Két irányból is elfogult voltam ezekkel a könyvekkel. Egyrészt pozitívan, mivel a Rámát kifejezetten szerettem, másrészt negatívan, mert az ún. hard sci-fi méltatói szinte bibliájuknak tartják.
Elfogultságaim ötven százalékban beigazolódtak, sajnos negatív irányban: a regények minősége külön-külön, de összességükben sem közelíti meg a Randevú a Rámával színvonalát, és hozzák mindazt a rosszat, amit egy ún. hard sci-fitől vártam.
A hatalmas méretű regényfolyam (a Randevú nélkül több, mint 1500 oldal) két szerző munkája. Az idős Clarke nyilvánvalóan fizikailag nem tudta felvállalni egy ekkora anyag megírását, ezért a NASA egykori főmérnökét, Gentry Lee-t választotta társául a munkához. A választás kissé érthetetlennek tűnik, még akkor is, ha előtte már megírtak közösen egy sci-fi regényt, mely magyarul is megjelent Bölcső címen.
Az érthetetlen választás be is igazolta a negatív várakozást. A Randevú folytatásai mind irodalmilag, mind a tudományos fantasztikum vonatkozásában elmaradnak az előzménytől. Sőt több tekintetben szinte negálják azt.
A méltatások szerint a folytatások inkább karakter orientáltak, mint az első Ráma, bár ezt az kitételt csak akkor tudom értelmezni, ha a karakter -orientáltság és a közhely-orientáltság közé egyenlőségjelet teszek.
Mert ez az 1500 oldal bizony hemzseg az SF kliséktől, a másodosztályú hollywoodi akció és szentimentális filmek sablonjaitól, irodalmi közhelyektől. És mindezek ellénére, vagy éppen ezért, halálosan unalmas. A szereplők, szituációk és történések annyira közhelyesek, hogy több tucat gondosan válogatott másodosztályú sci-fi regény és forgatókönyv kvázi-random összeollózásával valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.
Ekkora volumenű történetet lehetetlen spoilerezni, így bátran megadom a történet rövid összefoglalóját, hogy a későbbiekben könnyebb legyen hivatkozni.
A Rama II története (részletes olvasónapló itt) nem más, mint a Naprendszerbe belépő második Ráma osztályú idegen úrhajóhoz indított földi expedíció története. Mivel arra az időre az emberi társadalom éppen csak kilábalt egy súlyos gazdasági, politikai, lélektani etc. válságból, az űrhajózás az első Rama körüli színvonal alatt maradt. A technológiai elégtelenség és emberi gyengeségek következménye, hogy többen meghalnak, és végül a Ráma II-n reked az expedíció három tagja, Nicole des Jardins orvos (a regényciklus főszereplője), Richard Wakefield tudós/mérnök és Michael O’Toole tábornok, miután a föld koncentrált atomtámadást intéz a jármű ellen. A Ráma készítőiről és céljáról semmiféle információhoz nem jutunk. Annyi sejthető, hogy az embereken kívül még legalább két értelmes faj tartózkodik az űrhajón, amelyek közül az egyik valószínűleg nem baráti.
A Garden of Rama címét a tartalom ismeretében Ráma Édenkertjének kellene fordítani. Ez a kötet két élesen elváló részre oszlik. Az első felében a három Rámán maradt asztronauta útját mesélik el a Szíriusz csillag felé. A cselekmény főként akörül bonyolódik, hogy miként lesznek képesek az emberek az idegen technológia használatára, és miként próbálnak saját természetes szaporulatuk genetikai optimalizálásával legénységet biztosítani a Ráma ismeretlen időtartamú útja alatt. Ez az egy nő-két férfi összetételű csapatban nem megy zökkenők nélkül, de ennek ellenére a Szíriuszhoz már Richard és Nicole három lányával és Michael és Nicole két fiával megszaporodva érnek. A csillag körül a Rámák és hasonló járművek gigantikus fogadóállomása, a titokzatos Csomópont kering, ahol anélkül, hogy az embereknek valódi információt adnának, a Rámát átrendezik, megépül a jövendő emberi kolónia az Új Éden, és két önként a Csomóponton maradó kivételével az embereket útnak indítják vissza a Földre. A Ráma feladata ezúttal az, hogy kapcsolatba lépjen az emberiséggel, és fedélzetén kétezer emberi önkéntessel elinduljon egy ismeretlen útirány felé, bevallottan azért, hogy közben a Ráma alkotói az embereket tanulmányozzák. A regény második fele az emberi kolónia alapítását és történetét meséli el. Mivel a kétezer fős legénységben jócskán akadnak elitélt gyilkosok is, hamarosan a bűnözők ragadják magukhoz a hatalmat, és háborúba kezdenek a Ráma másik felében elszállásolt másik értelmes fajjal, amelyet sikeresen ki is irtanak. Nicole férje, Richard, a másik faj utolsó maradékát egy harmadik, szintén a Rámán utazó fajhoz menekíti. Nicole-t természetesen letartóztatják.
A harmadik könyvben, melynek címe Rama Revealed, − Ráma felfedi magát −, Nicole és gyermekeinek szökését meséli el Új Édenből, életüket a harmadik idegen faj városában, majd a háborút, melyet az emberek ez ellen a faj ellen indítottak. Mielőtt a háborúban minden elpusztulna, a Ráma építői mindenkit elaltatnak (hibernálnak?) a járművön, így az alvó legénységgel érkezik végállomására, a Tau Ceti körül keringő másik Csomóponthoz. A Ráma készítői itt felfedik magukat, és a Ráma küldetések célját.
Ez a folytatása annak a könyvnek, mely annak idején éppen eredetiségével, hangjával és titokzatosságával nyűgözött le. Noha a sztori és a szereplők sztereotípiáiért egyértelműen a társalkotó, a valós író a felelős, a történet ívéért és a Ráma valódi céljának kiötléséért egyértelműen a mélyen vallásos keresztény Clarke. Emiatt ez a könyv sajnos a kreácionisták és intelligens tervezettség hívők bibliája is lehet.
Ami megdöbbentően hiányzik a könyvekből, az a tudomány. Mert a világegyetem értelmének kérdésére adott transzcendens válasz minden, csak nem az, amelyet tudománynak nevezünk.
Ami fájón jelen van viszont a könyvben, az egyrészt a földi események teljesen üres és sehová sem vezető extrapolációja, és olyan mélységes pesszimizmus fajunkkal szemben, mely már a rögeszme határát súrolja.
A szerzők megragadtak a késő nyolcvanas évek társadalmi, technológiai, gazdasági, tudományos problémáinál, és ezeket a problémákat egyszerűen kilőtték a XXIII. századba. Ami az ebből a nyolcvanas évek végi pesszimista életérzésből fakad, vagyis hogy az emberiség javíthatatlan, tulajdonképpen az egyetlen valamirevaló színt hozta volna történetbe, ha a szerzők nem inkább valószínűtlen idegen életformák és társadalmak aprólékos, mégis hiteltelen leírásával töltik meg a lapokat. Tudniillik, az, hogy a Föld az idegenek vizsgálati alanyaként „válogatott” emberanyagot, sőt elítélt gyilkosokat is küld a Rámára, olyan drámai helyzetek és történések lehetőségét veti fel, melyeket egy Dick, egy Brabury, egy Simak vagy a Sztrugackij fivérek nem hagytak volna kiaknázatlanul. És annak ellenére, hogy a Lee-Clarke szerzőpár ezt a helyzetet is csak melodramatikus klisék sorával volt képes megragadni, még mindig a legerősebb része a könyvnek.
A javíthatatlan pesszimizmus már az első könyvben, a Rama II-ben is tetten érhető, hiszen a fő konfliktusforrás az, hogy a nemzetközi űrhajózási hivatal egy majdnem teljesen emberi hulladékból álló legénységet válogatott össze az expedícióra. Ez a válogatás talán magyarázható a Nagy Káosz okozta visszaeséssel, azonban a Ráma II első látogatása és visszatérése között eltelt több mint negyven évben a Föld már a Mars újratelepítésén fáradozik: természetesen ugyannal az emberanyaggal, amelyet a Rámra küldenek.
