Brandon Hackett – A poszthumán döntés

Ezt a regényt hasonló várakozás előzte meg, mint László Zoltán Keringését. Tudtunk róla, ismertük a szerző szándékait és ambícióit a szöveggel kapcsolatban. A várakozás – legalábbis nálam – nem igazolódott be. Illetve beigazolódott: bizonyos tekintetben ezt vártam. A regény, annak ellenére, hogy magasan kiemelkedik az átlagból, lehetett volna sokkal jobb.

Kezdetnek megint bevált a saját használatú hatvanadik oldal szabályom: nem szerettem meg a szöveget a hatvanadik oldalon – és azután sem.
Viszont ezúttal mélyen elgondolkodtam, hogy miért nem. Hackett, ha néha kissé nehézkesen is, de általában igen jól ír, kalandleírásban pedig különösen jó. Nem sokáig kellett töprengeni a válaszon: kalandok nemigen vannak, és nincs egy szerethető karakter sem a könyvben; az író semmit sem tett azért, hogy szerethetők legyenek – nyilvánvalóan ő sem szerette őket. Lehetetlen is megszeretni őket: egyszerűen aljanépek. A főszereplőnő például bevallja a naplójában, hogy sohasem érdekelte szeretett férje munkája (szinte irtózik tőle), a főszereplő pedig simán elolvassa szeretett felesége naplóját, amikor az orra elé kerül. A többiekről, a nagy játékosokról, pavonisiakról, földiekről, taui politikusokról ne is beszéljünk! Mindenki – minimum –, folyamatosan hazudozik mindenkinek. A Poszthumán döntés számomra etikai szubhumánokról szól. Emiatt néha olyan érzésem volt, hogy a karakterek valójában az író útjában vannak, hogy kifejthesse mondanivalóját.
És akkor rádöbbentem: A poszthumán döntés valójában esszéregény – Márai hagyományai szerint. És – kövezzenek meg – én Márai regényeit sem élveztem. Ahogy Németh László didaktikus drámáit sem.
Ez választ adott egy régi gondomra is: Miért nem szeretem általában az ún. hard sci-fit? Most már tudom, nem a hard sci-fit nem szeretem, Asimov Még az Istenek is-je tökéletes hard sci-fi, mégis rendkívül élvezetes olvasmány. A hard SF esszéregényeket nem szeretem. Clarke regényeit nem szeretem: technológiai, futurológiai okfejtések, melyek szárazságát történettel kívánta emészthetővé tenni. Nota bene, a legjobb és mélységükben a nehézkes szövegektől semmiben sem elmaradó clarke-i regények pontosan a cselekménnyel többek az utóbbiaknál. Az Einstein hídja John Cramertől sem egyéb, mint tudománypolitikai esszéregény, sci-fi klisékkel turbózva.
Továbbfejtve a gondolatot, ha igazából megkaparja az ember, a technoblabla, tucatszereplők és tucatbonyodalmak lehántása után a klasszikus cyberpunk is mutatni kezdi az esszéregények jegyeit… És én a CP-ért sem rajongok igazán.
Most azt gondolhatod, ostoba barom vagyok, aki nem képes/nem akarja felfogni a gondolati tartalmat. Ha kényelmes, hidd ezt! És tovább olvasni felesleges.

Valójában nem a gondolkodással, hanem a tálalással van bajom. Egy jó történetbe rejtett értékes gondolat sokkal inkább továbbgondolásra késztet, mint a szárazon előcitált fejtegetések és spekulációk.*

Térjünk vissza A poszthumán döntéshez!
Ha alzsánert kellene meghatároznom (nem kell!), a regény hard sci-fibe oltott cyberpunk. Ettől még lehetne igazán élvezetes olvasmány is. A hangsúly az igazán szón, és bizonyára sokan vannak, akik igazán élvezettel olvasták, és olvassák majd ezt a szöveget.
Én nem tudtam zavartalanul élvezni. A következők miatt:
– kéretlen, felesleges, indokolatlan információözön. Hogy egy példával illusztráljam: a regény elején azt az egyszerű cselekvést írja le, mely Hamlet fordításában Aranynál ennyi: „Kelt a legény, felöltözött”. Mert ennyi történik. Ebben a regényben négy oldalon keresztül. De közben infó, infó, infó. Hogy ez mennyire tud hitelesnek látszani egy naplóban, arról majd később.
– sci-fi ötletparádé.** Egy idő után már vártam, hogy mikor bukkan fel ötlet egy újabb divat sci-fi témában, és lám, rendre meg is jöttek! A végére, igaz teljesen érintőlegesen és a regény szempontjából kihasználatlanul, eljutottunk a klónozásig és a húrelméletileg. Olyan érzésem volt, hogy a szerző leltár szerint halad: „Miről nem írtam még?” És írt.
– a szereplők, noha mindannyian közvetlen idegi hozzáféréssel rendelkeznek egy bolygószintű információs rendszerhez (ezt a szerző nem mulasztja el időről-időre értésünkre adni) folyamatosan szónoklatokat intéznek egymáshoz olyan dolgokról, melyekről a beszélgetőtársnak nyilvánvalóan tudomása van. Bosszantott, hogy ezt időnként oly nyilvánvalóan az olvasó számára adják elő.
– az operához hasonlóan, ahol a szereplők időnként megállnak és énekelnek, A poszthumán döntés szereplői időnként (elég nagy gyakorisággal) megállnak, és kiselőadásokat tartanak egymásnak. Gyakorlatilag mindenből. Kozmológiából, biológiából, paleontológiából, archeológiából. Ezzel az a fő baj, hogy az operában a történet zene/ének okozta megtorpanása a drámai hatást fokozza, ebben a szövegben azonban sokszor megakasztja – vagy rosszabb –, helyettesíti a történetet. Valójában a szerző tart kiselőadást az olvasónak.
Motiváció szintén hadd legyek jóhiszemű: Hackett nevelni, oktatni akar.

Mindezekért tartom a könyvet elsősorban hagyományos esszéregénynek.

Zavart a mai sci-fiben divatos nagyszabásúság is: hol vannak már a kevés szereplős kamaradarabok! Hackett „milliárdokkal és milliárdokkal” dobálózik, milliárdok élete és az ehhez szükséges energiák fölött rendelkezik.

Zavart a Clarke-regényekből ismerős idegen értelmek részéről megszokott, millió éveket és fényévek ezreit átívelő, az emberiség egészét érintő kozmikus manipulációk felbukkanása. Mintha a nagyszabású kozmikus értelmeknek más dolga se lenne, csak az emberiség kispályás abúzolása!

Az előforduló logikátlanságok, tudományos-technikai csúsztatások kevésbé zavartak – annál inkább az, hogy a szerző ráébredvén ezekre, nem elvetette őket (ez – és itt felmerül a szerkesztés felelőssége is –, kis munkával a történet és mondanivaló számára zavartanul minden esetben elvégezhető lett volna.), hanem leállt magyarázkodni, vagy deus ex machinaként előhúzta a divat sci-fi varázsszavakat (nanotechnológia, kvantummechanika, féreglyuk, húrelmélet etc.) és a nehézségek máris tovatűntek.
Illusztrálom: a Földön ugyebár három milliárdnyi emberi lényt hibernáltak (logikai baki No.1: kimenekíteni őket a katasztrófa-övezetekből nem volt logisztikai kapacitás), mely a szerző által az elején vázolt folyékony nitrogénes mélyfagyasztást (technológiai-fiziológiai lehetetlenség No.1) *** jelenti. Ha csak fejenként egy köbméternyi cseppfolyós nitrogénnel számolunk*** ez hárommilliárd testre hárommilliárd köbméter cseppfolyós nitrogén – nagyjából hatvanezer köbkilométernyi cseppfolyósítani való levegő**** (logikai baki No.2). Nem hiszem, hogy bárki lekicsinyelné ezt a számot, ha ennyi hidegenergia előállítását és a nitrogén tárolását kell megfontolni. Különösen, ha ezt úgy kell megvalósítani, hogy figyelembe vesszük az egyes számú logikai bakit. A csillaghajók száma, méreteik és meghajtásuk energetikája ugyanennek a feltételnek függvényben adja a harmadik számú logikai bakit. Az író erre azt a megoldást választja, hogy valamikor a könyv második felében előhalássza a nontechnológiát, mint univerzális varázseszközt, és ettől kezdve nanokrió van, nano-összeszerelők, melyek a kriotechnológia hardverétől kezdve a lefagyasztás megvalósításán keresztül a csillaghajókig mindent az égvilágon megcsinálnak. Ha feltételezzük, hogy a nano-összeszerelők üzemeltetéséhez rendelkezésre áll az anyag és energia, ezzel a mindenható technológiával miért nem oldják meg egyszerűen helyben azt a „kis logisztikai problémát”?
Főként a vírus dolog körül bőven lehetne még mibe hasonlóan belekötni, de azt hiszem felesleges és méltatlan lenne több példával előhozakodni.
Csak a tanulsággal: nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A szerző még legalább tucatnyi alkalommal szeretett bele saját ötleteibe, és ezt – a szöveg legsúlyosabb hibájaként – számtalanszor az olvasóra is zúdítja. A kreált technoblablákkal együtt (Hackett néhány kivételtől***** eltekintve hihető és használható fiktív tudományos, és technológia nyelvezetet, és ezekből eredő fiktív szlenget alkalmaz – ez mindenképpen a szöveg javára írandó) bántóan nagy frekvenciával ismétlődnek. Ez hagyományos narrációnál nem lenne baj, de a naplószerű megoldásban a napló hitelét rontja az állandó ismételgetésük, és újradefinálásuk.
Mire gondolok? A szöveg nemigen mulasztja el megemlíteni például, hogy a járművek hydrocarok – a mindennapi használatban azonban nem írjuk le minden alkalommal a naplónkban, hogy robbanómotoros autón járunk; a neuroter, kvanter, és társaik pedig még tolakodóbban ismétlődnek. A szájbarágások közül legjobban a taszítómező irritált: OK, por van a légkörben, taszítómezővel tartják távol, de aki számára ez a mindennapi élet része, miért említi fel folyton. Esetleg, mint Dévényinél, ha folyton elromlik…
A szerző időről-időre emlékeztetett továbbá, hogy mennyi nyomorult földi teng lefagyasztva és milyen borzalmas dolog is lefagyasztva lenni. Az soha fel sem merült, hogy miért is ennyire borzalmas ez a lét… Miközben jó sokszor megtudható, hogy így a biztos és kegyetlen haláltól menekedtek meg, és kiolvadni is szörnyű élmény…
Vagy, hogyan is lehet mikro-fekete lyukat csinálni, és fegyverként használni? Az ötlet annyira briliánsnak és eredetinek látszik, hogy a szerző nem tudta megállni, meg ne ismertesse az olvasóval még a működését is! Hackett javára írom, hogy az idevágó kísértéssel derekasan küzdött, csak a könyv vége felé adta fel, és írta le mégis okulásunkra.
Nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A könyv nyelvezete – a sűrű kiselőadásokat leszámítva –, gördülékeny, pontos és élvezhető, tolakodó irodalmiaskodás vagy hivatali bikkfa alig található benne, azonban ahol van, ott rendesen el is kúródott a szöveg. Például: „A szél önkényesen sodorta a fekete pernyét.” A szél nyilvánvalóan szeszélyesen sodorta azt a kurva pernyét, önkényességet tételezni róla még fantasztikumban is meredek; „üledékes táj” – üledékes kőzet létezik, de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj; „Álltam a számla összegét” – ilyet akkor írtak a naplójukba az emberek, amikor a „Ki szavatol a lady biztonságáért?” eredetije papírra került. És még egy szép bürokratikus mondat, amikor a Gretchen-fák felfedezőjét laza társalgásban lakónyilvántartási pontossággal nevezi meg a beszélő.
Hál’ Istennek, nincs is sokkal több ilyesmiből – gondosabb szerkesztéssel ennyi sem lenne.
Van viszont új keletű nyelvgyalázásból féltucatnyi remek példány. Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt******. A „vállal” igen, de nem a „be”-t: az semmiképpen sem vállalható, még azzal az egy alkalommal sem, amikor a szövegbe került. Ugyanez a helyzet a „lassul”-lal. Sohasem szeretnék „belassulni”. Rettenetesen hangzik. Grrr. Az lenne a vég!

Bocsánat a kis gúnyolódásért: erre valóban érzékeny vagyok.

