Kim Stanley Robinson Aurora

 A.C. Clarke tiszteletére, mert idejében abba tudta hagyni.

Nagyon rég megfogadtam, hogy rossz könyvről nem írok recenziót, és ezt a fogadalmat nem csupán azért szegem meg, mert minden önmagamnak tett ígéretemet azonnal jól meg is szegem, hanem mert ez a könyv sokszorosan úgy fölbaszott, hogy a mérget ki kell írni magamból.

Nem szoktam panaszkodni a rossz könyvekre elcsellózott pénz miatt – a tanulópénzt meg kell fizetni, kész! –, de most megsiratom a könyv árát. Ezt a könyvet ugyanis kifejezetten ajánlották, több, sci-fivel foglakozó blog lelkendezett róla, mint az év könyvéről. Hát egy nagy lófaszt az év könyve ez! Az év lenyúlása annál inkább: 4000 forintokért már tényleg lehet igazi könyvet venni. Ez a kötet nem éri meg a papírt meg a nyomdafestéket, meg azt a minimális szellemi munkát, amit címlaptervező „grafikus” beleölt. Inkább elittam volna az árát!

Nem szoktam tartalmi hiányosságokat sem szóvá tenni, most mégis rákényszerülök, mert ez a szöveg túlmutat a saját hibáin, időbeli kontextusba helyezve valami egészen rémületes kép látszik kiválni az obskruntizmus és posztmodern locsogás ragacsos ködéből. De erről majd a végén, érintőlegesen, mert ennek az aljas tendenciának külön bejegyzést szentelek (Lófaszt szentelek! A témához illően járok el: ) gyalázok.

Remélem észreveszed, hogy húzom az időt, ne kelljen írni magáról a könyvről! Mert fáj a visszaemlékezés! Brühühühü!

Valószínűleg éppen ilyen nehezére esett Robinsonnak is papírra vetni ezt az ötszáz oldalt – néha kifejezetten érezni az izzadságszagot, ráadásul az író valószínűleg szereti az indiai konyhát, mert ez a büdösség kifejezetten arra a vidékre jellemző… Pedig a szöveg helyenként nyilvánvalóan nagy könnyedséggel, a „másol” és „beilleszt” parancsok sűrű használatával született. Egy Robinson kaliberű íróról nehéz ugyanis elképzelni, hogy notóriusan megfeledkezik arról, hogy nagyszerű gondolatait szóról szóra megosztotta a nyájas olvasóval már fél, egy, két, három oldallal korábban, tehát a redundancia csak szándékos lehet. Az író magáévá tette az „ismétlés a tudás anyukája” régi elvét, úgy gondolta, hogy ezt a rendkívül didaktikus, szájbarágós szöveget – vagyis a benne nem is igen rejtett nagyívű gondolatokat – gyakori ismétlésekkel kell az ostoba olvasók fejébe verni.

Még csak nem is középiskolás fokon.

Hanem elemista módon.

Ezt a szándékot támogatja a szöveg erősen iskolai olvasókönyv ízű nyelvezete is.

Amikor elolvastam az első sorokat, nem hittem a szememnek. Mi ez? A világ legpocsékabb első mondatai verseny győztese? * És megvilágosodtam! Inkább a világ legjobb iskolai olvasókönyv első mondatai! „Freya és az apja vitorlázni mennek. Az új lakásuk a Hosszú-tó nyugati végén lévő kikötőre néz. A kikötőben egy sor kis hajó horgonyoz, amelyeket az emberek szabadon elvihetnek, és a szél majdnem minden délután erősen fúj a tó felől.**”

Vö. Gőgös Gúnár Gedeon: „az öreg, rövidlátó hangya sírdogált…”

Mi másnak hihetnénk hát a szöveget? Máris felrémlenek előttünk az olvasókönyvi illusztrációk is.

A szándék menthető lenne, azzal, hogy a fejezet hőse kisgyerek, így az ő világhoz való viszonyát tükrözi szöveg is. Azonban ezt a mentséget annak rendje és módja szerint farbakúrja a tény, hogy Freya, a hősnő nem kisgyerek. Kissé retardált, a gondolkodása ötszáz év múlva is együgyű, primitív, kőkorszaki bennszülött szintjén van, de nem olyan kisgyerek, aki első osztályos olvasókönyv szintjén kommunikál.

De hamar lesz egyéb baj is a narrációval, Robinson ugyanis nézőpontot vált! Az eddigi neduddki narrátort felváltja a hajó mesterséges intelligenciája, aki természetesen kvantumszámítógép – ettől kezdve a kvantumbizonytalanság állandósul a narrációban. A nézőpontváltás indokolt, hiszen a kezdeti már az első sorában zsákutcának bizonyult: Freya nézőpontjából nem sikerült bemutatni semmit: a mindentudó narrátor – az író, maga baszdmeg! – kisiskolás nyelven írt. Ez nyilvánvalóan tarthatatlan, még olyan világesze-mindentjobbantudó szerző számára is, mint amivé a Mars trilógia szerzője mostanra változott (lásd a tartalmi részben!).

De persze nem nyertünk semmit a nézőpontváltással. Az MI posztmodern nyavalygás helyett kiváló, ironikus ellenpontozója lehetett volna az emberi nézőpontnak, de nem lett: oldalak tucatjain át vagyunk tanúi az MI – az író, baszdmeg! – irodalmi nyüglődésnek, aki azon lamentál, hogy az írás valójában reménytelen vállalkozás, mert az emberi nyelv alkalmatlan bármi elbeszélésére.

Hogy úgy van!

Beszélni*** nehéz, ezt tudjuk Grétsy Lászlótól.

Írni meg kurva nehéz, ez tudjuk mindannyian, akik írunk.

De, Mr. Robinson! Több ezer év irodalmi teljesítménye egyenlő lenne nullával…?

Nem inkább arról van itt szó, hogy az író alkalmatlan ennek a történetnek az elmondására?