Van még a könyvben jókora adag öntömjénezés is, mely Clarke-nek sohasem volt sajátja, de mely a későbbi írói generációk rákfenéje. Többször elhangzanak a szereplők szájából az egész Ráma küldetés nagyszerűségéről szóló ömlengések, a férfi főszeplő speciel Lee önmagáról alkotott idealizált képe, átlag száz oldalankét valamilyen formában elhangzik Clarke mondása, miszerint „Bármely meglelően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”
Biokémiával foglakozó emberként mérhetetlenül idegesített Lee minduntalan ájult csodálata a biológia tudománya iránt és, hogy a könyvek „tudománya” főként elrugaszkodott biológiai spekulációkból áll. Lelki szemeim előtt megjelent a következő jelenet:
Lee kipirult arccal fordul az idős mester felé:
- Arthur bátyám! Eszembe jutott valami! Az AIDS olyan divatos, meg titokzatos, meg minden és olyan csúnyán bántak kezdetben a hordozóival. Nem kéne erről is írni?
- Írjá, Gentry fiam!
És írt.
Mindazonáltal azok, akiknek elég, ha hosszadalmas leírásokat ismeretlen rendeltetésű szerkezetekről, lehetetlen biológiájú és társadalmi berendezkedésű idegenekről, az élvezni fogja a könyvet.
Ha pedig valaki megveszi majd mind a négy kötetet legalább nem fog billegni az asztal. Bár a Randevú valószínűleg nem végzi az asztalláb alatt. Különben is jócskán vékonyabb.
Ja és az uplift ideát pofa nélkül lenyúlták Brintől.
2007. május 3., csütörtök
2007. április 21., szombat
Bret Easton Ellis - Holdpark
Természetfölöttiről/horrorról még úgysem írtam.
Nem mintha Kingen kívül olyan sok ilyesmit olvasnék, bár van egy Lovecraft kötetem, amely olvasásra vár. De a könyv, melyről szó lesz sem nem Lovecraft, sem nem King.
Bret Easton Ellis, akit igazából az Amerikai pszicho tett híressé/hírhedté, írt egy regényt Holdpark („Lunar park“) címmel, melyet, mivel előző könyveit kedveltem, gyanútlanul megvettem, hogy aztán a harmincadik oldalon nagy méltatlankodások közepette csaknem a sarokba vágjam.
Át lettem abszva!
Mielőtt bárki e ponton abbahagyná, elkönyvelvén magában, hogy itt vagy egy rossz könyv ismertetése következik, vagy egy rossz ismertetés – vagy mindkettő, kérem ne tegye! Remélem, hogy egyik sem az utolsó kettőből. Az első semmiképpen.
Félreértések, félreértések, félreértések.
Mint említettem, át lettem abszva.
Sokszorosan.
Bevallom, felületes és ostoba voltam, meg talán nagyképű is. Az ilyenek szoktak bedőlni az Elefáncsontpartról „Ostoba“ törzsi névről érkező nagyösszegű dollár átutalások ígéreteinek…
Szóval azt történt, hogy balfrász felülkerekedett, és az első bekezdés után úgy döntött, hogy az első fejezet nem más, mint egy előszó, és mivel az utószókkal ellentétben azokat nem szereti, hát ugorgyuk! Tehát elkezdtem olvasni a második fejezetet, és akkor az történt, hogy nem állt össze a kép. Mi van? Ellis megírja itten az Amerikai Pszicho folytatását, ugyanazokkal az ezúttal már lejárt szavatosságú írói eszközökkel, saját magát téve a fikció főhősévé? Egyáltalán, mi a fikció és mi nem? Balfrászt tehát visszaküldtem a lövészárokba, visszalapoztam az első fejezethez, hátha az előszó elárul valamit arról, mi is folyik itten. Akkor jött a második pofon. Egy nagyképű, önfényező, hazug valamin rágtam át magam, egy gyomorforgató semmiségen, mely semmit sem tett világossá, irodalmi értéke nulla. Ellis ettől sokkal, sokkal jobb író! Gyanakodni kezdtem, hogy ez talán mégsem előszó, hanem egy furcsa fikció valódi első fejezete, és utánanéztem Ellisnek. Lo and behold! Az első fejezet csak töredékesen igaz, lényeges elemei egészében kitaláltak. Ellis felesége Jeyne Dennis, dacára szépen elkészített hivatalos honlapjának, nem létezik.
Semmi sem létezik.
Át lettem abszva!
Viszont minden a helyére került, és végre egy remek horrortörténetet olvastam.
Egy jól szabott, remekül, emberi terjedelemben megírt modern kísértethistóriát, szikrázó öniróniával és humorral. Egy hatásosan szerkesztett művet, mely kihasználja a téma minden lehetőségét, de sehol sem spilázva túl, majdhogynem szikáran követi az eseményeket.
Mindig kis kétkedéssel fogadom az első személyben megírt történeteket, de ez az írói ál-önvallomás olyan profizmussal készült, hogy kétségeim, és félelmeim sehol sem igazolódtak be.
Az Amerikai pszicho valójában csak egyetlenegyszer ütős (sokakat egyébként az agyhalál közelébe kergető) stílusa sem puszta ismétlésnek, modorosságnak bizonyult, hanem szerves egészet alkot a történet belső logikájával.
Mindeközben kiváló kor és kórrajzot, társadalomkritikát kap az olvasó a kilencvenes évek kaliforniai (sajnos általában amerikai) felső középosztályáról, médiaértelmiségéről.
Vastagon el lehet gondolkodni az író felelősségén is. Azon a felelősségen melyet a szöveg publikálása után a szövegnek a társadalomra gyakorolt hatása miatt kell, hogy érezzen az alkotó, és azon a kívülálló számára talán nem is megfogható, nem létező felelősségen, melyet az alkotó teremtett hőseivel szemben érez.
Mellesleg egy olvasatban betekintést nyerhetünk még az írói alkotási folyamatba, motivációkba, válságokba is.
Hacsak nem lettem megint átabszva valamiképpen!
Magyarul: Bret Easton Ellis, Holdpark, 2005, Európa kiadó, fordította: M. Nagy Miklós
Nem mintha Kingen kívül olyan sok ilyesmit olvasnék, bár van egy Lovecraft kötetem, amely olvasásra vár. De a könyv, melyről szó lesz sem nem Lovecraft, sem nem King.
Bret Easton Ellis, akit igazából az Amerikai pszicho tett híressé/hírhedté, írt egy regényt Holdpark („Lunar park“) címmel, melyet, mivel előző könyveit kedveltem, gyanútlanul megvettem, hogy aztán a harmincadik oldalon nagy méltatlankodások közepette csaknem a sarokba vágjam.
Át lettem abszva!
Mielőtt bárki e ponton abbahagyná, elkönyvelvén magában, hogy itt vagy egy rossz könyv ismertetése következik, vagy egy rossz ismertetés – vagy mindkettő, kérem ne tegye! Remélem, hogy egyik sem az utolsó kettőből. Az első semmiképpen.
Félreértések, félreértések, félreértések.
Mint említettem, át lettem abszva.
Sokszorosan.
Bevallom, felületes és ostoba voltam, meg talán nagyképű is. Az ilyenek szoktak bedőlni az Elefáncsontpartról „Ostoba“ törzsi névről érkező nagyösszegű dollár átutalások ígéreteinek…
Szóval azt történt, hogy balfrász felülkerekedett, és az első bekezdés után úgy döntött, hogy az első fejezet nem más, mint egy előszó, és mivel az utószókkal ellentétben azokat nem szereti, hát ugorgyuk! Tehát elkezdtem olvasni a második fejezetet, és akkor az történt, hogy nem állt össze a kép. Mi van? Ellis megírja itten az Amerikai Pszicho folytatását, ugyanazokkal az ezúttal már lejárt szavatosságú írói eszközökkel, saját magát téve a fikció főhősévé? Egyáltalán, mi a fikció és mi nem? Balfrászt tehát visszaküldtem a lövészárokba, visszalapoztam az első fejezethez, hátha az előszó elárul valamit arról, mi is folyik itten. Akkor jött a második pofon. Egy nagyképű, önfényező, hazug valamin rágtam át magam, egy gyomorforgató semmiségen, mely semmit sem tett világossá, irodalmi értéke nulla. Ellis ettől sokkal, sokkal jobb író! Gyanakodni kezdtem, hogy ez talán mégsem előszó, hanem egy furcsa fikció valódi első fejezete, és utánanéztem Ellisnek. Lo and behold! Az első fejezet csak töredékesen igaz, lényeges elemei egészében kitaláltak. Ellis felesége Jeyne Dennis, dacára szépen elkészített hivatalos honlapjának, nem létezik.
Semmi sem létezik.
Át lettem abszva!
Viszont minden a helyére került, és végre egy remek horrortörténetet olvastam.
