mutatja meg, mitől is kellene tartanunk. Mindezt nagyon fejlett iróniával és (női írók között igen ritka) öniróniával teszi. Amikor mosolyogva olvastam ezeket az írásokat, Dévényi jutott eszembe.
Sajnos Dévényi könnyed és merész szellemessége nélkül, de erre is visszatérek.
Mostanában jeleztem valakinek: az indulat, még ha jogos is, az irodalomban nem elég. Sőt. Vakfoltokat okoz. A legindulatosabbak a leggyengébbek ezek között az írások között, azok, melyeket a nyilvánvaló friss harag/aggodalom szült. Azok viszont, melyek feltehetően a harag elpárolgása után, az indulatok megfelelő csatornába terelésével születtek, mások, jobbak. Mert az emberiség, a Föld jövőjéért érzett aggodalom szülte meg a kötet legerősebb írását, a Közeledik…-et, mely egy hatalmas mágikus realista regény prológusának, vagy első fejezetének tűnik – sajnos a regény nélkül. Még ha a folytatása ott is áll utána, az inkább a meg nem írt regény vázának tűnik. A regény lehetőségének.
Amely, attól tartok lehetőség marad, hogy ide landoltassam a korábban lebegtetett két gondolatot. Maruzs Évának ugyanaz a baja, mint a sci-fi írók többségének: az ambíció. Csak nála ellentétes előjellel. Nem a túltengő ambíció, hanem az ambíció hiánya gátol. Amíg ez nem változik, addig bizony csak ilyen kispróza várható. Amivel nem azt mondom, hogy rossz, vagy felesleges, de lehetne nagyobb szabású, még jobb. Ez Éva legfőbb korlátja, és nem tudom, hajlandó lesz-e valamikor átlépni. Ugyanezért nem merészebb, nem szellemesebb az irónia. Talán majd egyszer. Vagy lehet, hogy éppen akkor lenne rosszabb? Ki tudhatja? Senkit sem szabad erőltetni arra, amit nem akar… Én erőltetném.
A kötet emberi (jövő) tárgyú írásaival volt egyébként a legnagyobb bajom, ezeknél fért volna el a leginkább a szerkesztés: bizony, némelyikük szépirodalmilag értékelhetetlen, inkább publicisztika, némelyik redundánsan ugyanaz mondja el, mint egy másik. Erre jó egyébként a szerkesztő: megmondja, mit ne. Ilyesmire különösen akkor van szükség, ha az író az életművét kívánja bemutatni: tudjuk, minden egyformán kedves, a zsengék is, az érettebb művek is, minden sor, de nem kell mindent megmutatni.

Az Idegenek adják a kötet második blokkját (inkább vonulatát, hiszen a kötet tagolása is emiatt rúg maga alá, majd minden blokkban van ilyen tárgyú írás, az idegenek szinte mindenhová beszivárognak… Például az Emberek blokkba a Holdbéli nyúl, mely ritka kitűnő stílus és zsánerparódia.). Illetve a találkozás az idegennel. Ez bizony súlyos téma, sokan nem is birkóznak meg vele. Maruzs Évának többnyire sikerül, mert nem akar leküzdhetelen mércét átugorni. Megkerüli inkább a problémát, nem fogja fel súlyos témának: egyszerűen találkozik az idegennel, mint novellája (Amikor jött a Szonma) főhőse, aki, míg az akadémikusok a módszeren vitatkoztak, egyszerűen elkezdett kommunikálni az idegennel. Ilyen egyszerű. Ezek az írások nem a tudomány, nem a nagybetűs Kapcsolat szemszögéből láttatják a találkozást, hanem a kisemberek sorsán keresztül. Ugyancsak ironikusan, mert ebből a szemszögből, a kisember számára önmaga szerepe, de főleg a nagybetűs Kapcsolat csak iróniával szemlélhető. Ha észrevesszük egyáltalán, hogy megtörtént, mint a kiváló hangulatú Tűz a pusztán-ban, melynek azonban a vége félrement: kevesebb több lett volna. Pedig mindössze az utolsó előtti belkezdéssel kellett volna vigyázni. Az olvasó nem (mindig) hülye, nem (mindig) igényli az ötlet szájbarágását.
A szerkesztés hiányából fakadó felesleges körök ebben a témakörben is megtalálhatók.

A harmadik blokk címe „Fantasztikus hétköznapjaink”, melynek írásai a magreálhoz állnak közel. Ne szépítgessem! –, a zömük mágikus realizmus (itt a Közeledik… !), amelyik nem annak meg inkább a másik blokkban lenne a helye. Ne koptassam a számat – szerkesztés.