A regény narrációja – a naplójegyzetek formájában előadott egyes szám első személy, múlt idő – kiválóan megválasztott, és profira vall. Hackett nem követte el azt a hibát, hogy az E1 múltat indok nélkül használja – a napló optimális megoldás. A narráció végig fegyelmezett, egyetlen bekezdést kivéve a 318. oldalon, ahol valamiért pár sor erejéig jelen időbe csúsztunk. A naplószövegek hitelessége más lapra tartozik: itt nem minden fenékig tejfel. Egyrészt a már említett magyarázkodásokra, redundanciákra gondolok, másrészt a naplóbejegyzések irodalmi minőségére. Az író feleség esetében ez általában rendben lenne – író ír –, de Eliottnál indokolhatatlan az irodalmi megfogalmazás. Ő szoftverfejlesztő és kész. Nincs utalás arra, hogy írói ambíciókat dédelgetett volna. Az események zűrzavarában erre egyszerűen nem is lenne idő.
Más kérdés, hogy naplót neuronális interfészen keresztül egyenesen az agyból rögzítik – itt viszont, ekkora információözönnél, mindenképpen utólagos szerkesztésre lenne szükség. Mikor volt erre ideje a szereplőknek?
Fájlalom, hogy kimaradt az a páratlan és nagyszerű írói lehetőség, hogy a neuroterből letöltődő emlékeket ne mint naplójegyzeteket, hanem mint „on-line” eseményeket mutassa be a szerző.

Profi a regény lezárása, a folytatás sokat sejtető felvezetése. Így kell ezt csinálni!

Ha a regény egészét, mint a transzhumanizmus-poszthumanizmus lehetőségét boncolgató esszéisztikus megvalósítást nézem, nem lehet kivetnivalót találni. Hackett valójában nem foglalt állást se pro, se kontra a poszthumanizmus mellett, bemutatta az általa elképzelt poszt és transzhumán jövőt, számba vette a lehetséges konzekvenciákat, kérdéseket nyitott föl – a válaszokat, a döntést pedig meghagyta az olvasónak.******** Ezzel bizony a Sztrugackij fivéreket idézi.

A tau Ceti zűrös űrmeteorológiájával pedig A Viking visszatér regényt evokálja. Ezzel a – nem tudni szándékos vagy szándéktalan –, hommage-ért ZSOLDOS Péter előtt kivívta a külön tiszteletemet – kiváló, nagyszabású, irigylésre méltóan profi allúzió.

Minden sci-fit szerető, jövőről gondolkodó embernek ajánlott elolvasni ezt a könyvet!

Delta Vision, 2007, 408 oldal.


Jegyzetek

* Hadd spekuláljak egy kicsit! Egy időben az esszéregények nagy presztízsnek örvendtek értelmiségi körökben. Egy hard SF esszéregény valójában fontosabb kérdésekkel – a jövővel – foglalkozik, mint egy átlagos entellektüel nyavalygás. És – szinte törvényszerűen, még a legnehézkesebb hard SF is sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az utóbbiak. Mégis – All hail the real snobism! – az átlagos entellektüel szaharba se veszi őket.

** Ez a ragályos betegség SF írók között. A CP rovására írom, mert leginkább a posztCP érában tapasztalható.

*** Sokadszorra: öklömnyinél nagyobb élő szervezetet nem lehet folyékony nitrogénben mélyfagyasztani anélkül, hogy a mindenképpen kialakuló hőmérsékletgradiens le ne lassítsa annyira a folyamatot, hogy a sejtközi és sejten belüli víz átmenjen a kristályos, megnövekedett térfogatú állapoton, és a szövet roncsolódjon. Akkor sem, ha fagyállót juttatunk a szervezetbe. Egyrészt lehetetlen kicserélni ekkora intracelluláris vízmennyiséget fagyállóra, másrészt, még ha sikerülne is kevéssé toxikus fagyállót találni, ha mást nem is, de egy szép, szisztémás immunreakciót bizonyára sikerülne kiváltani vele, mely viszont a felszabaduló citokinok kiváltotta sokkal ölné meg az áldozatot a felolvasztás után. A lefagyasztáskor vagy kiolvasztáskor kapott hullát viszont valóban a végtelenségig lehet folyékony nitrogénben konzerválni… Addig legalábbis, amíg a nitrogén el nem illan. Mert az meg jó szokása, legfeljebb az űrben mérséklődik, de ott sem áll le. Még a szilárd nitrogén is szublimál. Tehát, az egy köbméter legföljebb ideális esetben elég évtizedekre…

**** Hadd legyek elnéző: hozhatták egy fagyott holdról is a gázóriások övezetéből, de akkor azt a másféle energiát és szállítókapacitást kellett volna előteremteni a menekülteket elszállítani képtelen emberiségnek.

***** A „kriofagyasztás” – egyszerűen redundáns; a virtuális légifolyosó szintén – minden légifolyosó „virtuális”, mert nincsenek falak, útburkolati jelek, etc. a levegőben; „biogenetikus”, mint szakma – megint csak redundáns, milyen genetika létezik még?; „fúziós korvett”? – a szöveg azt sugallja, hogy a „hydrocar”-ok is fúziós reaktorral mennek; a „hydrocar”, amely azt sugallja, hidrogén vagy vízüzemű jármű – azután kiderül, hogy magfúziós, sőt képes a hidrogénnél nehezebb elemek fúziójára (Ez aztán a technológiai vágyálom! Mire is nincs logisztikai kapacitás?); „rotációs generátor” az űrállomáson – az űrben csak reaktív hajtással lehet forgatni, ha valamiféle tengelyt építenek be, akkor arra kell reaktív hajtás, de oda minek, ha egyszer hangsúlyozottan van a gyűrűn?; „ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”, kell valamilyen interface; „rezgő húrokkal bombázva a sejteket” – bennem egy biológia laborba beültetett vonószenekart idéz fel.

****** Sejtésem szerint a "bevállal" nagyjából ugyanattól az emberi lénytől származtatható, aki az „elfog” igénket „megfog”*******-gal helyettesítette a rendőrségi szlengben. Szóvivője ő a testületnek már majd két évtizede, és mellesleg írókolléga.

******* Hadd ne mondjam, hogy mijét fogja meg az illető!

******** Mivel pedig nem szoktam spoilerezni a szöveget, főleg nem eszmeiség szempontjából, így aztán ezt én is meghagyom a könyv – Nota bene, nem az ismertetés! – olvasóinak.

William Wharton - Áttetsző

Nem írok valójában a könyv egészéről, tipikus késői Wharton regény, fiktív és valós elemekből épített varázsos életrajza valakinek, talán éppen Whartonnak, ezúttal - szerintem - eléggé megkérdőjelezhető, és teljesen felesleges versszerű betétekkel. De a próza valódi Wharton, szeressük.
Ahogy Whartont is. Ő, aki a Madárkát írta, Az éjfélre kitisztult... Zseni.
Száz százalékig amerikai író, élő klasszikus, aki gyakorlatilag nincs jelen (2004-2007 között nem volt) a nagy könyváruházak polcain az Államokban - szó szerint kifranciázta magát az amerikai irodalomból.
Ha olyan jó festő lenne, amilyen író, milliókat adnának egy rajzfecnijéért.

Ami idekerül, az a Cartaphilus jóvoltából a regény egyik fejezete. Azért kerül ide, mert az idő művészi megragadásának olyan példája, amelyre - sajnos - a fantasztikumon belül nem tudok példát. Voila!

XI.
Időtlen idő
Most, hogy van egy kis pénzünk, feladok ötezer dollárt Los Angelesbe az adóhivatalnak. Ez néhány évig visszatartja őket attól, hogy eladják alólam a negyven hektárt. Egy rémálom-forrás kipipálva. Most, hogy ezzel egy ideig nem lesz gondom, talán képes leszek elengedni magam.
Alig várom, hogy belevessem magam a Maras-sorozatba. Veszek egy tekercs jó minőségű, legalább húsz festményre elegendő belga vásznat. Beszerzek némi dammara gyantát, és az én kis boszorkánykonyhám segítségével újra feltöltöm a festékkészletemet. Még az ecseteimet is kicserélem, némelyik már a pálcáig le volt kopva.
De képtelen vagyok festeni! Bármi is kell hozzá – összpontosítás, kilépés a normál időből –, odavan. Unatkozom. Csinálok egy igazán szörnyű képet, de az is merő kínszenvedés. Elkalandoznak a gondolataim, képtelen vagyok a festésre koncentrálni. Vékony jégen jár a művész. A dacos szembehelyezkedést hálatelt elfogadással vegyíti valami csodás alkímia. Ha valami okból elvész az egyensúly, visszazuhanunk az elviselhetetlenül normális, hétköznapi látásmódba. Egy több mint képzeletbeli fekete lyuk szélén állok, és abba bámulok.

UGYAN MINEK SÍRNI? BELEVETJÜK
MAGUNKAT EGYMÁS KÖNNYEIBE. A VÉGET
NEM ÉRŐ ÉVEK ZSARNOKSÁGA.
Lehet, hogy túl hosszú ideje festek az utcán. Az ember belefárad, ha mindig egyfélét fest. Elegem van már a zsalukból meg a macskakövekből. Megfulladok a kocsik bűzétől. Legalább száz kifogást fel tudnék sorolni.
Visszamegyek a Sasha rám hagyta műtermembe. A fehér alapon fehér képeket festő művész már elment. Öszszejött egy híres és gazdag franciával, egy meleg festővel, aki Claude egyik barátja és arisztokratáknak készít képeket. Együtt utazgatnak Olaszországban.
Hol ide, hol oda ülök a műteremben, nézelődöm, észrevétlenül telnek az órák. Megfeneklettem. Képtelen vagyok megszabadulni a gondolattól, ami befészkelte magát az agyamba. Ha festeni kezdek, előúszik és elhomályosítja a látásomat, nem látok tőle, nem tudok festeni.

MIT ÉR, HA NEM TUDOD MEGÉRINTENI?
HONNAN ISMERED FEL A VALÓDI VALÓTLANT?

Annak a lehetőségét fontolgatom, hogy keresztülfestem magam az időn. Mindig történik velem valami különös, amikor festek, s azon gondolkodom, felhasználom ezt, hogy kitörjek a saját időmből és átlépjek egy valóságosabb időbe: a folyamatosba.
Meg vagyok róla győződve, hogy időérzékelésünk hibás, mivel a részei vagyunk, bele vagyunk zárva. A térnek és az időnek sok közös tulajdonsága van, de a teret tudjuk kezelni. A térben tudunk mozogni, jobbra, balra, fel, le. Megismerhetjük, megtapasztalhatjuk. Az idő más.
Az időt úgy látjuk, mint fa a teret. A fa csak nagyon korlátozottan érzékeli a teret. Kitölt egy meghatározott mennyiséget belőle, és ahogy növekszik, azon halad keresztül, nem több ennél. Ugyanígy vagyunk mi az idővel. Bele vagyunk szorítva egy meghatározott részébe, s ahogy felnövünk, ezt a kis részt használjuk belőle, de enynyi, nem több.
A fa nem tud átvágni a mezőn, elugrani Párizsból Los Angelesbe, ahogy mi sem tudunk átlépni a tegnapba vagy a holnapba, vagy a kétszáz évvel ezelőttbe. Be vagyunk zárva saját korlátozott időtartományunkba. A tér feltehetően legalább akkora rejtély a fának, mint nekünk az idő.


Gyökerestől ki akarom tépni magam az időből, ahogy egy fát tépünk ki a földből, és átvisszük a mezőn. El akarok szakadni a saját, részemre kijelölt időfolyosótól, egyszerűen átlépni a folyamatos időbe. És azt hiszem, már meg is találtam a módját.
Az effajta gondolatok szinte már meggyőznek arról, hogy nem vagyok normális, de képtelen vagyok megszabadulni tőlük. Csak arra vagyok képes, hogy visszakergessem őket a háttérbe, ahová tartoznak, hogy hagyjanak élni, festeni.

PORSZEM A SZEMBEN, SZÁLKA AZ AGYBAN, EGY AZ EGYBEN.
CSÁBÍT, HOGY FELADD, KEDVESNEK MUTATKOZZ.

Ha festek, különösen ha portrét, mindig van egy varázslatos pillanat, amikor a kép egyszer csak elkészül. Addig az utolsó ecsetvonásig a festmény folyamatosan változik, míg a modell és én, a festő állandónak látszunk. Aztán hirtelen minden a visszájára fordul. A festmény elkészül, statikussá válik, a modell és én pedig haladunk tovább, hozzákötve saját, személyes, könyörtelen időbéklyónkhoz. A festmény gyakorlatilag ugyanolyan marad évszázadokig, évezredekig, de a modell és én meghalunk, elrohadunk, elégünk, a föld alá kerülünk.
Engem az a konkrét pillanat izgat, amikor ez a váltás megtörténik. Mint a hullámtörés a tengerparton. A víz kigördül a homokra, betetőződik az óceán mozgása. Hullámok, szelek és áramlatok tesznek meg ezer kilométereket e pillanatért. Aztán felmászik a part egy pontjáig és viszszazuhan, becsúszik a felszín alá. Más partok, más idők felé hajtó új vektorok veszik birtokba. E pillanat is valami ilyesmi.
Úgy érzem, meg tudom ragadni. Megpróbálok fogást találni a múló időn, s talán ki tudom magam emelni belőle, le tudok róla válni. Egy rövid térre meg akarom tapasztalni az idő valódi természetét, részévé akarok válni, több mint rögzített pont, véletlen találkozás.