Egy jól szabott, remekül, emberi terjedelemben megírt modern kísértethistóriát, szikrázó öniróniával és humorral. Egy hatásosan szerkesztett művet, mely kihasználja a téma minden lehetőségét, de sehol sem spilázva túl, majdhogynem szikáran követi az eseményeket.
Mindig kis kétkedéssel fogadom az első személyben megírt történeteket, de ez az írói ál-önvallomás olyan profizmussal készült, hogy kétségeim, és félelmeim sehol sem igazolódtak be.
Az Amerikai pszicho valójában csak egyetlenegyszer ütős (sokakat egyébként az agyhalál közelébe kergető) stílusa sem puszta ismétlésnek, modorosságnak bizonyult, hanem szerves egészet alkot a történet belső logikájával.
Mindeközben kiváló kor és kórrajzot, társadalomkritikát kap az olvasó a kilencvenes évek kaliforniai (sajnos általában amerikai) felső középosztályáról, médiaértelmiségéről.
Vastagon el lehet gondolkodni az író felelősségén is. Azon a felelősségen melyet a szöveg publikálása után a szövegnek a társadalomra gyakorolt hatása miatt kell, hogy érezzen az alkotó, és azon a kívülálló számára talán nem is megfogható, nem létező felelősségen, melyet az alkotó teremtett hőseivel szemben érez.
Mellesleg egy olvasatban betekintést nyerhetünk még az írói alkotási folyamatba, motivációkba, válságokba is.
Hacsak nem lettem megint átabszva valamiképpen!
Magyarul: Bret Easton Ellis, Holdpark, 2005, Európa kiadó, fordította: M. Nagy Miklós
Neil Gaiman - Tükör és füst
Szeretek Gaimant olvasni.
Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
Még a terjedelemre is ügyel, szinte sohasem terjengős, a történetei éppen olyan hosszúak, amilyen hosszúaknak lenniük kell.
Most éppen novellák.
A kötetnek Tükör és füst a magyar címe, valami előttem ismeretelen oknál fogva az eredeti többes szám lemaradt a tükrökről. Szóval, "Smoke and Mirrors".
Azért időzök el a címnél, mert – azt hiszem – a címmel akart valamit közölni a szerző. Egyrészt jelezni, hogy itt varázslatos történetek következnek majd. Másrészt utalni a színpadi bűvészek trükkjeinek mechanizmusaira. Harmadrészt ezáltal visszamenőleg jelezni, hogy a varázslatos történetek mögött trükk lehet. Negyedrészt vezérmotívumot adni a novellafüzérnek. Mert a trükkök és tükrök, a bűvész bizony visszatérő motívumok ebben a válogatásban.
Mi is az előszó első mondata? "Tükrökkel csinálják."
Angolszász területen kiadott novelláskötek esetében nem először találkozom azzal, hogy a szerző előszót ír a történetekhez. Nem akarom megítélni, hogy általában helyes gyakorlat-e ez, Gaiman esetében biztosan nem lehet kifogást emelni ellene: a novellák keletkezésének történetét, jellegüket bemutató néhány mondatos előszavacskák a kötet elején csokorba gyűjtve legalább annyira érdekesek, mint bármelyik történet.
Esszéíró akkor kerül bajba, ha a novellákról kell írni. Mi mondható el egy rövid történetről, anélkül, hogy kárt okoznánk magában elbeszélésben akár egy piciny rész felfedésével is?
Annyit mondhatok, hogy szinte valamennyi történet ugyanazzal az érzékenységgel, tehetséggel és a mese iránti végtelen vonzalommal íródott, mint az Amerikai istenek. A szerző nem ritkán klasszikus vagy népmesét dolgoz fel újszerű, rá jellemző tálalásban – hasonló sikerrel, vagy talán sikeresebben, mint Ilja Varsavszkíj tette.
Ritkán találni altémáktól és műfajoktól függetlenül ilyen egyenletes minőséget olyan hosszú időt felölelő válogatásban (1984-től 1998-ig, gyakorlatilag az írói pálya kezdetétől a kötet megjelenéséig), mint Gaimannél.
Személyesen négy írást emelek ki: a kezdő novellát, melynek angol címe "Chivalry" (talán Lovagkor lett magyarul?), s mely ízig-vérig angol bájával és meseszerűségével tündököl; a "We Can Get Them for You Wholesale"-t (talán: Megszámíthatjuk Önnek nagykeráron) eredetiségével, mely egyben a kötet legkorábbi alkotása, s mely kiválóan érzékeli Gaiman érzékét a groteszkhez (könnyű neki, angol) és a horrorhoz; a hátborzongató Babahúst (Babahús lett, mely elég találó - lenne, ha a az itt kettős értelemben használt "babycakes"-hez hasonlóan a babahús létező magyar szó lenne..., de egy fordítása legalább olvasható a linken, ízelítőül), mely abszurditásához méltóan nem lett hosszabb, mint egy jól sikerült Örkény egyperces; és az utolsó előtti történetet, a "Murder Mysteries"-t (Ki a gyilkos? lehetne), mely hosszabb történet és krimiben meséli el a világ teremtésének és Lucifer bukásának kezdetéről szóló történetet miközben felszínre kerül a Teremtő felelőssége is mindezekben.
A kötet egészében olyan volt számomra, mintha valamelyik jól sikerült régi szerzői Galaktikát olvasnék. Vagy Metagalaktikát. Igen. Mint azokban, alaposan megismerhető a szerző, sokféle alkotói korszakából, sokféle oldaláról.
Még a költő Gaiman is megismerhető – és e téren nehezen tudok bármit is mondani a magyar kiadás ismerete nélkül, mert meglehet, hogy a fordítások jobban sikerültek, mint az eredeti. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy Gaiman közepes költő-e, vagy csak saját személyes idegenkedésem az angol nyelvű verseléssel szemben mondatja velem, hogy a versek a leggyengébb részei a könyvnek, ráadásul a minőségük sem olyan egyenletes, mint a prózáké.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jól megírt rövid történeteket, melyeket más korban egyszerűen mesének neveztek. Ennek az elemzésnek is ez a kulcsszava.
Magyarul: Neil Gaiman, Tükör és füst, 1998 vagy 1999, Benefícium kiadó,
Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
Még a terjedelemre is ügyel, szinte sohasem terjengős, a történetei éppen olyan hosszúak, amilyen hosszúaknak lenniük kell.
Most éppen novellák.
A kötetnek Tükör és füst a magyar címe, valami előttem ismeretelen oknál fogva az eredeti többes szám lemaradt a tükrökről. Szóval, "Smoke and Mirrors".
Azért időzök el a címnél, mert – azt hiszem – a címmel akart valamit közölni a szerző. Egyrészt jelezni, hogy itt varázslatos történetek következnek majd. Másrészt utalni a színpadi bűvészek trükkjeinek mechanizmusaira. Harmadrészt ezáltal visszamenőleg jelezni, hogy a varázslatos történetek mögött trükk lehet. Negyedrészt vezérmotívumot adni a novellafüzérnek. Mert a trükkök és tükrök, a bűvész bizony visszatérő motívumok ebben a válogatásban.
Mi is az előszó első mondata? "Tükrökkel csinálják."
Angolszász területen kiadott novelláskötek esetében nem először találkozom azzal, hogy a szerző előszót ír a történetekhez. Nem akarom megítélni, hogy általában helyes gyakorlat-e ez, Gaiman esetében biztosan nem lehet kifogást emelni ellene: a novellák keletkezésének történetét, jellegüket bemutató néhány mondatos előszavacskák a kötet elején csokorba gyűjtve legalább annyira érdekesek, mint bármelyik történet.
Esszéíró akkor kerül bajba, ha a novellákról kell írni. Mi mondható el egy rövid történetről, anélkül, hogy kárt okoznánk magában elbeszélésben akár egy piciny rész felfedésével is?
Annyit mondhatok, hogy szinte valamennyi történet ugyanazzal az érzékenységgel, tehetséggel és a mese iránti végtelen vonzalommal íródott, mint az Amerikai istenek. A szerző nem ritkán klasszikus vagy népmesét dolgoz fel újszerű, rá jellemző tálalásban – hasonló sikerrel, vagy talán sikeresebben, mint Ilja Varsavszkíj tette.
Ritkán találni altémáktól és műfajoktól függetlenül ilyen egyenletes minőséget olyan hosszú időt felölelő válogatásban (1984-től 1998-ig, gyakorlatilag az írói pálya kezdetétől a kötet megjelenéséig), mint Gaimannél.