A kötet legrövidebb, Más, blokkjában általában nem sci-fi írások olvashatók, ezek többnyire számomra amolyan ujjgyakorlat féléknek tűnnek, tematikailag és stílusban is kilógnak a kötetből. Bár a szellemes, ötletes, kitűnő paródiaérzékkel írt Nyelvemlékeink itt található. És itt van a kötetből keserű hangulatával igencsak kilógó Táltosének. Az életmű íve az ironikus, de optimista korai írásoktól eddig az érett, profi, pesszimista alkotásig világosan megmuatakozik. A művészet a valóság tükre.

Mint fentebb írtam: életműkötet összeállításakor a szerkesztő léte nagyon fontos – lenne.
Vegyes tartalmú kötet az erdemény, vegyes minőségben, vegyes benyomásokkal. Mindenképpen jó összbenyomással. Az olvassa, akinek nincsenek előítéletei, aki kíváncsi a világ egy hagyományosabb női felfogására. Akinek hiányoznak a nagyi meséi.

Lilli Kiadó 2008. 244 oldal, puhafedelű.

Jegyzetek:
* Az újnő (neo-female) saját kifejezés. A modern, férfitől elidegenedett, saját nemi identitását akaratlagosan feladó, a férfiakban nem társat, hanem versenytársat, sőt ellenfelet, sőt legyőzendő ellenfelet látó nő. Aki ebben a versenyben még azt a maradék nőiességét is elveszítette, ami volt neki, ugyanakkor optikai nőiségét kíméletlenül kihasználja a férfiak (és nőtársai) ellen. Hogy értsd: a Terminátor III-ban Arnie soros ellenfele…
** Az újnők által jegyzett sci-fik ugyanezt a versenyt tükrözik: férfias témákban, agresszív stílusban írt írások, mintha férfiak által írt történetek mikróban felmelegített változatai lennének.
*** A vérfemina, a modern kori feminista a férfit mindenestül feleslegesnek tudja. A vérfemin sci-fikben a férfi egészen fura látószögben jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán.
**** Sok nő, nyilvánvalóan – jogos –, önvédelemből ebben a tesztoszterontól bűzlő világban ostobábbnak tetteti magát, mint amilyen valójában. A szappanoperák fogyasztói és termelői ők, szemük valóban konyhaablaki távlatot tükröz, ez a távlat azonban hamis, díszlet csupán.
***** Bizony, a Föld nevő bolygó legnagyobb pusztítói ma a természetharmónia vallásait kiatláló India és Kína. Hát nem irónikus?

Jonathan Cross – Veszett lelkek városa

Bevallom, sohasem olvastam volna el Benyák Zoli könyvét, ha nem látom Odo ismertetését a Solarián: a fülszöveg egyszerűen thrillerként határozta meg, és Alsó Meránia jelen állapotában, a nyóckerben lakván, plusz thrillre semmi szükségem.

Well, a regény nem szimpla thriller, nem annyira a borzongatás a lényege, mint inkább a nagyon jó értelemben vett szórakoztatás – igen mély morális tartalommal megtöltve.
Olyan volt olvasni, mintha a szöveg úgy született volna, hogy Gaimann és Miéville a Fivérek módjára leülnek együtt könyvet írni. Azonban senki se gondolja, hogy a könyv stílusában vagy témájában bárhol is akármelyik említett írótól kölcsönzött volna. Egyszerűen az érzés volt olyan.

A regény egyben az első mély gondolatiságú, magyar mágikus realista mű. Máshová nemigen tudnám besorolni, mert néhány urban fantasy elemet leszámítva fantasynak nem nevezhető, tudományos fantasztikumnak semmiképpen, így boldogan ragasztom rá a természetfölötti ezen ágának címkéjét: nagyon ráfért már a magyar irodalomra, hogy legyen ilyen könyv!

A történet a lélek megtisztulásának problémájával foglakozik: képes-e az ember felismerni és őszintén megbánni, esetleg jóvá tenni bűneit – ha erre lehetőséget kap? A válasz a mű komor hangulat ellenére igenlő, még ha nem is általános érvényűen, minden emberre, minden bűnösre és bűnre vonatkozóan. A második esély, a próbatétel nem új motívum a fantasztikumban, a megvalósítás tere és mikéntje azonban igen. Még ha nem is ért mindenki egyet azzal, hogy piti bűnökért a purgatórium várhat valakire, ahonnan súlyos bűnökért is a szinte „bocsika” szintű jóvátétel után szabadulhatnak egyesek. Ha nem is tetszik a módszer, üdvözlöm az irodalmi megvalósítást és az állásfoglalást. Szeretem az optimista végkifejletű műveket.

A cím telitalálat, a veszett szó mindkét értelmével eljátszani ebben a történetben nagyon is helyénvaló.