SZAKADATLAN PÖRGÉS. HIÁBA KAVARGÓ ÖRVÉNY,
A SOK CEMENTÜREG ÁTOLVAD AGYAMON.

Önarckép segítségével valósítom meg a tervem. Teljesen ki kell zárnom a külvilágot. Bele kell hajolnom magamba. Olyan közel kell merészkednem, amennyire csak lehetséges, áthatolnom az időlegesség utolsó rétegein is, leásnom az igazi valómig, valódi énem halhatatlan időtlenségéhez, amelynek ott kell lennie, túl a megértésen.
Tudom, hogy az egész teret be kell töltenie a vászonnak, ezért kifeszítek egy 120F-est és felállítom; több mint száznyolcvan centi magas és egy méter húsz széles. Semmiféle erőszakot nem akarok tenni az érzékelhető valóságon. A méretek nem torzulhatnak. Pontosan életnagyságban fogok festeni, és mindent, a fejem búbjától a lábam ujjáig.
Csak annyi torzulás lesz benne, amennyi elengedhetetlen, hogy háromdimenziós világot tudjak teremteni a kétdimenziós térben. Ezúttal csak a szememre és az agyamra támaszkodhatom, nem szabad megbíznom a gondolataimban. Nem lehet rövidíteni, nagyítani, kozmetikázni, hogy a festmény úgy nézzen ki, ahogy ki „kell” néznie. Őszintén kell festenem. Az összes festményemnek így állok neki, de valahogy mindig letérek az útról, összekuszálom a dolgokat. Ezúttal nem szabad.

VÁKUMBAN VISSZHANGZÓ FEHÉR ÜREGEK.
SZILÁRD FEKETESÉG PIHEN A SÖTÉTBEN.
EGY ÉS UGYANAZ.

Az egész elképzelésem alapja a második és a harmadik dimenzió közötti kapcsolat. Át akarok törni a negyedik dimenzióba, az időbe. Azt már megtanultam, hogyan lássak három dimenzióban, hogyan lássak a térben, s azt is, hogy hozzak létre egy tárgyat két dimenzióban úgy, hogy háromdimenziósnak tűnjön. Végül ez a látszólag háromdimenziós, valójában kétdimenziós tárgy egy háromdimenziós világé.
Teljesen kizárt dolog, hogy e képzeletbeli harmadik dimenzióból átszökkenhetek egy valódi harmadik dimenzióba? Onnét pedig átcsúszhatok a negyedik illúziójába? Lehetséges ez a metafizikai bukfenc – áttolni egy illúziót a másikba –, ez a képzeletbeli Möbius-szalag? Képes lehetek áttörni az órába zárt idő áttörhetetlennek látszó korlátjait, és kilépni a valódi, a folyamatos idősíkságra? Kész vagyok megpróbálni. Bármit kész vagyok feláldozni érte – a józan eszemet, még az életemet is.

LÁTNI. LENNI. ÖNMAGAMMAL ÖSSZHANGBAN.
EGYOLDALÚ LÁTÁSMÓD,
LINEÁRIS PERSPEKTÍVA.
Azzal kezdem, hogy bezárom a műterem ajtaját. Traude-nak korán van órája, reggel nyolckor már sosincs otthon. Claude elment Carrarába márványt fejteni, aztán meg átugrik Midibe egy kis sötétkék gránitért. Teljesen nyugodtan dolgozhatom.
Felállítok egy nagy tükröt, amit a múlt hónapban vásároltam a bolhapiacon. Faliórákat kerestem, úgy találtam erre a hibátlan tükörre, mindössze hetvenöt frankért. Majd’ két méter magas, egy méter széles, a szélei, ahol becsúszik a fakeretbe, ferdén le vannak vágva. Az én időelméletemben is van valami ferdeség.
Úgy állítom fel a tükröt, hogy negyvenöt fokos szögben álljon az ablakkal. Így az ablakon át rám esik a fény, ami pedig a tükörről visszaverődik, megvilágítja a sötét oldalamat. Csodás három dimenzióban ragyogok. Megmaradok majd ennél a tükörképnél, nem próbálom meg visszafordítani. Balkezes leszek, ez is része a vetemedésnek, a ferdeségnek. A tükör-ikertestvérem segítségét használom fel az ugráshoz.

KÖLCSÖNÖSEN BEZÁRVA SAJÁT
FERDE SÍKUNKBA. VETEMEDETT ÉPELMÉJŰSÉG.

Az első napon nem csinálok mást, csak állok, és nézek. Vizsgálom, milyen vagyok egészben, és részletekben. Figyelem, ahogy lélegzem. Próbálom nyelésen vagy kacsintáson kapni magam. A kis különbségekre vadászom, másodpercről másodpercre, percről percre, óráról órára, napról napra. Az élet mintha csak ezeknek az egységeknek a tömkelegéből állna. Ezt a hazugságot csak úgy érthetem meg, ha semmi sem kerüli el a figyelmemet. Ha sikerül meglátnom, amint megtörténik velem az idő, a valódi, nem csupán napsütésre, órákban, naptárakkal mért idő, akkor tettem meg az első lépést.
A második nap közepére kezdem látni, ahogy változom. Finoman változik a színem, a bőröm redői. Dorian Gray lassított felvételen. „Halál! hol a te fullánkod?” Pofonegyszerű. Itt van körülötted, benned, minden lélegzetvételedben. A vég ott van a kezdetben, a kezdet pedig a végben, annak, aki hisz még kezdetben és végben. Nem vagyok benne biztos, hogy én még közébük tartozom.
A harmadik napon elkezdem megjeleníteni magam a vásznon. Mozdulatlanul bámulok a tükörbe, próbálok nem pislogni, addig bámulok, míg saját képmásom bele nem ég a retinámba. Aztán becsukom a szemem, elfordítom a fejem, még mindig csukott szemmel szembeállok az üres vászonnal, és hirtelen kinyitom, rávetítve a vászonra a szemgolyóimba égett emlékképet. Újra és újra megismétlem, addig kalapálom az időt, míg az én-szeg bele nem fúródik az élet-deszkába. Végül már minden egyes részemről tudom, hogy a szűz vászon melyik pontján kell lennie. A vászon egész terét felparcellázom és kitöltöm a saját képmásommal.
OTT VAGYOK, ITT VAGYOK!(?)
HOL? OTT! HOLOTT...

Amikor hozzákezdek a rajzhoz, szinte olyan érzésem van, mintha egy már megrajzolt vázlatot követnék. Magamat rajzolom, meg az ecsetemet, meg a vásznat, a dobozomat és a műteremnek a tükörben látszó részét. Alig kell a tükörre pillantanom, hogy ellenőrizzem a dolgok helyét. Egyszerűen átfolyik rajtam, bele a vászonba, az agyam kivetítette képet a kezem vonalakba önti, így határozom meg magam. Minden olyan könnyen, békésen megy, szinte észre sem veszem, hogy eltelik a nap.
Három napig rajzolok. Átlebegek a vászon felszíne felett, belépek arra a vidékre, ahol a két dimenzió már nem létezik. Órákat töltök azzal, hogy bámulom a rajzot, viszszamegyek a tükörhöz, ingázom a kettő között, bolyongok térben és időben, megfeledkezve magamról, megfeledkezve arról, hogy én, hús-vér valómban, én vagyok a kiindulópont, a forrás.
A tükör és a rajz valósága kezdi átvenni az irányítást. Főleg a rajz érezhetően egyre kézzelfoghatóbb, ahogy öszszegyűjtve, egybegyúrva, beledolgozva próbálom megszüntetni az azonosságot a szükségszerűen pillanatnyi tükörképpel. Eljött a festés ideje.

VESZÍTSD EL, HOGY MEGTALÁLD. BEÚSZOM
A LEBEGŐ PIRAMISBA. NÉGYZET ALAPON
EGYENLŐ OLDALÚ HÁROMSZÖGEK ÉRNEK ÖSSZE.
HÁT OTT!

Ebben az egész élményben az a szörnyű, hogy otthon szinte láthatatlan vagyok. Még ha nem is vagyok a műteremben, gondolatban akkor is a tükör és a vászon között ingázom. Nem akarok beszélni, nem akarom megtörni a varázst. Kate tudja, és neheztel is rám, de beletörődött. Békén hagy. Többé-kevésbé még a gyerekeim is megértik – régi tapasztalatuk – és teret hagynak.
Álmomban néha én vagyok a tükör, néha a rajz, néha csak ülök és nézem, ahogy nézek, érzem a ceruza cirógatását a testemen. Félek, kiráz a hideg, de nem akarok visszakozni. Ezt végig kell csinálnom.

FIGYELEM MAGAM, AHOGY MAGAMAT FIGYELVE
FIGYELEM MAGAM.
AZ ÓRÁRA NEM KELL, ÓRA NEM KELL.
ENNYI AZ EGÉSZ.

Hozzákezdek a festéshez. Nagy gonddal készítem az alapozást. Úgy gondolkodom, mint egy szobrász. Ecsetemmel mint késsel, mint véső késével lefaragom a fehérséget, módosítom a fényvisszaverő képességét, beigazítom, méretre szabom, alakítom, tükrözöm a tükrömet. A képek könnyű patakként folynak át rajtam. Vékony rétegeket festek rövid ecsetvonásokkal, átcsapok egyik felületből a másikba, hagyom egymásba kapcsolódni a síkokat, érzem közben, ahogy a vászon fehérje küzd a csonkítás, a könnyed irtás ellen. A láthatón túli megfestésén dolgozom.
Önkívületi állapotban festek, négy újabb nap telik el. Amikor végre rá tudok nézni, a látvány több mint valóságos, több mint szürreális. Közelít a végső igazsághoz, a lényeg határát súrolja. Érzem, hogy ez már nem csak az én művem. Valaki fogja a kezem, és ésszel mérhető pontokon túlra vezet. Most már tényleg be vagyok ijedve. De hisz’ pont ezt akartam. Most már nincs visszaút. Még ha akarnám se, egy részem már képtelen volna rá.

HÁTTÉRBEN MARADNI. NEM VISSZAKOZNI, CSAK
OTT LENNI, KÉSZÜLVE A KIVONULÁSRA.

Mikor nekilátok az impastónak, az a kísérteties érzésem támad, hogy az ecsetemen, a palettámon nem is festék van, hanem hús, haj, ruha, levegő. A szokásos festékeket használom, a jól ismert módon mártom bele az ecsetet, úgy közelítek a vászonhoz, ahogy mindig, de a hétköznapi csoda, amit már vagy negyven éve ismerek, annak a csodája, hogy benne élek a festményben, ezúttal annyira valóságos, hogy agyam képtelen megbirkózni vele. A tudatom egyszerűen kikapcsol. Mesterember vagyok, aki már nem fest, nem gondolkodik, csak végrehajt. Kiléptem, és nem egyszerűen az időből vagy a térből, hanem valahogy a kettőnek a keverékéből.
Festek, vagyis inkább végzem a rendesen festésnek nevezett mozdulatokat, és történik még valami. Frissen ásott kút szélén állok, látom saját tükörképem az alján, zuhanok. Valami visszatart, de közben érzem, hogy valami más viszont gyöngéden taszít lefelé. Érzem, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, finoman siklok, már nem tudok különbséget tenni a tükör, a festmény és önmagam között. Hová kerülök? Mi lesz velem? Annyira meg vagyok rémülve, hogy meg se tudok mozdulni. De mégis mozgok, csúszom, mintha csillagok közt siklanék akaratlan, erőtlen áldozat, akire már nem hat a gravitáció, túl van irányon, helyen, időn.

LEBÍRHATATLAN ERŐK FESZÍTENEK. NÉGY LÓ SZAKÍT
DARABOKRA: FÉLELEM, VÁGY, GONDOLAT,
TEHETETLENSÉG.