Személyesen négy írást emelek ki: a kezdő novellát, melynek angol címe "Chivalry" (talán Lovagkor lett magyarul?), s mely ízig-vérig angol bájával és meseszerűségével tündököl; a "We Can Get Them for You Wholesale"-t (talán: Megszámíthatjuk Önnek nagykeráron) eredetiségével, mely egyben a kötet legkorábbi alkotása, s mely kiválóan érzékeli Gaiman érzékét a groteszkhez (könnyű neki, angol) és a horrorhoz; a hátborzongató Babahúst (Babahús lett, mely elég találó - lenne, ha a az itt kettős értelemben használt "babycakes"-hez hasonlóan a babahús létező magyar szó lenne..., de egy fordítása legalább olvasható a linken, ízelítőül), mely abszurditásához méltóan nem lett hosszabb, mint egy jól sikerült Örkény egyperces; és az utolsó előtti történetet, a "Murder Mysteries"-t (Ki a gyilkos? lehetne), mely hosszabb történet és krimiben meséli el a világ teremtésének és Lucifer bukásának kezdetéről szóló történetet miközben felszínre kerül a Teremtő felelőssége is mindezekben.
A kötet egészében olyan volt számomra, mintha valamelyik jól sikerült régi szerzői Galaktikát olvasnék. Vagy Metagalaktikát. Igen. Mint azokban, alaposan megismerhető a szerző, sokféle alkotói korszakából, sokféle oldaláról.
Még a költő Gaiman is megismerhető – és e téren nehezen tudok bármit is mondani a magyar kiadás ismerete nélkül, mert meglehet, hogy a fordítások jobban sikerültek, mint az eredeti. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy Gaiman közepes költő-e, vagy csak saját személyes idegenkedésem az angol nyelvű verseléssel szemben mondatja velem, hogy a versek a leggyengébb részei a könyvnek, ráadásul a minőségük sem olyan egyenletes, mint a prózáké.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jól megírt rövid történeteket, melyeket más korban egyszerűen mesének neveztek. Ennek az elemzésnek is ez a kulcsszava.
Magyarul: Neil Gaiman, Tükör és füst, 1998 vagy 1999, Benefícium kiadó,
Neil Gaiman - Anansi boys (Anansi fiúk)
Szeretek Gaimant olvasni.
Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
És ad valami kényelmes, otthonos érzést.
Az Amerikai istenekben a számtalan mitológiai utalással, a Tükör és füstben a régi Galaktikák, Metagalaktikák és Kozmosz-novelláskötetek emlékével.
És az „Anansi Boys“ (Anansi fiúk) az afrikai mesékkel melyeket még gyerekkoromból ismerek, érdekes módon szintén a Móra kiadó jóvoltából. Otthonos, mert a történet kiváltója, bár a szövegben explicite alig jelenik meg, az az Anansi, akit az Amerikai istenekben ismerhettünk meg. És ismerős, mert személyes érzelmeket pendít meg, melyekről majd a későbbiekben írok. Bár talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezekben az érzelmekben többekkel osztozom.
Egyszerű történet: egy apa meghalt és kisgyerekkorukban elválasztott fiai ezen alkalomból találkoznak. Elválasztásuk olyan régen történt, hogy az egyik fiú, a regény főhőse, még csak nem is emlékszik a másik létezésére. A fiúk megküzdenek az apa emlékével/örökségével, és természetesen egymással. Megtalálják igaz szerelmüket és valódi életüket.
A bonyodalom abból ered, hogy a halott apa nem más, mint Anansi, az ősi afrikai istenség és a fiúk az ő halandó nővel kötött házasságából származó gyermekei. Az isten apa örökölhető személyisége és mágikus ereje olyan egyenlőtlenül oszlik el a két testvérben, hogy az egyik (hősünk) rendezett hivatalnokéletet él Londonban, miközben a másik, az isteni fiú, körbeszélhámoskodja a fél világot.
Természetesen Anansi – jelleméből következően – még afrikai istenség korában számos ellenséget szerzett magának, akik az apa halála után most a fiain kívánnak bosszút állni, és mellesleg visszaszerezni a lelkek feletti uralmat, melyet Anansi kicsalt tőlük.
Mert Anansi nemcsak nekem lehet ismerős. A szélhámos archetípusa ő. Az az istenség, aki hol nyúl, hol pók alakban jelenik meg a mesékben (Gaiman szerint a pók az igazi) és ravaszságával kerekedik felül erős és erőszakos ellenségein. Persze nem hibátlan jellem. Önző, mint minden isten, de nem öl és aláz csak az ölés és alázás kedvéért: szeretnivaló szélhámos.
És itt jön a regény valódi ereje: annak ábrázolása, hogy mennyire zavaró lehet egy többé-kevésbé link apai alak egy többé-kevésbé normális fiúgyerek számára tökéletesen sikerült. Ez az a szál ahol kedvemre lubickolhattam az otthonosság érzésében. Zavaró apában én is szakértő vagyok. (Bár nagyon sokat adnék, ha megint érezhetném azokat a zavartságokat, amelyeket az én apám okozott.)
A regény másik erőssége a fegyelmezett mederben hömpölygő mese. Mert hömpölyög rendesen, magával ragad, de nem árad ki parttalanul. Gaiman megadja a módját terjedelemben is, de nem terjengős: a szöveg éppen akkora, amekkorának lennie kell. Pedig a kísértés az angolszász könyvkiadást ismerve nem lehetett csekély, hogy a leütések számát akár meg is duplázza az író. Kísértő érzés lehetett az Amerikai istenek jól megérdemelt sikere is, hogy Anansi valóban szerethető karaktere köré még nagyobb volumenű történetet szőjön. Szerencsére nem tette meg.
Tiszta szívből ajánlom a regényt a mágikus realizmus kedvelőinek. Nem fognak csalódni.
Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
És ad valami kényelmes, otthonos érzést.
Az Amerikai istenekben a számtalan mitológiai utalással, a Tükör és füstben a régi Galaktikák, Metagalaktikák és Kozmosz-novelláskötetek emlékével.
És az „Anansi Boys“ (Anansi fiúk) az afrikai mesékkel melyeket még gyerekkoromból ismerek, érdekes módon szintén a Móra kiadó jóvoltából. Otthonos, mert a történet kiváltója, bár a szövegben explicite alig jelenik meg, az az Anansi, akit az Amerikai istenekben ismerhettünk meg. És ismerős, mert személyes érzelmeket pendít meg, melyekről majd a későbbiekben írok. Bár talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezekben az érzelmekben többekkel osztozom.
Egyszerű történet: egy apa meghalt és kisgyerekkorukban elválasztott fiai ezen alkalomból találkoznak. Elválasztásuk olyan régen történt, hogy az egyik fiú, a regény főhőse, még csak nem is emlékszik a másik létezésére. A fiúk megküzdenek az apa emlékével/örökségével, és természetesen egymással. Megtalálják igaz szerelmüket és valódi életüket.
A bonyodalom abból ered, hogy a halott apa nem más, mint Anansi, az ősi afrikai istenség és a fiúk az ő halandó nővel kötött házasságából származó gyermekei. Az isten apa örökölhető személyisége és mágikus ereje olyan egyenlőtlenül oszlik el a két testvérben, hogy az egyik (hősünk) rendezett hivatalnokéletet él Londonban, miközben a másik, az isteni fiú, körbeszélhámoskodja a fél világot.
Természetesen Anansi – jelleméből következően – még afrikai istenség korában számos ellenséget szerzett magának, akik az apa halála után most a fiain kívánnak bosszút állni, és mellesleg visszaszerezni a lelkek feletti uralmat, melyet Anansi kicsalt tőlük.
Mert Anansi nemcsak nekem lehet ismerős. A szélhámos archetípusa ő. Az az istenség, aki hol nyúl, hol pók alakban jelenik meg a mesékben (Gaiman szerint a pók az igazi) és ravaszságával kerekedik felül erős és erőszakos ellenségein. Persze nem hibátlan jellem. Önző, mint minden isten, de nem öl és aláz csak az ölés és alázás kedvéért: szeretnivaló szélhámos.
És itt jön a regény valódi ereje: annak ábrázolása, hogy mennyire zavaró lehet egy többé-kevésbé link apai alak egy többé-kevésbé normális fiúgyerek számára tökéletesen sikerült. Ez az a szál ahol kedvemre lubickolhattam az otthonosság érzésében. Zavaró apában én is szakértő vagyok. (Bár nagyon sokat adnék, ha megint érezhetném azokat a zavartságokat, amelyeket az én apám okozott.)