Mert amint az sejthető, a második írói kudarc után és a történetvezetés miatt egészen természetes okból is, az utolsó részben Robinson „visszaveszi” a narrációt az MI-től. Itt végre már nincs olvasókönyv-szöveg, csak éppen a leírt tartalom és az ábrázolt jellemek, illetve hiányuk teszik feleslegessé az egész erőfeszítést. Az oldalakon át redundánsan zúdított, pofátlanul nyilvánvaló (értsd: semmiféle írói eszközzel nem álcázott) EX CATHEDRA írói kinyilatkozások pedig egyenesen kínszenvedéssé teszik a könyv végét.

Érintőlegesen már utaltam a jellemek (valóságos szereplők) hiányára a regényből. Az Aurorát félbehagyott jellemek és/vagy díszletkarakterek népesítik be. Létüket és minőségüket ugyannak az egyetlen célnak köszönhetik, mint maga az Aurora expedíció: ürügyei és untermanjai legyenek az író fecsegő és kinyilatkoztatásszerű anti-vízióinak, megfellebbezhetetlen véleményeinek és ítéleteinek. Más szerepük és életük nincsen. Emiatt aztán ezek a jellemek nem is változnak egy fikarcnyit sem. Többnyire olyanok, mint teremtőjük: kritizálhatatlanok, önfejűek, makacsok és egoisták. A Ráció és a Humánum önjelölt prófétáiként és/vagy megváltóként viselkednek, ha az író álláspontjait kell képviselniük, az irracionalitás, kisszerűség, erőszak, bigottság és gonoszság pedig az írói álláspont ellenzőinek marad. Meggyőzhetetlenül és megváltoztathatatlanul.

Nem csoda, hogy az ilyen „emberekkel” benépesített társadalom egy öröklötten paranoiás szellemi fogyatékos „vízióit” követi birka módjára. Aki pedig nem, hát az irracionális, bigott, erőszakos és gonosz. Freya csendes, monomániás, sunyi és lapító erőszakossága persze teljesen rendben van az író szerint – hiszen az ő megfellebbezhetetlen véleményét erőszakolja ki.

Nem csoda, hogy sem az Aurora Freyát követő fele, sem az író nem akar többé hallani, és nem is hall a másik félről. Az ő sorsuk – a bátrabbaké, a vállalkozóbb szelleműeké! – aztán tényleg senki sem érdekel…****

Nem csoda, hogy egy ilyen társadalom egyetlen cselekvőképes ember képes kiizzadni magából, Freya anyját, Dévit (beszélő név, feleim!), aki tényleg istennő: minden tudományhoz és technológiához – amelyek elsajátításához másoknak egy fél élet kell – jobban ért, mint a terület szakértői. Nélküle az Aurora nem jutott volna el a Tau Ceti-hez, mert szerinte és az író szerint az kolónia űrhajót olyan szarul, átgondolatlanul építették meg, és telepítették be elődeik, hogy az már bűn. Mert a világon azt csak Dévi – K.S. Robinson – tudja, hogyan kell sokgenerációs kolónia űrhajót tervezni és építeni. Az író – és e kötet rajongói – nyilvánvalóan átsiklottak azon a bájos ellentmondáson, hogy az az információ, amit a tudomány mai állása szerint egy K.S. Robinson nevű öregedő SF író össze tud guglizni, talán pár évszázaddal később ugyanúgy rendelkezésre áll az Aurora tervezőinek. Még akkor is – sőt annál inkább! –, ha a technológia és tudomány a regény megírása (2015) után többé semmi újat nem mutat fel. (Ami nagyjából Robinson alapfeltevése, lásd a tartalmi részben!)

Mielőtt a tartalomra térnék, egy aprócska műfaji tisztázásra van szükség. Történetet, mint olyat ne nagyon kérjünk számon ezen a köteten. Nem lenne fair. Ez a könyv ugyanis csak annyiban szépirodalom, amennyiben Hegedűs Géza – akit igen tisztelek, és hajlamos vagyok követni a pokolba is – az esszé műfaját is idesorolta. Ez a szöveg a legjobb esetben is esszéregény, amelyben a legizgalmasabb kalandon túl is vagyunk az első oldalakon, amennyiben egy szellemi fogyatékos és együgyű apukája szarrá törnek egy közösségi vitorlást, és ezért még el se pirulnak. Csak egy esszéregény adhatja elő ilyen langymelegen az emberiség legnagyobb kalandjának részleges kudarcát, miközben százak haláláról a kereskedelmi rádiók hírblokkjának szenvtelenségével, közönyével és nemtörődömségével tudósít. Csak egy esszéregény írója feledkezhet meg az emberiség legnagyobb kalandjának nem kudarcos résztvevőiről, nagyjából az Aurora telepeseinek nagyobbik feléről – mivel ők az író véleményével ellentétes álláspontot képviselnek.

És most valami egészen más!

Tartalmi bírálat, tehát spoiler veszély!

Forma és tartalom talán sohasem volt nagyobb egységben sci-fi alkotásban, mint ebben a szövegben.

Ez nem bók akart lenni.

A csillagközi utazásról földhözragadtan írni a zsáner és a tematika elárulása. Behódolás ugyan a kordivatnak, így összességében modern (éppen divatos) de ez a kordivat most éppen a tudomány és technológia teljesítményének, potenciáljának ócsárlását, sárba tiprását jelenti. Szó szerint Földhözragadtságot.

A reformkorban „jelszavaink valának: haza és haladás.” Mai jelszavaink: Haza! és Maradás.

Erről szól ez a könyv.

Erről szól ma a zöldséggel és lilasággal átitatott közbeszéd.

„Semmi keresnivalónk az űrben/a csillagok között, amíg nem tesszük rendbe a Földet/amit a Földön elrontottunk.”

„A technológia csak bajt hoz ránk, nem megoldás a problémára, hanem maga a probléma.”

„Az emberiségnek nem kétes (űr)kalandokra van szüksége, hanem józanságra és önmérsékletre.”