Aztán hirtelen minden elcsendesedik. A levegő hihetetlenül tiszta körülöttem. Elképesztő csendesség van a szívemben. A nyughatatlanság, melyben élem az életem, tovatűnt, elsimult.
Körülkémlelek e körülhatárolt világban, és ahogy figyelek, a festmény megmozdul. Döbbenten bámulok. A festmény „én”-je a dobozhoz nyúl, amit festettem neki, kiveszi az egyik odafestett tubust, festéket nyom a festményen lévő palettára. Aztán előrehajol, és gyengéden megsimogatja – óvatosan és szeretettel fogva az ecsetemet – az én vállamat.
Ez lett volna a következő lépés. A festmény fest engem. Mint azután szeretkezni, hogy elmentél. Nincs már hová igyekezni, passzívan élvezed, ahogy valaki más meghoszszabbítása vagy, úgy segítesz, úgy veszel részt az örömében, hogy nem mozdulsz, nem reagálsz.
Figyelek, érzek, de nem mozdulok, nem lélegzem. És aztán rájövök: nem lélegzem. Képtelen vagyok megmozdulni. Én már nem én vagyok. Az én ott van, odakint! Figyelem, aki ott állok ecsettel a kezemben és egy portrét festek magamról, én vagyok a portré! Kiléptem a testemből, ki a térből, ki a harmadik dimenzióból, át az időbe, a valódi időbe. Én vagyok a festmény!
Tudom mindezt tehát, s lenyugszom. Gyorsan áthat a függetlenség, az egyenletesség és az üresség érzése, de az érzelmek elkerülnek. Nézem régi önmagamat és az időt, amiben mozog, s az időt, már nem az én időmet. Nem vagyok már hozzáláncolva, lebegek az időben, mint űrhajós az űrben. Megszabadultam az idő gravitációjától és irányától.
Azt is tudom, hogy egy újabb, alig nagyobb erőfeszítéssel, mint a testem elhagyásához kellett, átléphetek ebből az „időből” abba, amit az „én” odakint múltnak vagy jelennek nevez. Az „én” csak áll ott és bámul, hol a tükörbe, hol rám, az önarcképre. Mi történik most?
Összpontosítok. Egy pillanatra megremeg minden, elmozdulok. Lassan, súrlódás nélkül haladok, és a szoba elsötétül. Megállok. Éjszaka van. A félhomályban látom: „én” a földön kiterülve. A tükör elfordítva. Pánikba esem, és visszahátrálok, vissza abba az időbe, ahol voltam. Ismét fény. „Ő” ismét ott áll, engem bámul. Kétségbeesetten ugrálok előre-hátra az időben, próbálok visszajutni, ahol voltam, egy szűk autónyi hely, ahová beállhatnék. Tényleg sikerült előreutaznom az időben, tényleg így kell? És mért voltam kiterítve a padlón? Ha kilépek belőle, meghal a testem? Mi van, ha én, mármint ő, nélkülem megy haza, nélkülem mozog a térben? És mi van, ha én hagyom itt őt, és szaladok előre vagy hátra két-három évszázadot, vagy akár csak egy napot?

IDŐTLEN ÉLET – TRAGIKUS PANTOMIM.
ÉRZÉSTŐL MEGFOSZTOTT VÉRZÉS. CSUPASZ V.

És mi leszek így Kate-nek és a gyerekeinknek? Az a test már nem én vagyok. Nem lehetnek ugyanazok a gondolatai, mint nekem. Élhet egyáltalán nélkülem abban az időben? Az én régi időmben? Amit én tudok, amit a múltamnak hívok, bele van egyáltalán égve valamelyik agytekervényébe? És ha igen, akkor mi marad nekem?

A ZÉRUS ÜREGE,
A SEMMI LENYOMATA.

Akkor rájövök, hogy már nem tudok térben mozogni. Az időbeni szabadságért cserébe bezártam magam a térbe. Vajon a régi, kinti énem is be van zárva ebbe a térbe, vagy az idő elvesztette számára a normalitását, és egy mozgó robottá vált? Talán ezért feküdt a padlón mély, mozdulatlan álomban – vagy holtan.

GÖRBÜL AZ IDŐ,
HULL A TETEM.

Vissza akarok menni. Újra össze akarom magam rakni a térben és a szabályozott időben. Tudom, hogy ez csak a tükrön keresztül lehetséges. A tükör el van fordítva, ezért az ő tükörképét látom benne, de magamat nem. A tükrön át jutottam ide, arra kell lennie a visszaútnak is. A tükör nélkül időtlen barangolásra vagyok ítélve. Bármi is legyen az örökkévalóság, ott vagyok; mostantól a tér közlekedhet rajtam keresztül, én rajta keresztül soha.

Klausztrofóbiám van, de nem a tértől, hanem az időtől. Túl sok az idő körülöttem.
Akkor jövök rá: hogy az idő keresztülfolyik rajtunk, része genetikai programunknak. Nem érzem élőnek magam. Lehet, hogy ez a halál. Újra érezni akarom az idő múlásának melegét, az ismerősen csordogáló entrópiát, a növekedést és a hanyatlást. Az idő, ha nem vagyunk benne, olyan, mint az óceánon evezve nem csillapíthatni a szomjunkat.

ZÖLD ÜRESSÉG. A TÜKÖR
SZÉLÉNEK ZÖLDJE –
KIMÓDOLT SÁPADTSÁG.

Valahogy kapcsolatba kell lépnem kinti önmagammal. Figyelem, ahogy összepakolom a festékeket, rácsavarom a terpentines tubusra a tetejét, és eltűnök. Tényleg én vagyok az? Létezik számomra egy tér és egy idő odakint is? Vagy tényleg visszafordíthatatlanul különváltunk?
Rá kell vennem, hogy elfordítsa a tükröt, és láthassam magam. Vajon tudok még hatni a gondolataira? Van még benne elegendő belőlem? Összpontosítok. Megpróbálom rávenni, hogy maradjon a látóteremben, előttem, az önarckép előtt. Azt akarom, hogy ne mozogjon, ne hagyja el a szobát, ne hagyjon figyelmen kívül.
Minden életerőmmel ezt az egy gondolatot irányítom rá: „Fordítsd el a tükröt.”
Közelebb lép, a szemembe néz. Kivetítem a parancsot az agyára, betöltöm vele a gondolatait. Lassan megmozdul, megfogja a tükör két szélét, aztán megáll. Ismét belenéz a tükörbe, aztán vissza rám, össze van zavarodva. Minden erőmet megfeszítve koncentrálok, és látom, ahogy megfeszülnek a térdei, behajlítja őket, és fokozatosan elfordítja a tükröt, míg végre meglátom magam benne, látom magamat, a portrét a tükörben, és közben látom őt is, ahogy jéggé dermedve, rémülten áll az idő és a tér összeolvadásánál. Rám mered. Most először lát annak, ami vagyok, és abban a másodpercben hatalmas üvöltés hallatszik, majd valami kettéhasad, és minden elsötétül.

LYUK AZ ÉG, TŐR A FÖLD.
REMEGEK, IMBOLYGOK
E BOLYGÓNYI ILLÚZIÓN, REMÉNYTELENÜL,
DE BOLDOGAN, HOGY
– AHOGY MONDANI SZOKTUK – ÉLEK.

Mikor magamhoz térek, sötétség vesz körül. A padlón fekszem. Néhány percig nem merek körülnézni, félek megtudni, mi történt. A vérem lomhán dobol a fülemben, zúg a fejem. Rosszul vagyok, elhányom magam.
Küszködve feltérdelek, és a homályba burkolódzó tükörre és a festményre nézek. Elrántom a tekintetem. Mentális futóhomok, túl közel vagyok még hozzá. Megkeresem a padlón a szemüvegem. Mindkét lencse elrepedt, pókhálók a törésálló üvegen, mint egy autóbaleset helyszínén. Az orromra teszem a szemüveget. Felkúszom a székbe, és megpróbálom összeszedni magam.
Végül összegyűjtök annyi erőt, hogy teljesen el tudjam fordítani a tükröt a festménytől. Pókhálós szemüvegemen át belenézek a tükörbe, és egy nagy zúzódást látok a homlokomon, ahol szembementem a padlóval. Felkapcsolom a villanyt. A fluoreszkáló fényben minden olyan hátborzongatónak tűnik. Összetakarítom és felmosom a hányadékomat. Olyan jó valóságosnak lenni, hogy szinte még ezt is élvezem. Csodálatos dolog újra a normális időben lenni, élni, hemperegni, meghalni benne. Az idő múlása legalább olyan elengedhetetlen az élethez, mint az étel vagy a szerelem. Sőt fontosabb: idő nélkül csak étel van, nincs evés; van szeretet, s nem szeret senki.
A festmény előtt állok, kinyitom a dobozomat. Kiveszem az ecseteket. Óvatosan, anélkül hogy belenéznék a tükörbe, odafestem a púpot a homlokomra. Majd aprólékos gonddal ráfestem a szemüveglencsékre a törésvonalakat, a szememre pedig a fénytörés okozta fehér pöttyöket. Végre ismét úgy érzem, hogy azonos vagyok önmagammal. Odaszögeztem ezt a festményt, önmagamat, egy időpillanathoz, egy pillanathoz, amelyből újra visszaugorhatok a szabályozott időtartományba.

ELVETVE AZ ÖRÖKLÉT,
TERET KAP A HALANDÓ ÖRÖM,
A HALÁLOS BŰN, HALÁLOS JÁTÉK – JÖJJ EL ISMÉT
MÁSIK NAP!

Otthagyom a festékeket, és bezárom a szobát. Lassan gurulok hazafelé a motoromon, iszom Párizs friss, esti levegőjét. Az utolsó cseppig kiélvezem a vacsorát és a hétköznapi élet történéseit, az otthoni párbeszédeket. Mindenki örül, hogy újra viszontláthat, örülnek, hogy mosolygok. Lehet, hogy túl sokat is mosolygok, mint egy idióta, de minden mosoly jobb, mint az a világ-nagy mogorvaság. Megölelem és a karomban tartom Kate-et, közben pedig hallgatom az óra ketyegését, hallgatom a harangjátékot, és boldog vagyok, hogy az idő halad a maga útján. Megmerítkezem az egymásutániságban, az idő nagy kiterjedésű jelenlétében, hogy ismét együtt lehetek szeretteimmel. Lázár érezhette ugyanezt.
A ketyegés, az óra dallama karmesteri pálca. Nem ő zenél, de nélküle nincs muzsika.

MUTATÓ, SZÁMLAP, ÓRÁK,
VÍZCSEPP VÁJJA A SZIKLÁT.

Ahogy elalvás előtt Kate-hez bújok, rájövök, milyen közel is voltam a halálhoz. Szívrohamot vagy agyvérzést is kaphattam volna. Pedig Dr. Jones figyelmeztetett. Az, hogy eszméletlenül a padlóra zuhantam, biztosan jelent valamit, és biztosan nem valami jót. Azt tudom, hogy nem akarok visszamenni az American Hospitalbe, ezért Kate-nek nem szólok róla. Túl sok dolgom van. És azt is tudom, hogy nem akarom elmondani neki, ami festés közben történt velem. Csak feleslegesen idegesíteném vele. Ezzel egyedül nekem kell együtt élnem.

TITKOS CSAPÓAJTÓKON ÁT
EMELETRŐL LE, EMELETRE FÖL.

Másnap, amikor visszamegyek a műterembe, leveszem a tükröt, és felviszem Traude szobájába. Örülni fog neki. Aztán visszamegyek, és megnézem a festményt. Kiszenvedett, nincs benne semmi fantázia, tulajdonképpen hibátlan. Nem engedtem meg magamnak, hogy elkövessem azokat a hibákat, amelyek életre keltenek egy festményt. Megpróbáltam kiiktatni az időcsúszás, a koncentráció hiányosságai és a kettős látásmód okozta vetődéseket, gyűrődéseket.
Ez nem műalkotás, csak ujj- és elmegyakorlat, és... igen: valami más is. Nem tagadhatom. Tudom, hogy ez a festmény veszélyes. Megfordul a fejemben, hogy ráfestek, megsemmisítem, de képtelen vagyok rá. Igazából azt sem tudom, mennyi van még belőlem abban a képben.
Lopva hazacsempészem, és elrejtem a sötét padlás legtávolabbi sarkába. Soha senki nem fog benézni oda, legfeljebb a halálom után. De lehet, hogy addigra elégetem. Az a festmény alattomos, mint a kaliforniai Szent András-törésvonal: törésvonal az időben.
És aztán mindezek után még mindig képtelen vagyok festeni. Bármi is hajtott eddig egyik festménytől a másikig, kifújt. Semmi elfogadható okot nem találok rá, hogy tovább csináljam. A vágy, hogy egyesítsem magamban a külvilág dolgait, hogy létrehozzam, átváltoztassam, magamba olvasszam őket, aztán megalkossam belőlük a saját külön álmomat, odavan. Nem akarom haszontalan maszatolásra vesztegetni az időmet. Valami hiányzik a jó öreg piktorból. A tajték lesüllyed a mélybe, nem a felszínen lebeg.

SÖTÉT HOMÁLYBÓL HÁRTYA ÖLT
ALAKOT, FORMÁLÓDIK A FELSZÍN.
AZTÁN AZ ISZAPBA SÜLLYED.