A regény másik erőssége a fegyelmezett mederben hömpölygő mese. Mert hömpölyög rendesen, magával ragad, de nem árad ki parttalanul. Gaiman megadja a módját terjedelemben is, de nem terjengős: a szöveg éppen akkora, amekkorának lennie kell. Pedig a kísértés az angolszász könyvkiadást ismerve nem lehetett csekély, hogy a leütések számát akár meg is duplázza az író. Kísértő érzés lehetett az Amerikai istenek jól megérdemelt sikere is, hogy Anansi valóban szerethető karaktere köré még nagyobb volumenű történetet szőjön. Szerencsére nem tette meg.
Tiszta szívből ajánlom a regényt a mágikus realizmus kedvelőinek. Nem fognak csalódni.
2007. április 3., kedd
China Miéville - Perdido Pályaudvar, végállomás
Nagy várakozásokkal vettem a kezembe a könyvet, mert a magyar fordítást mindenki dicsérte. Nagyon gondosan jártam el, direkt nem néztem utána az írónak, nehogy valami olyasmibe botoljak, ami befolyásolná az olvasmányélményt így vagy úgy.
És mindenféle csalódás ért.
A könyv ugyanis magán viseli minden pozitívumát és negatívumát egy első regénynek. Kivéve, hogy ez nem egy első regény, így jóval kevesebb negatívumnak kellene benne lenni, mint amennyi valójában van.
De nem akarom a negatívummal kezdeni, mert ez háromötödében egy jó könyv, egy igen ígéretes és eredeti tehetség munkája, és abban a háromötödben remekül szórakoztam. Vegyük előbb tehát azt a háromötödöt!
Miéville eredeti világot teremtett, egy fura alternatív földet, ahol a mágia keveredik a tudománnyal, ahol lehetetlen lények élnek együtt ugyanabban városban nagyon is közönséges emberekkel, egy olyan bolygón, mely a későbbi regények utalásai szerint lapos.
Nem úgy a regény, legalábbis nem úgy a háromötödében.
A színhely New Crobuzon, az alternatív világ leghatalmasabb városa, melyet egy brutális és korrupt technokrata kormányzat irányít. Ezt a várost minden tekintetben döntő mértékben az emberek határozzák meg, nagyon is földi emberek, akiket például úgy hívnak, hogy Isaac, mint a regény egyik hősét. Szándékosan nem írom, hogy főhősét, mert az ebben a műben nincsen. A város a gőzkorszak reneszánszát éli a tudomány minden ága értsd földi értelemben vett tudomány és a mágia tudománya virágzik. Kart karba öltve, elválaszthatatlanul. Viktoriánus kor annak erkölcsi skrupulusai nélkül. Ebbe a nem éppen idilli, de stabilnak látszó statis quoba zavar bele az álmokon élősködő, rémálmokat ürítő traszdimenzionális oltmolyok megjelenése. A cselekmény körülöttük zajlik, valamennyi felvonultatott szereplő ezeknek az elpusztíthatatlan gyilkos parazitáknak a szaporításán, fogva tartásán, elszabadításán, újra elfogásán vagy elpusztításán fáradozik.
A könyvnek számos erénye van. Az egyik legfőbb, hogy a város viktoriánus hangulatát maradéktalanul visszaadja. A másik erény a fantázia bőséges áradása, idegen fajokban, történésekben, helyszínekben és képekben. A harmadik erény, a kortárs társadalmi helyzetek ábrázolása – briliáns elrejtése a szövegben.
Mivel az eredeti szöveget olvastam, eleinte megfogott a szöveg nyelvezete is, amely remélhetőleg – és a hírek szerint valóban – átment magyarba. Annyit mondhatok, nem irigylem a fordítót. Irodalmilag a garuda szereplő monológjai nyűgöztek le elsősorban
és,
sajnos, azt kell mondanom, hogy minden téren a garuda lakja, és a monológok a legfőbb értékei a könyvnek. Mert a maradék kétötöd negatívumai, megint csak sajnos, súlyosabbak, mint a háromötöd pozitívumai.
A könyv beteg. Gyermekbetegségekben szenved. A kezdő író gyermekbetegségeiben. Egy tehetséges és rendkívül ambiciózus egyéniség nyomta agyon saját egyéniségével és/vagy túlméretezett szándékaival a szöveget.
Miéville láthatóan mindent akart egyszerre:
Mi is sikerült mindebből?
Összefoglalva, ezt a könyvet elsősorban fantasy rajongóknak ajánlom, nekik viszont melegen: új színeket és levegőt hoz a poshadtságba.
Hardcore sci-fi olvasók valószínűleg szenvedni fognak tőle, bár a megismerkedés ezzel az érdekes kísérlettel mindképpen megér egy misét.
És mindenféle csalódás ért.
A könyv ugyanis magán viseli minden pozitívumát és negatívumát egy első regénynek. Kivéve, hogy ez nem egy első regény, így jóval kevesebb negatívumnak kellene benne lenni, mint amennyi valójában van.
De nem akarom a negatívummal kezdeni, mert ez háromötödében egy jó könyv, egy igen ígéretes és eredeti tehetség munkája, és abban a háromötödben remekül szórakoztam. Vegyük előbb tehát azt a háromötödöt!
Miéville eredeti világot teremtett, egy fura alternatív földet, ahol a mágia keveredik a tudománnyal, ahol lehetetlen lények élnek együtt ugyanabban városban nagyon is közönséges emberekkel, egy olyan bolygón, mely a későbbi regények utalásai szerint lapos.
Nem úgy a regény, legalábbis nem úgy a háromötödében.
A színhely New Crobuzon, az alternatív világ leghatalmasabb városa, melyet egy brutális és korrupt technokrata kormányzat irányít. Ezt a várost minden tekintetben döntő mértékben az emberek határozzák meg, nagyon is földi emberek, akiket például úgy hívnak, hogy Isaac, mint a regény egyik hősét. Szándékosan nem írom, hogy főhősét, mert az ebben a műben nincsen. A város a gőzkorszak reneszánszát éli a tudomány minden ága értsd földi értelemben vett tudomány és a mágia tudománya virágzik. Kart karba öltve, elválaszthatatlanul. Viktoriánus kor annak erkölcsi skrupulusai nélkül. Ebbe a nem éppen idilli, de stabilnak látszó statis quoba zavar bele az álmokon élősködő, rémálmokat ürítő traszdimenzionális oltmolyok megjelenése. A cselekmény körülöttük zajlik, valamennyi felvonultatott szereplő ezeknek az elpusztíthatatlan gyilkos parazitáknak a szaporításán, fogva tartásán, elszabadításán, újra elfogásán vagy elpusztításán fáradozik.
A könyvnek számos erénye van. Az egyik legfőbb, hogy a város viktoriánus hangulatát maradéktalanul visszaadja. A másik erény a fantázia bőséges áradása, idegen fajokban, történésekben, helyszínekben és képekben. A harmadik erény, a kortárs társadalmi helyzetek ábrázolása – briliáns elrejtése a szövegben.
Mivel az eredeti szöveget olvastam, eleinte megfogott a szöveg nyelvezete is, amely remélhetőleg – és a hírek szerint valóban – átment magyarba. Annyit mondhatok, nem irigylem a fordítót. Irodalmilag a garuda szereplő monológjai nyűgöztek le elsősorban
és,
sajnos, azt kell mondanom, hogy minden téren a garuda lakja, és a monológok a legfőbb értékei a könyvnek. Mert a maradék kétötöd negatívumai, megint csak sajnos, súlyosabbak, mint a háromötöd pozitívumai.
A könyv beteg. Gyermekbetegségekben szenved. A kezdő író gyermekbetegségeiben. Egy tehetséges és rendkívül ambiciózus egyéniség nyomta agyon saját egyéniségével és/vagy túlméretezett szándékaival a szöveget.
Miéville láthatóan mindent akart egyszerre:
- Megteremteni a science fiction és a fantasy egységét, belekeverve a divatos (és szigorúan utánagondolva leginkább szánalmas) steampunkot. Az író többször deklarálta ellenérzéseit Tolkien túlhatalmával a fantasyban, és megkísérelte, hogy egy ahhoz hasonló bonyolultságú univerzumot teremtsen.
- Egyetlen könyvben megteremteni ennek az univerzumnak a körvonalait, szabályait, nyelvezetét, történelmét és mitológiáját.
- Izgalmas, széles olvasóközönség számára élvezhető, megkockáztatom, a filmesítést célzó történetet kreálni.