„Nincs jogunk tönkretenni más bolygókat, ha már a sajátunkkal így elbántunk.”

„Nem is éri meg.”

Robinson ezt a csodálatosan optimista és felemelő mentális hátteret még megfejeli saját nagyképűségében pácolt ember és tudomány/technológia bírálatával/gyűlöletével – valójában az öregedő férfiak undorával és irigységével mindennel szemben, ami produktív, eleven és kiemelkedne a Föld sarából.

Az Aurora világa a mértéktelen hiábavalóság világa.

„Minek generációs csillaghajót építeni, úgyis elbasszuk már a tervezéskor.” És így is lett, mert éppolyan könnyű vagy nehéz olyan sztorit kitalálni, ahol el van baszva, mint ahol nem. Az író hatalmában áll.

„Ha mégis megépítjük, úgyis elromlik vagy/és az utasok úgyis elbasszák.” És majdnem így is lett, nem az írón múlott (különben nem tudta volna elővezetni a többi „úgyis”-t), hogy nem ez következett be, bár két elindult hajóból az egyiknek annyi!

„Ha nem romlik el, és a balfaszok is megússzák, úgyis elkorcsosulnak, mire célba érnek.” És így lett, testi és szellemi korcsok érik el a Tau Ceti rendszert, akikre a legnagyobb befolyást egy szellemi fogyatékos gyakorolja.

„Ha valahogy mégis megérkeznek, a célpont úgyis alkalmatlan a földi élet számára.” És igen! Alkalmatlan…

Persze az úgyis világát farbakúrja az író a jól elhelyezett önellentmondásokkal.

Az Aurora a haldokló Föld utolsó és egyetlen reményeként indul útnak. Ehhez képest a visszatérőket egy meglehetősen idilli, bár kissé túlhevült bolygó és társadalom fogadja. A huszonnégy méterrel megemelkedett tengerszintet tekintsük írói túlzásnak.

Az állítólag teljesen szarul, amatőr módon tervezett, épített és berendezett hajó fele (a Tau Cetinél kettéválik a hajó és a legénység) tökéletesen alkalmas a hazaútra.

Lehetne még sorolni, de minek?

Olvasd el, és ítélj magad!

2015
Agave kiadó
500 oldal
puhafedelű
3980 Ft
Farkas Veronika fordítása

* Meg kell jegyezni, angolul jobban hangzik az egész. Ahogy az már lenni szokott, a fordító hölgy nem tudott sokat kezdeni a technoblablával. Sok keserű kudarc után a kiadók végre megérthetnék: a híg fos állagánál valamivel hardabb sci-fit ne adjanak női fordítónak, mert a hölgyek összecsukható kiskése bizony beletörik a technoblablába.

** A harmadik mondat mellékmondatai olyan bűbájos non sequitur viszonyban állnak egymással, hogy az már művészet.

*** „Azért mert beszélsz, még nem vagy okos” Qui-Gon Jinn intése Jar Jar Binks-hez

**** Attól lehet tartani, hogy lesz egy folytatás, amely velük foglakozik. Ez egyrészt esélyt adna az írónak, hogy jóvátegye a bűnöket, amelyeket jelen szöveggel elkövetett, másrészt akarok én még egy K.S. Robinson kudarcot olvasni?

A.O.Esther: Összetört glóriák – Elveszett lelkek 1. kötet (Vendégoldal)

A vendég: egyelőre ismeretlenségben marad, de aki ismeri a szerzőt, úgyis tudja, kié

Darálós előszó:

Valamikor évekkel ezelőtt tettem magamnak egy ígéretet, hogy rossz könyvről nem írok a Darálón. A rossz könyv nagyjából egyelő a nem irodalommal Barthes-i értelemben, mert nem újraolvasható. Egyszer is alig. Tudom, mert én is olvastam. Egyébként minden egyéb köret és híresztelés ellenére ez magánkiadás. Csak, hogy tudjuk, honnan induljunk.
Három okból publikálom mégis itt ezt a vendégoldalt:

1. Mert a kötet (regényfolyam!!!!) kiadója botrányt kavart, jogi eljárásokkal fenyegetőzőtt e máshol már megjelent kritika miatt és,

2. mert e kritika: KRITIKA. Bár a módszertana a kritikáról alkotott elképzelésemmel nem mindenben egyezik, mégis valódi kritika és alapos műelemzés. Ráadásul olyan alkotás, mely az elemzett művet, és nem az elemzés szerzőjét állítja középpontba, nem az íróval személyeskedik, negatív szándékok nélkül, sőt segítő szándékkal íródott.

3. Amikor a kiadói érdek (mindegy, hogy pénz vagy szerelem vagy a kettő tetszőleges arányú elegye áll mögötte) képes gumicsizmával szarba tiporni az esztétikai érvelést, valami nagyon durva és veszélyes dolog kezdődik el, aminek idejekorán elejét kell venni. Legjobb erre az őszinteség.

Ítélje meg mindenki, hogy mennyire "gyűlöletbeszéd" ez az írás! 

A kiadó pedig pörölget a Google-lel!

Tehát:

 Ez itt a szöveg hűlt helye törlés után.

Darálós utószó:

Mindig van lejjebb. Az írónő egy gyalázatosan manipulatív levélben megkérte a szerzőt, hogy vegyük le az elemzést, a szerző pedig megkért enngem, hogy töröljem. Megtettem. Mostantól tehát, nem a kiadó fenyegetése, hanem a szerző kérése okán az elemzés nem lesz fent a Darálón, csak a hűlt helye. Az előszót és ezt az utószót viszont fenn hagyom. Sok tanulság van, vonjátok le magatok!

Jasper Fforde – Egy regény rabjai

Bár a borító egy hangyabokányit barátságosabb a szemhez, mint az első köteté, ha nem tudnám, mit rejt a fertelmes bőr, a kezembe nem venném ezt a könyvet sem.