Cartaphilus kiadó, 2007, fordította Illés Róbert

William Gibson – A holnap tegnapja (All tomorrow’s parties)

Megkésve kaptam meg a könyvet, évekkel a megjelenés után, és egyetlen szándéktól vezéreltetve olvastam el egyáltalán: egy trilógia záródarabja.
Fura volt ez előzmények után évtizedes kihagyással olvasni egy történet folytatását, és visszahelyezkedni abba a világba, amely már eredetileg is idegen volt. Szerencsére a könyv megértése nem igényli az előzmények mély ismeretét, bár a főhősök megegyeznek azokéval, ebben a könyvben mintha egészen más karakterekké váltak volna.
Sajnos, azt kell mondjam, ez a regény a trilógia, de az általam olvasott Gibson művek leggyengébbike. A történet egészében súlytalan, olyan érzése van az embernek, mintha a szerző már szabadulni akarna saját védjegyeitől, a történettől és a szereplőktől. Egy kiüresedett témavilág és stílusirányzat hattyúdala.
Ez a cyberpunk történetének ismeretében nem meglepő, annál inkább az viszont, hogy Gibson, aki a cyberpunk manifesztátumok szellemének megfelelően az önismétlést nem számítva nemigen tett minőségi engedményeket, ennyire alacsonyra vitte a szintet.
A regényben nincs motivációs háttér, a karakterek, bármennyire is igyekszik (nem igyekszik) külsőségekkel színesíteni őket az író, szürkék, haloványak, élettelenek, sok esetben feleslegesek, előrángatottak, majd elejtettek. A történet önmaga igyekszik felépíteni saját mítoszát, nagyszabású eseményeket előrevetítve – hogy a végén valójában ne történjen semmi egy langy, deus ex machina szerű megoldásban, a biztonság kedvéért nyitva hagyva bizonyos szálakat, hátha, valamikor, valamiért folytatná…
Ha a szokott klisék, és eszközök (bár a szokottnál kisebb számban) nem lennének, gyanakodnék, hogy a könyvet nem Gibson írta. Olyannyira széteső, fegyelmezetlen még a narráció is: a fejezetekben teljesen ötletszerűen váltakozik a jelen és a múlt idő. Először azt hittem, aszerint a logika szerint, hogy a főbb szereplők blokkjait jelenben írta meg, de később ezt kénytelen voltam elvetni. Azután azt hittem, hogy a jelenidő gyorsító erejét használja, ahol az események gyorsulnak. Sajnos ez sem igaz. Valójában ahogy esett – úgy puffant. Első könyves szerzőnél, gyakorlatlan kiadónál ez megeshetne – így még stílusértéke sincs.
Nem segít a szövegem a magyar fordítás sem. Pék Zoltánt talán nem lehetne tapasztalatlan fordítónak nevezni, mégis olyan blődliket pakolt a szövegbe, melyeket manapság már nem illene. A blődliken kívül azonban még inkább zavarók, ahol a fordító úgy érezte, magyaráznia kell Gibson világát, az angol nyelvet, és minden tisztelet nélkül beleszúrt a szövegbe. Ezt nem szabad! A fordítás legszebb tökvirágait megláthatod itt.
A kötet egésze a gondozatlanság benyomását kelti. A fedéltipográfia nemcsak a betűtípus kiválasztásában katasztrofális, összbenyomásában is olcsó. A gerincen pedig remekbe sikerült leitnerjakab, "A holnap tAgnapja" olvasható. És lefogadom, ez az impozáns font-választásból ered. A szöveg belül sem mentes az elütés és tördelési hibáktól. Egészében a regény a színvonalához illő külsőben jelent meg.
A könyv legfajsúlyosabb része Bruce Sterling, a cyberpunkról szóló, utószóként beillesztett kis tanulmánya. Köszönet érte!

Egészében ajánlatos ezt a kötetet mind a CP rajongóinak, mind ellentáborának elolvasni: didaktikus értéke van. Nem ajánlom viszont a tudományos fantasztikummal, pláne a cyberpunkkal most ismerkedőknek. Nagyjából olyan, mintha a dicki életművet VALISon keresztül próbálná megismerni, megszeretni valaki. Vagy a Fivéreket a Hotel a halott alpinistához-ból.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media, 2006, 200 oldal, puhafedelű. Fordította Pék Zoltán, az utószót fordította Németh Attila.

A zsoldosi életmű nagy korszaka 1.

A feladat - négyszer

A zsoldosi életmű megismerésekor két nagy problémával találja magát szembe az olvasó és az elemző. Problematikus az életmű nagysága minőségben és mennyiségben: az addig és azóta páratlan teljesítmény a magyar fantasztikus irodalomban, mely zsinórban négy kiemelkedő, megjelenése pillanatában klasszikus regényt produkált tíz éven belül; és mindössze csupán hét megjelent, többnyire kisregény terjedelmű kötet negyedszázad alatt, melyekből is egy zenetörténeti mű, mely a szerző tudományos fantasztikus munkássága szempontjából valószínűleg érdektelen. Problematikus továbbá az életmű egyenetlensége minőségben és időben: az életművet lezáró két regény irodalmi színvonala, gondolati tisztasága meg sem közelíti az előzőeket, melyek pedig A Viking visszatértől (1963) az Ellenpontig (1973) folyamatos művészeti-gondolati fejlődésen mentek keresztül; valamint a tíz-tíz év hallgatás az Ellenpont és a Holtak nem vetnek árnyékot (1983), majd az utolsó mű megírása és az író halála között. Mindezek talán magánéleti és politikai okokra vezethetők vissza, ennek az elemzésnek azonban nem tiszte a magánéleti háttér felfejtése. A problémák viszont megmutatják, hogy miért csupán az életmű kvalitásait tekintve "nagy", bár sajnálatosan kis terjedelmű első tízéves korszakával foglakozik ez az elemzés.
A "nagy" korszak négy kötete egyetlen szóra felfűzhető, mely egyben a harmadik regény címe is: "feladat" - vagy inkább: A feladat. A feladat, mely nem hangzik túlságosan bonyolultnak, sőt nagyon ősi motívuma az irodalomnak, a nyugati kultúrának: a keresés, a quest, a lovagregények kedvelt motívuma. Amiképpen az angolban a quest szó átment azon a jelentéstartalom változáson, mely a szentség keresésétől a tudományos kutásig vezetett, Zsoldos hősei is egy másféle Szent Grál után kutatnak: az elveszett emberi civilizációt keresik. A hősök azáltal teljesítik feladatukat, hogy valóban visszajutnak az emberi civilizációba és/vagy újrateremtik azt. "Mindössze" a kiindulási és a peremfeltételek változnak a négy regény során, az absztrakció fejlődésének páratlan ívét mutatva.
A Viking visszatérben ezek a kiindulási feltételek a hős, Gregor Man (beszélő név, a gregoriosz – éber jelentésű Gregor a Man – ember szóval összekapcsolva mi mást jelentene, mint egyszerűen Homo sapienst) számára a Vikingtől, az űrhajótól, társaitól való elszakadást, a civilizácóból kiszakadást, a peremfeltételek pedig az idegen bolygó ősvilági körülményeit jelentik. Gergor teljesíti a feladatot, visszatalál a civilizációba, mellesleg civilizál, tudat-nagyságrendekkel felemeli paleolit-kori barátját, Nogót.
A Viking visszatér folytatása, a Távoli tűz (1969) hőse ugyancsak Gregor Man. A kiindulási feltétel itt egyszerűen az, hogy a földi űrhajós egészségi okokból nem térhet vissza a Földre, a peremfeltételeket pedig egy, a földi civilizációtól nagymértékben elmaradott, bronzkori kultúra határozza meg. A feladat nem csupán a puszta megmaradást jelenti, hanem a földi civilizáció "megtalálását" oly módon, hogy Gregor megpróbálja újrateremteni Avanában, az ókori városállamban, a földihez hasonló kutúrát. Hogy ebben mennyire sikeres, mennyire lehet sikeres, azzal az elemzés utolsó része foglakozik. A keresés ebben a regényben újabb absztrakciós szintre emelkedik: a civilizátor munkáját nagy részben nem egyedül, hanem az idegen bolyó emberei segítségével végzi el.
A feladat (1971) cselekménye nem A Viking visszatér-Távoli tűz világában, nem azon társadalmi háttér által meghatározottan bonyolódik. Kindulási feltételként a nukleáris balesetet szenvedett űrhajó legénysége elpusztul, így képtelen teljesíteni a feladatot, visszajuttatni az expedíció tudományos eredményeit a Földre. A peremfeltételek a földi agytudomány fejlettsége és az idegen bolygó humanoid lényei. A haldoklő főhős segítségükkel mégis teljesíti a feladatot. Vagyis teljesítik az idegen bolygó értelmes lényei, emberei. Ezzel a finom és zseniális ötlettel Zsoldos eléri, hogy a történet főhőse, Gil, nagyon rövid fizikai jelenléte ellenére teremtményeiben a regény valamennyi szereplőjévé válik. Az emberi civilizáció keresése az absztrakciók szintjén így egy újabb grádicsra jutott: teljes egészében egy idegen világ emberi lényei keresik a Földet, a földi civilizációt. Mintegy mellékesen, a szereplők – végeredményben idegen lények –, az első feladat teljesítése után újabbat kapnak: a nukleáris háborúban elpusztult anyabolygón újrateremteni, fenntartani a földi civilizációt.
Az Ellenpont kiindulási feltétele a földi civilizáció összeomlása (nukleáris háború!), a peremfeltételek a Föld furcsa középkorszerű állapota, és a Plutón berendezett robot-űrállomás magasrendű technológiája. Erről a távoli állomásról indulnak el a Naprendszer belseje felé az emberiség által magára hagyott érző-értelmes gépek – robotok –, hogy megkeressék a Földet és az embert. A feladatot teljesítik, megtalálják a földi civilizáció maradékát, és segítségükkel lehetségessé válik annak újrateremtése is. Zsoldos ebben a kisregényben jut el a civilizáció keresésésének legmagasabb szintű absztrakciójáig, mivel a keresők nem hús-vér emberek, hanem az emberiség teremtményei, érző-értelmes gépek.

Automatikusan felmerül a kérdés, hogy ha különböző felállásban is, de miért ugyanaz a feladat Zsoldos nagy műveiben? Miféle elveszett emberi civilizációt keres az író? És miért?
Ezekre a kérdésekre természetesen nem adható biztos válasz. Korunkban, amikor kritikai, irodalomelemzői irányzatok tagadják szükségességét/művészi értékét annak, hogy a szerző élete, korának társadalmi viszonyai megjelenjenek/megjelennek az irodalmi műben, az elemzés további része különösen támadható. Azon meggyőződés alapján íródott ugyanis, hogy az adott író életrajzi eseményei és az adott kor, melyben az adott mű született, szükségszerűen meg kell jelenjenek a műben, sőt mindezek fokozzák annak művészi hitelességét.
Mivel magánéleti motívumokkal ez az elemzés nem kíván foglakozni, a felvetődött kérdések magyarázatát részben a "nagy" korszak történelmi-politikai-társadalmi viszonyaiban véli megtalálni.

A hatvanas évek Magyarországa a Kádári konszolidáció kora, '61-ben lezárul a megtorlások szakasza, új – igaz kényszerű –, társadalmi szerződés köttetik a lakosság és a bolsevik rezsim között. A gulyáskommunizmus még nem létezett, de a rákosista önkény véget ért. Olyannyira, hogy 1968-ban kísérlet indult a bolsevik tervutasításos gazdaságirányítási rendszer felváltására Új Gazdasági Mechanizmus néven. A kultúrában ez a Nagy Generáció kora. És az ellentmondásos techno-optimizmus kora is egyben, nálunk és világszerte. 1961. május 25-én Kennedy elnök meghirdette az amerikai holdprogramot, kezdetét vette a Moon Race. Bár 1963-ban Hruscsov még tagadott minden ilyen tervet, a Szovjetunió hivatalosan 1964-ben bejelentette a sajátját. A Concorde építését 1962-ben, szovjet párjáét, a Tu-144-ét, 1963-ban kezdték. Négy év fejlesztés után 1968-ban indult el az SRN-4 légpárnás komp a Csatornán.
Az évtized végére azonban ez az optimizmus megszürkült Kelet Európában. Az amerikai holdraszállás 1969-ben a szovjet holdprogram végét jelentette. Magyarországon 1972 az Új Gazdasági Mechanizmus lefújásának éve. Világszerte ugyanez a hetvenes évek végére következett be, bár az Egyesült Államokban a hatvanas évek végére a Vietnami Háború erősen erodálta a korábbi társadalmi optimizmust.
A technológiai optimizmus nyugaton tovább tartott: az űrsikló építése 1972-ben kezdődött, a németek 1969-ben a Transrapid mágneses lebegtetésű vasút fejlesztésébe kezdtek. Azonban ezek a fejlesztések a nyolcvanas évekre megtorpantak, megálltak.
Az évtized az ellentmondásos optimizmus kora – nevezhetnénk a pesszimizmus korának is: a Hidegháború 1962-től 1979-ig tartó második korszaka mérgezte az emberek lelkét. A gyarmati rendszerek felbomlása, új szövetségi rendszerek, katonai doktrínák létrejötte, az első olajválság ideje. A kubai rakétaválsággal ijesztő közelségbe került az atomháború. Az űrkutatás, a Moon Race, tulajdonképpen nem volt más, mint az interkontinentális rakétafejlesztések mellékterméke. A hangsebesség feletti polgári repülőfejlesztések árnyékában szuperszónikus katonai gépek készültek. Egy civil légpárnás kompra öt katonai járműfejlesztés jutott. Az automata mosógépek vezérlőrendszerei csereszabatosak voltak a rakétavezérlő rendszerekkel. Össztársadalmi szinten többszörös normaváltási kísérlet folyt keleten és nyugaton egyaránt. A magyar és cseh gazdasági kísérletek egyúttal civilizációs kísérletek is, csakúgy, mint a nyugati hippimozgalom. A hetvenes évek közepére ezek a kísérletek elbuktak: eltiporták őket vagy elveszítették lendületüket. Chile példája demonstrálja a folyamatot a legtisztábban. Valamiképpen mindenütt a konzervatív erők, a társadalom tehetetlensége győzedelmeskedett a haladóbb eszmék fölött.
Ezen kis áttekintés után nézzük, miként tükröződött a kor Zsoldos Péter "nagy" írói periódusának műveiben, hogyan jelentek meg a kor kihívásai és lehetőségei a civilizáció keresésének feladataként!