A színhely, Backyard, a mindenkori Város, a Bűnök Városa, Babilon, még ha méreteiben és bűneiben nem is ér fel azzal, bárki számára ismerős lehet. Belvárosi lakosoknak még inkább. Előszörre kissé zavaró a környezet átláthatatlansága, változatosságának és változatlanságának ellentmondása, azonban mindez magyarázatot és igazolást nyer a történet fejlődésével.

A jellemek archetípusokat testesítenek meg, de kellően rugalmasak és hatásos eszközökkel ábrázoltak, hogy ne legyenek unalmasak és papírízűek. A szereplők egyensúlyán egy keveset ront, hogy – talán dramaturgiai okból –, a tulajdonképpeni női főhős szinte csak jelzésszerűen van jelen a regényben.
Ugyanígy néhol hiányosnak érzem a szöveget, mintha egész fejezetek maradtak volna ki, azonban a történet, és a szöveg koherenciája szempontjából ez nem jelentkezik, nem zavaró. Talán csak még többet akartam olvasni bizonyos részeknél.

A regény keretes szerkezetű, a keret lehetőséget ad a szöveg végén még egy történetcsavarra, melyre talán nem is lenne szükség, az ilyesmi stilárisan inkább a novella esetében szerencsés elem. Az író jó ritmusban váltogatja az eseményeket az idézet formában megvalósított (lásd Frank Hebert Dűne) magyarázó, leíró részekkel.

A stílus modern, élénk, friss, általában nem fárasztó – éppen ellenkezőleg. Stílustörés ott tapasztalható, ahol a nyelvezet helyenként – szerencsére ritkán –, átmegy abba a fajta költőies, rokokós, feleslegesen cizellált, tartalmatlan és zavaros, egyszóval idegesítő nyammogásba, amit általában az ilyen-olyan írókörök produktumainál tapasztalok.

A nyelv élő, általában a helyén van, a divatos, tiniszlengből átszivárgó lehetetlen igekötőhasználat (lenyugszik, de nem a nap, absza meg!) talán csak ha kétszer kerül elő. Jó pont, hogy a be igekötő katymaszolása egyszer sem fordult elő. Ami személyesen kissé bosszantott, az az „egy” angolosan notórius használata. Nem hinném, hogy különösen kihangsúlyozandó lenne például, hogy valaki egyetlen inget visel vagy egyetlen feje van.

Gondosabb szerkesztői munkával csaknem hibátlan mű születhetett volna, azonban ezek a kisebb hiányosságok tökéletesen feledhetők, amíg a regényt olvassa az ember. Önjáró szöveg.

Ha a végeredmény még nem is tökéletes, kezdetnek a kiváló. Előre a magreál magyar megteremtéséért!

Melegen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, különösen a mágikus realizmus rajongóinak, de az urban fantsy kedvelői sem csalódnak, ha elolvassák.

Agenda Kiadó, 2006. paperback.

Csóka Ferenc – Tíz golyó isten szívébe

Ezt a könyvet ajándékba kaptam, de nem ettől különleges: azért különleges, mert nem az anyaországban íródott, hanem Szlovákiában. Nincs mögötte az anyaország nyelvi tömegének brutális alapzata, és mégis – vagy talán éppen ezért – , szép, korszerű, élő magyar nyelven* megírt szöveg.
Ez a kisregény nem hagyományos fantasztikus írás. Az alaphelyzet és a szereplők nagyon is reálisak, bár az alapfelállás fantasztikus, egy képzeletbeli szigeten egy képzeletbeli ország menkültjei és a helyi benszülöttek találkozását meséli el – tíz pisztolylövésben. Azonban ez a fantasztikum, ez a képzeletvilág csak éppen annyira képzeletbeli, mint Swift Gulliver-történeteinek, Voltaire Candidejának, vagy a magyar Swift, Szathmári Sándor Kazohíniájának világa. Mert ez a vékonyka könyv ezen művek szellemében, és szándéka szerint íródott. Szatírikus parabola, kegyetlen gúnyrajza a mának, társadalmunk mítoszainak. Az irónia fegyverével próbálja gondolkodásra kényszeríteni olvasóját.** Nem eredménytelenül.