Olvasván sem ért meglepetés – ugyanazt mondhatnám, minta A Jane Eyre ügy-ről, így – bár ismétlés a tudás anyukája, az önismétlés viszont az érdeklődés gonosz mostohája – nem fecsegek sokat.

„Az egyik legszellemesebb alternatív történelmi regényt kötötték ebbe a nevetséges bundába, ráadásul kiváló stílusparódiája is a Doyle-tól Rankinig tartó brit krimiirodalomnak (és a Guy Ritchie-utáni angol krimi-mozgóképnek), és maga az alternatív valóság is összemosódik egyfajta mágikus megnyilvánulásokkal. Szóval: alternatív mágikus realizmus, vagy mi a fene!?”

Ebben a kötetben az alternatív történelmi vonulat – sajnos – árnyalatnyit kisebb koncentrációban van jelen. Emiatt azonban a fantasztikum rajongóit bőven kárpótolhatja az olvasásmágia szál megerősödése.

A könyv humora merészebb, a fordítás még elengedettebb, szellemesebb lett: a könyvet nem biztonságos nyilvános helyen, tömegközlekedés közben olvasni, mert aki magéban hangosan röhög, azt azért még a mai el- és fölszabadult, okostelefonos világban is hülyének nézik.

További ömlengés helyett elmesélem, hogyan jártam a könyvvel az adóhivatalba menet. Ez az adóhivatal az isten háta mögött van, a Gvadányi utcában, és oda troli visz ki. Odafelé simán is ment, olvastam a könyvet, néha hangosan felröhögtem, leszálltam, ahol kell, intézkedtem, mintegy, és dolgom végeztével már a megállóban olvasni kezdvén, felszálltam az éppen érkező trolimra. Olvastam, olvastam, időnként felröhögtem, azután egyszerre csak időhurokban éreztem magam. A troli abban a megállóban állt az út túloldalán, ahová egy órával azelőtt megérkeztem. Hát persze, hogy hurok! Csak nem idő, hanem az istenverte másik troli vonal hurka! Másodszorra már jobban figyeltem, na!

Hát így lehet elveszni egy jó könyvben, ahogy a regény eredeti címe mondja.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, aki könnyed, de szellemes, a műveltséget próbára tevő szórakozásra vágynak. Még a borító is megbocsátható…

Cor Leonis kiadó
2013.
Papírfedél
401 oldal
Fordította Tóth Tamás Boldizsár

Kemény István – Az ellenség művészete/Család, gyerekek, autó

Azok a kritikai irányzatok, melyek a kontextus nélküli műértelmezést erőltetik olyan írásokon, melyeket még nem szűrt meg az idő – magyarán: kortárs szövegeken –, sportszerűtlenek a szerzőkkel szemben. Más kérdés, hogy miért pont egy (bármilyen) kritikai irányzat lenne sportszerű ebben az általános nagy művészeti sportszerűtlenségben. Megint más kérdés, hogy miért kellene egyáltalán sportszerűnek lennie [1].

Sportszerűtlen lennék, ha azt mondanám: „Nini! Kemény István írt egy remek Eszerházy könyvet!” [5]. Sportszerűtlen lennék, ha nem venném figyelembe a kötet első szövegének (kisregény?) születési dátumát: 1989. Sportszerűen így azt mondom: „Kemény István 1989-ben írt egy remek Esterházy könyvet.”.

Akkoriban ez nem volt annyira feltűnő. Esterházy generációja éppen megújította a magyar szépprózát, csoda lett volna, hogy egy kezdő íróra ne hasson a modern – éppen divatos! – stíl. Lehetett tudni, bár a valószínűség még nem haladta meg a 75%-ot, hogy Esterházy és az ő stílusa kanonizálódni fog – mert kanonizálják [2], és akik kanonizálnak, azért kanonizálnak, mert megtehetik. A huszonéves Kemény, feltörekvő irodalmi karrier előtt beleájult ebbe a stílusba és tematikába.

És jól csinálta! Ez a Kemény-féle Esterházy, ha a Termelési regény szintjét nem is éri el, de ott van A Bevezetés színvonalán, és jócskán jobb, mint bármi, amit Esterházy a Harmonia celestris/Javított kiadás előtti évtizedben, vagy a Harmonia [6] után csinált.

Kemény fantáziája általában gazdagabb, prózája líraibb, a fikció dzsungelébe bátrabban merészkedik, önreflexiói kevésbé tolakodóak. Bár az ízlésemhez képest túlságosan sokszor fordulnak elő a fasiszta és náci szavak, Az ellenség művészete élvezetes és okos olvasmány.

Mert Kemény okos szerző [7], sőt, bölcs. Okosabb és bölcsebb, mint a „Mester” [8].

Ezért nem akarok sportszerűtlen lenni Kemény Istvánnal, noha nem 1942-ben, csak 2014-ben ismertem meg [3] „írói munkásságát” – természetesen nem „írói munkásságán keresztül”. Ez meg egy okos interjú.

A kötet másik fele, valami laza novellafűzér, mely Kemény felnőtté (apává) válását jeleníti meg, nem egyértelműen jó, mint a kisregény. Ezek a novellák is „Esterházyasak”, de többnyire egy dolog hiányzik belőlük: a téma. Be kell vallani, ha Esterházy „elfingja magát, azt is berámáztatja” [9], mert berámáztathatja. Megteheti, mert ott van mögötte az Esterházy család – az egész magyar történelem. Kemény István felnőtté válása – köpj le, vágj pofon! – engem kevéssé érdekel. Természetesen a novellák között is találni remek darabokat. Ezek többnyire azok, amelyekben az önreflexió („Esterházyasság”) kevésbé érhető tetten – csaknem teljes fikciók. A témaválasztásuk – udvari bolond, mint írói én – meglehetős közhelyes, de a megvalósítás kiváló. Kár, hogy csak elhanyagolható számút találsz a kötetben ebből a vonalból.