- Megalkotni ugyanakkor egy olyan zsáner fikciót, amely nyelvezetével besorolódik az irodalmi fővonalba, mivel
- Ábrázolni kívánta ugyanakkor a szerző marxista meggyőződésének megfelelő társadalomképet és kritikát.
Mi is sikerült mindebből?
- Az egység megteremtődni látszik, végig az agyamban motoszkált, hogy Bas-Lagra földi emberek kerültek valahogy (mint László Zoltán Nagatéjában) vagy a Föld maga változott Bas-Laggá, a tudomány és mágia, a hétköznapiság és a fantasy összekeveredése a nevek és elnevezések ilyesmit sugallnak, de sajnos az író pontosan a leglényegesebbel marad adós. Még utalás szinten sem derül fény a világ eredetére. A steampunk kissé más, mint amit mondjuk a Gépezetből megismerhetünk. Nem a Babage féle mechanikus, hanem mintha inkább valamilyen pneumatikus elven működnének a számítógépek. A szerző itt mindent összezavart, és kínjában, hogy helyrehozza a primitív logikátlanságokat még nagyobb marhaságokat hordott össze. Csak illusztráció: önmagától terjedő informatikai vírus csak a Nauman elven működő gépek esetében lehetséges. Ha a program lyukkártyán tárolt, a vírust valakinek el kell készíteni – így a unixra írt moldáv vírusok működnek, melyek e-mailben érkeznek, és szépen megkérik a júzert, hogy ugyan installálja már őket a gépére, mert erre ők maguk képtelenek… A világ azonban összességében, színeiben, hátterében meg se közelíti Középföldét, mivel
- a második szándék tökéletesen kudarcot vallott. A tömegével egymásra hajigált lények, helyszínek, események, mítosz-töredékek, históriai utalások nem állnak össze egésszé, sőt helyenként leginkább egymás hitelét rontják. Amit viszont tökéletesen agyonvágnak az a
- történet maga. A rengeteg cuccal nem tud mit kezdeni a szerző. Elvész közöttük, tömérdek logikátlanságba kerül a bőségből fakadó logikátlanságok feloldása. (Nem a mágiára gondolok, annak is megvannak a szabályai) A könyv a felénél elkezd egyhelyben topogni, önmaga ismétléseivé válik, az újabb és újabb előrángatott elemek nem megoldják, csak még inkább összekuszálják a szöveget, és nemhogy felélénkítik, hanem inkább megfullasztják a történetet. A háromötödénél kezdtem intenzíven unni, és az unalmam akkor érte el a mélypontját, amikor a nevezetes kábel lefektetését húsz oldalon keresztül kísérhettem figyelemmel. Mely kábelfektetés maga az állatorvosi ló a regény hibáinak szemléltetésére. Az egész több mérföldet körülölelő műveletet úgy hajtották végre, hogy a regényben végig hangsúlyos szerepet kapó milícia és a máskor rendkívül éber besúgóhálózat semmit sem gyanított. A szerző (és a megjelent kritikákból és vitákból láthatóan a fordító sem) tudott mit kezdeni az kábel anyagmennyiségeivel. A kábelek vastagsága és hossza sehogy sem ad ki kezelhető mértéket.
- A regény sohasem lesz irodalmilag széles körben elfogadott. Hiába a sziporkázó nyelv, a lelemények. A történetvezetés hibái, a karakterek teljes hiánya, és indokolatlan felbukkanásuk/eltüntetésük, báb jellegük, irodalmilag sem teszik teljes értékűvé a művet. A történetben egyetlen szerethető karakter sincs. Mindenki elkövetett vagy elkövet valami megbocsáthatatlan aljasságot, vagy egyszerűen üres báb, papírfigura.
- A meglepő, hogy a társadalomrajz, vagy inkább karikatúra hozzávetőlegesen sikeres lett. Talán az a titka, hogy a karikatúrához vázlatok is elegendőek, és nem kell szeretni a figurákat. Bár, magam is marxista lévén, a regény ezen része meglehetősen engelsire sikeredett. Ez talán védhető azzal, hogy a regényidő elvileg viktoriánus, de a modern problémák felmerülése ezt mégis kétségessé teszi. Nem tudok egyetérteni a szerző jogfelfogásával sem, de ezek már valóban csak személyes kifogások.
Összefoglalva, ezt a könyvet elsősorban fantasy rajongóknak ajánlom, nekik viszont melegen: új színeket és levegőt hoz a poshadtságba.
Hardcore sci-fi olvasók valószínűleg szenvedni fognak tőle, bár a megismerkedés ezzel az érdekes kísérlettel mindképpen megér egy misét.
2007. március 25., vasárnap
John Cramer - Einstein Hídja
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fél éve készülök írni az John Cramer Einstein hídjáról, mert egyáltalján nem akartam írni róla. Nem érné meg az energiát máskülönben, de így, hogy párhuzamba lehet állítani valamivel, ami valóban jó, most Asimov Az Istenek is…-ével, talán mégis.
Az Einstein hídja a hard science fiction rajongók álma, ha ez az álom az jelenti, hogy rosszul megírt szöveget olvasol, súlytalan papírkarakterekkel, B osztályú sci-fi filmekből összevágott történettel, melyet bőségesen leöntöttek tudományos mázzal.
Ez esetben túlságosan is bőségesen. Tocsog a tudományos ötletekben, elméletekben, fejtegetésekben, nem is látszik valójában tőlük, mi is akar ez lenni. Szétázott a szöveg.
Az író, John Cramer elismert tudós, fizikus, kozmológus. Ez természetesen nem tartja vissza attól, hogy az olvasóra zúdítsa minden más tudományágba tartozó ötleteit is. Nem is lenne zavaró önmagában, tudósból lett írók igen gyakran használják gyakorlótérnek az olvasót ötleteik tesztelésére. Cramer ideái még csak nem is olyan légből kapott fantazmagóriák mint mondjuk azok, melyek a Slonczewski asszonynál feltűnnek a saját szakmájában.
Egy dolog hiányzik égetően a regényből, ugyanaz mely a Génszimfóniából is hiányzik és amely megvan Asimovban – az az apró dolog, amit egyszerűen írói tehetségnek neveznek.
Bármilyen kellő intelligenciával és olvasottsággal rendelkező emberi lény képes efféle könyvet írni. Talán még jobbat is.
De íróember sohasem követne el olyasmit, hogy a fő konfliktusforrást ügyetlen titokzatoskodás közepette gyatra fenyegetésként lebegtesse már az első oldalakon. Mely fenyegetés aztán B kategóriás filmként realizálódik, bár valójában egészen amatőr módon az ún. főszereplőktől távol, hogy aztán egészen eliminálódjon. Deus ex machina, ismerős?
A fenyegetés, mint máskülönben az egész könyv nem egyéb, mint ürügy, hogy a tudós szerző kiengedje magából a dühöt, melyet az váltott ki belőle, hogy a cúnya, cúnya demokrata szenátor bácsik nem vették meg neki a világ legdrágább játékszerét, a nagy SSC-t, a Szupravezető Szuper Gyorsítót.
A könyv nem más tehát, mint vérbeli science faketion. Science fictionnak, méghozzá hard SF-nek öltöztetett pamflet a szenátorok vakságáról, érzéketlenségéről és tudatlanságáról a tudomány őszentsége irányában (1), a cudar, anyagias világról meg a mockosz, mockosz politikáról. Azt meg kell hagyni, hogy a könyv ott élvezhető egyáltalán, amikor megszűnik sci-finek lenni és ez a pamfletség, alternatív történelemnek álcázva, teljes pompájában kivirágzik a regény második felében. Akkor még szórakozni is tudtam rajta. Mulatni.
Az egyetlen dolog, ami tetszett a regényben, az időparadoxon elegáns, és utánozhatatlan feloldása. Sajna ha elmondanám, romba dönteném még azt a kevéske eredetiséget is, ami a történetben van. Ha elolvasod úgyis megtudod.
Mert biztosan elolvasod. Reménytelen hard Sf rajongó vagy.
Jegyzetek:
(1) A tudós egyszerűen imádja költeni az adófizetők pénzét. Én is. A tudós meggyőződése, hogy a tudás megszerzésének jelszavával joga van az adófizetők pénzét saját hobbijára fordítani. Az én meggyőződésem is. A tudósnak meggyőződése, hogy rajta kívül senki sem képes felbecsülni a kutatásának fontosságát, legkevésbé a törvényhozók, aki végső soron azoknak a bizonyos pénzeknek az elosztásáról döntenek. Ezt én is így hiszem.