Nincs könnyedség a szövegben, ami nem azt jelenti, hogy humortalan lenne, ellenkezőleg, hiszen a szatírikus parabola nem lehet meg humor nélkül, még ha az igen keserű humor is.
Gondolati könnyedeség nincs benne, nem hagy ellazulni, szórakozni, szívből nevetni a humorán, túlságosan keserű, oda kell figyelni a szövegre, mert szinte minden bekezdése valami csapdát rejt: bárhol belebotolhat az olvasó valami emberi gyarlóságba.
Ez az állandó negatív szembesülés még ilyen viszonylag rövid szövegnél is egy idő után fárasztó tud lenni.
Mert természetesen nincs hepiend ebben a könyvben, nemcsak az olvasónak, a szereplőknek sem kegyelmez a szöveg. A menekültek, akik a modern demokrácia, a fejlett társadalom eszményeit hozzák a sziget paradicsomi körülményei között élő bennszülöttei közé, elbuknak, de velük bukik a naiv, romlatlan bennszülött is, és velük bukik a modern demokrácia mítosza, a modern társadalmi kísérletek pozitív megvalósíthatóságának mítosza, de még az ártalan, természetközeli élet mítosza is.
Túlságosan törékenyek ezek a mítoszok: nem istenek vagy héroszok állnak mögöttük, hanem a nagyon is gyarló, korlátolt ember – törvényszerű tehát a bukás.

A társadalmi szatírák kedvelőinek melegen ajánlom a kötetet.

Megvallom, nem értem, hogy miért látható a borítón, még ha nem is Isten szívében, hanem egy vaslemezben, de mindenképpen tíznél több golyónyom…

Lilium Aurum kiadó, Dunaszerdahely, 2007. 134 oldal

Jegyzetek:

* Egyszer azért, egyetlenegyszer előfordul a szövegben a „be” igekötő modern anyaországi magyar használata, amit igen sajnáltam. Nem hittem volna, hogy ez a szemét megfertőzi a külhoni magyarságot, különösen nem Ferit. Látszik, védtelenek vagyunk a mémekkel szemben.
** Az ilyesfajta szatírák önellentmondása, hogy általában azok olvassák el, akik nélkülük is a helyes úton járnak, akikhez valójában szólna, azokhoz el sem jut, vagy fel sem fogják.

Joan Slonczewski – Ajtó az Óceánba

Hímsoviszta elmélkedések irodalmi ürüggyel 1.

Megküzdöttem ezzel a szöveggel, eltartott vagy három hónapig, mire nagyobb megszakításokkal túljutottam rajta – egyszerűen az olvashatatlansága miatt. Egyesek azt állítják, hogy ez jobban megírt könyv, mint a nálunk Génszimfónia címen korábban megjelent folytatása (Children Star). Mivel azt eredeteiben is olvastam, véleményem szerint ez tévedés, bár ezzel a regénnyel is az bizonyosodott be, amit sezlony a Génszimfónia esetében velősen így fogalmazott meg: „Slonczewski nem tud írni.”. A kiadás sorrendje sajnos ezt az érzést fokozza is. Ha az Elysium sorozat jelen kötete jelenik meg elsőként, a Génszimfóniával legalább az a minimális fejlődés demonstrálható lett volna, amely vitathatatlanul tapasztalható: a Génszimfónia szövege legalább – általában –, tiszteletben tartja a nyelv logikáját. Az Ajtó az Óceánba nem.

Joan Slonczewski valóban nem tud írni. Irodalmi minőségben legalábbis nem: élvezhetetlen szöveggel megírt bárgyú történetek kerültek ki a keze alól. Regényei cselekményükben és karaktereikben mélyen a televizíós sorozatok színvonala alá esnek, a bennük ábrázolt tudományosság a fantazmagória kategóriájába sorolható, mondanivalójukban pedig a divatos, (ál)naív, környezettudatos, lilagőzös és vérfeminista klisék* szintjén rekedtek meg.

Mivel ebben a regényben – Hál’ Istennek! –, tudományról nemigen esik szó, hacsak néhány technológiai, kozmológiai** és biológiai*** nonszenszt nem tekintünk annak, a kötet tudományossága nem kíván mélyebb analízist. Ha kíváncsi vagy, mennyit ér Slonczewski asszony – a valódi tudományban egyébként ösztöndíjakkal, és katedrával jutalmazott –tudományos világlátása „irodalmi” megfogalmazásban, olvasd el a Génszimfóniához írt utószó teljes szövegét!

A regényből kihüvelyezhető mondanivalóról szándékomban áll egy önálló esszét írni, tehát most ennek elemzését is mellőzöm, és ehhez a mondanivalóhoz fűződő szoros kapcsolata miatt rövidre fogom a regény jellemábrázolásának elemzését is. Egészen röviden: egysíkú és sematikus jellemek tűnnek fel. A férfi karakterek egytől-egyig agresszív, ostoba „állatok”, az az egyetlen „férfialak” pedig, akinél érződik a szerző fogcsikorgatva magára és a szövegre erőltetett, hamis szimpátiája: kasztrációra szoruló, elnőiesedett androgün. Nem mintha a nők jobban jártak volna! Shora női ugyan az ideális, férfi nélküli női álomvilágban élnek, ez az álomvilág azonban igen leegyszerűsített, emiatt leegyszerűsített jellemeket kíván és tűr el. A legérdekesebb női jellemek (egyáltalán jellemek) tulajdonképpen inkább férfi(as) karakterek (például Yinevra), és Merwen, az egyetlen hiteles női szereplő sem lép túl egy igen egyszerű gondolkodású anya karakterén****. Ne tévesszen meg bennünket, hogy Merwen az egész bolygó „anyjaként” tevékenykedik: Shora nem túlságosan bonyolult, és semmiképpen nyitott tudatú hely. Berenice-nek (Beszélő név, elvtársaim!), a valedoni nőnek pedig olyan összetett a jelleme, hogy már nincs is – többnyire rafinált gyengeelméjűként ábrázolódik, tudathasadásos szerepéhez és cselekedeteihez illően.