Az író gyermekként polgári létben nőtt fel, átélte a civilizáció összeomlását a világháborúban, kamaszként tanúja volt az összeomlott civilizáció újrateremtési kísérletének, melyet felnőttkorba lépésének idején az újabb összeomlás, a bolsevik hatalomátvétel követett. A hatvanas évek Magyarországának útkereső hangulta, a bolseviktól eltérő élet – civilizáció –, megteremtése lehetőségének hangulata így magyarázat lehet Zsoldos civilizáció-kereső/teremtő gondolatainak, hangulatainak irodalmi manifesztációjára. Ahogyan az idő múltával ennek a lehetőségnek a realizálása egyre inkább lehetelennek tűnik az adott viszonyok között, ahogyan a kísérletek sorra kudarcot vallanak, úgy csúszik el a keresés az absztrakció irányába, lesz egyre kevésbé bizakodó, válnak a keresők egyre különbözőbbé az embertől. Mintha az író csalódása kora emberében köszönne vissza a sorok közül. A Viking visszatér és a Távoli tűz végső optimizmusa a nukleáris háborúban elpusztult Földet ábrázoló kisregények keserű, pislákoló reménykedésébe vált, ahol a reményt mindkét esetben a jövőben visszatérő űrhajósok – csillaghajósok, a Plútó robotjai –, hozzák. Mennyire rímel ez a gondolat Hawking 2006-os kijelentésével!
A fenyegetettség légköre, mely a kor, a Hidegháború korának állandó nukleáris fenyegetettségének tükröződése, általában végigkíséri a "nagy" korszak műveit. A Viking visszatérben az ősvilági környezet, a Távoli tűzben előbb a megölt istenkirály, Mazu, szövetségeseinek, majd az abanoknak a bosszúja, később a vöröshajúak inváziójának réme jelenti a folyamatos fenyegetettséget. A feladatban és az Ellenpontban pedig a nukleáris háború lezárt, megtörtént esemény – valóság.
Az Ellenpontban érdekes módon még az első olajválság is megjelenik: a Sziget jelképezte földi világ legfőbb problémája az energiahiány.
A tudományos/technológiai forradalom áldasaiba vetett hit lankadása is világosan tükröződik Gregor Man világának optimizmusától az Ellenpont passzív, hasznavehetetlen tudomány-vallásának vagy A Feladat marakodó, karrierista tudósainak ábrázolásáig húzható negatív gondolati ívben. Ahogyan a világűr meghódításának üteme mérséklődik, Zsoldos visszahúzza csillagok közé nyújtott kezét, az Ellenpontban az emberiség már "csak" a Plutóig jut el.

A Viking visszatér még explicit módon mutatja, hogy a holdprogramról, az emberes űrutazás értelméről, hasznáról, szükségességéről Magyarországon is értelmiségi viták folytak:

"– De ha így van, ha ilyen kevés a valószínűsége, hogy sikerül, nem lehetne még egy keveset... várni?
Mintha valami gorombaságot vágtam volna a fejéhez, fölpattant.
– Várni? Mire?
– Hogy nagyobb legyen a valószínűsége a visszatérésnek – hebegtem –, amíg tökéletesebb technika... nagyobb biztonság..."

Zsoldos természetesen a program mellett foglalt állást, és az érvei, az emberi kiállás, kutatókedv mellett felsorakoztatott érvei, ma is megállják a helyüket. Igen, ma is, mert a Hold és a Mars programok kapcsán ez a vita, mely legalább annyira tragikus, mint a témában tapasztalható általános közöny – számomra érthetelen módon – újra fellángolt.
A Feladatban azonban már így beszél a nukleáris háború kirobbantóiról:

"– Ezelőtt ötvenkét évvel pár okos ember ott lent – a háta mögé intett –, úgy gondolta, legcélravezetőbb, ha érvelésüket néhány H-bombával teszik nyomatékosabbá. Az eredmény igazolta őket. Amit a bombák meghagytak, azzal végzett a szekundér sugárzás. Azután jött a mutáció, és pompás neurotrop-vírusokat teremtett. A Földről menekülők ahhoz elegen maradtak, hogy a vírus eljusson mindenfelé, ahol a naprendszeren belül még ember élt."

Érdekes, hogy bár az író hivatalos tudományba vetett hite megingott, a nagy korszakban mindvégig a tudásban, a tudományban látja és keresi a megoldást, hiszen a civilizátor Gregor Mantól, a másképpen civilizáló Gillen keresztül az Ellenpont robotjaiig a tudás gyarpodása és gyakorlati alkalmazása, a technológia hozza a megoldást. Különösen élesen jelentkezik ez az Ellenpontban:

"Amikor megjelent az a csík az égen, bár sohasem látott még hasonlót sem, tudta, hogy csak egyvalami lehet. Igyekezett nagyon pontosan megjegyezni az irányt, ahol a csíkot eltűnni látta a déli hegyek zöld háta előtt, és azonnal arra vezette tovább a csapatot. Born, az idősebbik tanársegéd dünnyögött ugyan valamit az orra alatt, hogy a parancs szerint nekik mindenképpen a Várost kell felkeresni, de Seymour úgy tett, mintha nem hallaná. Ha igaz, amit hisz – és ezen a ponton nem tudta szétválasztani gondolkodásában a reményt, a tudást és a belőlük fakadó hitet –, új korszak következik, és valószínűleg mindörökre vége ezeknek a szörnyű és alapjában véve értelmetlen látogatásoknak a Városban."

A racionalitásba, tudásba vetett mély hite az elemzés új rétegét fordítja elénk, mely szorosan kapcsolódik Zsoldos felnőtt életéhez. Ez az írónak és a kor ideológiájának, a marxizmus-leninizmusnak kapcsolata.
A szerencsés fiatalabb generációk kedvéért szükséges egy kis történelmi-filozófiai kitérő a marxizmus és a leninizmus (bolsevizmus) alapvető különbségének megmutatására. Mindkét irányzat alapjaiban kommunista, azaz a közösségi társadalom megteremtését tűzi ki céljául, világnézeti alapjuk pedig a dialektikus és történelmi materializmus. A különbség a közösségi társadalom gyakorlati megvalósításában áll: a klasszikus marxizmus a kommunista társadalom felépítését a tőkés világ legmagasabb fejlettségi fokán, világméretben tartja megvalósíthatónak, a leninizmus a leggyengébb láncszem elvén, a legfejletlenebb társadalmi berendezkedésű ország erőszakos átalakításából kiindulva próbálja elérni ezt a célt. Ez utóbbi gyakorlat a bolsevizmus, melynek "eredményeit" mindannyian tapasztalhatjuk még ma is.
A kor–ideológia e kettőssége nélkül nehezen lenne értelmezhető a kommunista jövőkép (A Viking visszatér Földje, a Távoli tűzben az idősebb testvérek – a földi ember – újabb látogatása és Gáma jövőbeni közösségi társadalma) mellett az, hogy a második regény a sorok között olvasva a bolsevizmus erőteljes kritikájának fogható föl. Gregor Man civilizációs kísérlete bukásra van ítélve, mert a társadalmi fejlődés törvényeivel nem áll összhangban – csakúgy mint a bolsevizmus kísérlete. 1969-ben ennek nyílt kimondása halálos bűnnek számított – ma történelmi tény.
Ugyanakkor kétséges, hogy a kommunista Föld megjelenése a Gregor Man regényekben csupán a cenzúra megtévesztését szolgálta volna. Véleményem szerint Zsoldos mindenképpen közösségi jövőt álmodott az emberiségnek, de nem a bolsevizmus módszerei és keretei között képzelte azt el. Bizonyíték erre a tőkés társadalom, egyáltalán a kizsákmányoló társadalmak erőteljes bírálata a regényekben, de számomra még erősebb bizonyíték a marxizmus világnézeti alapjának, a történelmi materializmusnak a folyamatos jelenléte ezekben a művekben. Nehezen tudom elképzelni valaminek az elvetését úgy, hogy közben ugyannak a valaminek az elméleti alapjai érvényben maradnak.

Fontos párhuzamok és divergenciák vonhatók a tudományos fantasztikum szovjet óriásai, a Sztrugackij fivérek és Zsoldos Péter hatvanas években megjelent művei között. Nem elsősorban a közös kommunista jövőképre gondolok, hanem a két írói világban leírt találkozásokra a földi ember és más világok a földinél fejletlenebb humanoid lényei között, a találkozások kimenetelében bekövetkező különbségekre. Zsoldos '69-ben még az idősebb testvérekről, a Tudás Folyosójáról, Gáma emberisége tudatának átformalásáról ír, Gill különösebb skrupulusok nélkül ragadja ki a consociator sisakjával a névtelen bolygó embereit saját történelmükből. A Fivérek a Nehéz istennek lenniben, de főként a Lakott szigetben ugyanekkor már teljesen elvetik az efféle beavatkozás erkölcsi lehetőségét: semmilyen néptől nem vehető el saját történelme. A Kammerer trilógia záró regényében pedig már mindennemű bevatkozást elutasítanak – az emberiség feladja a progresszorságot.

A "nagy" korszak műveinek irodalmi elemzése majd megtörténik az egyes művek esetében, jelen elemzés még egyetlen kérdéskörrel kíván foglalkozni: Zsoldos Péter és a tudomány kapcsolatával abban az értelemben, hogy mennyire hitelesen jelenik meg a tudomány az író műveiben.

Miért tartom ezt fontosnak?

Manapság egyes körökben divatossá vált a zsoldosi életmű erodálása, klasszikus értékeinek megkérdőjelezése. Ha művészileg nem megy, hát a tudományosság szintjén. Azon túl, hogy fiktív tudomány* hitelességét számon kérni egy tudományos fantasztikus művön csupán merő rosszindulat, vagy ostobaság kérdése, Zsoldos művei nemcsak, hogy virtuóz módon kezelik a fiktív tudományokat, összhangban állnak kora, sőt a jelen tudományos ismereteivel, de több esetben figyelemreméltóan előremutató tudományos sejtések tűnnek fel a regényekben.
Az emberelődök kannibalizmusa, mely megjelenik a Viking visszatérben és A Feladatban, évtizedekig vitatott kérdése volt a paleontológiának. Az emberben nótóriusan valamiféle nagyszerűt látni, láttatni akarók teljesen elvetették azt, vagy ritka vallási cselekedetté redukálták. Az utóbbi idők csimpánz-etológia vizsgálatai azonban azt bizonyítják, hogy a kannibalizmus fontos fehérjeforrás a horda számára, lehetővé teszi a nagyobb agy – az értelem – kifejlődését és fenntartását.
A Távoli tűzben pedig felbukkan az a kifejezés, melynek első hazai művelői a könyv megírásának idején kapták meg diplomájukat: a molekuláris biológia. Hogy ennek a tudománynak manapság mekkora jelentősége van, azt nyilvánvalóan nem kell részletezni.
Almár Ivánnak a Galaktikában megjelent visszaemlékezéséből tudható, hogy Zsoldos a segítségét kérte A Viking visszatér írásakor csillagászati kérdésekben. Valószínű, hogy ez egyéb területeken is megtörtént. A fotonrakéta ábrázolása, vagy az életműködés leállítása/lelassítása fagyasztás nélkül**, Geror Man avanai "felfedezései" a Gámán számomra ezt bizonyítják.
A "nagy" korszak műveiben tulajdonképpen csupán három fiktív technológia szerepel: az idősebb testvérek agymanipuláló eszköze, A Feladat consociátora és az Ellenpont robottechnológiája. Az író – bölcsen – egyik esetben sem kísérli meg működésük magyarázatát, csupán behelyezi ezeket a tudományos/technológiai eszköztár többi eleme közé, és a továbbiakban a tudomány metodológiájával kezeli. Azért elvetni a polimorfikus robotagyat, mert jelen világunk megrekedt a digitális technika szintjén, vagy a tudatmanipulálás módszereit, mert az agyról összegyűjtött jelentős, de egységes és érvényes elmélet nélkül álló jelenlegi tudáshalmaz*** birtokában nem elképzelhető, mint mondtam, merő rosszindulat, vagy ostobaság kérdése.

Zárásképpen magát az írót kell idézni, aki maga ad hihető, bár olvasóként elfogadhatatlan feleletet az életművének kurta voltát felpanaszló képzeletbeli kérdésre az Ellenpont utószavában:

"A negyedik [regény] szerénységre és alázatra int: ennyi leírt oldal után a legnaívabb tollforgatónak is rá kell döbbennie, milyen felelősséget jelentenek az egymás alá rótt, hol jobban, hol rosszabbul sikerült sorok. Ez a felelősség lassítja a munkát, ezért sorsot már akkor is kegyesnek fogom tartani, ha még ugyanennyit enged leírnom, amennyit eddig."