Ha egyszer Kemény nem akarna olyan görcsösen a kánon része lenni, és írna egy alternatív történelmi regényfolyamot – istenhez közeli minőséggé válna. Én kivárom. Addig is, már megvettem a frissebb prózakötetét, és ha a kötelesség-olvasásnak vége lesz, nekiesek.

A védőborítón kortárs magyar festő, Roskó Gábor, Honvágy című képe (1999). Nekem tetszik. 

Magvető kiadó
2011
 keményfedél
230 oldal.

Jegyzetek:

1. Kellene. Jelen kötet egyik novellája éppen a sportszerűség egyik hasznáról szól. Hogy ugyanis a sikeres (jó? [2]) művészeknek sportszerűnek kell lenni a közepes, vagy rosszabb, kezdő művészekkel szemben, nem szabad elvenni a kedvüket az alkotástól – mert a sértődött (fél)tehetség könnyen zsebforradalmárrá gubózik, a zsebforradalmárok gubóiból pedig megfelelő körülmények között diktátorok kelnek ki. Ez ugyan félig vicc, és undorítóan nagyképű meg haszonelvű hozzáállás, de nehezen vitatható. Jó párszor leírtam már, miért van szükség középszerre, nem akarom ismételni magam, ráadásul az én álláspontom is undorítóan nagyképű meg haszonelvű. Viszont arról még nem írtam, hogy miért szükséges a sportszerűség a befutottakkal szemben. Meg fogom tenni.

2. A siker – mint bárhol másutt – önmagát igazolja ebben a maga köré gabalyodott alsómerán (művészeti) életben (vö. saját hátsó fertályát nyalogató macska) is, viszont nálunk a siker és a minőség kissé lazább kapcsolatban áll egymással. Nálunk a sikerbe bele lehet születni, a sikerbe bele talpnyalhatjuk magunkat, a siker megvehető vagy eladható, megszerezhető megfelelő genitáliák ingerlésével (a kenés fontos!), netán azzal, hogy az éppen engedélyezett/divatos tematikában alkotunk. Sokszor a pőre szerencse is elegendő. A teljesítmény, a minőség, a tehetség egészen más lapra tartozik.

3. A módszerváltozás [4] előtt bőségesen olvastam (vö. falás) kortárs magyar prózát – izgalmas volt, érdekes, sokszólamú. Aztán egyszer csak elveszítettem az érdeklődésemet. Egyszerre ugyanazon a nagyon korlátozott számosságú hangon kezdett beszélni, modoros lett és pozőr, ráadásul mindenki ugyanabba a néhány pózba, vagy az ellenkezőjébe belemeredve, ugyanazt a tematikát rágták és rágták körbe, úgy bűzlött belőle a pesszimizmus, a szemét, a hétköznapi gonoszság és az igénytelenség, a mindennapi politika, a csupasz létérdek, erőlködő identitásfoglalás, hogy abba is hagytam. Időnként egy-egy, úgy háromévente bőségesen elegendő – mintavételnek, hogy változott-e valami. Eddig nagyon nem.

4. Nem élhetünk jól hangzó gengszterváltozás főnévvel, mivel a gengsztereink gatyaváltás után maradtak azok, akik voltak, vagy fiaik, unokáik léptek helyükbe. A módszer viszont, a kizsákmányolás módszere, valóban változott. Ez a mostani pőre, mintegy, és nagyságrendekkel mohóbb, mint az előtte volt.

5. Gyóni Géza: Azon az éjjel in Karinthy Frigyes Így írtokti.

6. Mert azért a Harmónia/Javított a csúcs.

7. Elérhető versei is inkább az eszemre, mint a zsigereimre hatnak. Nem áll fel tőlük a szőr a hátamon, nem emelnek föl vagy vágnak oda sarokba, mint, mint – maradjunk kortársba’ kartársak, bár aki meghalt, az kinek is a kortársa? – mondjuk, Petri György. Az internet eresztékeiből is szivárgó Búcsúlevél (vö. ami éppen divatos) sem. Pláne nem.

8. A Mestert szeretjük a műveltségéért, a stílusáért, sok mindenért, de már megbocsáss, a Mester segghülye. Ezt kétszer bizonyította. Ad egy, saját, jól megérdemelt irodalmi Nobel-díját kékszegélyű kistányéron nyújtotta át egy Kertésznek. Ad kettő, aki az őszödi beszédet az őszinteség megnyilvánulásának tartja, az vagy reménytelenül korrupt, vagy reménytelenül agyalágyult. Az első opciót elvetném, Vágó úr!

9. Lásd például in Temesi Ferenc Kölcsön Idő.

Jasper Fforde – A Jane Eyre eset

A hazai könyvszakma nyomorúságos állapotát minősíti ez a regény is. Bárminemű hírverés híján olyan észrevétlenül tűnt volna el a címek tengerében, hogy a szemem elé sem kerül. De még ha oda is kerülne, ezzel az erősen ifjúsági művekre hajazó borítógrafikával, pláne a fertelmes tipográfiával [1], kezembe nem venném. Azonban a tavalyi Szefantoron Józsi barátunk buzgón olvasta, és meglehetősen szűkszavú minősítése („Jó.”) felkeltette az érdeklődésemet – pláne, mert akkortájt végezvén a Dühös nemzedékkel, kellett valamibe kapaszkodni, hogy végleg el ne veszítsem az irodalomba vetett hitemet. Plusz feleségem Eyre mániás. Szóval, hamarjában megvettem, és el is elolvastam.

Igencsak kellemes meglepetés ért.

Az egyik legszellemesebb alternatív történelmi regényt kötötték ebbe a nevetséges bundába, ráadásul kiváló stílusparódiája is a Doyle-tól Rankinig tartó brit [2] krimiirodalomnak (és a Guy Ritchie-utáni angol krimi-mozgóképnek [3]), és maga az alternatív valóság is összemosódik egyfajta mágikus megnyilvánulásokkal. Szóval: alternatív mágikus realizmus, vagy mi a fene!?