Nincsen teljes rálátásom, ezért nem tudhatom, hogy Slonczewski asszony volt-e az első, aki a szappanopera cselekményvezetését használta hard-nak csúfolt sci-fiben, mindenesetre az „űttörők” között lehet. E könyv fő konfliktusforrása valójában nem a furcsa háború, nem az emberiség fővonalától evolúciósan elsodródott Shora és a „maradék” emberiség közötti szembekerülés. Ebben a regényben egyszerűen a szappanoperák jól bevált fogásához híven senki sem hallgat meg senkit, senki sem figyel senkire, mindenki úgy beszél, mozog és cselekszik, mintha egyedül az üres világegyetemben tenné mindezeket*****. Ilyenképpen felfogható lenne a regény, mint a tolerancia dicshimnusza, vádbeszéd az előítéletes gondolkodás ellen... Lenne. Ha a Shora toleránsnak megálmodott és szájba rágott lakói, akik felé a szerző szimpátiája a kezdettől fordul, ekként sugalmazva azon világnézet, élet- és gondolkodásmód helyességét, nem lennének a maguk módján éppoly tudatlanul bigottak, ha nem rosszabbak******, mint a külvilági társadalom.

A történet logikátlanságaira nem térek ki bővebben, mert didaktikus szempontból sokkal fontosabbnak érzem azoknak a durva, irodalmi-nyelvi-szövegösszefüggésbeli gyengeségeinek az elemzését, melyek egy szépirodalminak szánt műben megengedhetetlenek.

A szemantikai linkségek szinte találomra, bármelyik oldalon fellelhetők attól kezdve jegyeztem fel párat, amikor emmyiségileg már átlépték az elviselhetőség szintjét, azaz itt, a 67.-68. oldalon. Ezek az egymást követő bekezdések az alany-egyértelműség figyelmen kívül hagyásának, a szövegkoherencia és a tagolás szabályai megcsúfolásának kiváló példái********:

„........– És minek hoztad magaddal azt a semmirekellő valedonit? Azért, hogy kiszippantsa a búvárharang összes levegőjét? – Yinevra szándékosan hátat fordított Spinellnek. A fejbőrét ráncok barázdálták, a melle és a karja azonban egy veterán féreghajcsárhoz illően izmos volt. Yinevra, a Haragtartó még jobban ismerte a valedoniakat, mint Lystra, ráadfásul idősebb volt Merwennél is.
........– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére. – Sokkal jobban ki lehet… mint… mint az egyedüllétet. – A nő a saját mellkasára szorította a kezét. Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek. Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben. A kéken világító kar közelségében úgy érezte, örökre megoldódnak majd a gondjai. Amikor elkezdett lila színűvé válni, roppantul erősnek hitte magát, pedig sokszor úgy gondolta, elviselhetetlenül nehéz a sorsa akár itt, akár bárhol másutt a világon.”

Itt most torpanjunk meg egy kis írástechnikai szemináriumra, melynek általában igen ellene vagyok, de ez a bekezdés kitűnően demonstrálja, hogy hová vezet a figyelem/fegyelem lankadása, amint egyszerre egynél több alany és/vagy idősík kerül képbe.

„– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére.” Tekintsünk most el attól, hogy a mondott szavak és a fiú gondolata (emlékezés) között semmiféle összefüggés nincsen, csak arra figyeljünk, hogy e mondat alanya Spinell!
Ezután következik egy alanyváltás:
„A nő a saját mellkasára szorította a kezét.” Tekintsünk el a szóhasználattól – „saját mellkas” –, az a fordító ízlése, csak arra ügyeljünk, hogy az alany innentől minden emberi logika szerint a nő! Tehát az:
„Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek.”
mondat alanyának nyilvánvalóan Ushának kellene lennie. Ez azonban nem így van, az angol ezt nyelvtani nemekkel valószínűleg egyértelművé is teszi, ugye Watson! De – ugyan nem a következő, hanem –, a rákövetkező mondatból kiderül, hogy itten a fiú szeme és könnyei forognak fenn.
Azonban a tanulság itten nem egyszerűen a fordítónak szól. Az eredetiben is csapkod a szöveg két alany között, minden indok nélkül egy röpke bekezdésben, tagolás nélkül, bízva az angol névmásokban, de nagy ívben szaharva a világosságra, amelyre különösen azért illene vigyázni, mert a homály jelen van a cselekményidők esetében is.
„Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben.”
Ez Spinell, tudjuk a következő mondatból, és a bekezdés szerkezete azt tételezi, abban a pillanatban támad ez az érzés. A következő mondatból viszont kristálytiszta, hogy a halálvágy bizony jóval korábban, a baleset pillanataiban, a szörny kéken világító karjainak közelében tört rá. Hogy még cifrább legyen, a fiú regényidőbeli következő gondolta egy még régebbi eseményre utal vissza, a lélegzőbaktériumok okozta lilaság elfogadására, melyet azonban a kéken fénylő karok szövegbeli közelsége a színek révén összemos.
El tudom képzelni, hogy az angol gazdagabb nyelvtani idő használata miatt az értelmetlenségben a fordításnak is szerepe van, azonban még az angolban sem szokás három idősíkot így összezagyválni.
A bekezdés utolsó mondata teszi fel egyébként a koronát erre a kis szemantikai „bravúrra”: a „roppantul erősnek hitte magát” egyszerűen semmiféle logikai művelettel nem hozható össze a többszöri reménytelen gondolatokkal.

A 197. oldalon újabb tanúbizonysága annak, hogy egynél több alany kezelése milyen nehéz, látszólag megoldhatatlan feladat:

"........Berenice észrevette, hogy Realgar és az apja közelít feléjük. A két férfi belemerült a beszélgetésbe. Realgarnak le kellett hajolnia, hogy hallja, mit mond az alacsonyabb férfi, akinek indigószínű talárja és uszálya feltűnően elütött kedvese csillogó egyenruhájától. Hyalite arca ugyanolyan nemes metszésű volt, mint lányáé, csak jóval több ránc barázdálta."


Tekintsünk el attól, hogy az első mondatban nem Realgar és az ő apja, hanem Realgar és a Berenice apja közelg! Az eredetiben ez biztosan egyértelmű a nyelvtani nemek miatt, fordítónk itt bizonyára ellankadt már a szöveg erejétől. Figyeljük inkább az alanyokat!
Az első mondat Berenice-é. A második alanya a két férfi. A harmadiké Realgar, bár a negyedik tagmondatban Berenice apja a birtokos. Az ötödik tagmondatban nyelvtanilag még mindig az apa a birtokos, mondat így ebben a formában (fordítási hiba lehet, nem jöttek át az angol nemek) azt jelenti, hogy Realgar Berenice apjának a kedvese, holott nyilvánvalóan (ezt már tudjuk) a lánya kedveséről van szó.******* A fordítás gyengéi ellenére az alanyváltások nyilvánvalóan jelen vannak, a mondat cselekvő alanya Realgar, aki lehajol, Bernice-t birtokosként belekeverni még egy "her" erejéig is nyelvi illetlenség. Hja, az a bizonyos baszdüh.

A 223. oldalon a

„........Lystra elvigyorodott, és fáradt karjával megveregette Nisi hátát. Nisi is jobban tette volna, ha kerüli Marwen állandóan vizslató tekintetét, pedig megtanulta a fehértraszot. Visszanyerte a színét és a jókedvét, amióta elhagyta Raia-elt; Lystra csak nagyritkán kapta rajta, hogy zavaros tekintettel, búskomoran mered maga elé. Nisinek voltak saját búvóhelyei a mélyben, régebben is oda rejtőzött tébolyult anyja elől.”

bekezdés szinte tüntet inkoherencijával. A regény ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy ezeknek a mondatoknak – Néha még tagmondatoknak sem! – nincs semmi közük egymáshoz, még egy elmebetegnek sem csaponghatnak ilyen fókuszálatlanul a gondolatai, Lystra pedig eddig nem volt gyengeelméjű. A teljes szöveg ismeretében pedig még gyászosabb az eredmény, a Merwenre való utalás a levegőben lebeg, Nisi búvóhelyei pedig azon a tutajon nyilvánvalóan nem létezhettek anyja előli bujkálása idején…
Olyan, mintha ezekből a bekezdésekből egész mondatok, a gondolat továbbvitelének lépőkövei hiányoznának.