Ma már tudjuk, a sors nem volt ennyire kegyes hozzá, így hozzánk, olvasókhoz sem. Mi viszont tartozunk annyival az írónak, hogy megszívleljük a az írott szóval járó felelősségről megfogalmazott gondolatait. Nemcsak az olvasók. Az írók és a kritikusok is.

Jegyzetek:

* A fiktív tudomány teljesen elfogadott a tudományos fantasztikumban. Jelen tudásunk szerint nem lehetséges fénysebesség fölötti mozgás, információcsere, időutazás etc., azonban amíg ezek a fiktív technológiák a jelenleg elfogadott tudományos módszertan szerint jelennek meg a művekben, senki sem kérdőjelezheti meg létjogosultságukat, a fiktív tudomány létjogosultságát. Természetesen nem a valós tudomány fals használatáról van szó, az szigorúan üldözendő a zsánerben.

** Egy ember méretű élőlényt még cseppfolyós nitrogénben sem lehet úgy lefagyasztani, hogy ne alakuljon ki hőmérsékletgradiens, azaz elkerülhető legyen a víz kristályosodása a sejtekben, mely azok roncsolódásához vezet. A kiolvasztás megvalósítása hőmérsékletgradiens nélkül pedig egészen a fiktív technológia hatáskörébe tartozik.

*** Zsoldos korához képest nagyságrendekkel több információval rendelkezünk az agyműködés részleteiről, még molekuláris szinten is. Nincsen azonban érvényes elmélet, mely az emlékezet, gondolkodás, tudat és tudatalatti működési mechanizmusait akár csak vázlatosan is leírná. Személy szerint nagyon is elképzelhetőnek tartom az agy olyasféle újradrótozását külső eszközökkel – a consociátorral, vagy a Tudás Folyosójával –, mely bizonyítottan lezajlik a kamaszkorban.

László Zoltán – Keringés

A Keringés úgy magasodik ki az utóbbi két évtized magyar sci-fi terméséből*, mint az egykori World Trade Center Manhattan felhőkarcolói közül.
Ami kár.
Nem az irigység mondatja ezt velem, és nem is egy ironikus kép akart lenni, ismervén az ikertornyok sorsát, hanem a maximalista olvasó "Mi lehetett volna!" típusú sajnálata.
Mert a regény úgy emelkedhetne ki a többi mű közül, mint a Washington Monument a Mall fűszálai közül.
Mert Manhattan felhőkarcolói azért felérnek a WTC derekáig…

De először a jót:
A Keringés remekül megírt, fordulatos, ízig vérig tudományos és ízig vérig fantasztikus regény. A. C. Clarke igényességű tudományos háttérrel, invenciókkal, és a cyberpunk legjobb irodalmi újításait bőségesen alkalmazó, korszerű írói, stiláris eszköztárral**. A klasszikus időutazás témát újszerű, legalábbis friss nézőpontból dolgozza fel, nagyon erőteljes, és szinte hibátlan narrációval, és a több szálon futó cselekményt – bár nagyon furcsán, az egyik történetfonalnál kissé elnagyoltnak tűnően – úgy szövi össze, hogy elvarratlan szál nem marad, ugyanakkor a történet nyitott a folytatásra***. Bár számtalan reminiszcencia köti össze a történetet a Teremtés Utolsó napjával, a Keringés egyértelműen nem Jeschke-parafrázis. Már csak azért sem, mert a szerző bölcsen nem a múltba, hanem a jövőbe teszi az időutazás célpontját.

A főszereplők jellemrajzai többnyire jól körvonalazottak, bár a paleontológusnőről a "nő" nagyon ritkán jutott az eszembe. De a blogger, a tettre kész, de a körülmények és saját korlátai folytán mégis inkább az eseményekkel sodortatott értelmiségi alakja tökéletesen kimunkált, hibátlan. A kritikai értelmiség legszörnyűbb réme, miszerint nem tudja, mit és hogyan kell kritizálni, az ebből fakadó tehetetlenség és döntésképtelenség modern jelenvalósága a maga szörnyűségében megjelenik ebben a cselekményszálban. Mindenestül élő, elborzasztóan hiteles az a rendkívül puritán eszközökkel (merjem mondani, sztrugackiji egyszerűséggel) ábrázolt pillanat, amikor a blogger rádöbben bűntette nagyságára, – és az akkora, hogy képtelen felfogni, képtelen lelkifurdalást érezni.

Gondolatilag a szerző elemzi a liberális kapitalizmus (hadd mondjam ki: imperializmus) legszélsőségesebb lehetséges megnyilvánulásait, érinti az információs technológia köszöbön álló forradalmának következményeit, behatóan foglakozik a globális környezeti átalakulással és annak mikrotársadalmi-gazdasági-politikai aspektusaival, de a legelmélyültebben a blogger figuráján és történetén keresztül az globális méretű ökoterrorizmussal foglakozik. Gondolati tematikája tehát a lehető legkorszerűbb, bár társadalmi-technológiai vizióival talán nem mindenki ért egyet.

A tudományos alaposságról annyit, hogy a szerző ügyelt arra, hogy még a jövőben bekövetkező, Naprendszer szintű kozmológiai eseményekre is odafigyeljen. A jövő Földje lassabban forog, a nap hosszabb…

És ezzel egyúttal eljutottunk ahhoz, amiért a Keringés nem emelkedik ki jobban a hazai mezőnyből.

Erről a 199. oldalon drámaian kihangsúlyozott különbségről hét oldallal később kiderül, hogy mindössze négy perc!
Bang!
Egy újabb cyberpunk kis színes, kolorlokálé. A másodszori elsütéssel a varázslat elillant, ez a finom részlet fárasztó, öncélú cafranggá változott, ami a Snow Crash legrosszabb pillanatait juttatja eszembe: "Ha elsőre nem vettétek észre ezt a zseniális megfigyelést, másodszorra beleverem az orrotokat!". A szerző a regény legalább kétharmadában nem tudott felülemelkedni ezen a CP-os részletezésen, olyan kis díszítőelemek bukkannak fel többször, mint a folyadéklencse a távcsövekben. Engem például piszkosul nem érdekel, hogy a lakókocsinak "axiálisan rugózó vonószeme" van, mert a történet szempontjából ez aztán szemernyit sem mozdít sem előre, sem hátra. Ahol viszont – hasonlóan az által ismert novelláihoz – ezt a stílust leveti az író (megfeletkezik róla), bravúros, zseniális szöveg került ki a keze alól.
Sajnos az egész regényre cselekmény és gondolatiság szintjén jellemző ez a "kevesebb több lett volna"**** érzés.
Ha egyedül a blogger erőteljes szálát fejti és dolgozza fel bővebben, a két másik szálban elkövetett erőszakolt és kevéssé sikerült feminizálás helyett, az eredmény sokkal jobb.
Ha elmarad a végéről a nanoswarm képében megjelenő idegen, az eredmény sokkal több.
Ha nem boncolgatja a poszthumanizmus ugyan divatos, de maga a szerző által is meddőnek ítélt***** kérdését, az eredmény sokkal jobb. Etc. etc.
Ha, ha…

A kitűnő magyar nyelven megírt regénynek csak két szavába kötnék bele: a "chronoter" miért nem lett magyarosan "kronoter", és a beazonosít helyett miért nem volt elegendő az azonosít? Kisebb gond volt a Vasa halászhajó neve, melyet nem hiszem, hogy akár a norvégok is angolosan Wasa írnának, és a "rovarszag", mely mint olyan nem létezik, hacsak nem a kipreparált rovarok jellegzetes szagára gondolt a szerző.

És ezekkel a hibákkal eljutottunk a kötet legfőbb hiányosságához, a szerkesztéshez. Az előző bekezdésben mutatott apróságokon talán még a legélesebb szemű lektor is átfut, de a nyitójelenet sátor-sikátor geometriáján már nem illett volna, mint ahogy az történetidő kuszaságain (hol olyan érzésem volt, hogy a történeteidő a mához képest néhány évtized, hol, hogy legalább egy évszázad) sem , azon a bakin pedig, amelyben a főhősnő vesz egy nagyon olcsó mobot, azután erről megfeledkezve kölcsönkér egyet néhány oldallal később******, végképp nem.

Egyszóval, a regény alapján, ha László Zoltán valaha is rátalál önmagában és/vagy külső személyben egy erős és éles szemű szerkesztőre, esélye lesz, hogy a legnagyobb kortárs fantasztikus szerző legyen. Bátran ajánlom a könyvet a fantasztikum legszélesebb rajongótáborának.

A kötet könyvészetileg a Galaktika Fantasztikus Könyvek legkiforrottabb darabja. Mint romló szemű öreg ogre csak a rohadt összefutó oldalszámokkal vagyok nagyon elégedetlen!

Galaktika, 2007. Puhafedelű, 271 oldal.

Jegyzetek:

* Beleértve az író saját előző regényét, a Nagatét is, bár azt a szerző maga nem tartja tudományos fantsztikus írásnak. Jómagam nem szűnök vitatkozni ezzel.

** Nem kívánom túlértékelni a saját befolyásomat, de semmiképpen sem lenne jó, ha az írót mindezek után bárki a "magyar Clarke"-nak, vagy a "magyar Gibsonnak" kezdené nevezni. László Zoltán leginkább talán mindkettő szintézise, így más, magasabb, egyedi minőség. László Zoltán.

*** Kiváló és jó példa lehet a regényciklusok egyes regényei és folytatásokban megjelenő történet kötetei közötti különbségre.

**** Anekdot: sajnos volt alkamam részt venni egy olyan doktori védésen, melynek végkifejlete cum laude minősítés lett, holott a jelölt HÁROM olyan szintű munkát végzett el és sajnos próbált egybefűzni, melyek EGYENKÉNT summa cum laude minősítésűek lettek volna.

***** Poszthumán, tehát túl van az emberen; nem emberi, az ember számára tehát jobbára felfoghatatlan; felfoghatatlan, tehát érdektelen. És az író itt egyetlen bekezdéssel egyúttal valamennyi eljövendő űrjáró sci-fi történet értelmét-létjogosultságát is megkérdőjelezi - eltemeti a témát… Kellett ez?
De ez nem tartozik a könyvismertetéshez.

****** Meglehet, hogy ennek konspiratív okai voltak, mindenesetre ez sem a hősnő addigi jelleméből, sem a szövegből nem következett.

Neil Gaiman - Csillagpor (Stardust)

Először olvastam Gaimant fordításban, és nagyot csalódtam. Illetve egyrészről nem: a fordító hozta a várható minimumot. Nota bene a várható minimum nem egyenlő az elvárható minimummal. Távolról sem. Valószínűleg sohasem fogom megérteni, hogy a magyar fordítók zöme számára a fordítás miért interpretációt és miért nem tolmácsolást jelent. Honnan veszi bárki a felhatalmazást, hogy oda tegyen hangulati elemeket, szójátékokat etc. – vagyis saját géniuszát -, ahol az eredeti szövegben nincsenek, és honnan veszi másrészről a bátorságot, hogy mindkét nyelv biztos ismerete nélkül szépirodalmat fordítson, és emiatt a szövegből árnyalatokat veszítsen, melyek az eredetit színesítik, sőt értelmetlen mondatroncsokat hagyjon a szövegben.
És persze itt van az angol mitológia/fantasy fordításainak rossz beidegződései, melyeknek az új kiadásokból illett volna eltűnnie. Nevezetesen a „tünde” és „törp” szavaknak.

Ennyi puffogás után a csalódás, amely nem is csalódás, ha az olvasó tudja, mire számítson:
ez a szöveg nem az Amerikai istenek, nem az Anansi fiúk – szóval nem mágikus realizmus.

Ez a Neverwhere vonalba tartozó mese. Fantasy nagyon fiatal közönségnek.
Ebben az esetben a történet igen erősen kapaszkodik az ír/kelta mítoszok legősibb rétegeihez*, a való világba beágyazódott Tündérországi jelenléthez. Természetesen annak továbbfejlesztett változata, az ember előtti tündérvilághoz ebben a történetben csatlakozik valamennyi képzeletbeli vidék, mely a Föld felfedezésével eltűntek a térképekről. Igen szép többrétegű metafora.
A történet teljesen átlagos mese, talán annyiban különbözik, hogy az ijesztő szereplők nagyon is valóságosak: néha olyan érzésem volt, hogy egy multinacionális vállalat magyar képviseletének teljes menedzsmentjét össze lehetne állítani abból a rengeteg kisstílű, gonosz(kodó) pszicho- és szociopatából, akik a történetben előfordulnak. Arra utalok, hogy ez a mese azért nem nyolc év alatti gyermekeknek való.