Az írónak származása okán [3] valószínűleg a génjeiben van az angol nyelvű irodalom és ehhez még hozzá is olvasott, így aztán allúziókból, utalásokból, irodalmi poénokból nincs is hiány – éppen ezért nem lehet ez ifjúsági irodalom: a poénok felét nem érti még egy brit kamaszgyerek sem, egyszerűen, mert ideje nem volt annyit olvasni, hogy találkozzon velük.

Mint alternatív történelemi regénytéma, nem is annyira a máig tartó Krími háború és ennek következményei (például Wales bolsevik államként kivált Nagy Britániából) a leginkább megragadóak, hanem, hogy ebben az alternatív világban milyen nagy társadalmi presztízse is van a művészeteknek, az irodalomnak. Természetesen a művészetnek ebben a kellemes befogadói korszakában a szuperbűnözők is művészeti szuperbűnöket igyekeznek elkövetni, így a titkosszolgálatban is alapítottak ilyen témákra szakosodott ügyosztályokat.

A KSZ-27 (Irodalmi Detektívcsoport) ügyosztályon dolgozik például a regény hősnője, Thursday Next. A lány krími veterán, természetesen egy elcseszett háború veteránjaihoz illő magánéleti problémákkal: a veteránélményhez pedig Fforde meglepően kevés, de meglepően jól működő eszközzel valamiféle „vietnami háború brit módra” atmoszférát teremtett meg. Az osztályon unatkozó Thursday-nek váratlanul egy olyan szuperbűnözővel kell felvenni a küzdelmet, aki egyenesen az irodalmi hősök életére tör…

A cselekményből többet fölfedni bűn lenne, legyen elég annyi, hogy Thursday szerethető figura, akiért végig lehet és érdemes izgulni, és természetesen a nagy regény szerelmesei is egymásra találnak.

Ahogy meg van írva.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, aki könnyed, de szellemes, a műveltséget próbára tevő szórakozásra vágynak. Még a borító is megbocsátható…

CorLeonis kiadó, 2013.
Papírfedelű
373 oldal.
Fordította Tóth Tamás Boldizsár

Jegyzetek:

1. A hazai kiadó mentségére legyen mondva, ez az izé a könyv eredeti bőre.

Ha megkeresed szegény Fforde többi köteteét, megdöbbenéssel szembesülhetsz, hogy az egész sorozat ilyen. Broáf! Az Úristen bocsássa meg azoknak a (öncenzúra)oknak és/vagy (öncenzúra)áknak, akik erről így döntöttek!
2. Nem megyek most abba bele, hogy ki a brit, a skót, az angol, a velszi vagy az ír. Cöncögjön ezzel, akiben fölösleges hormonok buzognak! Mind angolul beszélnek, fanyar humoruk és jó sörük van – ennyi elég.

3. Valaki szereti Jasper Ffrode-t. Van magyar Wiki szócikke!

4. Úgy képzelhető el, mintha az Egyesült Államok rövidebb-hosszabb tűzszünetekkel még mindig a Santa Ana-i Mexikóval háborúzna Texasban.

Mary Doria Russel – Verebecske

Deus vult

Simán elsiklottam volna a kötet fölött, úgy, hogy kezembe se veszem a boltban. A borító ügyes* ugyan, de a kiadó gyanús, az író keresztneve pedig női szerzőt sejtet, az ilyesmit meg, ha ismeretlen író, kerülöm. Nagy ívben. Magasról.

Már csak ilyen előítéletes hímsoviniszta disznó és a kortárs angolszász sci-fiben tök tájékozatlan, beszűkült bunkó vagyok, na. Egyikkel se bántasz meg, ha a pofámba mondod…

De Isten úgy akarta, hogy valaki betegyen róla egy recenziót a Heti Válasz havi könyvajánlójába, ahol hét év óta, mióta a lapot olvasom, sci-fi még elő nem fordult (vö. bottal hozzá nem piszka). És ettől kezdve egymásra találásunk sorsszerű volt.

Deus vult.

Kincset találtam, valami olyasmit, amit az ember újraolvas, szóval jó irodalmat – és jó sci-fit. Talán az utóbbi évek legjobb – legfontosabb – magyarul megjelent sci-fijét. Szándékosan fogalmazok így, mert a regény már legalább tíz éve íródott. Emiatt lassan alternatív történelemmé alakul, de ez nem válik hátrányára, igaz előnyére sem (lásd később).

Nem fogom spoilerezni ezt a könyvet sem, de szokásomtól eltérően némi tematikai bemutatástól most nem lehet eltekinteni, egyszerűen azért, mert vallástalan létemre – vagy talán éppen azért – a vallási tárgyú sci-fi mindig is izgatott olvasóként – és persze íróként is**. Emlékszem, levegő után kapkodtam, amikor először kézbe kaptam Clarke novelláját a betlehemi csillagról…

Ennek a könyvnek a témája Isten. Vagyis a hívő katolikusok és a hívő ateisták viszonya Istenhez, a teremtéshez. Vagyis mégiscsak Isten. A Teremtő, a Mindenható, a Jóságos, a Közömbös.

A témát Doria Russel jezsuita tudósok és egy idegen bolygó lakóinak kapcsolatfelvételén keresztül mutatja be. A regény főhőse, Emilio Sandoz atya nem tagadott párhuzamban a tragikus sorsú jezsuita misszionáriussal, Isaac Jogues missziójával, idegenek közé utazik az Alfa Centauri  csillagkép rádiójelei által felfedezett bolygójára. A biológiai, evolúciós és kulturális-civilizációs különbségeket, melyek idegen fajok között tátongnak, talán áthidalhatja hitével, talán maguktól eltűnnek az intelligencia evolúció csiszolta, közömbös közösségében. Talán nem.

De érdemes megpróbálnia. Újra, meg újra. Mert Isten akarja.

Deus vult.

Erről szól a regény. Ha elolvasod, megtudod, hogyan történik.

De miért olvasnád el egyáltalán?