A 247. Oldalon olvasható

"........– Gyötörjük? – Lysta nyugtalan volt. – Ha gyötrődést lehet cserélni, akkor inkább mi vagyunk azok, akiknek fáj. Pedig csak azért jöttünk, hogy beszédet cseréljünk velük. – Minden két irányban működött, de Lystra eddig még nem ártott senkinek."

bekezdés egyszerűen csak bántóan nehézkes, nyilvánvalóan, a „csere” értelmének az idiotizmust súrolóan makacs erőltetése miatt. Ugyan vonzónak tűnhet a kölcsönösség Krisztusi tana*********, de a világon semmi sem működik a kölcsönösség alapján. Legkevésbé a könyvben olyannyira csodálatra méltónak festett természet.

A köteten többszintű szerkesztési hiányosságok is érezhető, már az angol szövegbe sem lett volna szabad, hogy belekerüljön a 356. oldalon a shoraiak kedvenc kifejezésének, a többnyire erőltetett és a könyv végére már egészen pépesre csócsált „cserének” a magyarázata. Ha az elején nem magyarázta meg, ami egyébként is csak a gyengeelméjűek számára szorul magyarázatra, itt már felesleges és bántó.
A magyar elütések, egybeírások, tagolási malőrök és egyéb pontatlanságok általában nem ilyen vészesek. Azt az esetet kivéve, amikor az „életformáló” helyett „életforma” szerepel, romba döntve pár betű hiányával egy egész bekezdés értelmét vagy a 243. oldalon a

„Legtöbben felépülésük után azonnal visszatértek a katonák szállásához, de amikor másodszor és harmadszor is eszméletlenül kerültek vissza, Merwen egyre nehézkesebben lépett és úszott”

mondat nyilvánvaló szerkesztés közbeni értelmetlenné torzulása.

Személy szerint felesleges erőlködésnek tartom a fordító „kiköpjük a kopoltyúnkat” leleményét is. Egyrészt, mert a nőlények nem halak, nincs is kopoltyújuk, másrészt a kopoltyú kiköpését nehezen vizualizálom, az ugyanis a szó eredetét visszafejtve a szétrothadó tüdő darabjainak felköhögését, majd kiköpését tételezi (V.ö. Majakovszkij), egy hal esetében viszont a szétrohadó kopoltyú darabjai anatómiailag valószínűleg nem a szájüregbe kerülnek, a köpés tehát okafogyott. A derék Watson javára írandó, hogy eredetiben is egy halas-kopoltyús hülyeség******** szerepel.

Szokásaimmal ellentétben nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen jóérzésű, olvasni szerető embernek sem.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Média, 2007, 408 oldal. Fordította Kollárik Péter.

Jegyzetek:

* A biológiai nonszenszek sorába tartozik, de külön pontot kíván a harapós vagina esete, amely viccnek, ha nem is új, de legalább derék, hitvány hímsoviniszta(1) poén. A könyv egyik jelenetét úgy értelmezem ugyanis (lehet, hogy nem így van), hogy a derék shorai hölgyek karmokat, fogakat, vagy maró anyaggal teli vezikulákat (esetleg a fentiek tetszőleges kombinációját) életformáltak a vaginájukba. Az erőszakoskodó katonának legalábbis valami borzalom történt a péniszével (259. oldal). De gondoljuk meg! Ott küzdi ki magát a gyerek! Az is halálra sebzi magát? Vagy ezek a karmok visszahúzhatók, mint a macskáéi?(2)
Azt még elhiszem, hogy e bájos, leszbikus lények, használaton kívüli vaginája pár ezer év alatt beszűkül, elsorvad (3) – bár a szüléshez bevallottan szükség van rá (Azt azért nem adták föl ezek a drága, egynemű lények, bár több utalás van a szövegben, hogy mellük az nincs a szoptatáshoz, de bagatell(4)! Matyerdom, asszonytársak, az ultimate cél!), tehát ez a „beszűkülés” meglehetősen hátrányos, annál is inkább, mert a sebészetet nem ismerik – nincs császármetszés(5). A komoly kérdés azonban az, hogy miért e fegyvertár? Hiszen a Shorán harminc évvel azelőttig nem voltak „férfiállatok”, erőszaktevők.
** Döbbenetes volt azt olvasni egy hard sci-finek csúfolt regényben, hogy az uszálykezelő robotok zavarodottságukban zárlatot kapnak, hogy az olcsó holokocka rosszabb képet mutat, mint a drága, etc. Kissé nehezen tudtam elképzelni, hogy miként ásnak üregeket az életformáló kamráknak a tutajfák gyökérszövedékébe, az pedig elemi fizikai ismeretekkel belátható, hogy a víz alatt harminc méter mélyen függőleges légaknát fenntartani komoly gépezeteket igényelne. „Közlekedőedényekről lenne szó, drága asszonyom, három atmoszféra túlnyomás, hova tehessük a kompresszort?” Súlyosabb, hogy nemigen értettem, miféle kozmológiai tünemény is ez a Valedont és Shorát tartalmazó csillagrendszer, és bevallom, a könyv végére sem lettem okosabb. (Várható volt.) Holdnak nevezik ezeket a nyilvánvalóan bolygó, sőt Földméretű égitesteket, és ebből arra következtetek, hogy valamiféle, a napjához kellemetlenül közel keringő gázóriás holdjai lehetnek. A gázóriásra viszont még véletlenül sincsen utalás a szövegben. Másrészről, egy napjához közeli gázóriás teljesen vízzel borított holdján nem a „tengerszívók” jelentenék a legnagyobb fenyegetést, hanem az árapályjelenségek kiváltotta vízmozgás. Mindezek betudhatók az átlagnő fizikai-technológiai tájékozottságának – nézzük el őket!
*** Úgy tetszik, a jóaasszonynak régi mániája – Igenigenigen! Végigmenni Stefánián! –, hanem a biológia forgómozgás. Ebben a regényben megjelenik a „csillagféreg” melynek belseje forgásban van. Az idevonatkozó fejtegetést lásd a Génszimfóniához írt utószóban. De ilyen a keleplegyek (sőt egész Shora) genomjaiban tárolt információ is. Rendben, a genom redundáns, de – Az Isten áldja meg! –, újabb és újabb adatok kerülnek elő, hogy a még eddig szemétnek tekintett intergénikus szakaszok is milyen fontos szabályozási szerepet játszanak, tehát ott sem lehet büntetlenül sokat játszani. A génekben pedig csak az intronok bizonyos részeit lehet – mai tudásunk szerint – variálni, vagyis elvben a leírt célokra használni, a fehérje, RNS-masinéria kódoló részeket nem! Ez manapság legfeljebb csak paródiaszinten jöhet elő. Ezen felül a öko(náci)tudatú nőlények szeretett bolygójukon láthatóan nem tűrnek meg pár tucat fajnál többet. Az ökoszisztéma ennek megfelelően sérülékeny és veszélyes. Óriási szerencse, hogy az életformálást nem fejtődött ki bővebben, viszont olvasható „az élő molekula atomjai” gyöngyszem is, mely alapján megjósolható lenne, hogy is képzelheti azt egy Howard Hughes ösztöndíjas mikrobiológus professzorasszony. Ezek a fantazmagóriák már, mivel szakmabeli követi el őket, sokkal súlyosabbak.
**** Amolyan Hős Anya típus. Simán feláldozná a gyermekeit az ideológia oltárán. (4)
***** A 252. oldalon, például, nagy tanácskozásban vannak a valedoniakat kilétét, mibenlétét illetően, de eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék a közöttük ülő valedonit, Nisi/Berenice-t.
****** Követelés szinten komolyan felmerül a külvilágiak teljes kiirtása biológiai „fegyverrel” – az élet nevében. És amikor ez kerül szóba, ellenzői (Usha, Nisi/Berenice) ráadásul egyszerűen fáradtak az ellenvetéshez (313.-314. oldal). Ennyi fáradt potenciális tömeggyilkost egy rakáson!
******* Ezt a bájos homoerotikus felvillanást a tökéletesen felerősíti apja lánya viszonylatban az arcélek összehasonlítása. Vagy az apa túl nőies, vagy a lánya túl férfias: szegény Realgar vonzalmai mindenképpen „furcsák”.
******** (6)
********* Úgy gondolom, a Názáreti csak a szeretet kölcsönösségéről prédikált, hiszen már maga a "Tartsd oda a másik orcádat is fájóan egyoldalú".

Egészen komolytalan jegyzetek a jegyzetekhez:
(1) Male chauvinist of all countries, unite! Továbbá, durva poén, de énekelhető: „Elől ül a soviniszta, hátul meg a eltörlendők pereputtya.”
(2) Ha már macska, tudott, hogy a kandúroknál viszont a péniszen találhatók tüskék. Hímsovinisztáknak ajánlott – visszavágásként – e régi, bevált nősténykínzási módszer követése: növesszen tüskét minden igaz nőgyűlölő a péniszére, lehetőleg visszafelé görbülőt, mint a csuka foga! (V.ö. a legrosszabb fajta átokkal, mely férfit érhet.)
(3) V.ö. pókháló.
(4) Semmi köze a könyvhöz, csak egy kihagyhatatlan ócska vicc: „Időm van, tejem van, mé’ne szoptassak?”
(5) A Star Trek Voyager óta tudjuk, ha tüskés a gyerek feje, ki lehet teleportálni az anyaméhből. Egyébként érdekes sci-fi ötlet: egy faj evolúciósan azért fejleszti ki a biológiai alapú teleportálást, hogy egyedei világra tudjanak jönni…
(6) Állatorvosi hal! Muhahaha.