Abban is hasonlít a Neverwhere-hez, hogy bár irodalmi igényessége átüt a fordításon, azért nem sokal több, mint egy forgatókönyv** regényesítése. Nagyon el tudom képzelni, hogy a szöveg lapos ott, ahol a filmben esetleg a látványvilág vagy a színészi játék elviszi a történetet. De nem vagyok biztos benne, nem láttam a filmet.

Könyvészetileg a borító nemzetközi viszonylatban is kiváló, de sohasem hittem volna, hogy itthon megérem az emelt sortávolság megjelenését. Valóban, képtelenség vásárlóerőt találni egy kisregényre?

Leginkább csak mese és/vagy Gaiman rajongóknak ajánlom, másoknak esetleg csalódást fog okozni.

Agave 2007. Puhafedelű, 211 oldal. Pék Zoltán fordítása

Jegyzetek:

* Erről bővebben (angolul) esetleg itt.
** Valaki volt szíves kijavítani, hogy a Stardust az író második regénye, nem pedig forgatókönyv adaptáció. Köszönet. Utánanéztem, valójában graphic novel storybooknak készült eredetileg.

China Miéville - Vastanács (Iron Council)

Nagyon reméltem, több dolgot is, kettőt főképpen. Reméltem, hogy Miéville megérik, zabolátlan kölyökzseniből érett író lesz, aki törődik a közönségével. És reméltem, hogy megírja pontosan ezt a könyvet. Persze honnan a bakter ződre festett (öncenzúra)ából tudtam volna, hogy mit akar megírni? Nem tudtam, nem is érdekes, akármit is ír, ha így írja meg, pontosan a nekem megfelelő regény sikeredik belőle. Nem a történet számít, nem a szavak számítanak – hanem az eszme. Az Eszme. Reméltem, hogy Miéville megírja, kiírja az eszmét, amelyben hisz, megírja a marxizmusát.
És féltem, hogy ezt azelőtt teszi meg, mielőtt megérne, beérne mint író.
Félelmeim nem, reményeim beigazolódtak. All hail the great author!

Ez az a könyv, amelyet vártam, attól az írótól, akitől annyit vártam.

Ez a könyv végre szerethető*: a hősei szerethetők, megérinthetők, megtapogathatók – élnek, a történet mélyértelmű, sokrétegű, a szövegben alig található üresjárat, felesleges részlet**, díszítőelem, végre nem azt a célt szolgálja, hogy a szerző zsenialitását fényezze, a fantáziában is alig botlik az olvasó üresjáratba, üres ötletbe, gondolati rokokóba; fegyelmezetten minden a Cél szolgálatában áll. És mert van cél, a szöveg nem esik szét, nem válik önmaga unalmas paródiájává, mint a Perdido pályaudvar vagy tűnik egészében feleslegesnek, mint A heg (The Scar).

Mi is a Cél? Valójában nem tudhatom. Számomra az, hogy az Eszme nem veszett el, nem veszhet el. Elbukhat, letiporhatják (figyelj erre a szóra!), kiirthatják a történelemkönyvekből, de nem veszhet el. Ez a regény az Eszme visszatéréséről szól, az Eszmének állít emléket. A történet és szó szerint.

A cím, Iron Council, egy másik szocialista sci-fi könyv címére emlékeztet, Jack London The Iron Heel-ére (magyarul Vaspata), és a két könyv tartalmában is sok hasonlóságot hozdoz. New Crobuzon urai ugyanolyanok, mint a Vaspata kíméletlen iparmágnásai, ugyanúgy egy lázadást tipornak el mindkét könyvben és hasonlóan függőben marad a második forradalom. Természetesen a történet más, a megoldás más, és a címek is egymás szöges ellentétei: a Vastanács a lázadók reménye, az utópisztikus közösségi társadalom, a Vaspata pedig az iparmágnások kontinensméretű uralmát, az Oligarchiát jelenti.***

A regény cselekménye a Perdido pályaudvar, végállomás történései után évtizedekkel játszódik. New Crobuzon kapitalizmusa még fejlettebb lesz, elkezdi vasútvonalai terjeszkedését a kontinensen. Az első cselekményszál ekkor indul, az erőltetett indusztrializáció következtében megszületik a Vastanács, mely a kommunisztikus törekvések szimbólumává válik a városban. A második két cselekményszál egyike a Vastanács keresése, megtalálása a közösségi törekvések legelkeseredettebb képviselői által a városon kívül, a másik szál a Párizsi Kommünhöz hasonló felkelés kirobbanása és bukása, a Tanács visszatérése a városban. A háttérben dúl New Crobuzon háborúja egy másik, kevésbé iparosodott, de mágiában jártasabb hatalommal, Tesh-sel.

A cselekményszálak két fő szereplői csoport körül bonyolódnak. A fő szálat, a Tanács megteremtése, majd keresése Judah Low, Ann-Hari és Cutter szerelmi háromszögén keresztül ismerhetjük meg. A másik szál hőse a fiatal radikális, Ori, akinek történetén keresztül a New Crobuzoni Kömmün kitörését követhetjük végig. Ez a szál eszmeileg főként a terror, az öncélú erőszak feleslegességének bizonyítása, de ezen a szálon mutatja meg az író a radikális és mérsékelt közösségi erők közötti különbségeket és hasonlóságokat.

A fő szál nagyságrendekkel bonyolultabb, és több rétegű, nemcsak a nagyobb időtáv, összetettebb, információgazdagabb történések, hanem a szerelmi háromszög nyújtotta plusz motivációk miatt is. Judah neve beszélő név, az ő „árulása” ugyanúgy a mitológia magasságába emeli a Vastanácsot, mint Júdás árulása Jézust. Ebben a pogány evangéliumban tehát a Tanács Jézus, Ann-Hari Mária Magdaléna, Judah Júdás. Cutter számára az evangélista szerepe marad. Mivel Ann-Hari valódi szerelme nem Judah, hanem a Tanács, az Eszme, ahogy Judahnak is, a szerelmi háromszög valamiképpen négyszög, egy élő/élettelen résztvevővel. Égi és földi szerelem keveredik nehezen kibogozhatóan.
A regény tetőpontján Judah „árulása” saját emlékművévé, a remény örök szimbólumává emeli a Vastanácsot, mely nélküle talán meg sem született volna. Mint Júdás, ő is életével fizetett a tettéért.

A regény narrációja sokkal barátságosabb, olvasóközelibb, mint az előzményeké, a lineáris cselekménymenetet a kellő időben töri meg a beékelődött kisregényszerű rész, mely Judah és a Tanács sorsának összefonódását – az első szálat – mutatja be flashback módjára. A szöveg nem tartalmaz annyi „kis színest”, unalmas ötletelést, mint előzményei, mindössze egy helyen találtam benne olyan számomra felesleges, a történet szempontjából érdektelen kalandot – szerencsére aránylag kis terjedelemben –, mely untatott. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ez a regény számomra innovatívabb, egyénibb fantáziát mutat, mint az előzmények. A stílus mindvégig egyenletes, igazodik a szereplőkhöz, és a környezetekhez, a jellemek kiforrottak, jól megragadottak, akinél szükséges (az ifjú Ori) a kellő/a történet által megkívánt, így hiteles változás is érzékelhető. A szereplők motivácói világosak, hitelesek, többnyire mélyek. A dialógusok élők, nem papírszagúak, nem erőltetnek bennfentes humort, felesleges „laza” dumát az olvasóra. (Bár ez Miéville-nek sohasem volt sajátja.)

A szövegben néhol irodalmilag tökéletes részletek lelhetők, melyek líraiságukkal és/vagy szimbolikus erejükkel nagy hatással voltak rám. Az egyik ilyen az esőcseppekbe, mint borostyánba fagyott napfény lírai képe, a másik az a szimbólum, amikor a maga által rakott sínről a Tanács rágördül a város sínhálózatára. Annak ábrázolása, amint egy újonc átesik a tűzkeresztségen, a begyakorolt manőverek és a valóság, az akció múltja, jelene és jövője összemosódnak elméjében, irodalmilag páratlanul erőteljesen megvalósított. Vizuálisan döbbenetes a holttestekből alkotott gólem mozgása. Igen megrázó jelenet, amikor a regény hősei a városból menekülő gépezettel találkoztak: olyan embertelen a helyzet New Crobuzonban, hogy még a gépek is elmenekülnek…

Néhány spekulatív szó Bas Lagról, a regény színteréről, és arról, hogy mi a szösz is ez a könyv valójában? Mi az a weird fiction, melyet Miéville írásművészete reprezentál.
Szubjektív vélemény, de azt hiszem, ezek a regények a science fiction és nem a fantasy alzsánerébe tartoznak. Számomra ezt a szóhasználat, a nevek nagyon is földi eredete bizonyítja leginkább. Judah, Ann, nagyon is földi nevek, a jiddis chaver, chaverim (barát, bajtárs, elvtárs – magyar szlengben haver) a kifejezések, az „Ecce Jabber!” grafitti, egy szörnyeteg bastardizált latin!!! neve, a Homo raptor geometridae, a ghul lény neve földi eredetről tanúskodnak. Mindegy, hogy a világot mágia szövi át, a földi emberek, földi neveikkel leginkább posztapokaliptikus vízióvá teszik a regényeket, mint fantasyvá. Mindegy, hogy a téridő szerkezete esett szét, dimenziók, idősíkok, párhuzamos univerzumok csúsztak egymásba – a kiindulási alap a mi Földünk. Miéville játszik velünk, de ez ezúttal nem bántam.

Nem tudhatom természetesen, hogy a regénynek mi a valódi célja. Ha a cél a marxizmus eszméjének megismertetése egy olyan generációval, mely azt sohasem élte meg, a nyilvánvalóságok ellenére is nem biztos, hogy teljesül. Angolszász területen legalábbis kétséges. Hiányoznak a marxista alapok a fiatal olvasóközönségből. (Nem mintha nálunk meglennének.) Félek, hogy az átlag fiatal olvasó úgy fogja ezt a könyvet olvasni, mint egyszerű fantasyt, sőt értetlenül elfordul tőle. Pedig a másik vélt cél, megőrizni az Eszmét, az emlékét, átmenteni kedvezőbb időkre – ahogy Judah (talán Miéville) mondja: „A történelem ment tovább. Nem volt megfelelő az idő.” Értve ezt a Vastanácsra, a New Crobuzoni Kommünre, a Kollektívára, de értve ezt a nagy kommunista kísérletekre is. – talán még veszélyeztetettebb az értetlenség által. Hiába mondják a regény utolsó szavai: „Voltunk, vagyunk, leszünk.” Ha nincs, aki őrizze a lángot, tovább vigye a zászlót, meséljen, akkor az emlékkel meghal a dolog. De lehet, az is a célja, a könyvnek, hogy éppen erre hívja fel a figyelmet. Emlékművekre szükség van.****

Ugye ismerős: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!*****

Jegyzetek:

* A hatvanas ökölszabályom, miszerint, ha a hatvanadik oldalon nem szeretem a könyvet, már nem is fogom, Miéville három köteténél nagyon beigazolódott.

** Ragadozó ló. Szerencsére csak egyetlen bekezdés erejéig.

*** Természetesen a címen kívül akad párhuzam más alkotásokkal is!
Az idegengyűlölő Új Csévélők (New Quillers) Párt tagjainak „egyenruhája“, a feltűrt nadrág és a keménykalap engem legalalábbis a Kubrick-féle Gépnarancs Alexének és társainak „egyenruhájára“ emlékeztet.
Amikor először felbukkan, Drogon, a suttogó előttem mindenestül mint King Dark Towerének mesterlövésze tűnt fel. Később ez a hasonlóság elillan, de az első benyomás ez volt.
Mosolyogtam, amikor azt a megszólítást olvastam egy szónoklat elején:
„Sisters, councilors, comrades!”, mely egyértelműen Antonius sokszor idézett Caesar temetési beszédének parafrázisa. Shakespear is megvolt!
Megragadott, de természetesen nem valódi allúzió a vonatmotívum, hiszen az eredeti célközönségnek valószínűleg nincs tudomása arról, hogy a vonat, a páncélvonat milyen fontos szerepet játszott az orosz-szovjet polgárháborúban. Arról biztosan nincs, hogy milyet a mi Tanácsköztársaságunkban, és hogy napvilágot látott a bolsevizmus idején egy könyv a Tanácsköztársaság harcairól, melynek az volt a címe: Mennyei páncélvonat.

**** Emlékezzünk meg ehelyt a rencerváltás szobordöntögetőiről!

***** És nehogy mán túl komolyan vegyük magunkat:
A Szovjet Órások Szövetsége órásversenyt hirdet ideológiailag megalapozott időmérők tárgyában. A kakukkos óra kategória harmadik helyezettjének szerkezetéből minden órában kijön a kakukk, és azt kakukkolja: „Lenin! Lenin! Lenin!”. A második helyezett mű kakukkja minden órában kijön, és azt mondja: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”. Az első helyezett órából minden egészkor kijön Lenin, és azt mondja: „Kakukk! Kakukk! Kakukk!”.