Ezt a tudomány függetlenségének nevezik, mely egy nagyon erős mítosz. Egy mítosz, mely pontosan ugyanannyira érvényes, mint a Szabadság, egyenlőség, Testvériség mítosza. Ha valaki keresgél a Medline-on, csuda dolgokat találhat. Például tudományos közleményt arról, hogy miféle különbségek van a harcsa által akváriumban vagy szabad vízben kiadott hangok között. Vagy mekkora nyomással préselik ki a pingvinek az ürüléküket…(ez utóbbi egyik szerzője magyar, és kiérdemelték érte az ig Nobel díjat)
Két évvel ezelőtt nagy felháborodást keltett, hogy a Szenátus visszavont két, az NIH által már odaítélt pályázatot, ha jól emlékszem összesen egymillió dollár értékben. A pályázatok egyike azt vizsgálta volna, hogy miként dekorálják a college hallgatók a szobáikat, a másik, hogy miként építik fel a college hallgatók személyes honlapjaikat.
Gimme a break!
Az Einstein hídja a hard science fiction rajongók álma, ha ez az álom az jelenti, hogy rosszul megírt szöveget olvasol, súlytalan papírkarakterekkel, B osztályú sci-fi filmekből összevágott történettel, melyet bőségesen leöntöttek tudományos mázzal.
Ez esetben túlságosan is bőségesen. Tocsog a tudományos ötletekben, elméletekben, fejtegetésekben, nem is látszik valójában tőlük, mi is akar ez lenni. Szétázott a szöveg.
Az író, John Cramer elismert tudós, fizikus, kozmológus. Ez természetesen nem tartja vissza attól, hogy az olvasóra zúdítsa minden más tudományágba tartozó ötleteit is. Nem is lenne zavaró önmagában, tudósból lett írók igen gyakran használják gyakorlótérnek az olvasót ötleteik tesztelésére. Cramer ideái még csak nem is olyan légből kapott fantazmagóriák mint mondjuk azok, melyek a Slonczewski asszonynál feltűnnek a saját szakmájában.
Egy dolog hiányzik égetően a regényből, ugyanaz mely a Génszimfóniából is hiányzik és amely megvan Asimovban – az az apró dolog, amit egyszerűen írói tehetségnek neveznek.
Bármilyen kellő intelligenciával és olvasottsággal rendelkező emberi lény képes efféle könyvet írni. Talán még jobbat is.
De íróember sohasem követne el olyasmit, hogy a fő konfliktusforrást ügyetlen titokzatoskodás közepette gyatra fenyegetésként lebegtesse már az első oldalakon. Mely fenyegetés aztán B kategóriás filmként realizálódik, bár valójában egészen amatőr módon az ún. főszereplőktől távol, hogy aztán egészen eliminálódjon. Deus ex machina, ismerős?
A fenyegetés, mint máskülönben az egész könyv nem egyéb, mint ürügy, hogy a tudós szerző kiengedje magából a dühöt, melyet az váltott ki belőle, hogy a cúnya, cúnya demokrata szenátor bácsik nem vették meg neki a világ legdrágább játékszerét, a nagy SSC-t, a Szupravezető Szuper Gyorsítót.
A könyv nem más tehát, mint vérbeli science faketion. Science fictionnak, méghozzá hard SF-nek öltöztetett pamflet a szenátorok vakságáról, érzéketlenségéről és tudatlanságáról a tudomány őszentsége irányában (1), a cudar, anyagias világról meg a mockosz, mockosz politikáról. Azt meg kell hagyni, hogy a könyv ott élvezhető egyáltalán, amikor megszűnik sci-finek lenni és ez a pamfletség, alternatív történelemnek álcázva, teljes pompájában kivirágzik a regény második felében. Akkor még szórakozni is tudtam rajta. Mulatni.
Az egyetlen dolog, ami tetszett a regényben, az időparadoxon elegáns, és utánozhatatlan feloldása. Sajna ha elmondanám, romba dönteném még azt a kevéske eredetiséget is, ami a történetben van. Ha elolvasod úgyis megtudod.
Mert biztosan elolvasod. Reménytelen hard Sf rajongó vagy.
Jegyzetek:
(1) A tudós egyszerűen imádja költeni az adófizetők pénzét. Én is. A tudós meggyőződése, hogy a tudás megszerzésének jelszavával joga van az adófizetők pénzét saját hobbijára fordítani. Az én meggyőződésem is. A tudósnak meggyőződése, hogy rajta kívül senki sem képes felbecsülni a kutatásának fontosságát, legkevésbé a törvényhozók, aki végső soron azoknak a bizonyos pénzeknek az elosztásáról döntenek. Ezt én is így hiszem.
Ezt a tudomány függetlenségének nevezik, mely egy nagyon erős mítosz. Egy mítosz, mely pontosan ugyanannyira érvényes, mint a Szabadság, egyenlőség, Testvériség mítosza. Ha valaki keresgél a Medline-on, csuda dolgokat találhat. Például tudományos közleményt arról, hogy miféle különbségek van a harcsa által akváriumban vagy szabad vízben kiadott hangok között. Vagy mekkora nyomással préselik ki a pingvinek az ürüléküket…(ez utóbbi egyik szerzője magyar, és kiérdemelték érte az ig Nobel díjat)
Két évvel ezelőtt nagy felháborodást keltett, hogy a Szenátus visszavont két, az NIH által már odaítélt pályázatot, ha jól emlékszem összesen egymillió dollár értékben. A pályázatok egyike azt vizsgálta volna, hogy miként dekorálják a college hallgatók a szobáikat, a másik, hogy miként építik fel a college hallgatók személyes honlapjaikat.
Gimme a break!
2007. március 24., szombat
Isaac Asimov - Az istenek is...
Általában tudható, hogy nem vagyok nagy rajongója az ún. hard sci-finek, akármi is legyen az. A Sztrugackij fivérek, Dick vagy Zsoldos Péter bármelyik írása számomra „hardabb” sci-fi, mint Clark egész regény-életműve. És legutóbbi, hm, olvasmányélményeim csak megerősítették ezt a véleményemet.
Ez a régi-régi Asimov kisregény azonban úgy a legkeményebb tudomány, hogy közben a legkeményebb fantasztikum is. Úgy vezet be egy egészen eredeti és mély tudományos felvetésbe (atomfizika, kozmológia, ilyesmi...), hogy mindvégig szórakoztató és emberi marad, egyharmadában pedig megkísérli még a lehetetlent is, és megpróbál bemutatni egy tökéletesen idegen világot, biológiát, civilizációt – egy párhuzamos világegyetemben. Teszi mindezt a manapság annyira jellemző kioktató, nagyképű mindentudás nélkül, úgy, hogy az olvasót magával ragadják még a mélyebb tudományos fejtegetések is.
A regény futurológiája is hihető, valóságos, érdekes és elgondolkodtató, bár részletei ismerősek lehetnek Asimov egyéb írásaiból.
Mindemellett még van egy rétege az írásnak, legalábbis abban a kétharmadában, mely a mi barátságos világegyetemünk történéseiről számol be: egy máig is érvényes (hajaj, ma igazán) tudományszociológiai riport.
Tulajdonképpen spoilerezve sem lehet élvezhetetlenné tenni a szöveget, annál is inkább, mert a másik univerzum történésit értelmetlen is lenne elmesélni. tehát, kedvcsinálónak:
A kisregény három részre oszlik, melyeknek alcímei a Schiller Jeanne d’Arc-jából idézett egyetlen mondat (1) részei.
Az történet – és az első rész – alapkonfliktusa az emberiség évszázados vágyának valóra válása: 2070 táján hozzájutottunk a kimeríthetetlennek tűnő, környezetbarát energiaforráshoz. A különféle fülszövegek és ismertetők e ponton általában azt a tévképzetet keltik, hogy az energiabőség hihetetlen jólétet teremt, az emberek istenekhez hasonlatossá válnak, te és méz, szexuális szabadosság és egyéb fincsi dolgok. Ezekről szó sincs a regényben.
Annál inkább egészen hétköznapi, huszadik századi emberi konfliktusokról.
A kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás ugyanis nem egyéb, mint a párhuzamos világegyetemek fizikai/kozmológiai alaptörvényeinek eltéréseinek megcsapolása, kijátszva ezáltal a termodinamika megmaradási elveinek adott univerzumra érvényes szigorát. Örökmozgó, he? Jól hangzik. A baj csak az, hogy a párhuzamos világegyetemek törvényszerűségei év-százmilliárdok alatt lassan kiegyenlítődnek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy egy ifjú tudós úgy gondolja, hogy helyileg bizony ennek a folyamatnak gyorsabb lefolyású következményei vannak – hamarosan vége lesz a világnak.