Csak azért, mert a tematikától eltekintve is jó könyv, izgalmas könyv, okos könyv, szép könyv. Anélkül nehezen letehető, hogy holywoodi akciójelenetekkel tömték volna tele. Az intellektuális kaland sodor magával, mely a történet kínálta szerkezet miatt a titkokat fokozatosan feltárulóvá teszi. Nem mesterséges nyújtásról, mellébeszélésről van szó, á la sorozatok, hanem az idegen bolygón és a Földön történtek fokozatos kibontásáról, a történet, és a főhős természetes fejlődése szerint. Nem túlságosan sok felesleges betű van a könyvben.

A szöveg hagyományos eszközökkel dolgozik, a múlt időben mesélő, külső narrátor nem mindentudó, vele együtt ismerjük meg Emilio Sandoz sorsát, bár egyszer-kétszer beleesik abba a hibába, hogy szenzációhajhász, figyelemfelkeltő „jóslatokat” tesz. Elnézhető a szövegnek ez a néhány mondatnyi szereptévesztés. Doria Russel még ott sem él az egyes szám első személy talmi előnyeivel, ahol a helyzet felkínálja, sőt szint erőszakosan tukmálja a lehetőséget. Megerősítő kísérlet híján nem tudható, jobb lett volna-e a szöveg, ha Sandoz atya személyes beszámolóját olvassuk. Lehet, hogy még esősebbé tette volna, lehet, hogy leszűkítette volna kibontási lehetőségeket, lehet, hogy valami gagyi sikerül. Lehet ezen töprengeni, de minek. Ez van.

Deus vult.

A jellemek többségét a súlyának megfelelően bontja ki az író, a jellemábrázolásra az minden bevett fogást felhasznál. A súlyozás miatt néhány szereplő sematikusnak tűnhet, de ez nem zavaró – életünk mellékszereplői, kellő mélység híján, mind sematikusak. Ahogy a valóságban történik, a szereplők csak akkor változnak, ha elegendő erejű behatás éri őket, máskülönben maradnak azok, akiknek megismertük őket. Így főként a három főszereplő jelleme/világnézete formálódik a regény idejében: Sandoz atya, eljut Istentől Istenig, a liberális ateista Anna (az expedíció orvosa), a semmitől jut el Istenig, legalábbis tagadásig, nem elvetésélig és Sofia Mendez (MI szakértő) önmaga és élete elfogadásáig jut el, bár saját árnyékát legkevésbé ő lépi, lépheti át. Tulajdonképpen Mendez korlátai határozzák meg végérvényesen a jezsuita expedíció sorsát.

A világok ábrázolása vegyes képet mutat. Az idegen bolygó, különösen az idegenek leírása kiváló – szinte egyedülállóan*** az. A rakhat-lakók biológiája, evolúciója, pszichológiája és civilizációja (hellyel közzel még a nyelvtanuk is) eleven, hihető – eredeti és meglepő! – és úgy ismerhetjük meg őket, hogy a leírás sohasem válik nehézkessé, diadaktikussá. A gondok éppen a Földön vannak. Nem az ábrázolás minősége bajos. Azt se kell gondolni, hogy valamiképpen a jezsuita rend, a jezsuiták élete sikerült hiteltelenre. A baj a jövőképben van. Hajmeresztő, hogy a sci-fi írók fantáziája, logikája, éleslátása milyen mértékben mond csődöt, ha a közeljövő kerül terítékre****. Ha biztosan akarod tudni, milyen nem lesz a közeljövő, olvass sci-fit! A probléma természetesen kezelhető: fogjuk fel ezt is alternatív Földnek!

Súlyos tematikai probléma, legalábbis számomra, hogy időnként „viccesen” előtolakodnak a szerző politikai nézetei. Ezt nem lett volna szabad. Szerencsére nem sokszor fordul elő ilyesmi.

Nyelvi bravúrok nem találhatók a szövegben, a stílus nem túlságosan eredeti, bár Doria Russel saját hangja időnként megnyilvánul, leginkább a szöveg szerkezetében, váltásaiban. Az idegenek szavai, nevei jól eltaláltak, hangulatosak (lásd később). Bosszantó, jellemzően angolszász fogás, hogy az elsőször használt idegen szót dőlt betűvel szedik. Elhiszem, hogy a gyakorlatilag képírást használó angolban a figyelmetlen olvasó esetleg nem veszi észre az idegenséget, de a magyar kiadásban ezt mellőzni lehetett volna.

Szántai Zsolt fordítása (bár az eredetit nem ismerem) kellemes, gördülékeny, éppen annyira stílusos, mint az eredeti lehet. Nem rovom fel hibának, bár személyesen bosszant, hogy becsúszott néhány beazonosít és hasonló hibás igekötős tinikifejezés, és az angol fordításoknál elmaradhatatlan, felesleges határozatlan névelő. Dicséteres, hogy az idegen neveket magyar helyesírással közölték, ugyanakkor fordítói/szerkesztői következetlenség, hogy nem valamennyi idegen szó kapott magyar alakot.

De hát: Deus vult.

Azt nem tudom, hogy Ő mit akar még, én mindenesetre azt, hogy ennek a könyvnek a folytatása is megjelenjen magyarul.

Miért?

Mert Isten a miértekben van. Ezt tanultam ebből a könyvből. Meg sok egyebet, de azt olvasd ki belőle magad. Nagyon ajánlom!

IPC Könyvek Kft.

2013.

Puhafedelű

542 oldal.

Szántai Zsolt fordítása.

* Az ügyes címtipót leszámítva a borító nem teszik. Egyensúlytalan. Harsány. Mi ez a piros keret?

** Csak még nem vagyok elég jó hozzá.

*** Még: Asimov, Az Istenek is...

**** Nem kellene messzebb menni a Neutron akció parabolantennáitól. E regény megírásáakor, 1992 és 96 között, ha Kína és Korea jövőbeli szerepe nem is volt tisztán látható, az már nyilvánvalónak látszott, hogy a CP Japánra vonatkozó túlzó jóslatainak immár semmi alapja. Clarke viszont tisztán látta, hogy a jövő Kínáé. Funny.