És megérkeztünk a tudományszociológiai életképhez, mely rendkívül hitelesen (naná, Asimov is tudós) és bicskanyitogató valóságosan mutatja a tudomány állását. A posztdok sorsot, amikor rabszolgaként dolgozva az eredményeket a fiatal tudósnál kisszerűbb elmék fölözik le, amikor tudományos pályákat tör derékba a hierarchia önzése és rövidlátása, maga az embertelen rendszer, sőt a tudomány-gazdaság-politika összefonódása. Asimov a végsőkig vitte a parabolát: a történetben a szerencse és önmaga korlátoltságának különös kombinációja által a tudomány egyeduralkodójává emelkedett a középszerűnél is gyengébb „tudós” (a mai tömegátlag, ha érdekel az ilyesmi olvashatsz róla itt) az emberiség létét kockáztatja, csakhogy napvilágra ne kerüljön saját kisszerűsége.
Asimov természetesen megadja a megoldást a könyv harmadik részében, amelyben mellesleg egy jövőbeli Holdbéli társadalmat is bemutat. A megoldás a könyv egészéhez méltóan zseniális, egyrészt valóban az istenek sorába emeli az emberiséget, másrészt lesüllyeszti az atomi részecskénél is alacsonyabb sorba egész világegyetemünket.
Bajaim leginkábba középső részel vannak. Mint mondtam, Asimov a lehetetlenre vállalkozott, így nem is tudta teljes egészében teljesíteni a kitűzött feladatot. Az idegen univerzum kozmológiája, geológiája, biológiája hiteles és eredeti – mindössze az idegen lények sikerültek minden furcsaságuk ellenére túlságosan is antropomorfra. Ami végül is, legalábbis számomra, egyáltalán nem baj. Magam ugyanis mély érdektelenséggel és némi unalommal közelítek az efféle gondolatkísérletekhez. Egyrészt, mert úgy hiszem, hogy lehetetlen megvalósítani az ilyesmit antropomorfizálás nélkül, másrészt, ha valóban sikerülne, egyáltalán nem érdekel a tökéletesen idegen, így felfoghatatlan lények sorsa. Asimov lényei szerencsére annyira emberire sikerültek, hogy még meg is kedveltem őket, és szurkoltam nekik.
Íróilag ebben a részben található az előforduló két pici gyöngeség:
A könyv magyarul megjelent 1992-ben önálló kötetként a Cédrus, és 2005-ben az Asimov teljes science fiction univerzuma 6. kötetében a Szukits kiadónál .
Ja, majd elfelejtettem, egy zseni kellett mindehhez.
Jegyzetek:
(1) Az idézetet egy idő után jellemzően elkezdték Goethének tulajdonítani.
Ez a régi-régi Asimov kisregény azonban úgy a legkeményebb tudomány, hogy közben a legkeményebb fantasztikum is. Úgy vezet be egy egészen eredeti és mély tudományos felvetésbe (atomfizika, kozmológia, ilyesmi...), hogy mindvégig szórakoztató és emberi marad, egyharmadában pedig megkísérli még a lehetetlent is, és megpróbál bemutatni egy tökéletesen idegen világot, biológiát, civilizációt – egy párhuzamos világegyetemben. Teszi mindezt a manapság annyira jellemző kioktató, nagyképű mindentudás nélkül, úgy, hogy az olvasót magával ragadják még a mélyebb tudományos fejtegetések is.
A regény futurológiája is hihető, valóságos, érdekes és elgondolkodtató, bár részletei ismerősek lehetnek Asimov egyéb írásaiból.
Mindemellett még van egy rétege az írásnak, legalábbis abban a kétharmadában, mely a mi barátságos világegyetemünk történéseiről számol be: egy máig is érvényes (hajaj, ma igazán) tudományszociológiai riport.
Tulajdonképpen spoilerezve sem lehet élvezhetetlenné tenni a szöveget, annál is inkább, mert a másik univerzum történésit értelmetlen is lenne elmesélni. tehát, kedvcsinálónak:
A kisregény három részre oszlik, melyeknek alcímei a Schiller Jeanne d’Arc-jából idézett egyetlen mondat (1) részei.
„Az ostobaság ellen...
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”
Az történet – és az első rész – alapkonfliktusa az emberiség évszázados vágyának valóra válása: 2070 táján hozzájutottunk a kimeríthetetlennek tűnő, környezetbarát energiaforráshoz. A különféle fülszövegek és ismertetők e ponton általában azt a tévképzetet keltik, hogy az energiabőség hihetetlen jólétet teremt, az emberek istenekhez hasonlatossá válnak, te és méz, szexuális szabadosság és egyéb fincsi dolgok. Ezekről szó sincs a regényben.
Annál inkább egészen hétköznapi, huszadik századi emberi konfliktusokról.
A kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás ugyanis nem egyéb, mint a párhuzamos világegyetemek fizikai/kozmológiai alaptörvényeinek eltéréseinek megcsapolása, kijátszva ezáltal a termodinamika megmaradási elveinek adott univerzumra érvényes szigorát. Örökmozgó, he? Jól hangzik. A baj csak az, hogy a párhuzamos világegyetemek törvényszerűségei év-százmilliárdok alatt lassan kiegyenlítődnek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy egy ifjú tudós úgy gondolja, hogy helyileg bizony ennek a folyamatnak gyorsabb lefolyású következményei vannak – hamarosan vége lesz a világnak.
És megérkeztünk a tudományszociológiai életképhez, mely rendkívül hitelesen (naná, Asimov is tudós) és bicskanyitogató valóságosan mutatja a tudomány állását. A posztdok sorsot, amikor rabszolgaként dolgozva az eredményeket a fiatal tudósnál kisszerűbb elmék fölözik le, amikor tudományos pályákat tör derékba a hierarchia önzése és rövidlátása, maga az embertelen rendszer, sőt a tudomány-gazdaság-politika összefonódása. Asimov a végsőkig vitte a parabolát: a történetben a szerencse és önmaga korlátoltságának különös kombinációja által a tudomány egyeduralkodójává emelkedett a középszerűnél is gyengébb „tudós” (a mai tömegátlag, ha érdekel az ilyesmi olvashatsz róla itt) az emberiség létét kockáztatja, csakhogy napvilágra ne kerüljön saját kisszerűsége.
Asimov természetesen megadja a megoldást a könyv harmadik részében, amelyben mellesleg egy jövőbeli Holdbéli társadalmat is bemutat. A megoldás a könyv egészéhez méltóan zseniális, egyrészt valóban az istenek sorába emeli az emberiséget, másrészt lesüllyeszti az atomi részecskénél is alacsonyabb sorba egész világegyetemünket.
Bajaim leginkábba középső részel vannak. Mint mondtam, Asimov a lehetetlenre vállalkozott, így nem is tudta teljes egészében teljesíteni a kitűzött feladatot. Az idegen univerzum kozmológiája, geológiája, biológiája hiteles és eredeti – mindössze az idegen lények sikerültek minden furcsaságuk ellenére túlságosan is antropomorfra. Ami végül is, legalábbis számomra, egyáltalán nem baj. Magam ugyanis mély érdektelenséggel és némi unalommal közelítek az efféle gondolatkísérletekhez. Egyrészt, mert úgy hiszem, hogy lehetetlen megvalósítani az ilyesmit antropomorfizálás nélkül, másrészt, ha valóban sikerülne, egyáltalán nem érdekel a tökéletesen idegen, így felfoghatatlan lények sorsa. Asimov lényei szerencsére annyira emberire sikerültek, hogy még meg is kedveltem őket, és szurkoltam nekik.
Íróilag ebben a részben található az előforduló két pici gyöngeség:
- a másik univerzumban a pozitront biztosan nem hívják pozitronnak, mert nekik az a normális, és
- biztosan nem élt Cervantes sem, hogy megalkossa Don Quijote alakját, aki a magyart a „szélmalomharc” főnévvel, az angolt pedig a „quixotic” jelzővel gazdagította. Na, ezt a jelzőt biztosan nem mondják abban a másik világban.
A könyv magyarul megjelent 1992-ben önálló kötetként a Cédrus, és 2005-ben az Asimov teljes science fiction univerzuma 6. kötetében a Szukits kiadónál .
Ja, majd elfelejtettem, egy zseni kellett mindehhez.
Jegyzetek:
(1) Az idézetet egy idő után jellemzően elkezdték Goethének tulajdonítani.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