Michael Chabon – Jiddis rendőrök szövetsége

Ebből az ismertetésből valószínűleg jobbára az derül ki majd, miért tartok jónak egy könyvet. Innen könnyű kitalálni, hogy ezt jónak tartom.

Áttetsző vagyok, mint az üveg.

Ez az ismertető, majd egy éve, kissé más formában elhangzott az Írószövetségben.

Hányan olvasták a Jiddis rendőrök szövetségé-t, akik akkor jelen voltak a teremben?

 …

Na, erre gondolok.

Emiatt szükséges egy kis bemutatás.

Michael Chabon (ejtsd: Sejbon) 1963-ban született, Pittsburgban nőtt fel, elvált anyja jiddis kultúrájú zsidó környezetében és az amerikai popkultúra bűvöletében. Nem csoda, hogy zsánerirodalmat, fiktív világokban játszódó fura krimiket kezdett írni, végül három vagy négy év munkával megalkotta, a Jiddis rendőrök szövetségé-t, melyet 2007-ben adták ki.

A regény 2007-ben Nebula-, 2008-ban Locus-díjat kapott. Ugyancsak 2008-ban Hugo-díjat nyert, olyan mezőny előtt, mint a Scalzi, Stross, Sawyer és McDonald. A szöveget lefordították tucatnyi nyelvre. Lengyel, német, francia és angol nyelven máris több kiadást élt meg.

Jellemzően a kiadói fülszöveg szerint a regény annyiféle zsánerbe sorolható („Krimi, sci-fi, sakkregény, alternatív történelmi fantazmagória, politikai szatíra, szerelmes regény, zsidó sorsregény, nabokovi ihletésű játék a nyelvvel”), hogy szerintük valójában besorolhatatlan.

Mindig problémás a kiadó számára, ha sznob közönségének olyan szöveget akar eladni, amelynek kritikai és piaci fogadtatása sikeres – és sci-fi.

A derekas felsorolásban kiválóan el lehet rejteni, amit a két kapott exkluzívan sci-fi díj mutat: ez a szöveg vérbeli sci-fi – amennyiben az alternatív Földeken játszódó történeteket sci-finek nevezzük.

De miért ne neveznénk annak? Sok klasszikus sci-fi író olyan meggondolatlan volt, hogy a története időtávlatát a mi időkeretünkbe helyezte, így aztán meglehetősen sok sci-fi alternatív történelemmé vált, anélkül, hogy írójának ilyen szándéka lett volna.

Chabon viszont nem bízta a véletlenre: egyértelműen alternatív valóságot akart és kreált. Itt Welles rádiójátékot csinált a Sötétség mélyén-ből, nem filmet, Marilyn Monroe-t Marilyn Monroe Kennedy-nek hívják, Einstein pedig svájci születésű. Ja, Ketchikan azért ugyanaz a Ketchikan nevű helység, mint valójában.

„Chabon világában (ahol Hitler előbb legyőzte Sztálint, s aztán Berlinre hullott az első atombomba) Amerika a második világháború alatt elfogad egy törvényt, amelynek értelmében a menekülő zsidók letelepedhetnek Alaszkában, s így a holokausztban „csak” kétmillió zsidó pusztul el… A Palesztinában létrejövő zsidó államot az arab túlerő elpusztítja, s így a zsidóság nagy része Alaszkában köt ki, egy Sitka nevű városban és környékén, amely hatvan évre autonómiát kap.

Itt, Sitkában játszódik a történet, akkor, amikor megint „fura idők járnak” – az autonómia hat évtizede után a jövő újból bizonytalan: a zsidók elveszítik már-már megszeretett új hazájukat. Landsman nyomozó és félig zsidó, félig alaszkai őslakos társa ekkor kezd el nyomozni egy rejtélyes gyilkosság ügyében, amiből a legelején csak annyi világos: az áldozat egy narkós fiú, és a szobában, ahol megölték, van egy sakktábla, rajta bizarr állással, amely talán valamiféle kulcsa lehet a megoldásnak.”

Spoilerből ennyi elég is…

Valójában persze az alternatív valóság nem volt elég Chabon-nak. A szöveg tartalmaz fantasztikus-misztikus elemeket is: ott él Sitkában, és teszi kis csodáit a nemzedék potenciális Messiása, a Caddik Ha-Dor, sőt valójában körülötte forog a történet.

Ellentétben azzal, amit egykor a Zsoldos Zsűri egyik tisztelt extagja hozott fel indoklásul egy novella ellenében (nem az én novellám), igenis érdekes, hogy felépül-e és miként a Templom Jeruzsálemban.

Ha a kiadó felsorolását nem zsánerbe sorolásnak tekintjük, hanem egyszerűen a szöveg rétegeit ismerjük fel benne, helyére kerülnek a dolgok: ennek a regénynek ennyiféle rétege van, és valójában az olvasótól függ, hogy melyiket érzékeli erőteljesebben.

Az én szívemhez leginkább a szerelmi szál áll közel, a bennem jó mélyen rejtőző értelmes olvasót pedig a nabokoviság fogja meg. Az egész nemzetközi méretűvé duzzadó bűntény, Messiás-biznisz, gyilkosságok, gyilkossági kísérletek és kimenetelük kevésbé izgattak, mint, hogy a főhős újra egymásra talál-e régi szerelmével. A finom eszközökkel vázolt alternatív valóság csiszoltságánál nagyobb örömet okozott a nabokovi párhuzamok, utalások felfedezése.

Hát ilyesmi az, amit jó könyvnek nevezek.

És nem utolsó sorban, nagyon nagy köszönet a fordítónak, M. Nagy Miklósnak. Persze nem véletlen.

Cartaphilus Kiadó

2012.

Puhafedelű

432 oldal.

Fordította: M. Nagy Miklós